Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. október, V. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Tóth Árpád

Tóth Árpád
Tavaszi elégia
Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
Közénk terült a távol... és míg az esti csendben
Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja
Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben.
S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél,
Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
S szelíd, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.

Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad,
S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl,
És aki elmenőben kecses melledre láthat,
Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.

S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal...
Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
Apád szelíd, holt arcát s alázatos fejem?...

Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve:
E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
Vágyom melegre, fényre és karcsú testű nőkre
S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?
S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
Fáradt, reszkető számat fáradt szegény szivem...

Ó, Vigasz!
Ó, Vigasz! lágy és csacska istenasszony,
Te bárki ronggyal jószívűn parázna,
Aludj már vélem is! őrjöngve rázza
Vállad kezem, s esengve hív panasz-szóm!

Emlőd közé hadd fúrom könnyes arcom,
Tán elsimul a szájam rángó ránca,
Suttogj nekem, leslek, gyáván, vigyázva,
Suttogj, suttogj, akármit! tán elalszom..

Ki ócska szókkal bús borbélylegények
Kezéből a revolvert kiveszed:
Furcsa patkányok, fussanak szegények –
Nézd, sírva kérem együgyű és régi
Játékaid s kövér, langyos kezed:
Cirógass és keríts meg: élni, élni!...

Téli verőfény
Mit ablakom körülfog vén kerettel.
Megfrissül most az unt, szomorú táj,
Víg napsugár pingál aranyecsettel '
Az ócska képen és restaurál:
A régi Mester megkopott művét

Ragyogni szítja most az új lazúr,
E vén világba zárt örök szivét
Feldobogtatja nékem most az Úr.

Egy ócska házon a rőt téglakémény
Most ég felé bíbor kedvvel feszül,
Az égbe szökken víg erotikával,
S az édes levegőbe idvezül.
A lanka dombok telt, kerek vonalja
Kigömbölyül szelíden a leples, tiszta hóra,
Hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva,
Most szívja kebleit tán duzzadóra.

Jó volna a mezőkre futni mostan,
Ugy-e, szívem, bánat beteg bolondja?
Torkomból, melyből vér hördült pirossan,
Hurrák skarlát szökőkútja bugyogna.
Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám:
E két karon, mely az égbe ível,
E két feszülő, lüktető csatornán
A boldog magasságba folyni fel!

Csitt! megvakult a fény, oda a részeg percek,
Sötét lett a szobám, csönd, alkonyi ború,
Szívem körül zsebórám hallom: tűnődve perceg,
Vagy tán szivembe bent a bú, a régi szú?
Fázom s lomhán megülök a kályha mellé bújtan,
Hát ma se sikerültél: szent életöröm?
Sírnék, s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam,
S tenyerem húsát vájja a kínlódó köröm.

Lomha gályán
Ó, ifjúság! már fényed, a messze fény
Alásüllyed, mint távol az éghatár
Mélyén letűnő drága csillag,
S vak vizén ing tova lomha gályám!

Így, férfigondok barna fedélzetén,
Míg sors sodor, mint gyorsrohamú vad ár,
S míg forgató örvények nyílnak,
Így múlik el botor éltem árván,

 
S ülök s szívemre lebben az esti bú,
S szárnyával, melynek pelyhe sötét selyem,
Úgy ér, mint tó fölött ha fecske
Csap tova, s lágy gyűrű kél a vízen.

S kérdem: borongsz hát újra ma, rest fiú?
S szelíd igent int csüggetegen fejem,
S emlékek sírnak, mintha este
Hársak ezüst dala fájva zizzen.

S a hársak közt jár, s néha megáll a vágy,
És méla bottal rajzol a bús utak
Porába furcsa figurákat
S dárga betűt szeretőm nevéből:

S eszembe jut, hogy isteni válla lágy,
S a hűs haj kékes árja a karcsú nyak
Szelíd lejtőjén átfoly, s bágyadt
Szép szem nedves a vágy hevétől.

S szilaj jajom kél: hajnali bíbor ég
Alján kigyúló zöld ragyogás: sziget!
Ó, vársz még, távol, boldog Élet,
Hol sohasem lesz az alkonyom bús?

Avagy fordítsam már a siró kerék
Kormányát bárhogy, part sohsem integet?
Amerikámat, amíg élek,
Sohse lelem, szomorú Kolumbus?

Március
A ritkás ágak zöldjén átveti
A messzi nap a sűrü sugarat,
Mint végtelen aranysodronyt, egy égi
Vezeték dús hátózatát, s a fák
Zsonganak, mint sínmenti nyurga póznák,
Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:
A földnek a Tavasz telefonál...
És reszket a liget, mint zsenge szűzlány,
Feszül ezer kis lombkeble keményen,
S a város, ez a bús, tüdőbeteg
Gyári munkás is mozdul: karjait,
A vézna gyárkéményeket kinyújtja,
Beszippantja a távol illatot,
És mámoros, gyulladt dalokba kezd.
Ó, gyúlt világ! ó, dárga március!
Rügyek, szerelmek, forradalmak
Évadja, – a villámló ablakokban
Celzius-létráját riadva kússza
Az izgatott, rab higany-szál: a vén,
Hűlő világnak újra láza van;
Trilláz a fényben reszkető magas
Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény

Rigóhang, egy inas-száj szurtos füttye,
S rekedt autótülök, biciklicsengés,
Sikoltó sín, trappos paták alatt
Az utcakő gránit feleselése,
Harang, rikkancsok, anda zongorák
Skálája a politúros homályból
S az ember lélegzés halk zenéje
Szédülten szaporázza ritmusát...

Ó, most minden zugát e messzi gömbnek:
Tág tengerek zöld irányü habtaréját,
Folyók parallel partját, ifjú erdők
Testén az átnyilalló édes allét,
A földeken a millió barázdát
És minden városok sürűn rakott
Ragyogó ház-sorát valami vad vágy
Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan
Gigász fogsort, felvonagló ajkat,
Hogy vélük a setét föld felrikoltsa
Örök dacát a titkos végtelenbe:
Ó, élet, élet, élet, Március!

S konok trónusán reszket a Halál.
Az Öröm illan
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.

 
Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz,
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.

Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város lelett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.

Egy holt csillagról árva fény,
Mely milljom éve untalan
Száll ájultan és hontalan
A végtelen tér jég ürén.

Édeni pajtás, égi kéz,
Feldobná szívünk a poros,
Vak légbe, mint vidám, piros
Labdát, de jaj, a szív nehéz.

Itt volt hát? – ó, Öröm, Öröm,
Egy szóra még, egy percre még!
Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,
S az élet méze nem üröm?

Az Öröm illan, ints őneki!
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei...

Eredj Szerelem,
Szép Sehonnai!

Elhagylak Isten jó angyalai:
A Hit, a Kedv, Egészség s Fiatalság,
Hej, Szerelem! te szép sehonnai,
Csak te fordítod még felém az orcád
S áltatsz, mint asszonynépet... Állj odább!
Ne gyújtogasd parázzsal őszi vágyam,
Hervadni-fájó nőkkel tégy csodát,
Mint egykor Kleopátra udvarában!

 
Ott bíbor-ágyán láttál egy királynőt,
Miattad égett barna kebele,
Mint két súlyos gyümölcs, mely bánatfán nőtt,
S a vágyak bús magvával volt tele –
Ott fényedtől csillogtak néma jajjal
Az olajosan reszkető szemek,
A vágyak bús magvából tőrt olajjal,
Lassú könnyekkel fényesítve meg...
Menj, Szerelem, nőkkel busongani,
Nótám se sír, könnyem se hull utánad,
Cécótlanok a férfi utai,
S magányosan szép minden férfibánat.
Guruljon szét ajándékod, ha volt,
– S adtál-e mást, mint kínt meg törpeséget? –
Ritkuló lomb közt hiú, őszi folt,
Vén, piros pompa, jobb lerázni téged!
Gőggel, kopáran, némán, egyedül,
Hadd lépek így a végső, csöndes útra,
Ahol a titkok lombja feketül,
S lehull az élet hazug koszorúja.
Elhagytak Isten jó angyalai:
A Kedv, a Hit, Egészség, Fiatalság –
Eredj te is, édes sehonnai,
És csókold meg egy asszony könnyes arcát!
Isten törött csellója,
hallgatok

Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
Olyan vagyok én ebben a világban,
Mint az a gordonka, amelyet láttam
Egy szép úri szobában, a sarokban.

Húrjai elpattantak, A nyakán
Gyászfátyol volt átvetve, néma flór.
S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
Fedte már. Megbékélt évek pora.

Ott fájdalom volt rája írva, melynek
Már csöndje a szent, mint a remetének,

Ki elfelejtett beszélni az évek
Magányában, – s
cellája küszöbén
Míg elkallódott életébe réved,
Már nem emlékszik régi bánatára:
Csak mintha némi finom, messzi pára
Vérezné be a dús alkonyatot,

És tenné szebbé, istenibb titokká,
Melyhez nem illik más, csak némaság
Üvöltsön hát a szájas sokaság,
Isten törött csellója, hallgatok.

Illatlavinák alatt
Augusztus. Alkonyat. Körül
Ájultan piheg a világ.
A hegyekről most omlanak
A nyári illatlavinák.

Jaj, mi is ez? Szívem alatt,
Mint a turista-menhelyen
Szöges cipőjű vándorok:
Vágyak topognak hirtelen.

Kalandra kúsznának, pedig
A jaj, csak egyszer járható
Utat a büszke ormokon
Nekik befútta már a hó.

S mégis, ők mennek újra, ma
Felbomlik minden fegyelem;
Szívem, vén menhely, hasztalan
Zárná őket, nincs kegyelem.

Még egyszer édes, hajdani
Színekben felgyúl a világ,
S rám rogynak s eltemetnek a
Halálos illatlavinák.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék