Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. november, V. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bölöni Domokos

Bölöni Domokos
EGEK, HARMATOZZATOK!
Jaj annak, a ki atyjának mondja:
Miért nemzesz? és az asszonynak:
Miért szülsz?
ÉZSAIÁS 45/ 10.
Virág Jenő még egyszer visszanézett. Távolról ideködlött a Magyar Mező, elfordult, vetett egy utolsó pillantást a Gyertyános alatti kis karéj alakú legelőre, gyermekkora végtelennek tűnő világára. Lent néhány kéményből tétova füst eregélt a semmibe, a felső toronyban bizonytalan ritmusban, mintha tanakodnék, szaggasson-e vagy mégsem, megszólalt a nagyobbik harang, amely a tatárjáráskor sérült meg először. Dél volt itt, Erdélyben, és Virág Jenő nagyot sóhajtott.
Aztán elszégyellte magát, hiszen mit hagy ő itt?
Lassú, erdei talajhoz szokott léptekkel indult, s alakját nemsokára elnyelte a Gyéres évszázados tölgyeitől uralt, a tájat még úgy-ahogy őrző vagy inkább csak vigyázó hosszú-hosszú, titokzatos és csendes nagyerdő.
*
Az öregasszony előbb csak résnyire nyitotta az ajtót, aztán valahogy sikerült kipréselnie magát két nagy átalvetőjével, de még ekkor se csukta be, tudta, az végzetes lehet, ha mondjuk, nem működik a lift, ő pedig bevágja, mert kínai zárja van, és akkor kint marad, se lift, se lakás, ücsöröghet itt, míg a fia-menyeunokái valamelyike ideér, s mikor lesz az, jó, ha déltájban.
Hívta a liftet, s hát ott volt. No. akkor megnyitotta a liftajtót, s odabiztosította az egyik átalvetőt, tudta, nem fut el immár. No, akkor keresztet vetett, Istenem, segíts meg!, és becsapta a lakás ajtaját, a kínai csak úgy csattant.
Ekkor a másik átalvetőjével is beköltözött a felvonóba, becsukta ennek is az ajtaját, elhúzta azt, amelyik olyan, mint a vasúti fülkékben van, s megnyomta a legalsó gombot. Olyan érzése támadt, hogy most mind süllyed-süllyed, s ennek nem lesz vége soha. Irtózatos, elemi félelem fogta el, kétségbeesve nyomta meg az egyes gombot, de a pokoli masina csak nem állt meg, zuhant tovább.
Arra ébredt, hogy hideg levegő áramlik be, valaki már rakja is ki az átalvetőket, ez húzhatta el az ajtót is, ez a sebhelyes arcú fiatalember, és segít neki is kilépni. Még meg szerette volna kérdezni tőle, hogy hát merre is kell venni az irányt a buszállomásra, meg elmondani, hogy né, ő itt még most az egyszer kitelelt, az édes gyermekénél, de már nem bírja tovább, hiába hogy csak a hetedik emelet, nem bírja ezt a bezártságot, neki kell a tavaszi friss levegő odahaza a kiskertjében, kell a reggeli harmat a fűvel benőtt udvaron, kell a falu fanyar illata, az emberek durva beszéde, a nyers őszinteség, a sanda pletykák, s legvégül, de bizonyisten ez volt a fő ok: egy kis jó savanyú versengő, azaz vadsalátaleves...
De az a sebhelyes arcú már ott se volt, beállt, aztán elpályázott a csúszkáló szekrénnyel, és az öregasszony egyik átalvetőjét valahogy a vállára kerítette, a másikat behajlított karján hurcolva valahogy kikecmergett a dupla s betört üvegű tömbházajtón, a lépcsőn már-már el is esett, ahogy mellbe vágta az utca április végi langymelege. De aztán valahogy megemberelte magát, és kisebb forgalmi dugókat okozva minduntalan, valahogy mégiscsak eljutott a buszmegállóig.
Innen már gyerekjáték, biztatta magát. És felpöckölődött nagy nehezen az első járműre, amely pontosan előtte állt meg.
*
A harang kitartóan kongott, és csakhamar megszólalt a másik is, és aztán mintha tűz ütött volna ki, félreverték. A nép kíváncsian nézelődött, éppen az első tavaszi szabad piaci nap volt, még javában állt a vásár, nemcsak nézelődtek, hanem komoly üzleteket is megkötöttek már, mindenki irigyelte például azt a vajdakuti embert, aki tizenhat juhot vett meg potom áron, s kiktől, uram?, akiknek nem is volt soha efféle állatjuk. De miután szétverték a kollektívát, a téeszt, ezeknek, akik a nagy semmivel álltak volt be annak idején, ők vagy az apjuk, ezeknek nem jutott már a rüdegmarhából sem, úgyhogy ezek kapták a juhokat – aztán azonnal túl is adtak rajtuk.
Voltak elegen részegek is már, elszabadultak a népek, ahogy a bukaresti nép elkergette, majd az új vezér meglövette a diktátort. Simó Minya karóra kapott a komájával a váraljai földek miatt, és hát a temetéstől még alig telt el egy jó hét. Hitvány Simó Minya eleget mondogatta: csak még egyszer érném meg, hogy a váraljai földem végibe kucorodva törölhessem meg a fenekemet erdőszéli zöld cserelapuval... Aztán most egyszer s mindenkorra kitörölték neki.
Akik a csendőrt megmocskolták, azokat elvitték. Eleinte fel volt bolydulva a falu, mert sokakat megvert az a csendőr, a milicista, de aztán Szabó Ákos lecsendesítette őket. Ha mi nem tudunk törvényt tartani, akkor maholnap mindenki ítélkezni kezd, és okkal, ok nélkül gyilkolni fogjuk egymást. Akinek baja van a parancsnokkal, jelentkezzék, felírjuk s béadjuk a törvényszékre, mondta Szabó Ákos. Na, erre aztán csend lett, mert papírra tétetni senki se kívánta magát. A csendőr két nap múlva kijött a sürgősségről, vette a puskáját s még amije itt volt, s egy hajnalon úgy elvitte egy teherautó mindenestől, hogy azóta senki se látta. Csak egy újság írta volt meg, hogy a gyertyánosiak ölési kísérletet vagy valami ilyen gyilkolási cselekedetet hajtottak végre, ki akarták végezni a milícia parancsnokát, de az új államhatalom szervei még idejében közbeléptek, és megakadályozták a szörnyűséget. De akkor már tele volt az ország a zetelaki és oroszhegyi és székelykeresztúri gyilkosságok történeteivel, meg az udvarhelyi rendőrség kiégett épületének a fényképével, és az emberek tudták, honnan fúj a szél. Hogy ahol nem a magyarok léptek fel addigi kínzóikkal szemben, ott elkenik a bűnt, ők pedig az új hatalom politikájának pergésébe kerülnek, és ez a „forradalom” utáni részegség, a szabadság bódulata keserves kijózanodással folytatódik.
A haragok és a harangok dolgoztak, a nép odasereglett az egykori szégyentábla köré, melyre hajdanában a kulákokat írták s rajzolták ki, azután meg a sokoldalúan fejlett szocializmus vívmányait szellőztették, miután a szégyentáblát egy fülledt nyári éjszakán szétdöfködte Samu, az elszabadult községi bika. Erről a tábláról most mindenféle „vizuális agitáció” le volt tépve, és helyébe a hazamentési front kiáltványa volt kiragasztva, ennek úgy mondták az emberek, hogy csépéuné, de szembeállt vele a magyarok szerveződő szövetsége, annak meg azt mondták, hogy eremdéesz. Ez is elég furcsán hangzott, de hamar megtanulták, s azt is, hogy Szabó Ákos a tegnapelőtt még erdőbrigádos volt, tegnap csépéunés, ma pedig már eremdéeszes.
– Mi van, mi történt? – kérdezték, mikor Ákos már fel is állt az egyik vásári szekérre.
– Emberek, magyar testvéreim – kezdte, s elcsuklott a hangja. – Most érkezett a hír, hogy marosvásárhelyen a kommunistáktól és szekusoktól felhergelt görgényvölgyiek, libánfalviak, hodákiak körbefogták és ostromolják a magyar szövetség épületét, azt is mondják, hogy meggyilkolták Sütő Andrást. A vásárhelyi magyarok segítséget kérnek. Aki úgy érzi magát, hogy van benne jó magyar érzelem és vér és erő, az kapjon valami kézbelit, és azonnal jöjjön velem! A Csengő patakánál vár két teherautó, azokkal becselezzük magunkat a városba, Karácsonyfalva felől. Mert a főutak le vannak zárva a katonaság által.
Megbolydult a vásár, mindenki térült-fordult, hirtelen sokaknak lett sürgős a hazamenetel, hiszen „azt mondták, ugyé, hogy valami kézbelit is...”, de az ilyenek nem jöttek vissza, a kis tér, a piac csakhamar kiürült, a harang még kongott árván vagy fél óráig – Szabó Ákos a Csengő patakánál alig ötven embert számolt meg. Ebből négyet azonnal haza is indított, öregek, vánnyadt hazafiak voltak, szebb volt a szándék bennük, mint az erő; s nagyon nem tetszett az az öt-hat garázda sem, akikkel eddig mindig csak meggyűlt a baja, mint a Csumó testvérek, ezek, ha nem került más, akkor egymással verekedtek, csak a bajt keresték, dolgozni sosem látta őket senki, a kollektíva idején tolvajkodásból éltek, akkor a „közöst” lopták, most pedig a szomszédaikat. Nem merte elküldeni ezeket Szabó Ákos, sejtette, hogy úgysem érnek be velük Vásárhelyre, s igaza is lett. A veresfogadónál leszálltak, mintha csak pisilni, s aztán elfelejtettek harcba jönni.
Mikor a dűlőútra érve felkapaszkodtak a dombra, ahonnan már látszott a város, és a sofőr kikapcsolta a fényeket, Szabó Ákos még egyszer azt mondta: Emberek, aki meggondolta magát, még visszafordulhat. Nem szégyen.
Szégyen bíz az. Nem is moccant senki. A kocsi váratlanul megállt. – Innen már nem mehetek tovább – mondta a sofőr. Bezárta a fülkét, miután közepes méretű feszítővasat vett ki onnan. – Én is magukkal tartok, jobban tudom, mi itt a helyzet – mondta halkan, és előreindult.
*
A Csumók és a többi léhűtő csinos kis ramazurit csapott a veresfogadóban, ez afféle motel az országút mellett, de csak nyáridőben, ha megáll itt valaki, egyébként a falusiak vasárnapi kedvenc mulatóhelye, a régi időken itt még gyógyító sósvíz is fakadt, ennek forrását sikerült szerencsésen beszántani a kolhozosításkor, úgyhogy azóta sem került elő, de azért magukban az emberek abban reménykednek, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor vállalkozó kedvű emberek, netán innen elszármazottak, hiszen olyan is van közöttük, aki egyenesen Ausztráliába – olyan messze vagyon, ki se lehet ésszel gondolni – menekült, még az „átadáskor”, mint például Virág Jenő, ilyen megpénzült elszakadottak hátha egyszer csak azt mondják: ej, az én falumból olyan szép kicsi üdülőhelyet varázsolunk, hogy csodájára jár a kenguru is; a Csumók előbb két másikat vertek meg, aztán a motelost, de ez valahogy feltelefonált a faluba a rendőrőrsre, s onnan, ha az új milicisták nem is, hiszen két tejfelesszájú került a megvert parancsnok helyébe, de Károly Dani bá, aki lemaradt volt a vásárhelyiektől, mivel éppen portékával Szászmedgyesen volt a nagypiacon, harmadmagával lejött a terepjárón, és aztán megtették ezeket a Csumókat. De bár ne tették volna, mert ebből még azután nagy baj lett. Elég az hozzá, a Csumók és a többi dajdajos ki volt fektetve szépen, Káruly Dani báék is megitták, amit megittak, no, nem tagadható, de aztán ők hazamentek, a motelos bezárt, eleresztette a kutyákat is, de elaludni nem tudott.
Mikor a vásárhelyiek kisebb csoportokban, mert az utcákon elkeveredtek egymástól, és nem mindenkit hozott el a Csengő patakáig haza a kocsi, ezek a véres és fáradt férfiak a motelhez értek, már minden lángokban állt.
Benne égett Motelos Mózsi, akit úgy vágtak fejbe, mikor ki akart jönni a kitört ablakon, hogy visszabukott meghalva.
A Csumókat elvitték, és elvitték Szabó Ákost is, és vele vitték, a Csumók feljelentése alapján meg a „video”-képekről való azonosítás szerint Kedei Dezsőt, Karsai Bélát, Cseresznyés Árpádot. Szabó Ákos és Kedei Dezső hazajöttek, mert nem tudtak semmit sem rájuk bizonyítani. Senki sem tudta, ki húzhatta meg a harangokat, mit mondott Szabó Ákos a népnek a piacon, ezt a Csumók se tudhatták, mert ők csak a végére jöttek elé a Dállásból, amit azután Fazakas Menyhért privatizált. Dezsőre semmit, még annyit sem, hogy egyáltalán valakihez hozzáütött volna, csak annyit, hogy akkor, március huszadikán ott volt Marosvásárhelyen. Nagy ügy. Hát a többi nép, aki ott volt, az is mind vétkes?
Ezért aztán csak Karsai Béla maradt, mert őt felismerte egy munkatársa, s fel is jelentette. Látta, hogy ütötte az egyik hodáki atyafit, így a feljelentés. De az atyafi nem került elő, hogy izé, én voltam az, akit ez ütött. Mert akkor nyilván jönne az újabb kérdés, hogy hát akkor kied mit keresett ott, ahol egymást ütötték az emberek. Aztán Karsai Béla ítélet nélkül ülte le a másfél esztendőt, s amikor hazajött, hát Editke már átal van, s el is jegyesedve odaátra. Magyarba.
S akkor aztán Béla nemhogy szebb leány után nézett volna, hanem körbemetszett egy gúnzsos fiatal gyertyánt a kisfészivel, majdnem a tetejéig, akkor azt lehajtotta majdnem tövig, s rá a szijút a derekáról, s a hurokba bé a nyakát.
Akkor elrúgta a békót, és felméne a mennyek felé, de csak a korona magasságáig. Hogy a haranglábi ösvényen tapodók jól láthassák. Meg is látták, le is vágták, harmadnapra eltemették.
Csak Cseresznyés Árpi maradt tartósan elítélve, mert véle nagy példát akartak. Hogy így jár mind, aki védi a kisebbet s a gyengébbet. Aki nem tűri, hogy meggyalázzák ősi földjén, azok sem, akik épp úgy ősi földjüknek tekintik azt.
Az emberek örökkétig azon kaptak össze, hogy kié a föld. A föld persze mindegyre veszi, s teli van mindenféle halottal.
De az embernek csak egy élete van, s az nem olyan mindegy, hogyan telik. Hogy a hosszú bezártság után nagyot lélegzik a rab, és ezért már rögtön kap egy pofont. Mért merészel nagyobbat szuszogni, mint a másik.
Pedig a levegőből, a demokráciából is volt még akkor elég.
Mostanra pedig már fogyogat, de erősen, mind a kettő.
Aki jól teli akarja szívni a tüdejét, ki kell annak innen menni. S nekünk hiába van anyaországunk, csak olyan az, mintha volna az édesanyánk mellett még egy gazdagabb, örökbe vevő anyánk is. Szeretjük, szeretjük, persze hogy anyánk ő. De az édes-édes, az az édesanyánk, az ez a székely föld, ez a szigorú táj, ez a mostoha vidék, melyet nem lehet kitörölni a lelkünkből. Soha.
Szabó Ákos is elment már. Most valahol ott oktatja magyar szóra a diákokat, ahol egykor elsiratta urát Szondi két apródja.
Itthon: érettségizett leányocskák kínlódnak az iskolában.
Mindjárt lesz hozva egy törvény, s akkor ők is átalmennek. Mert igen sok a tanügyi, akinek nincs diplomája.
Kedei Dezső most az eremdéeszes, de el van ő is keseredve nagyon. Mindenért az ő nyakára járnak az emberek, s ha valami nem úgy adódik, ahogy ők szeretnék, mindjárt rákiabálnak: Mit csinál az eremdéesz?!
Ha Pityiri Gyuri nem kap egy borozdával több földet, a hibás az eremdéesz.
Felcsinálták a Marci Minya leányát, azt a kicsi kurvát? Nahát, még ez hiányzott. Mégiscsak van kollektív bűn. Meg is írta a megyei revolverlap: Kupleráj az RMDSZ-ben!
Ilyen ez a világ, most addigra jutottak, hogy fel lehet újítani az emlékművet, a két világháborúban odamaradottakét.
Micsoda veszekedés támadt, hogy ki mennyivel járuljon hozzá! Akiknek már nem él senkijük, mondták, azoknak a részét állja az állam. Jó vicc.
Magyarázd meg az ilyeneknek, hogy az állam még azoknak a román veteránoknak sem ád semmit, akiket a magyar hadseregbe soroztak, ha véletlenül vérei ellen kellett fordítania a fegyvert... Mért nem dezertáltak? – így a honatyák a parlamentben.
Az ilyeneket kellene tapasztalatcserére küldeni a boszniai üdülőtáborokba...
Dezső fiatalember, van valamennyi iskolája is, de nem elég ahhoz, hogy polgármester lehessen, legalábbis ő maga nem tartja elégnek az érettségit. Ezért aztán polgármester Havadi Zsigmond. Barátok voltak ők még nem is olyan régen, de most az érdekek sokszor keresztezik egymást. Havadi Zsiga az államot képviseli, azt mondja. Mintha most jött volna ki a pártiskolából.
Beültette a rokonságát a boltba, kocsmába, kiprivatizáltak már szinte mindent, amit lehetett, a volt téesz-istállókban vidáman főzik a pálinkát egyik bütüjén, a másikon pedig seprűkötőgyár működik, de hátul, az egyik raktárban van egy olyan szoba is, hogy aki bírja, esténként különleges élvezetben részesülhet. Ezt a Zsiga polgármesteri tudtával, hiszen unokahúga neki a tündér, Keszeg Birike, aki ezeket a mennyei kielégüléseket egyedül tudja a faluban. Ezt is csak amióta hazajött, mert fél esztendőnél is több az ideje talán, hogy hazajött Budapestről, olyan gazdagon, uram, hogy még a bugyija is forintból van.
Félti Dezső erősen a feleségét, Izut, mert nagy barátnék Birivel. Nem is volt benne bizonyos, hogy Izut veszi el. Ha Birike nem szökik ki hirtelen azzal a hazajött-magyarral, azon a nagy duvadt autón, hát...
Izu attól tart, Birike megkívánja Dezsőt is. Pedig hát van ott neki latorból elég. Akit kitanítson a Rákóczi téren tanult műfogásokra... Dezső igazából sosem tudott választani a két lány között. Ő ugye, magas, szőke, kék szemű ember, s pont ilyen szép szőke Birike is, mintha testvérek volnának.
Izu pedig pirinyó, égő szemű kisbarna. Birikével ellentétben ő elvégezte a tanítóképzőt, most óvónő, míg átveheti az öreg tanító néni, a „tekintetes asszony” helyét, ha az örökre búcsút mond a betűk országának... Dezsővel is inkább ez hozta össze, hogy az új óvoda építésekor végig ott lábatlankodott a kőművesek között, s beleszólt bizony a dolgukba, neki köszönhető, ha abból a kicsi pénzből ennyire is elkészült az épület, mert Dezsőnek nem volt ideje mindig felügyelni, neki mint az építőcsoport vezetőjének, gyakran kellett úton lennie anyagért – miért, olyankor pedig Izu csendőrölte a kőmérgeseket: dolgozzanak, ne lopják el az anyagot, cementet, téglát, meszet.
Dezső nem hagyhatja még itt a falut. Pedig váltig tervezné. Hogyne, amíg ő itt elkínlódik, osztják Havadi Zsigával a földeket – s a hátuk mögött máris kikacagják, amiért úgy elküzsdenek –, addig mások, a számítóbbak, az ügyeskedők szépen megszedik magukat Magyarországon, kimennek, dolgoznak, mint az állat –, meg is mondta Jánosi Fülöpnek: te, öregem, itthon nem tettél keresztbe egy szalmaszálat, s ott bezzeg egyből de megjött a dolgozhatnékod! –, s jönnek haza a szép pénzzel, s van mindenük, privatizálnak, urizálnak, s lenézik azt, aki nem úgy tesz, mint ők. Dezsőéket már nem hívogatják olyan sűrűn komának, mint eddig. Hiszen úgy néz ki, hogy nagyjából már mindenki megkapta, amit kívánt, a földek úgy-ahogy el vannak boronálva, a határ, ha nem is egészen, de megművelve, részesben, felibenharmadában, kinek milyen a szerencséje, már pékség is működik, kezd becsülete lenni a gazdának, hát akkor Dezsőtől meg eremdéesztől nincs már mit várni. Jogvédelem? Hát az meg milyen tengeri herkentyűnek a bizgentyűje?
Haggyuk, mett ecetesedik, legyintenek.
Még ezt az egyet, ezt az emlékmű-újraavatást, ezt Dezső még valahogy kiverekszi, megszervezi, jönnek a cimborái, a csapat, hazajönnek húsvétra, elkapja őket (mert ezek is már csak sátoros ünnepekre jőnek haza!), s megcsinálják, a nagyja már kész, csak a neveket kell újraírni valamilyen aranyló színű időálló festékkel.
És akkor a falu régi piacán, a templom előtti kis téren, alacsony vaskerítéssel övezve ismét ott áll az obeliszk, melyet a templom mögött kellett kiásni a földből, nem is hitt a szemének: hogy a köveket is el kell néha, mit néha, elég gyakran! temetni. De a kőnek nincs igazi halála, csak élete van. A kő akkor él, ha ott állhat, ahol nem csupán természetes, hanem hasznos és szép is a léte.
Megsimogatta a neveket. Rajta van az ő nagyapjáé is. Otthon még a lovas huszárkép is megvan. S benne van a neve abban a könyvben is, amit annyiszor kerestek, a székely katonákkal az első világháborúban, az udorban tartotta, jól elrakva a széna alá. Kedei Mózes, Kedei Mózes.
Jaj, a meghívók. El ne felejtse. Megfogalmazott ő valami affélét, hogy szívesen várjuk ekkor és ekkor haza a szülőfaluba, satöbbi, de ezt meg kell mutatnia Izunak, ő aztán megformálja, ahogy illik. És legépeli. S akkor el a paphoz, hogy még csiszolják, ha lehet. Tegyenek bele egy versezetet is.
Mostanában mind így csinálják. A papnál megvannak azoknak a címei, akik elszármaztak s még élnek. Vancouvertől Canberráig, Stockholmtól Capetownig, hiszen az ükapja egy pennsylvaniai bányában végezte, mindenütt vannak s lehetnek magyarok. S ha valami közük maradt még, hát jöjjenek haza. Erre a kicsi ünnepélyre legalább.
*
Jaj, be drága emberek magok, hallják-e.
Az öregasszony boldogan ült a hatalmas idegen kocsi hátsó ülésén, s a világért sem hagyta volna maga mellé helyezni az ülésre az átalvetőket, vagy pláné csomagtartóba tenni. Jó ember, jó ember, de rosszat is tehet, gyanakodott. Tudjuk mi ezeket. Egész télen át, míg városiként a blokklakásban unatkozott, mert már a kötésre sem áll rá a keze, hallott, illetve inkább olvasott eleget az effélékből. A hallása erőst meggyengült, de a régi vastag pápaszemmel, melynek letörött szárai helyébe cipőfűzőt improvizált, a keszkenőjére húzva úgy nézett ki, mint éppen a mesebeli vasorrú bába, minden újságot elolvasott, amit a fia, menye s a gyermekek a lakásba hordtak. Egyik átalvetőt tehát vállán hagyta, másikat ölében tartotta, s ebből a biztonságot ígérő fedezékből fürkészte az úrvezetőt meg a mellette cigarettázó hölgyet, meglehetősen elítélőleg, mert miféle dolog az, hogy az ember: nem, s az asszony: szívja. Feje tetejére állt itt megint minden.
– Olyan rendes emberek maguk – ismételte meg, mert a hálát többször is ki kell nyilvánítani, hogy foganatja legyen, s akkor háthogyha kevesebb pénzzel is beéri ez a nagyon előkelő sofőr, igaz ugyan, hogy minden megdrágult, a benzin is, de ő világéletében olyan volt, hogy ha csak egy mód volt rá, hát legalább felére megpróbálta lealkudni. Az élettel is folytonosan alkudozott, az Istennek, illetve a csíksomlyói szűzmáriának is fogadalmat tett volt, hogy ha a nagyfia valahogy megkerül, ha nem ölték meg ötvenhétben, akkor... Jaj, mit is ígért? Istenem, szűzmárijám. Hogy addig él, amíg ennek a nagyobbik fiának is onokái lesznek.
Elmosolyodott a hirtelen emléktől. Amikor az elegáns limuzin megállt előtte, nem is akart hinni a szemének. Hiszen integetett ő már mindenféle járműnek innen, a Küküllő hídjáról, mihelyt a körjárat letette, az is nagy történet, ahogyan leért a vásárhelyi buszállomásra, s ott mindenkitől érdeklődött, mindenki útbaigazította, s mégis majdnem mindenik járatról lemaradt, úgyhogy csaknem végső kétségbeesésében mászott – ez így igaz: négykézláb jutott csak fel, az átalvetők miatt! – föl az egyik piros-tarka autóra, még afféle harmonikája is volt, és úgy büllögött, hogy azt lehetett gondolni, menten orra bukik, na, ez aztán éppen jónak bizonyult, csak drágállotta a jegyet, meg is mondta a vezetőnek azon nyomban, de nem vádlólag, hanem békítőleg, s el is ért annyit, hogy azt mondta az illető: no, nannyó, maga ad ezer lejt, s én levágok magának egy ötszázas jegyet, jól van? Jól van, lett boldog az öregasszony, a busz népe meg hangosan kacagott.
A fia, ez, amelyik megmaradt, ez a kicsi, hát ez keresni fogja egy darabig. Aztán megkapja a levelet a konyhaszekrény vitrinjében, és elolvassa, és akkor egy darabig folyékonyan káromkodik, mert az apja is ilyen volt. Ha kikárinkodta magát, megszelídült, mehettek is a misére, legalább lett valami kicsi gyónnivalója a hitványnak.
Jó embere volt neki, bandázni is tudott. Lakodalmakba, temetésekre jártak, meg ezeken a nagy kommunista ünnepeken is ők bandáztak. Az ő urának volt a legnagyobb a torombitája, ezért is szerette. Sokszor otthon is gyakorolta, mert az volt a szavajárása, hogy a bikát is járatni kell. De hát olyankor megbolondította a szomszédságot. Mondták is, na, a vén Virágra reajött a bimbózás. Mert azután aztán, hogy kitorombitálta magát, mindétig kedve lett az ő emberének. És jól elvoltak ők ketten, mikor mások már csak a meséből tudták, hogy mi a szerelem.
Ahogy így végigfutottak ezek az öregasszonyon, bele is izzadt, s megijedt nagyon, hogy elhallgatott. Hiszen ha nem dicséri tovább ezt az urat, vaj’ nem hozakodik elő az ő nagy nyomorúságával, akkor ez az úr erősen megkéri az árát ennek a lukszosos utazásnak, hazáig. Mert hazáig viszi, erről már az elején meggyőződött, nem is bírta palástolni csak alig, szinte kifutott a száján, hogy hát kije van az úrnak Gyertyánoson? De elharapta a nyelvét még idejében. Most ugyebár olyan világot élünk, hogy akárki akárhova mehet, hátha pont ez az az úr, aki a holland csomagokat küldötte volt... Akkor még itthon volt ő, Mári is, és biza úgy kellett megviaskodnia a maga csomagjáért a többi özvegyasszonnyal, s még így is meg lett károsítva, de nem lehetett szava, azt vetették volna rögtön: eriggy már, te Mári, hát neked csak az az egy fiad van, s az is úr lett, van mindenetek, még a földedet is visszakaptad, mit vagy úgy reáehezve ezekre a farmerekre s ingekre s blúzokra s szvetterekre? S igazuk is lett volna; de az igazság. Ha az embernek jár valami, akkor jár valami. A hollandok neki is küldik, nemcsak Ángyónak, Kicsijucinak (hehe, ez is már nyolcvanöt esztendős) és a többieknek.
Megkötötte a papundékli-skatulyát egy madzaggal, úgy húzta a havon haza. Volt is benne mindenféle, még vatta is.
De semmi olyan, amit Virág Mári magára vehetett volna.
– A néni ott lakik, abban a faluban?
Felriadt a kérdésre. Ne te, hogy ő itt megint elábrándozott, pedig szóval kell tartani ezt az urat. Na, akkor siess, Mári, siess, ne fizess.
– Ott lelkem, ott. Az az én falum, Gyertyános. Ahogy a fűzfákat elhagyja, lássa. Most meg van itt változtatva majdnem minden, mert ezek a gazember fásak, a druzsbások, tudja, levágták körbe majdnem mindenfelé az erdőt, s a fáját elhordták, s nekünk még az ágasából, a szárazságból is csak pénzétt s mellé pálinkáján adtak...
Várt egy kicsit, előrefigyelt, hadd lám, érti-e, felfogja-e az úr. A motor nagyon halkan duruzsolt, vagy csak az ő süket fülének tűnt így, az úr pedig időnként a fehérnép felé fordulva – ej, be fogamra való, a fene essék belé! e’se a törökbúzakapálóban feketedett ilyen muzisra, mintha csak a parabolába látnám! – magyarázott valamit, úgy lehet, nem is a mi nyelvünkön, mert azt Mári a szája mozgásából is észrevette volna. Bizonyosan külföldiek ezek, döntötte el, ez a bajuszos ember, né, már fehérül a haja, ez még-még csak elmegy magyarnak, de a naccsága az bizonyosan... holland!
Jézusisten szűzmárija, ezek hozták a csomagokat! Gondolta Mári. S azt is, hogy na, akkor most bétölt a többi özvegyasszonynak, akik két s három csomagot követeltek s kaptak is; de aztán hirtelen elrestellte. Hát mit árulkodjék itt, mint valami kicsi gyermek.
– Levágták az erdőket, s eltérítették a vizeket es. A pataknak most két akkora martja van, hogy a tank benne maradna. De vizet csak akkor lel benne, mikor lefut a hegyekről, mert a bokrok s a fák nem fogják föl. Megmocskoltak ezek münköt, lelkem.
*
– Tudja, nekem már mindegy, lelkem, nem félek én senkitől sem, a drága jóistenen kívül. Lássa, nekem az apámat itt, ennél a kőnél, ott-ott, jobbra, ott lőtték meg a motorbicik...
A vezető hirtelen rálépett a fékre, a kocsi megállt.
– Jajistenem, mi történt? – rémüldözött az öregasszony.
– Semmi, csak ez az út. Rettenetes útjaik vannak, mama.
– De azért jó, hogy meg tetszett állni, legalább megmutatom, né, itt volt elásva. Kuláknak tették, ő volt a tanító, s...
A kocsi ismét hirtelen megállt. – Milyen jól tud maga hintáztatni, lelkem – motyogta megijedve Mári.
– Tessék csak mondani, hogy is volt csak azzal a tanítóval.
Mári még jobban megijedt. – Lelkem, hát én nem azért mondtam... Én igazán csak úgy... Hirtelen elfogott az emlék, tetszik tudni... Nem akarok én evvel rosszat senkinek.
S már nagyon bánta, hogy egyáltalán szóba hozta az apját. Lehet, hogy ezek nem a csomagos hollandok, hanem valami... izék, olyan... szekuritátésok?... Mári, Mári, megint megvereted magad a száddal...
Ezt is az ura szokta mondani szegény, mikor már elege volt a sok zsörtölődésből, s aztán mégiscsak szájon kellett vágnia néha Márit, hogy leálljon a kereplője.
– Néni drága, bennünket ez nagyon érdekel. Tessék elhinni, nagyon érdekel. Én ebből a faluból származon. De nagyon régen elmentem innen, úgyhogy nem ismerek szinte senkit...
– Hát kinek tetszik magának lenni?
– Az nem fontos, inkább ezt tessék elmesélni, ezt a dolgot, a nagya... Az édesapjával.
Mári erre már maga mellé gyűrte mind a két átalvetőt. Azokban amúgy sem volt semmi törékeny, mindössze fél kenyér, egy vaj, de a dobozban, egy kicsi szalámi, mert azt nagyon szerette, már leánykorában is s később is, ha városba szekereztek, ez volt az álma, a jó friss, finom szalámi. Na és aztán a két kiló cukor, a három üveg étolaj, a magok. Mindenféle kerti magot beszereztetett a menyével, mert jóllehet már kiadta a fia valakinek a kertet, azért marad még ott annyi hely, hogy Mári elgazdálkodjék a nyáron, minden talpalatnyi helyet bevet és beültet, augusztusra már olyan dzsungel várja az unokákat, hogy öröm letipodni.
Apját, a tanítót aljasul meggyilkolták, elmesélte részletezően, azt is, hogy ki volt, s azt is, hogy az illető merszibinye – ezt a szót mostanság tanulta Mári, az új és eredeti demokráciában, mondogatta is, hogy el ne felejtse –, merszibinye jól él most is, és éppen Vásárhelyen.
– Nincs még rá törvény, hogy bezárják, azt mondták a fiamnak...
– Hány fia van a néninek?
– Nekem, lelkem? – futja el a könny az öregasszony szemét. – Nekem kettőt adott a jóisten, s az egyik még ma is él, Vásárhelyen. Tőle jövök – s hogy megoszthatta valakivel a titkát, felvidult – : megszöktem tőlük!
– S hát a másik fiával mi történt? Meghalt?
Az úr érdeklődése másnak már rég feltűnt volna, de Mári olyan keveset beszélhetett a hosszú télen jóemberekkel, a blokkban nincs miről tárgyalni, a fia állandóan irkál valamiket, a menye a gyermekeket rekcumozza, a gyermekek gúnyolódnak vele, a nagyanyjukkal, kinevetik minden második szaváért, olyan igazándiból nem beszélgethette ki magát szinte egy éve; hát semmi sem tűnik fel neki. Folyik belőle a szó, és olyan hálás ennek az úrnak, amiért kérdezősködik, hogy tán abból a kekszből is megkínálná, amit még a húsvéti locsolkodás után tett félre, ha nem szégyenkeznék, hiszen nagyon kemény lehet már, ő maga is teába áztatva tudja csak fogatlan ínyével elmajszolni,
Az úr időnként azon az idegen nyelven magyaráz annak a feketére sült bőrű szőke nagyságának, aki folyton szivarozik. De az úgy tesz, mintha nem is érdekelné a dolog, meg se pirulázza. Ezért Mári nem is törődik hát vele.
– A másik fiam... Tudja, maga, ugyé, Káinnak és Ábelnek a történetét. Na nem azért. De az úgy szokott lenni, hogy az embernek ha van két fia, akkor az egyik a tűz, s a másik a víz. Hát ez, amelyik él még, s akitől... elszöktem na, mert nem akarják, hogy ott egyedül éljek, pedig nekem halálom a blokk, ez a fiam, Gyurika... Tetszett mondani valamit?
Meg mert volna esküdni, hogy az úr pont úgy tett, mint a parabolán, mikor valami meglepetés éri a betörőt vagy a detektívet.
– Nem, nem, nagyon érdekel, kérem, folytassa. De ha lehet, ne olyan... hogy is mondjam...
– Én már ilyen szaporán beszélek, lelkem. Na de ne untassam itt magát, biztosan indulni akar már, a nagyapám sírja is, tudja, kint van a temetőben, az uram mellé tettük... Hogy ezt kellett megérjük, lelkem, hogy utána kelljen kiásatni, s úgy szedni össze a csontjait... Két lyuk volt a koponyáján, le is van fényképezve, ott van a fiamnál... Jaj, hát éppen róla beszéltem, Gyurikáról. Hát, mondom, ez volt a víz, ez a kisebbik. S a másik, a Jencike... Most a nagyságának lett valami baja?
Az idegen hölgy kíváncsian kapta fel a fejét, majd rámosolygott a férfira. Az öregasszony ezt nem értette, de nem állt meg, hiszen neki most külön felhatalmazása van a szóra.
– Az olyan volt, tetszik tudni. Mindenkivel csak kötekedett. Ákációskodott, na. Ő lett volna a gazda a háznál, oda is adtuk a gazdaiskolába Csombordra, de hazaküldték, mikor kulákhírbe keveredtünk. Hogy béadtuk a földet, aztán ő is valami más mesterség után nézett, ki volt dobva vagy kétszer a tanítóképzőből, s aztán... Ó, Istenem, ezt ejszen el se kéne hogy mondjam...
– Mondja csak, nénike, mondja – a férfi hangja fojtott volt, a nő már jó ideje igencsak fürkésző pillantásokkal méregette, mintha őt sem értené, mitől lesz egyre izgatottabb.
– Ötvenhétben, kérem, hoztak egy olyan papírt, hogy a fiúnk hazaáruló. Tanúskodtak mellette sokan, és azt akarták tudni, hogy hova lett el. Mert tőlünk még szépen elindult vissza a városba, de oda meg nem érkezett. Alá kellett írja az uram is, én is azt a papírost... Nem mondták meg, hogy miért. Vallatták az uramat, naponta kellett jelentkeznie az őrsön s verték. Mondja meg, hol a gyermek. De hát mi semmiről sem tudtunk. Hát mitől lehet hazaáruló az a gyermek? Akkoriban azt hitték sokan, hogy megfordul a világ, tetszik tudni. Vártuk, hogy jőnek az amerikaiak, s rendet tesznek. Nem jöttek. Az uram belerokkant a sok zaklatásba, a gyermekünkről semmi hírt nem kaptunk. A többi, akit akkor ezért – valami államigazgatást emlegettek – bézártak volt, hazajött, kettő meg is halt belőlük, az egyiket az ital vitte el, a másikat egy autó ütötte el, fényes nappal, a rajoni központban, akkor már nem volt rajon, de mü úgy mondtuk. De a mi fiúnkról ez mái napig semmi hír. Legalább annyit, hogy né, itt és itt el van temetve. Az uram nem járt többé bandázni. A gyerek meg sehol. Én aztán a kisebbiket felneveltem, iskoláztattam egyes-egyedül, és urat is csináltam belőle. S ebből is csak bajom lett – tért vissza hirtelen a mába Mári –, mert né, nem hagy itthon laknom, a magaméban. Hogy mi lesz, ha megszédülök és lerogyok, ki fog akkor telefonálni a mentőkért? Egyáltalán, ki szed fel az udvarról? Jó gyermek a kicsi, csak tetszik tudni, olyan málépuliszka. Azt csinál belőle a menyem, amit akar. Jencikével nem lehetett effélét. Ő, azt mondják – lehalkította a hangját, mert azért jó, ha az ember elővigyázatos, még a mái időkben is –, hogy két más társával kibontották a szabadság zászlóját, s úgy mentek végig a főtéren... Aztán őt ezért ölték meg. De úgy, hogy nyoma is vesszen.
*
A falu szélén, a Bolhadomb tetején májusfával övezett díszkapu állt, az ISTEN HOZOTT! táblát méltósággal lengette a szél. Volt egy másik felirat is, azon magyarul is ott a név: GYERTYÁNOS. Mári meg is jegyezte, ejszen valamiféle ünnepre készülnek a reformátusok. Mert katolikusoknak ilyenkor nincs olyan ünnepük, amiért ekkora felhajtást lehessen rendezni.
Az is furcsa volt, hogy alig lehetett bemenni a faluba a sok kisautótól. Hát ezek ejszen megbolondultak, vaj’ valami zándorodás van megint, még jó, hogy nem verik félre esmég a harangokat, szépen, rendesen szól mindkét templom tornyából. Az úr megállítja a kocsiját a régi faluháza udvarán, annak most nincsen kerítése, s úgy látszik, valaki azt a sok traktorroncsot, ócska gazdasági gépet is elhordatta, s meg van pucolva a terület, seperve az utcák, jajistenem! lesz egyszerre sürgős a dolga Márinak: az ő kapuja előtt vajon ki sepert?!
Gyorsan elköszönne s igyekezne is mindkét átalvetőjével, ha előbbrevaló nem volna mégis a tisztesség s a tartozás. Mert az utat ki kell fizetni. Kérdezi is illendően, mivel tartozik. S amikor az úr csak annyit mond: köszönömmel, felujjong benne valami ott benn, hogy mégsem csalódott, jó volt a megérzése, jó ember ez, lám, ingyen hozta el, pedig senkije-semmije, sohasem látta; csak azután felágaskodik az önérzet is Máriban, hiszen nem potyázni akart ő. Mondja meg hát az úr gyorsan az árat, mivel tartozik, mert né, neki nincs ideje, itt ez a sok nép, a sok idegenség, aztán ő még nem is látta a házát, lehet, hogy beomlott a pajta bütüje, mert azt már az ősszel ette a fene meg a nedvesség, a kertje még nincsen felásva, a kémény sincsen kikotorva, ő nem is tud egy tisztességes éjszakát ott tölteni, amíg rendesen ki nem takarította a házat... Hát ne izéljen az úr, mondja meg szépen, tisztán, magyarul, mibe kerül ez az út, s ha nem tájékozott az ittvaló árakban, hát Mári elsorolja, hogy a régi időben még kilenc lej ötven baniért járt fel a városból, de a hídtól, ahol Márit is felvette, csak hat lej ötven bán volt, aztán később mind nőttek az árak, volt úgy, hogy száz lej, volt kettő és három, de most hat hónapja, mikor legutóbb Mári itt járt, hát akkor már hatszáz lej volt, éppen ezért ő azt javasolja az úrnak, hogy legalább egy ezrest fogadjon el, hiszen „úgy utaztam, lelkem, mintha lukszustaxiba ültem volna” – és akkor valami ünneplőbe öltözött, nyakkendős, fehér inges fiatalemberek lépnek oda, és a Mári legnagyobb bosszúságára végét vetik a becsületnek.
Kedei Dezső az és Havadi Zsigmond, és a megyei RMDSZ vezetői, magas rangú emberek, elkezdenek parolázni, ölelkezni, és Mári valahogy hátra szorul, ő itt nem kell, félig-meddig örül is, hogy megúszta ennyivel. Bár nem tisztességes. De az ilyen urak nem fogadnak el pénzt, na. Ez az igazság.
A nagysága a kocsiban maradt, Márin átvillan az ötlet, hogy neki nyomja az ötszázast a markába, de aztán rögtön letesz erről is, mert megpillantja Ferikét, a Julipista gyermekét, és már van segítsége, rábízza a nehezebbik átalvetőjét, s a sűrűsödő tömegben csakhamar eltűnnek szem elől, hiába is néz riadtan erre meg amarra az az ősz hajú úr.
*
Eugen Virag végigsétált a falun. Az Alszeg felé haladt, aztán az ismert közökön és szorosokon ment, mintha csak tegnap járt volna itt utoljára. Amikor elment, hitte a hazugságot, hogy apja-anyja megtagadta, aláírták a vallomást, hogy idehaza gyűléseket, titkos tanácskozásokat tartott és államellenes irodalmat propagált, röpcédulákat írt és sokszorosított és terjesztett, nyilatkozatott az 1956-os forradalom eszméi melletti kiállásról. És úgy ment el, csalódottan, kiábrándulva, végig az erdőkön. Jól ismerte az erdőt, az erdő mentette meg. És jó ember is akadt, és amikor már nem akarod tudni, hogy ki vagy, akkor már senkitől és semmitől sem félsz többé, és olyanná válsz, akár az erdő. Elbújhatnak benned a titkok.
Puha homály ül a lelkedre, bársonyos, balzsamos csend, és beleolvadsz a Teremtő kozmikus derűjébe.
Nem tudod magadról, hogy lüktetsz. Csak átúszol valami anyagtalan közegen, és egymásnak adnak a dimenziók.
Nem tudod.
Egek, harmatozzatok onnan felül, és a felhők folyjanak igazsággal, nyíljék meg a föld, és viruljon fel a szabadulás, és igazság sarjadjon fel vele együtt; én, az Úr teremtettem azt!
Most mintha az isten visszaadná eredeti dimenziódat, és ismét elültetne az ő kertjében. Rád harmatozik az ég.
És benned virágot bont a béke.
*
A templom előtti téren éppen véget ért az ökumenikus istentisztelet, a koszorúzás és a beszédek következtek, és amint a polgármester észrevette, azonnal köszöntötte is – a falu egykori szépreményű fiatalját, akit íme, a messzi, tengeren túli tájakra vetett a sors, ésatöbbi.
Eugen Virag meghajolt, csupa-csupa idegen arcot látott, mégis így együtt, a látvány, a népviseletbe öltözöttek által „uralt” közösség lüktetése jóleső bizsergéssel töltötte el. Azt a fajta borzongást érezte, mint a Himnusz hallatán oly annyiszor... ahogy végigfut a hideg a hátán és beleremeg a lelke.
Aztán, szép feleségével mit sem törődve, aki egyébként is gyorsan feltalálta magát, elmélyülten filmezte az ünnepséget – csendesen elhúzódott az ünneplők közül. A Nagyutcán jött lefelé, kilencedik onnan a jobb oldalon az ő házuk.
Egyszer meg is számolta, de már nem emlékezett, hogy összesen hány lépésnyire van innen, a Kapusi Ilonkáék kapujától az ő... vagyis a családi ház kapuja.
Sosem írt, nem jelentkezett, azt hallotta, öccséből is szekustiszt lett, és a saját véreit is vallatja.
Amíg a diktatúra tartott, csak bajt okozott volna életjelével szüleinek. Bár, amint láthatta...
A szülő sosem nyugszik bele gyermeke halálába.
Öccse „karrierjét” sem veszélyeztette legalább.
Elvadult udvar, már kaszálni lehetne a füvét. A kiskapu összevissza tákolt deszkákkal megerősítve, dróttal valami karóhoz kötve, belülről bottal megtámasztva.
Egyéb minden megvan, majdnem olyanképp, amilyennek emlékezetében megőrizte.
Talán kevésbé kiábrándító. A kert fái mind virágban. Fehér és rózsaszín menyasszonyok.
És ez a bódító orgonaillat. Sokszor visszajött ez az álmaiban, és nem tudta, honnan, mitől.
Most hirtelen elővillant ez az emlék is. Nagyapja, az öreg tanító, aki nem egy portán lakik velük, megáll a kapuban, és azt mondja: Jenőke, törj, fiam, egy orgonaágat.
De szép legyen ám, mert a nagyanyád sírjára viszem!
*
Az udvaron Mári, amennyire kitelik tőle, tüsténkedik, épp a kályhacsövet tisztítja a koromtól. Már mindene kormos magának is, verítékes homloka is fekete.
Az a sofőr pedig, aki ót idáig volt szíves hozni, belöki a kaput, közeledik. Jaj, vajon mennyit kéne adjak neki?
S már dobja is le a kályhacsövet Virág Mári.
De az az úr sír, és Mári ezt még nem érti.
Csak nagy sokára, miután már mindketten kormosak, és az úr folyton egyetlen szót ismétel.
Édesanyám. Édesanyám. Édesanyám.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék