Bogdán László

Az öreg Vörösmarty

Karnevál. Éjszakában rajzanak szét az árnyak.
Van, aki már elkésett, van, akire még várnak.

Az öreg Vörösmarty. Az álruha, az álca
igen távol áll tőle, ő nem jár maszkabálba,

és bordélyházba sem jár, vesztőhelyre, Csigába -
különben is élete egyetlen kusza ábra.

Kancsó bora előtt ül, elmúltakon merengve:
délsziget, várromok, boszorkány, rém, levente.

Az árnyak makacskodnak, körülfogják a házat.
Majd őket is megírja, de hát most nagyon fáradt.

Az árnyak makacskodnak. Ismét a régi nóta,
konokul ismétlődik Zalán futása óta.

Fejetlen véres árnyék méri a lélek hosszát,
köröz a félhomályban, nem viszi el a passzát.

Kancsó bora előtt ül és kilendül a hinta.
Gyertyák villámló fénye. Árkuspapír. Toll. Tinta.

Iszik s egyre csak ír. Áttűnik a talánba.
Vonít ablaka alatt másvilági dalárda.

Aztán a bor is elfogy. A papírok betelnek.
Silbakként sorakoznak, komorlanak a versek.

Körbeérnek lassan, és elfogynak az érvek.
És önmagába hull a vad, tékozló élet.

Az elmúlt időnek lesz immár örökre foglya,
visszaúttá válik, emlékké minden útja.

És a legutolsó korty. A lovak dobrokolnak.
Tükörbe néz. Megborzong. Nyakunkon már a holnap.

A rózsaujjú hajnal érkezik lopakodva,
és verseit a költő elszántan tűzbe dobja.

Utolszor szikrázik föl téboly, düh, szenvedély,
tűnődik elmerengve. Előtte meredély.

Versei meredélye. Lángolva mind elég.
Magányos hegedű sír. Elég! Elég! Elég!

Már semmit nem hallani. Tél van, hó, csend, halál.
Mert ennyi volt az élet: álom, vers, maszkabál.
2000. október 9.