Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. szeptember, V. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Vida Gábor

Vida Gábor
AZON A NYÁRON
Már semmi nem akart történni, elfogytak a történetek egy időre, pedig így utólag nézve előjelek sokaságát látni, talán abban is, amiben fölösleges. Az sem teljesen igaz, hogy nem történt semmi; az előjelek történtek meg. Sejtelmesen felbukkanó és eltűnő idegenekről suttogott valaki, de hát mindig pusmognak és mutogatnak, legtöbbször arra felé, ahonnan az eső, a szél és a rádióhullámok jönnek. De már nem szokott eső jönni. Mégis itt van ez a töméntelen szúnyog. Meg rekordfogás sem volt a folyón. Egy kalandor márna azért elvitte a botomat, míg vakaróztam; ezt is a szúnyog miatt. És csend volt. Még piacnapon sem ricsajozott senki. Csukott zsaluk mögött folyt a házibuli, ha volt egyáltalán. Nem volt rablás, tűzeset, nem volt árvíz – az elmaradt esők miatt.
Szóval nem történt semmi, csak az előjelek. Kató néni többször látott ólálkodó szakállas embert a környéken. A csősz mesélte, hogy a hangyák megettek egy egész görögdinnyét, bottal kellett kiverni őket a kunyhóból, negyedóráig ingereltem egy rézsiklót, míg rájöttem, hogy vipera. Ehhez képest az erdész ősöreg nyársas bakja, amelyikre hiába sütött rá két postát, semmi. Az őz csak ránézett, akár el is mosolyodhatott volna, még nem is riasztott.
Volt hát előjel bőven. Csakhát a vakság, a butaság, a nemtudommi. Suttogtak, hogy valami készül, mert valami mindig készül, és mire kész lesz, elfelejtik, Akkor történt meg, ha már elfelejtették, ha érdemes volt elfelejteni. Mi már csak ilyenek vagyunk. Küldhetik a szúnyogot, a virgonc márnát, a táltos őzbakot. Mindhiába. Az ember bosszankodik, unja a szárazságot, vakarózik, de azért megissza a poshadt sört, egyebet mit tehet; bélflóra, azok is növények. Meg mind így.
Elunhatták odafent a mi krónikus vakságunkat, mert egyszer csak, hirtelen elküldték nekünk az őszt. Két haszna is volt. Megérett a kukorica, az a kevés, ami ki nem száradt az unalomtól. És jött egy mondat, egy majdnem mondat. Ez így hangzott: – ott, ahonnan a rádióhullámok jönnek, valami nincs rendjén...
Ezért nem volt eső a nyáron. Valaki tudni vélte: adták el ott már a töröknek az esőt régebben is. De most nem erről volt szó. Mert ha valami nincs rendben – ki ne mondd – akkor az a valami nem is lesz rendben már soha.
Aztán egy nap valaki mutogatott. Arra, hogyne, ahonnan azok a hullámok jönnek. A határőrök meg futólépésben elindultak, ők is arra. Ki gondolta volna, hogy olyan gyorsan tudnak futni? az őrmester, akit nagyon kifullasztott a pocakja, a földhöz vágta a tányérsapkáját, kétszer, de az is lehet, hogy háromszor. Sokáig ordított, nem lehetett érteni, hogy mit, bizonyára nem is fontos. Káromkodni mindenki tud. Aztán megint nem történt semmi. De az gyorsan.
Egy délután Kató nénit civilek látogatták meg. Mindig tilosban legeltetett a vénasszony, haragudtak is rá sokan, de ezek most nem az agronómusok voltak. A kutya miatt jöttek – persze nem volt beoltva, de nem is ez volt a baj, hanem mert ő találta meg a hullát, a szakállast, aki ott bujkált a környéken. A kutya meg hát kutya. Az egyik civil meg is simogatta.
És megjöttek a történetek. Igen onnan. Mindenki tudta már, hogy a nagy nyári csend arra volt jó. Nem valami készült, hanem ez, hogy senki ne érezze magát biztonságban. Mert a szakállas nemcsak meghalt, hanem el is tűnt, úgy véresen, felakadt szemmel. Még a vérfoltok is eltűntek, de nálunk ezzel senkit nem lehet becsapni, mert rossz helyről hozták a földet. Ilyen cserépdarabkák ezen a részen nincsenek.
És jöttek a történetek, sorban egyesével, néha kettő is, párhuzamosan, keveredve, több is, mint az igazsághoz kell, mert ahhoz egy is sok néha, mikor olyan az igazság vagy a történet. Ki tudja? Amikor pedig történet van, már nem lehet csak úgy pusmogni, mondani kell bizony, kerül, amibe kerül. Mert jön az őrmester, jönnek a határőrök, már nemcsak a kertek alján, hanem az utcán is, nappal, ha nem tetszel nekik, elkérik a papírjaidat, hazakísérnek, és mindent szabad nekik...
Emberek már nem jönnek a faluba, pedig itt nem történt semmi, csak az a szakállas csavargó, de ilyesmi akárhol előfordul. Történetek jönnek már csupán, de azok a másik irányból, ahonnan a rádióhullámok és a puskalövések éjjel, és az őrmester szuperszonikus ordítása; ilyenkor mindig a sapkáját csapkodja a földhöz – kincstári holmi – és ordít, ha nem is hallani mindig vagy majdnem soha.
Nem rossz ember különben az őrmester, de a sapkára haragszik. Például, bejön egyszer a sörözőbe egy baka, odalép az őrmesterhez, tiszteleg, de az egész gödörnek, mintha a vezérkar lenne, súg valamit az őrmesternek, biztos egy történet, mire az felugrik, magával sodor pár üveget, és kirobogtában akkorát vág a szemöldökfára, hogy az acélsisak is üvegcserepekre hullna a kezétől.
Egy óra múlva ér vissza. Nem ordít, annyira liheg, hogy nem tud! – Átjutott a bitang – zihálja –, és ez így megy minden nap, legalább háromszor, én ezt nem bírom tovább!
De még sokáig bírja, nem tudja nem bírni, nem szabad neki. Egy ideig nem látják a kocsmában, ezt nem bírja. Lakodalomba se megy, ott is utolérik a történetek. Nappal meg jönnek a civilek, az őrmester pirul, tiszteleg, azok beszállnak a terepjáróba, holnap megint itt lesznek. A kutya időről időre felnyüszít az idegen parcelláról származó göröngyök fölött, pedig Kató néni már nem legeltet arrafelé.
Sajnálja mindenki az őrmestert. Kató néni mindig szól neki, ha idegent lát. Ilyenkor nagyon gyorsan futnak a határőrök. Az idegent betuszkolják a terepjáróba, az őrmester megnyugszik. De jön az éjszaka. Éjszaka nincs Kató néni, mert fél az idegenektől, és mindenki fél tőlük. Tönkre tették a csendet, és tönkre fogják tenni az őrmestert meg minket, mert ez készült. Nem valami, hanem ez. Már nem bírjuk sokáig, pedig kellene, mert nem akarnak elfogyni, csak mennek, amerre mutatni sem mer senki, esetleg int a szemével, hogy ott valami nem jó van, mert ennyi embernek nem lenne szabad megbolondulnia.
Ám egy nap arra ébredünk, hogy megbolondultunk. Különben ez délibábos vidék; nyáron, ha csend van és napfény, fejre áll a templomtorony, nagyobb tavak lesznek, mint amekkorát el tudsz képzelni, a falu rendszerint egy ilyen tó fenekén imbolyog, ezért nem porzik a vágtató teherautó, és ezért nem hisz az őrmester a szemének. Egy megpakolt tíztonnás; bútor, dunna, nyúlketrec, fejőstehén. És megy az autó arra, amerre néz, és amerre nem hisz a szemének. Novemberben ritka a délibáb, lövetni kellene már, de hát a délibábra? Az is lehet, hogy természeti ritkaság.
És nézik, nézzük, amit nem látunk, mert nem láthatunk, később esküszik mindenki a szemevilágára, hogy nem látott semmit, csak este fordul be a kamrába, a dugi pálinkáért, hogy kiröhögje magát, mert tényleg megbolondultunk.
Ez csak a kezdet, mert ha valami itt elkezdődik, annak sose lesz vége. Ezért küldik ránk a bolondságot, ha nem hiszünk az előjeleknek, hogy sose legyen vége, míg fejre nem áll a templomtorony, immár délibáb nélkül.
A nagy sáridőben történt, mikor az őrmester a szántáson evickélő traktorokból vigyázta a határt és teste az idegeneket, akik az életére törnek. Közben nem veszi észre, hogy a kabinban ülő traktorosok mind-mind idegen arcúak lesznek, mikor ott szántanak, ahonnan már csak egy lépés a túl. Aztán homályos dolog történik. Az őrmester áll a mezők közepén s bólintva nézi, hogy az egyik traktor, a legrozsdásabb felágaskodik, kiugrik a barázdából és uccu neki, vesd el magad. Három idegen vigyorog a kabinból vissza. Rohantak volna a határőrök, de az őrmester leintette őket. Bevágta megát egy ottfelejtett traktorba a volán mögé, gázt adott, és meg sem állt a kocsmáig.
Csoda-e, hogy a föld is megbolondult? Ez a mi zsíros, cseréptörmelékkel hintett földünk, végtelen sártenger. Érthető, hogy a földmérő, a mérnök úr sem bírta sokáig cérnával. Az őrmester megcsodálta a számos pecsétű passzusát, legyintett és csak kísérte végig a szántáson, a belvizes lapály okon. A geodéta, aki még teljesen normálisnak tűnik, meg vonszolja maga után a sárga teodolitot, a mérőléceket, alaposan megmér minden pocsolyát, árkot, földutat. Aztán gondol egyet, valami kilométeres szalag végét az őrmester kezébe nyomja, ő pedig elindul a tekerccsel és megy, megy. Az őrmester szemre tudja, hogy ez a távolság 823 lépés és hiába küldene golyót utána, mert az alaktalan pacnivá olvadna, és a 824. lépésnél sisteregve hullna le a sárba, mint mikor ónt öntenek az öregasszonyok... A földmérő visszainteget, ő nem akart rosszat, és futásnak ered, biztos, ami biztos. Az őrmester is integet, ő sem haragszik, aki bolond, bolond. Begyűjti a mérőszalagot és a többi gazdátlan műszert, bepakol mindent a traktorba, a sajátjába, gázt ad, és a traktor bodor füstöt eregetve úszik a tavon, bele a novemberi délibáb végtelenjébe. Az őrmester a kabin tetején cigarettázik és teodolittal méri a kocsmát.
Ez már tengerész mese. Imbolygós fajta. Mert a hosszúszőrű juhász, aki, mióta világ a világ, még ha bolond is, mindig telelni jön hozzánk, csak nem akar megállni a falu határában és tereli maga előtt a tengernyi birkát. Vele mennek a komondorok, a szamarak meg a bogárszemű lánya, aki megbűvölte a katonákat, hogy csak álltak a golyószóró mögött, titkos kedvesükre gondoltak, aki eltűnt az apállyal.
Az őrmester maga ment ki felszántani a nyomokat. Kétszer is leesett a kabin tetejéről, de a traktor magától fordult a barázda végén, és visszafelé megállt, hogy az őrmester újra fedélzetre léphessen. Mikor a civilek kiszálltak a terepjáróból, az őrmester sárosan, gázolajat prüszkölve, ám délcegen jelentette, hogy kész a mélyszántás, az őrjáratozás eredményes volt, minden rendben. Majd rágyújtott, lángot fújt, kiköpött egy rágás parafint, és mire a füst eloszlott, a civilek már messze jártak. Megijedtek a bolondságtól, ez már nekik is sok volt.
Ment minden a maga útján. Kató néni jelentgette az idegeneket, a kutya nyüszített a göröngyök felett. Az őrmester egyre jobban megkedvelte a szántást, rágta naphosszat a parafint, fújta a lángot, és többet sose józanodott ki. A traktor magától fordult a barázda végén. A történetek egyre gyűrűztek, senki nem foglalkozott a hihetőségükkel. Végleg elfogadtuk a bolondságot, mert ez készült, és így maradtunk, immár végleg, hogy szalmaszálként szippantson fel egy közepes vagy annál is gyengébb történet.
És ez is megtörtént: az őrmester parafínmérgezést kapott az alkoholtól, és egy órára kijózanodott, ez okozta vesztét. Tavaszi délelőtt volt, és már a zöldelő búzavetést szántotta ki, amikor Kató néni magasba mutató ujját bemérte a teodolittal. Nyomban észrevette az idegent, aki a rádióhullámokkal érkezett, és a fejre állt torony felé igyekezett egy lebegő tócsa szélén. A határőrök a tőlük megszokott fürgeséggel mozogtak, az idegen, aki balszerencséjére szakállt viselt, nagyon megijedhetett, mert olyan gyorsan futott, hogy nem lehetett utolérni. De a golyó nálánál is gyorsabb volt, és nem vált ólompacnivá, mikor nagyot reccsenve belefúródott a hátába.
Az őrmester kikötötte a traktort a torony gyökeréhez, lenyelte az utolsó rágás parafint, szuperszonikus ordítása felkavarta a tavaszi vizeket, arca megszürkült, sapkáját odacsapta a földhöz, belekondult az öregharang, és a pisztolyát is földhöz vágta, ölnyi mélységből emelték ki a civilek, és tovább ordított, a melléről lepattogó rézgombok golyónyomokat hagytak a sárban, és lerúgta a csizmáját, letépte az ingét, és egyfolytában ordított, míg a civilek agybafőbe nem verték, és a terepjáró el nem vitte örökre.
A kutya alig hallhatóan nyüszített, és a szakállas idegen sebét nyalogatta, aki mégsem kelt fel, hogy kiolvassa a torony gyökerébe vésett feliratot, pedig attól biztosan elmúlt volna ez a rajtunk felejtett bolondság, és visszajött volna a nyár, hogy ne történjék semmi, még előjelek sem.
Délután a határőrök lelőtték a kutyát, mert nem engedte elvinni a holttestet. Kató néni pedig megátkozta őket, és azóta a hallgatag rádióhullámok megelevenedtek, és minden adásba egy alig hallható nyüszítés vegyül, mint egy rossz előjel, amit senki sem ért, mert a nyarat várja, ami ott van a történet végén, vagy az elején. Ki tudja?

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék