Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. október, V. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Juhász Erzsébet

Juhász Erzsébet
ÚTTALAN UTAIM
Huszonegy évvel ezelőtt apám Afrikába utazott. Rokonszenves dolognak tartottuk utazási kedvét, s azt is, hogy épp Afrikára esett a választása. Alig ért azonban haza, két hétig még tántorogva járt-kelt az üres lakásban, majd ágynak esett, s csontsoványra fogyva, egy májusi estén meghalt. Maradt utána ötven darab fénykép, amelyeket ő maga készített ezen az utolsó, afrikai útján. Mindebben nem is volna semmi említésre méltó, hisz mindig is nagyon szeretett fényképezni. A különös ezekben a fényképekben az, hogy teljesen esetlegesek, olyannyira, hogy nélkülözik a fényképszerűség valamennyi alapkövetelményét. Egészen egyszerűen szólva: lemérhetően vaktában kattintgatta fényképezőgépét, teljesen összevissza, így örökösen valamiféle fura ferde síkban látszik minden: útitársai éppúgy, mint a piramis, a tevét vezető fiú, s a sor elején az útvezető. A hotel, ahol lakott (rajta SPHINY TOURS felirattal), éppúgy ferde, mint a lencsevégre kapott oázis a pálmafákkal s az arab betűs útjelző táblával. S mindegyik képen a ferdeség más-más szöge érvényesül. Feltűnő még a részletek sokasága, és az ismeretlen emberek sokasága. Alig van kép, amelyen ő maga is rajta lenne, holott társasággal utazott, s egyébként is rendkívül könnyen össze tudott barátkozni ismeretlenekkel. Jellemző az is, hogy rengeteg kifejezetten csúnya részletet örökített meg egy-egy városról. Hogy melyik városokról van szó, nem tudni, nem volt érkezése a képek hátlapján feltüntetni. Van olyan kép is, amelyen háromnegyedrészt az ég látszik, alul valami ütött-kopott, lapos tetejű vályogviskók, amelyek alig látszanak ki az ember magasságú homokbuckák közül. A kép bal sarkában viszont egy ismeretlen középkorú, hájas arcú férfi feje. Egyszóval: pontosan olyan hatást keltettek ezek a fényképek, mintha egy vak ember készítette volna őket.
Irodalommal való mérgezettségem okán arra gondolhattam volna, hogy apám, akárcsak Jósé Arcadio Buendia, valójában Istent szerette volna lencsevégre kapni. Oly közel a halálhoz, fölserkenhetett benne az a vágy, hogy megpróbáljon utánajárni az Isten létével vagy nemlétével kapcsolatos eldönthetetlen kérdéseinek. Hogy mégsem erről lehetett szó, azt, egyre messzebb távolodva az időben halálától, leginkább a magam gondolkodásmódján tudom lemérni, mely elég sok alapvonásában tőle öröklődött. Sejtésem szerint apám ezeken a fényképeken a maga sehol-létét kívánta „megörökíteni”, s örökül hagyni nekünk. Csökönyösen kitartva amellett, hogy nem kell mindenáron megvigasztalódni végül.
Első hirtelen döbbenetünk múltával elfelejtődni látszott ez a fura história ezekkel az örökül kapott torz fényképekkel. Csak néha rémlett fel bennem utóbb, amikor a sűrű fölemlegetés hatására be kellett ismernem: azoknak van igazuk, akik azt állítják, nem hogy rossz, de egyenesen botrányosan rossz a megfigyelőképességem. Talán nem pontosan mondom, inkább arról van szó, hogy képtelen vagyok életem színtereinek a részleteit észrevenni, memorizálásukra pedig egy szikrányi hajlandóság sem lakozik bennem. Nem messzi tájakra kell gondolni, hanem azokra a helyszínekre, ahol életem, legalább harminc éve, szakadatlanul zajlik. Egyszer például megütközve vettem észre városunk központjában (ahol naponta megfordulok) egy eléggé mutatós áruházat, hogy vajon hogyan került oda egyszeriben, mire hozzátartozóim szelíden, ám leplezhetetlen megütközéssel közölték velem, hogy legalább két éve ott található, ahová nekem ez idő alatt, úgy látszik, nem vetődött el a tekintetem. Az ehhez hasonló példákat a végtelenbe nyúlóan sorolhatnám.
Kezdtem lassacskán úgymond szemrevételezni vakságom rejtélyének lehetséges okait. Legalább húsz éve szemüveget viselek. Kezdetben egészen gyöngét, amit ablaküvegnek szokás nevezni. A vakoskodáshoz tehát nem volt alkalmam hozzáidomulni. A szemüveg számomra kezdetben azt az örömöt jelentette, hogy felismerem a közelgő ismerősök arcát, el tudom olvasni az utcaneveket a sarki táblán. Sőt ezen túl egyfajta titkolhatatlan büszkeséget is dédelgettem magamban, hogy arcom a szemüvegnek köszönhetően igazi értelmiségi jelleget nyert. Ezen ifjonti korszakom múltával szemüveges voltom élménye újabb árnyalatokkal gazdagodott. Egyre inkább úgy éreztem: mögéje rejtőzhetek. Mintha látnék ugyan, de én magam nem látszom mégsem.
De miért kell nekem tulajdonképpen rejtőzködnöm – derengett fel bennem egy szép napon a rejtélyes kérdés. A lehetséges válaszokig azonban sohasem jutottam el. Úgy kerültem meg, hogy visszamenekültem gyerekkorom világába, amely akkorra már oly távoli volt, hogy azt képzeltem bele, amit akartam. Minthogy valamiféle prózaszerűségekké formáltam e letűnt világot, hogy némi patinájuk is legyen e történetszilánkoknak, születésem előtti időkbe távolítottam a leírt eseményeket, csip-csup kis történeteket, s azt az egész emberi menazsériát, amely átélője-elszenvedője volt az egésznek.
Közbeékelve felhívom a figyelmet, hogy túlzás, sarkítás, ha azt állítom, hogy ebben a magam kreálta világban megszűnt a vakságom, látóvá lettem tehát. A dolog nem ilyen egyszerű; nincsenek az élet dolgaira ilyen egyszerű magyarázatok és megoldások.
Az is feszélyez mindeközben, hogy netán arra célozgatnék én itt burkoltan, hogy nem vettem volna észre, hogy az ország, amelybe beleszülettem, egyre bizonytalanabbul áll a lábán, s hogy széthullása már a küszöbön. Mert ez sem ilyen egyszerű. Észrevettem, csak nem tudtam, nem mertem elhinni mégsem. Elképzelhetetlen volt. Ezen felül pedig mit érezhetett az ember a lelke mélyén egy széthullóban lévő ország lakosaként? A kelet-közép-európai beidegzettség alapján itt mindig mindent ízzé-porrá kell zúzni, tehát: dúljátok már szét ezt az egészet, mert hazug, a velejéig hazug, a legordinárébb hazugság pokla ez az egész? A térség hősi tradíciói ugyanis máig azt diktálják, hogy mindenfajta kompromisszum nagyobb baj és szégyen, mint önmagunk (hősi) elpusztítása.
Valóban elképzelhetetlen volt, hogy évekig tartó háborúba torkollik a negyvenvalahány éves, masszív testvériség-egység. A masszivitáson azt értem, hogy e jelszót szajkózták nekünk mindig s mindenhol. Gyerekeim ugyanazokat a múlhatatlan győzelemről és testvériség-egységről szóló harci indulókat énekelték a jugoszláv zászlóval körített Tito-kép alatt a kibírhatatlanul ordináré iskolai ünnepségek alkalmával, mint jómagam az ötvenes években. Azt, hogy ma is összeborzadok az örökkévalóság szó hallatán, nem látom függetleníthetőnek a fenti példától. De attól sem, hogy minden hitelességnek, magabiztosan, még a látszatát is nélkülöző hányaveti, de jól szervezett, permanens hazudozással örökösen eszméletleníteni igyekeztek bennünket. A kommunista diktatúra jugó változata az én tapasztalataim alapján nem volt kemény, csak épp éreznie kellett az embernek, hogy nem lehet egészen őszinte. Én személy szerint ritkán kényszerültem nyíltszíni hazudozásra, de ott voltam, amikor bárdolatlan falusi mesterlegényekre emlékeztető fontos emberek az obligát többes számban el-elmagyarázgatták társadalmi s egyéni létünk minden célját s értelmét. S ahogy arcuk sugárzott a magabiztosságtól! Arc volt az? Ugyan! Helyette egyadta személytelen bornírtság.
Megint túlzás és sarkítás, de hát hogyne vakult volna meg az ember! Mert hova máshova fordíthatta vigyázó szemeit, mint az irodalom s a művészetek felé. Lehet, hogy kezdetben azt hitte, ott visszanyerheti látását. S ha ez, tegyük fel, valóban így igaz, akkor azt is hozzá kell fűzni, hogy ez a látás csak a vakság egy másik formája, a való világban ugyanis nem működik.
Az én vakságommal, azt hiszem, nem is önmagában van probléma, hanem amikor kilépek az utcára, s el kell jutnom valahová. Amint letérek az ismerős útvonalról, abban a pillanatban tompa zúgás támad a fejemben a szorongástól, hogy el fogok tévedni. Egész biztosan összevissza bolyongok majd, míg végre megtalálom, hideg verejtékben úszva, úticélomat. S ez a nyomasztó élmény akkor is rendre eluralkodik rajtam, ha abban a városban közlekedem, ahol csaknem harminc év óta élek. Íme egy példa: kerek húsz évig Október 23. sugárútnak nevezték az utcát, ahol lakom. Hogy kettős történeti és kulturális kötődésem folytán már önmagában is az eleven abszurdumot testesítette meg tudatomban e dátum, talán nem kell részleteznem. Egyik vonatkozásban azért volt homályba vesző, mert városom második világháború utáni felszabadulását jelölte. Lévén, hogy ahhoz a háború utáni nemzedékhez tartozom, amely a győztes partizánokról szóló filmek tömkelegéből nyerte történeti ismereteinek alapjait, sose értettem, hogy lehetett itt egy-egy dátumhoz kötni a felszabadulást, hiszen úgy raktározódott el még gyermeki tudatomban, hogy az egész második világháború itt, e délszláv térségben nem is állhatott másból, mint a hős partizánok szakadatlan győzelméből. Az ellenség csak azért ütötte fel a fejét itt-ott, hogy a partizánok győzelme a maga teljes monumentalitásában kidomborodhasson. Kettős kötődésemnek köszönhetően viszont az utcám nevét viselő dátum, magától értetődően, ama bizonyos 56-os hatalmas esélyt, gyors és véres vereséget is jelképezte, óhatatlanul. Ám néhány éve (a Balkánpolgárháború óta képtelen vagyok számon tartani az évek számát; egészen más a hosszuk, szélességük, egyszóval nem évek többé a szó eddigi értelmében), csak arra emlékszem, hogy Vukovárt már szétlőtték, amikor egy váratlan pillanatban föltekintek az utcám nevét jelölő táblára, s döbbenten olvasom, hogy nem Október 23. sugárút többé, hanem Fölszabadulás sugárút. Minthogy szakadatlanul bő húsz éve ugyanebben az utcában lakom, hatalmas rettenet kerített hatalmába egyszeriben. Mi történt? Megbolondultam talán? Vagy kiesett az emlékezetemből néhány év? Milyen felszabadulás esett itt meg, hogy nekem halvány sejtelmem sincs róla? Máig is csak találgatni tudok: felszabadultunk a szabadságtól? Elvégre tudtommal szabad ország voltunk. Politikusabb változatban: fölszabadultunk a kommunista diktatúra alól? Hisz ugyanazok a kommunisták bitorolják a hatalmat ma is. Mitől szabadulhattunk hát föl? Méghozzá így suttyomban, minden különösebb csindaratta, bum-bumbum nélkül? Mert hogy nem a lélek felszabadulásáról nevezik el az utcákat, az holtbiztos, s egyébként is a felszabadulás szöges ellentétét: a megaláztatást és megnyomorítottságot tapasztalhatjuk csak, napról napra erőteljesebben. Feladtam a játszmát. Egyetlen lehetséges válasz létezik csupán: utcám felszabadult Jugoszláviától, hogy Kis-Jugoszlávia részévé lehessen. Úgy látszik, ez volt, negyvenvalahány éve titkolt, de legizzóbb vágya. Végre sikerült neki. Erről ad hírt ebbe az új utcanévbe is beleaplikált diadal.
Vakságomból eredőleg az igazi gond tehát, hogy sehol sem tudok biztonsággal járni-kelni, sem városomban, se gyermekkorom helyszínén, sem az ismerős közelebbi vagy távolabbi helyeken. S itt olyan városokra kell gondolni, ahol valamiféle elintéznivalóm adódik vagy adódna. Vannak még emlékeim turista útjaimról. Firenzében, Veronában vagy Amsterdamban valaha sohasem gyötört az eltévedés félelme, nyilván, mert csak a szálláshelyemet kerestem, ha esetleg eltévedtem, de itt, hol életem zajlik, egész másként esik a járás.
Minderről talán hitelesebben szólhatok, ha a rémület közegébe teszem át mondandómat. Danyi Magdolna egyik borzongatóan szép versének részletével indítanám e kis (tévelygés) történetet:
Az éjjel a hídon részeg árusokat láttunk
 táncolni kosaraik fölött, hogy jöttünk hazafelé
 kis csoportba verődve, magunk is pityókásan
 a kora téli fagytól. És az italtól is.
Igen, jöttünk éppen hazafelé, mindenki mondta a magáét, mindenki nagyokat nevetett, de ebből a látszólagos hangzavarból mégis pontosan kihallatszott a szótértés emelkedett derűje, s igazi, elementáris összhangja. S ilyen alkalmakkor az égvilágon minden elmondható, mert mindent áthat a kölcsönös figyelem kivételes atmoszférája. Pontosan emlékszem, hogy én éppen arról meséltem, hogy nálunk otthon igen gyakran használjuk az érvényben lévő politikai frazeológia leggyakoribb szavát, csak épp ellentétes jelentéssel. S példákat soroltam máris: ha valamelyikünk eltör egy poharat, rossz jegyet kap, ellopják a pénzét, több órahosszás várakozás után közlik vele a bankban, hogy nincs több pénz, elveszik az áramot, egy hétig nincs víz, letámadják az utcán, elveszik a karóráját (mert más elszednivalót nem találnak nála), de ezt megelőzően kegyetlenül összeverik, felhasítják a fejbőrét, beverik az orrát, akkor minderre egyetlen megfelelő kifejezés létezik, az, hogy: győztünk!
Éreztem, ahogy ereimben szétárad az együtt-nevetés nyomán fakadó jóérzés. Valaki más vette át a szót, majd megint valaki más, csupa zsongás voltunk és csupa szárnyalás. Csakazértis! Egyszerre csak arra leszek figyelmes, hogy noha az imént már hajnalodott, most egyszeriben mintha fordulna vissza az idő az éjszakába. Már vaksötét van, az orrunkig sem látni. De még mindig csupa zsongás, szárnyaló hahotázás és eufórikus kiabálás az egész kis csapat. Aztán egyszeriben, mint akit áramütés ér, rádöbbenek, hogy álmodtam az egészet, s most, hogy az álom hirtelen megszakadt, hallom az ismerős lövöldözéseket az éjszakában. Egy-kettő. Egy-kettő-három. Aztán egy darabig csönd. Majd kezdődik elölről az egész. Mégiscsak tévedtem. Nem álomból riadva fekszem ágyamon, hanem kint rohanok valahol az országúton, és oly réges-rég óta rohanok, hogy elhatalmasodik rajtam a félelem: már át is léptem az országhatárt, elfognak, vagy el sem fognak, egyszerűen csak lepuffantanak, mint a kutyát. S a szívem úgy zakatol, mint egy cséplőgép. Aztán meg, mint akit újabb áramütés ér, eszembe ötlik: milyen országhatárról lenne itt szó? Milyen határról is? Hisz a határ bennem van, kettős kötődésben élni nem más, mint kettős marginalitásban. Itt is, ott is a legkülső körön, bármikor eliminálható masszaként. Egyik felem keresi a másikat, egyik marginalitásom menekül a másik elől, egyik be akarná kebelezni a másikat. Egyetlen világos mozzanat maradt csupán, az, hogy eltévedtem. Pontosabban: örökösen eltévedőfélben vagyok; nem vagy soha sehol.
Nem dédelgetek hiú reményeket afelől, hogy látásomat valaha is visszaszerezhetném. Tudom, soha sehol sem fog már bennem feloldódni a szorongás, hogy eltévedhetek, vagy hogy: jaj, biztosan már megint eltévedtem. Holott hazatalálhat-e itt az ember valaha is? S akkor már: szorongok, hogy eltévedek, tehát itthon vagyok?

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék