Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. szeptember, V. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
IRODALOM ÉS ISKOLA

IRODALOM ÉS ISKOLA
 
Pályázatunkon dicséretben részesült elemzés.
József Attila: Ki-be ugrál...
Ki-be ugrál a két szemem, úgy érzem.
Ha megbolondulok, ne bántsatok.
Erős karokkal fogjatok le szépen;

ha majd egész valómmal kancsitok –
ne mutassatok öklöt, úgyse látom.
A semmiből vissza ne rántsatok.

Gondoljátok meg: Ezen a világon
nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én,
az sincsen. Utolsó morzsáit rágom,
amíg elkészül ez a költemény...
Mint űrt a fényszóró, csupasz tekintet
kutatja bennem: Mit vétettem én,

hogy nem felelnek, akárhogyan intek,
hogy nem szeret, ki jog szerint enyém.
Ne higgyetek értetlen bűneimnek,

míg föl nem ment az odvas televény.
„Vannak dolgok, amiket nem oszthatunk meg embertársainkkal. Ilyen például a lét.” (Vajda János)
A vers az emberi tudat drámáját jeleníti meg. Egy bomló idegzet rettegése a testi és lelki torzulásoktól, attól, hogy már nem képes uralkodni saját tudatán, érzékszervein.
Már 1935-től megfigyelhető, ahogy kétségbeesve küldi félelmetes híradásait a személyiség tragikus felbomlásáról. Hátborzongató pontossággal beszél énjének széthullásáról, s ezzel Vörösmarty és Ady rokonává válik: minden további vers egy-egy kicsikart győzelem a bomló test, a meghasadt értelem ellenében. De még e zavaros percekben is félelmetes alkotói energiával fogja össze a foszló világot, s közben végső tökéletességig fejleszti a látszólag oldott sorkötésű, de valójában a legszigorúbb matematikai következetességgel építkező verset, amelyben a tartalom és a forma szétválaszthatatlanul egyesítve bontja ki a költeményt. Mintha a világ disszonanciái közötti feszültséget a megszerkesztés harmóniájával szeretné feloldani. Minden erejével a végső értelmet próbálja kifejezésre juttatni, s egyszerre keresi a pontosságot, egyszerűséget, világosságot és rendet.
A tiszta értelem szinte míves gondja jelenik meg a vers formai felépítésében. A szakaszok első és utolsó sora rímel egymással, míg a középső sor a következő szakasz első sorával cseng össze. A rímek egymást hívása az a bizonyosság, amelybe kapaszkodva próbálja a költő önmaga és a világ egységességének illúzióját megőrizni. A vers ritmusát a 10 és 11 szótagú sorok szabályos egymásutánja merevíti zárt, szilárd szerkezetűvé.
A zaklatottságot, amit a vers hangulata sugall, főleg a tartalom szolgáltatja. Azonban tartalmilag is megfigyelhető a sorok egymásutániságának tiszta logikája. Azonosítható ugyanakkor egy ún. egzisztenciális idő, amely itt a jövőből indul, jut el a jelenbe, majd a múltba, míg végül az utolsó fájdalmas sóhaj ismét a jövőbe vezet.
„Ki-be ugrál a két szemem, úgy érzem.” Ez a vers alaphelyzete, s a versben ezt a ki-be ugrálást a lejtészavart okozó verslábak közbeékelése érzékelteti. A ki-be ugrálás érzete egzisztenciális válságból fakad; a magát már-már orvosként, pszichoanalitikusként boncoló József Attila ebből az irracionális érzetből bontakoztatja ki és vetíti előre a megbomlás borzalmát.
Az első két szakasz tulajdonképpen könyörgés embertársaihoz, akiktől már csupán kíméletet kér, vár; nem szeretetet. Azt már nem mer remélni. Szánalom az erős karoktól és öklöktől: ez minden, miért esdekel. A 31 éves költő tudja, hogy az ő sorsa immár az örök hiány egzisztenciális átélése. Érveket sorol fel; arról próbál meggyőzni, hogy igenis, ő megérdemli a kíméletes bánásmódot. Az érvelés tulajdonképpen kissé groteszkül hat, mert maga a költő is tudja, hogy mindez fölösleges, hisz körülötte már nincsenek emberek, nincsenek megértő felebarátok: könyörgése visszhangtalanul hull vissza az üres, fehér falakról. A „Gondoljátok meg” éppen ezért már nem is felkiáltás, csak közlés.
„Ezen a világon nincs senkim, semmim” – tárgyilagos kijelentés: maga a megtestesült hiány. Nem tudom, mennyire lehet ezt a szót ma átérezni, hogy „hiány”. József Attila költészete kapcsán ez már annyira közhellyé vált, hogy hajlamosak vagyunk „családiasan” kezelni. A léleknek a hiány (szeretetben, szerelemben, társban, munkában, boldogságban): kielégíthetetlenségből sarjadt lelkiállapot, amely olyan, mint a testnek az éhség: Tantalosz kínja. Ez a hiány szinte már „krónikus”, alapjában csillapíthatatlan páni rettegés: az ösztönök félelme a társtalanságtól, a magánytól. Az idő szétfolyik, a napok elperegnek, mint a homokszemek, a holnapnak nincsen körvonala – az ember meginog s próbálja visszanyerni az egyensúlyt.
Egzisztenciális helyzete bizonytalan. Nincs foglalkozása, nem tudja magát eltartani, így a mecénások megalázó támogatására szorul. Félárván, majd árván nő fel, számára a harmonikus házasság, a családi élet hiánya egyre félelmetesebb lesz. Az anyja... „Anyám korán meghalt, mert a mosónők korán halnak.” Szerelem...? „Szerettem Lucámat, de Luca nem szeretett”, ... s különben is „Fosztja az ősz a fákat”, „ha varrsz sem varrhatod meg közös takarónk”. A „harminc csikorgó télen át” tartó szeretethiányból nincs menekvés; innen út csak a teljes elidegenedés felé vezet.
Az elidegenedés alapja tulajdonképpen az a tény, hogy az ember idegenül mozog a számára adott, de nem számára berendezett világban, s érzi, hogy mozgástere korlátozott és determinált; érzi, mert az emberi tevékenység termékei (pénz, munkatermek, szellemi alkotás) az emberektől független és rajtuk uralkodó erőkké válnak. A kor, az adott világ, a szüntelenül változó lét, amely egyszerre önmaga és önmaga tagadása, folyton újabb kérdéseket tesz fel, újabb konfliktusokat teremt, s innen a disszonancia.
Az utolsó esztendőkben lehetőségei mind jobban bezárulnak, betegsége egyre súlyosabb. Kíméletlen önelemzése szerint nincs már semmi lehetősége egy méltó életre (Le vagyok győzve...). Az elkerülhetetlen és értelmetlen halál küszöbén saját élete elhibázottságát tekinti a vereség fő okának.
Ilyen körülmények között már-már önnön létét is megkérdőjelezi: „S mit úgy hívtam: én, az sincsen”. A lét folytonos bomlás, míg morzsánként lassan elfogy. S végül is mi az, amit úgy hívunk: én? Weöres Sándor így magyarázza: „Tested nem te vagy, hiszen csak anyag az. De érzelmi világod és értelmed sem te vagy, hiszen még nem volt, amikor te már a bölcsődből nézegettél ki? Akkor ki vagy? A határtalan, mely fogantatásodkor a határok közt megjelent. Ahol azt hinnéd, semmi sincsen: lényeged ott kezdődik...”
A továbbiakban az űr fogalmának bevezetése kettős célzatú: egyrészt azt az ürességet próbálja érzékeltetni, amit a költő önmagában és maga körül érez, azt a sötét, hideg csillagmagányt, másrészt a vers kereteit tágítja. Az Űr a magasság szimbóluma is. Ezzel állítja a költő ellentétbe az „odvas televényt”. Negatív irányú mozgásnak vagyunk így tanúi, az abszolút megsemmisülés, szétbomlás felé.
A végső kérdés, mint már annyiszor: „Mit vétettem én?” Mi az a vétek, az a bűn, amelyért ilyen kegyetlenül kell bűnhődnie és vergődnie a magány és szeretetlenség poklának legmélyebb bugyraiban? Ezek a bűnök számára is érthetetlenek maradnak, s egyetlen felmentést gyötrelmeitől csak a halál adhat. Ez a végső büntetés: ki megszületni mer, mind halállal lakol.
A társadalmi és személyes válság kettős terhét csak úgy tudja elviselni, ha a jelenben próbál önmaga számára valami feloldást keresni. S elkezdi kutatni az okokat, az eredetét annak az útnak, amely a semmi ágához vezette el. Az 1930-as évektől „pszichoanalitikusként” a freudi tudattalant, a benti világ titokzatos törvényeit szeretné felfedezni. A freudizmusban József Attila többet látott divatos gyógymódnál; ő nem kellett hogy kitaláljon sérelmeket, komplexusokat, hisz gyermekkora, szerelmi kudarcai, irodalmi sikertelenségei a gátlásos vágyak és visszaszorított törekvések láncolata.
Állandó életérzésévé válik a szorongás. Nem a félelem; a félelem oka ismert, tehát megszüntethető. A szorongás nem. Az ok megtalálása azonban nála is éppoly reménytelen, mint Jozef K.-é Kafka Perében. Hiába állítja, hogy „ott kívül a magyarázat” – ezt sem kint, sem bent nem találja: „Bűneim lassan halállá állnak össze” – írja egy töredékében végkövetkeztetésként.
Az utolsó sorok („Ne higgyetek értetlen bűneimnek”) rimánkodó nyöszörgése, mint utolsó menedéket jelöli meg az emberi lelket, ahol sikolya talán visszhangra találhatna. Az „odvas televény” azonban már végső leszámolás vágyakkal, reményekkel – elfogadott megsemmisülés: „A semmiből vissza ne rántsatok”...
Fájdalmas versének egy életrajz ad hitelt. „Meg kell sebezni a kimondhatatlant, hogy vérecsordultán megmutassa magát.” Az „el nem sírt” könnyek lassan megkövesednek: gyöngyszem lesz belőlük...
KÁDÁR EDIT

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék