Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. október, V. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DISPUTA

DISPUTA
Makkai Sándornak a két világháború között publikált Nem lehet című írása, valamint a körülötte kibontakozó vita anyaga 1989-ben megjelent Magyarországon. 1987-ben ez a kézirat szamizdat formában sokakhoz eljutott, akik közül jópáran megfogalmazták időszerű észrevételeiket. Kötetnyi anyag összegyűlt, és az akkori házkutatásokat túlélve, épségben megőrződött (többek között Cseke Péternek köszönhetően). Szerkesztőségünk az elkövetkező lapszámokban szeretne betekintést nyújtani a ma is bonyolódó vitába, egyrészt a 87-es kéziratok, másrészt az új álláspontok közzétételével.
Makkai Sándor és a kisebbségi irodalom
Makkai Sándor több tanulmányában is foglalkozik a kisebbségi irodalom, illetve az erdélyi magyar irodalom elvi kérdéseivel. Az 1936-ig terjedő erdélyi munkássága egybeesik a romániai magyar irodalom „hőskorával”. Kós Károllyal és Kuncz Aladárral együtt a transzilvanizmus elméletének megfogalmazójaként tartja számon az irodalomtörténet. Minőségfogalma nem egyszerűen esztétikai jellegű, sokkal összetettebb: erkölcsi, filozófiai, művelődéstörténeti és protestáns keresztyén elemeket is tartalmaz. Felfogásában a kisebbségi irodalom sem egyszerűen művelődéstörténeti kategória, hanem része egy erkölcsi-filozófiai alapokon nyugvó kisebbség-elméletnek.
Makkai Sándor a kisebbségi lét kihívásaira olyan intenzív túlélési stratégiát fogalmaz meg, amely szellemi és erkölcsi távlataiban Németh László minőségeszményéhez hasonlítható. A kisebbséget „lelki nemzet”-nek tekinti, ezzel a minősítéssel nyomorúságos helyzete fölé emeli az erdélyi magyarságot: „Aki a világ ütközőpontjába került, mint egy atom a mindenséggel szemben, annak egy atomban kell az egész világot magába fogadnia és önmagában kibékítenie A világ egy atomban: ez Erdély és az erdélyi szellem lényege! 1926-ban tanulmányt jelentet meg Az erdélyi szellem címmel, ebben vissza-viszszatérő példázata Bethlen Gábor fejedelem és az általa képviselt egyensúly-eszmény, ugyanis ez biztosítja „az ellentétes külső hatalmak nyomása alatt a lelki ellenállás lehetőségét”. A bethleni politikai törekvésekből sorskérdésként emeli ki „a lelki minőség kialakítását”, és a kisebbségi létben való megmaradás esélyeit a feszülő végletek között megteremtett „lelki egyensúlyban” látja. Martinuzzi, Bethlen Gábor, Rákóczi György és Kemény Zsigmond öröksége „testamentumos intésként” sugárzik miránk: „kicsiny nemzetek és nemzeti kisebbségek egyetlen fölfelé vivő útja a lelki egyensúlyozottság, a szellemi értékesség, a kultúrnagyság”. Végül erkölcsi maximaként fogalmazza meg a kisebbségnek szóló minőség-programját: „Az erdélyi magyar szellem arra van hivatva, hogy kicsiny lehetőségek között, nagy erőfeszítéssel egyetemesen emberi szellemmé legyen.” Ennek a kisebbségelméletnek másik jelentős dokumentuma 1931-ben jelenik meg Magunk revíziója címmel. Ez a tanulmány az előbbinél pragmatikusabban és módszeresebben veszi számba a kisebbségi lét alternatíváit. Következetesen a kollektív felelősségtudatra építi fel az erdélyi magyarság jövőképét, a kollektív tudat revíziója és egyáltalán az önrevízió vezetheti el a kisebbséget a minőségi létformához. A folyamatos átértékelés és átértékelődés emeli ki az erdélyi magyarságot partikuláris helyzetéből, és közelíti az egyetemesen emberihez.
A kisebbségi irodalommal foglalkozó Makkai-írások ennek a kisebbségeszménynek az ismeretében értelmezhetők valójában. Közös vonásuk, hogy bennük a szerző legitimizálni szeretné a köztudat számára a kisebbségi irodalom fogalmát, az összmagyar és az erdélyi magyar szellemi életben keresve elméletének az előzményeit. Az erdélyi magyar irodalom kérdése című dolgozatát a Pásztortűz dicsőszentmártoni irodalmi estjén olvasta fel 1923-ban. A dolgozat alapgondolata ismerős az egyetemes magyar irodalomtörténetből is: „Az erdélyi magyar nemzeti kisebbség kultúrájának, illetve e kultúra életképességének és jövendőjének legbiztosabb és legnyilvánvalóbb bizonysága az erdélyi magyar irodalom.” Ez az irodalom nem kerülheti meg tehát a közéletiséget, ha számára új is ez a feladat. A „nagy világváltozásig” nem volt erdélyi magyar irodalom, az olvasóközönség a pesti irodalmi ízléshez igazodott, minden irodalmi változás a pesti irodalom függvénye volt. Ez az irodalom 1919 után „vergődve próbált meggyökerezni az erdélyi talajban”, de képtelennek bizonyult az erdélyi magyar lélek meghódítására. Az erdélyi magyarság egyetlen alternatívája maradt: „saját maga öntudatosítása”, egzisztenciális szükségszerűséggé vált egy olyan irodalom megteremtése, amely „speciálisan erdélyi magyar lelket tükröz és leheli”. A korabeli pesti irodalom és annak erdélyi nyúlványa nem volt „sem elég nemzeti, sem elég eszményi”, mert „világpolgári allűrjeiben idegen, tartalmának dekadens érzékiességében eszménytelen”. Makkai Sándor ennek az irodalomnak a visszautasítására számít a kisebbségi szellemi életben. Kisebbségi körülmények között másfajta irodalomra van szükség, olyanra, amely „az életösztön által hajtott, magasabb öntudatosság” terméke. A továbbiakban a szerző olyan tételeket fogalmaz meg a kisebbségi, illetve az erdélyi magyar irodalom feladatairól, amelyekben Az erdélyi szellem és a Magunk revíziója című tanulmányok minőségelméletére ismerhetünk. A művészet és az irodalom létrejöttéhez szükség van a lélek világteremtő erejére, a magasabb szellemi kultúra a nemzeti lélek tükre: „Ezért egy nemzet öntudatos életének leghatalmasabb tényezője mindenkor irodalma volt és lesz.” Makkai Sándor előadásában lényegesnek tartja annak a megválaszolását is, hogy van-e Erdélyben olyan magyar közönség, amelynek létszükséglete a maga irodalma. Még ennél is fontosabb az a kérdés, eljutott-e már az erdélyi magyar lélek arra a kultúrfokra, hogy életrevaló magyar irodalom megteremtője lehessen. Vannak bizonyos feltételek: megfelelő lélekszám, speciális múlt, tradíciók, iskolarendszer, természetadta lelki alkat, művelt intelligencia. „Legalábbis szunnyad a bércek és völgyek között egy olyan speciális magyar lélek, amelyiknek érdemes is, lehet is, joga is, de kötelessége is a maga tartalmának, a maga irodalmának tükrében való öntudatosítása és bátor birtoklása.” Az erdélyi magyarságnak egyetlen nagy hiányossága van: nincs uralkodó eszménye önmagáról, nincs teremtő életideálja. Különös feladat hárul így az erdélyi magyar írókra, művészetük legyen az erdélyi magyar lélek tükre, az eszményi magyar léleké. Így válhat a művészet magasabb szempontú eszközzé, amelyben a közönség a maga lelkének nem is sejtett gazdag értékeire ismerhet rá.
Az először 1929-ben megjelenő Közönség és irodalom című tanulmányában már higgadtabban és természetszerűbben tekint az egy évtizedes múlttal rendelkező erdélyi magyar irodalomra, más a megválasztott perspektíva is: az egész erdélyi magyar szellemi élet felől közelíti meg az irodalmat. Külön gondolatsorban foglalkozik az önállósággal: a kisebbséget megilleti az önálló és az önértékű élet lehetősége és joga. Ez az önállóság azt jelenti, hogy a kisebbség külön színt képvisel az állam kultúrájában, sőt a kényszerű viszonyok folytán bizonyos önállósága van az anyaországi kultúrával szemben is, anélkül, hogy megtagadná a vele való szellemközösséget. A kisebbség szellemi és kulturális önállósága önfenntartásának lényege nem „luxus” tehát, hanem önmagából kitermelt szükséglet. Makkai Sándor ennek a törekvésnek a megvalósítását a kisebbség világhivatásának nevezi. A nemzetétől elszakított közösségnek kettős feladata van: egyrészt a saját fenntartása; a politikai önállóság és hatalom hiányában önfenntartásának egyetlen útja a kultúra, másrészt ez a kultúra nem zárkózhat el és nem szűkülhet össze, hanem „az anyaországénál egyetemesebb, a humánum örök magaslatait jobban megközelítő és mélyebben emberi” kultúrának kell lennie. A kisebbség szenvedése feljogosítja ezt az irodalmat arra, hogy a nemesebb humánum, az egyetemesebb emberi szellemiség, a nemzeteket összekötő kultúra és az igazi embertestvériség előkészítője legyen.
Makkai Sándor az irodalomról vallott felfogását hozzámódosítja a kisebbségben élő erdélyi magyarság „szellemi önfenntartásának és létharcának mindenen felülemelkedő érdekéhez”. Mindez önmagában nem jelent újdonságot, hiszen a romániai magyar irodalom valamennyi jelesebb személyisége ezt az utat járja, és az esztétikumot a kisebbségi jellem formáló tényezőjének tekinti. Nézeteinek újdonsága és egyben sajátossága abban rejlik, hogy ezt alárendeli erkölcsi és szellemi minőségeszményének, és általában a kisebbségi létet egészében a minőség szintjén képzeli el. Minőségprogramjával távlatot adott a transzilván ideológiának, a kisebbségi helyzetnek, az önellátásra berendezkedő erdélyi magyar szellemi életnek. Mégis 1936-ban Nem lehet... című írásával búcsúzik a kisebbségi léttől, és végleg Magyarországra települ. Ellentmondva korábbi nézeteinek, a kisebbségi helyzet kilátástalanságáról értekezik, elfogadhatatlannak tartja magát az életformát is.
VÉGH BALÁZS

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék