Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. szeptember, V. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
KÉTELY ÉS ÖNVIZSGÁLAT

KÉTELY ÉS ÖNVIZSGÁLAT
Kántor Lajossal beszélget Visky András és Láng Zsolt
LZS Én csak lejegyzőként akarok szerepelni, ez a Ti beszélgetésetek, annál is inkább, mert amiről én szívesen beszélgetnék, az Kántor Lajos szépirodalmi munkássága volna, szerkesztőként alkalmam volt kétszer is találkozni vele, egyszer egy Látó-szám, aztán egy Jelenkor-szám összeállítása során, kedvenc szövegeim azok, mindazonáltal az aktualitás más felé tereli ezt a beszélgetést, Kántor Lajos irodalomszervező ténykedése felé, vagy nem is tudom, miként lehetne megnevezni...
VA Én nem készültem a szépíróból, ugyanakkor talán le tudnám kerekíteni ezt a kérdést, ha a cédulákra gondolok, azok mitikus mennyiségére, az állandóan körötted lebegő cédulákra, amelyekből bizonyára összeáll majd valami. Micsoda?
KL Addig, amíg én újságot, irodalmat, nem is tudom, mit szervezek, ezek a szépírói kitérők nagyon alkalomszerűek, bár tényleg foglalkoztatnak. Nagyon örülök, hogy Zsoltban lelkes olvasóm akadt. Annak idején középiskolás koromban pályázatot nyertem, Lászlóffy Aladárral, ő verset írt, én prózát, valamikor az ötvenes években, de aztán abbamaradt lassanként. Bajor már azt írta „írói szótárában”: Kántor Lajos = Lászlóffy Aladár kritikusi álneve.
VA Igen, le a Függőhíd előtti kötetedben, az Itt valami másban azt írod, hogy az a tér, amelyben élünk, és amely történetileg meghatározható, az a térség irodalomtörténetileg is elkülöníthető. Állításod miatt bíráltak téget, úgyhogy nem ártana visszatérni rá, miként vélekedsz most e differentia specificáról.
KL Először is, én határozottan erdélyinek érzem magam, de nem tartom magamat transzilvanistának, és amikor azt mondom, hogy erdélyi, abban benne van, hogy erdélyi magyar. A kötet címe Kós Károlytól származik, egy nem kifejezetten transzilvanista írásából. Azt akartam a címválasztással is jelezni, hogy itt valóban más van, mint ami a köztudatban él, és némileg programatikusan éltetődik, propagandisztikusan; ettől eltérően, ezektől eltérően mondom én azt, hogy itt valami más van. Ami nem jelenti azt, hogy Erdélyt külön entitásként kellene kezelni, nem politikai értelemben mondom, az más ügy, hanem kultúrtörténetileg, felfogásban, szemléletileg alakult ki ez a más, tehát érdemes közelebbről vizsgálódni, és ezt próbálta a kötet megtenni. Amelyet végül is a diktatúrának köszönhetek, ti. akkor, a nyolcvanas évek közepe táján egyre kevésbé tudtam publikálni, a Korunknál ugyan ott voltam, de csak azért, mert talán botrányok lettek volna menesztésem körül, amit Rácz Győző, mindamellett, hogy kifejezetten rossz volt a viszonyunk, nem akart kirobbantani. Nagyon sok időm maradt így, rendszeresen járhattam az Egyetemi Könyvtárba, jobbára ott gyűjtöttem ezt az anyagot, itt találtam arra a bizonyos Kós- szövegre is. Ma persze sok minden másképp van, mint a Kósék idejében, vagy ami 1989-ig érvényes volt, nem mintha ezek a dátumok módosítanának valamit a kultúra egészén, de módosították az emberek életkörülményeit, lehetőségeit. A nyitottabb környezet nyilvánvalóan hat ránk. A fizikai átjárhatóság szellemileg is erőteljesebbé tette kapcsolatainkat. Az erdélyi mentalitás, amely egy kissé túlhajszolt metaforában a Bethlen Gábor-i magatartásként szerepel, most jobban látható, leírható. Az itt élőnek mindig alkalmazkodnia kellett másokhoz, ez génjeiben, sejtjeiben nyomot hagyott. Erről ugyan nem nagyon lehetett beszélni akkor, de én megpróbáltam szóba hozni, húsz-huszonöt évvel ezelőtt is, elzárkózás, elzárkózás megszüntetése, ilyenféle címszavak alatt. Itt mi kénytelen-kelletlen egy modell értékű közegben éltünk. A román irodalommal, a román művészettel, a némettel, amikor az még számottevő volt, sokkal kevésbé a többiekkel (a lipovánoknak legfeljebb kitűnő kajakosaik vannak, de irodalmuk, úgy tudom, kevésbé), de az egész zsidó szellemiségnek, kultúrának a hagyományaival, ha valaki csak be nem csukta a szemét, és fülére nem tapasztotta a kezét, kapcsolata volt, benne élt egy európai közegben, egy interkulturális világban. Ez adva volt. Miközben panaszkodunk arról, hogy mennyi kárt tesz bennünk, közösségben-egyénben a helyzet, amiben vagyunk, ugyanakkor számba kell venni a helyzetünk előnyeit is. Az „itt valami más”-ba ez mind beletartozik. Persze Magyarországon is élnek nemzetiségek, de ott nincs olyanfajta kihívás, mint itt. (Csonkamagyarországon, mondja Láng Gusztáv, zseniálisan, csonkamagyarok élnek.) A Bukaresti Színház vagy egy-egy vidéki román színielőadás is, vagy a képzőművészetben egészen korán megnyilatkozó modern törekvések, a Brâncuşi-szellem; éltető oltásokat kapott az ember, ha hajlandó volt odafigyelni, nem zárkózott be a provinciába, ha nem csak visszafelé nézett. Ez az egész magyar kultúra esélye is. Vitatkozhatunk, hogy milyen a kolozsvári színház, de itt született meg a Kopasz énekesnő, azzal a Tompa Gáborral, aki Bukarestben tanulta a színházat. Ez csak egy példa. Az irodalomban Kányádi a román, a német, a zsidó költészet tolmácsolásával az egész magyar költészetet gazdagította. Amikor mi Láng Gusztávval az Irodalomtörténeten dolgoztunk, akkor azt kérték tőlünk, annyi más mellett, hogy mutassuk ki a román irodalom közvetlen hatásának a jelenlétét az erdélyi magyarban. Ezt így nem hiszem, hogy ki lehetne mutatni, ugyanis sokkal erősebb a klasszikusokhoz vagy akár a kortárs magyar irodalomhoz való igazodás, a hozzájuk való méretkezés, de a légkör, az számít, az felszívódik a hajszálerekbe. És ez kölcsönös volt egy időben, nem csak úgy, hogy egyes román írók együtt ittak egyes magyar írókkal; de Kós Károlyt például sokan ismerték a románok közül, hozzá tartozott a jómodorhoz, hogy Kós Károlyt vagy Bartalist, Nagy Istvánt ismerni kell.
VA Ennek a helyzetnek velejárója az erős definíciós kényszer, identitásunkra vonatkozóan, az állandó kényszer, hogy újra meg újra meghatározzuk magunkat, ami, és ez fontos, nem az értékek szférájában történik, hanem azon kívül, a politikai meg a társadalmi szférában, ami egy végtelen és értelmetlen láncolathoz vezethet. Mit vesz észre ebből az irodalomtörténész? Milyen tájat mutat ez az irodalom? Hogyan írnád meg most a romániai magyar irodalom történetét?
KL Azt hiszem, az ötvenes évek irodalmából nagyon keveset kellene átértékelni, legfeljebb az a kevés dolog árnyalhatná a képet, ami azóta előkerült. Ami a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket illeti, egyértelmű, hogy itt valami más van, és igyekszem nagyon objektív lenni, tehát a saját ízlésemre nem építek értékítéletet, és sem politikai, sem egyéb vonatkozásokat nem keverek bele, csak a műveket nézem. Amiután megírtuk Láng Gusztávval irodalomtörténetünket, miután a második kiadás megjelent, azon gondolkoztam, és kedvem is lett volna hozzá, hogy egy egyszemélyes irodalomtörténetet írjak, nem mintha nem bíznék meg Láng Gusztávban, az ő értékítéleteiben. A munka menetének és felépítésének folyamatát tekintve, egy szépirodalmi alkotást választanék kiindulópontul, konkrétan Szilágyi Domokosnak A láz enciklopédiájára gondolok: lépcsőfokról lépcsőfokra haladni, egymásra rakódó rétegeket feltárni. Ez volt az egyik elképzelésem, vágyam valamikor. Meg is fogalmaztam egy esszében, és talán ennyiben is marad most már. A másik elképzelésem az volt, hogy átlépve a politikai, földrajzi és nyelvi határokat, meg kellene vizsgálni, milyen hasonló törekvések voltak egyrészt a magyar nyelvterületen alkotók körében, másrészt, mert az irodalom nem elszigetelhető egység, megnézni Mrozek, Hrabal, más közép-kelet-európai írók, művészek törekvéseit, sőt a színházak, képzőművészek műhelyeit is. Az általunk írt irodalomtörténetben ilyesmire nem volt mód, a könyvnek igazodnia kellett bizonyos kanonizált beosztásokhoz, hiszen a „Spenóttal” (a budapesti akadémia irodalomtörténetével) összehangoltan készült. A mai irodalomról már ebben az új megközelítésben beszélnék szívesen. Igazabb képet adna, a lényeget jobban meg tudná ragadni egy ilyen gondolatmenet, mint a hagyományos, időrendi áttekintés. A kortárs irodalmi jelenségekről tisztább képünk alakulna ki. Azzal együtt, hogy ma sokkal nagyobb a keveredés. Most már senki sem akadályozza meg, hogy magyarországi szerzők erdélyi lapokban közöljenek, és fordítva. Megnőtt ugyanakkor a műhelyek fontossága, legyen az szerkesztőség, irodalmi csoportosulás, stúdiószínház, képzőművészeti társaság. Azok a formák, amelyeknek korábban értelmük, fontos szerepük volt, lásd Írószövetség, ma részben megszűnőben vannak, elveszítik fontosságukat, és a műhelyek minden eddiginél nagyobb jelentőséget vívnak ki maguknak. Az elidegenedés, elhidegülés korunkra jellemző folyamatában a kis közösségek, az alkotók kis csapatai lényeges szempontot képviselhetnek. Az alkotói magányra szükség van, de ugyanennyire fontos, hogy egy bizonyos körben visszhangozzanak a magányban született gondolatok.
LZS A műhelyek létrejötte tényleg nagyon fontos. Persze, ezeket a műhelyeket gyakran érik olyan támadások, hogy kizárólagossá válnak, hogy nem biztosítják az itt élők számára a folyamatos publikációt, hogy nem adnak teret minden erdélyi tollforgatónak. A Korunk milyen hasonló gondokkal kerül szembe? Azért használhatom a műhely elnevezést, mert a nemrég lezajlott Korunk-hétvége kellemes találkozásai során bebizonyosodott számomra, hogy ez a lap össze tudja gyűjteni az embereket.
KL A műhely tágabb fogalom, nemcsak az együtt dolgozó emberek közösségét jelenti, hanem egyfajta együttgondolkodást jelent, és ezért beletartozhatnak olyan szerzők is, akik földrajzilag távolabbról vállalják föl ezeket a gondolatokat. A műhely tehát nem feltétlenül a régió képződménye. Hogy egyetlen nevet említsek: Tettamanti Béla, noha sajnos viszonylag ritka a személyes találkozásunk, egyike a hozzánk legközelebb állóknak; nála reálisabban megközelíteni az erdélyi témát kevesen tudják. Ennek a műhelynek természetesen részese Deák Ferenc, aki a folyóirat borítóját és más kiadványaink formáját tervezte s a Korunk tipográfiáját kialakította. A műhelyek kizáró szempontjaival kapcsolatos vádakat a középszer fogalmazza meg, azok az emberek, akik kiszorulnak a megemelt szintű lapokból, lemaradnak a versenyben. Megcsinálhatnák ők a saját műhelyeiket, de nemigen tudnák fenntartani. Vannak sértődött szerzők. De hát ez mindig így volt és így lesz. Nekem hiányérzetem van bizonyos lapokkal kapcsolatosan, amelyek megtehetnék azt, hogy műhellyé váljanak, de nem teszik meg. Örülök, hogy most mégis pozitív példaként említhetem a Helikon „Serény Múmia” című oldalait. A kapukat kí kell nyitni a fiatalok előtt. A szükség is ezt diktálja. A kultúra tág és sokrétű. És ki kell vinni a közönség közé, találkozni kell a közönséggel, legyen az kiállítás, ahol a tárlatnyitón színihallgatók lépnek fel, vagy szerzői est. Érdekes, hogy itt is van valamiféle visszakapcsolás, hiszen az avantgárd a század elején szintén törekedett efféle provokálásra. Ez a nyitás többletet jelent, munkában is. Egykoron a Központi Bizottság vagy a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács kiadta a kulturális lapoknak is, hogy miről kell írni, a szerkesztők aztán megkeresték a szerzőket, de lehet, hogy már azok is ki voltak jelölve központilag. Igazi munka, pláne műhelymunka nemigen volt, nem lehetett.
LZS 1989 után sok megszűnt, de főképp megszüntetett társaság, lap, műhely alakult újra. Ezek közül sok egyáltalán nem működik. Legtöbb meg alig-alig.
KL Az újraalakításukat szükségesnek vélem...
VA Miért szükségesnek?
KL Azok a betiltott egyesületek, amelyeknek hiányát egy közösség érezte, szükségszerűen alakultak újjá; majd elválik, meg tudnak-e maradni, vagy sem. A helyettesítésükre létrehozott szervezetek vagy orgánumok pozitív szerepet is kaphattak, de leginkább primitív kollektivista elveken, elnemzetlenítő irányelveken alapultak. A diktatúrára, a romániai kultúrpolitika „önfejlődésére” jellemző, hogy a kolozsvári volt unitárius kollégium, a Brassai évzáróján Adyverset már csak románul lehetett szavalni.
89 után természetes volt, hogy újra létrehozzák az erdélyi magyarság hagyományos művelődési intézményeit. Döntsön az idő, majd elválik, mit tudnak kezdeni. Nagyon fontos azonban, és ezt nem valamiféle judeo-plutokrata-liberális-mit-tudom-én-milyen szemlélet alapján mondom, hanem kifejezetten a magyar nemzet, a magyar nemzetiség szempontjából, annak érdekeit szem előtt tartva: nélkülözhetetlen, hogy a hagyományos intézmények mellett kialakuljanak azok a műhelyek, amelyeknek nem meghatározója a nosztalgia. Nekem azért volt élmény az általad említett Korunk-hétvége, mert most éreztem újra, hogy a fiatalok kezdik otthonuknak tekinteni a Korunkot. A fiatalokra pedig figyelnünk kell. Hogy egy párhuzamot villantsak fel, a Valósággal történteket elítélem, ellenben az is tény, hogy a régi szerkesztők nem gondoskodtak kellőképpen a folytonosságról. A lap jó volt az utolsó pillanatig, ám vagy úgy gondolták, hogy egy, esetleg két nemzedéké, és akkor vége, vagy megtalálják, megteremtik az átmenet feltételeit. A Korunk szeretné bevonni a fiatalabbakat is. Mi nem a Gaál Gábor-i szemléletet akarjuk továbbvinni, bár valószínűleg abból is beépül valami mai programunkba, a világra való nyitottság leginkább; a köldöknéző kultúraszemlélettel szemben arra törekszünk, hogy szétnézve a világban, megtaláljuk azt, ami nekünk fontos lehet. Dialógust kell folytatni a nemzedékek között. Ez folyamatban alakul, a közös munkában, közös gondolkodásban. Így épül a lap. Nem a doktrína a fontos, főképp nem a kultúrában, hanem az élet. Ha mi tényleg nyitottak vagyunk arra, ami értékként jelentkezik, akkor hajlandónak kell lennünk a tőlünk függetlenül alakuló énekek elismerésére is. Liberális politikusokkal, „forradalmárokkal”, váteszeinkkel szemben is nemegyszer ezért vannak fenntartásaim. Folyton arról van szó, hogy tisztelni kell a másságot, ugyanakkor, amikor maguknak kellene alkalmazniuk ezt, akkor minden rajtuk kívüli „másság” vagy dilettánssá vagy ellenségessé minősül, nem igazán tűrik a másként gondolkozókat. Alkatilag mindig is gyűlöltem a doktrínerséget. Mindig felmegy a pumpám, amikor valaki, régebben egy KB-tag, ma a tegnapi Forradalmár ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatja, mit kell nekem, nekünk csinálni. Meggyőződésem, hogy ma nem az a lényeg, mi van előtted, mi van mögötted; az számít, mit tudsz most felmutatni; nem az számít, hány éves vagy, az számít, meg tudod-e győzni társaidat. Ez alakítja a műhelyt.
LZS Visszautalnék András egyik korábbi kérdésére, az öndefinícióval kapcsolatban. Törekvéseinket tekintve úgy vélem, most Nyugat lett a cél. Az a jó, ami Nyugaton van. Közben pedig az a helyzet, hogy a terror évei alatt Nyugat számára az itteni rossz tette deklarálhatóvá a jót, és a rossz megszűntével, illetve annak a rossznak eltűntével, aminek ellentéteként kinyilatkoztatott az a jó, amely előttünk most célként van bemérve, az a jó tehát szintén eltűnt, következésképp számunkra is összekuszálódtak a dolgok. Mindennek, ezen a nehézkes filozofálgatáson túl, érzelmi összetevői is vannak...
KL A társadalomnak az a baja, hogy megpróbál ilyen vagy olyan modellt vakon követni, és ez nem csak Romániára vonatkozik. Nem lehet készen átvett dolgok szerint alakítani életünket. Ezt persze nem a nyugati kultúra ellen mondom. A torzulásokat viszont ki kell zárni. A nyugati kultúrában műhelyek leginkább értelmi alapon, egy cél érdekében alakulnak, a mi műhelyeink, felfogásom szerint, nem csupán ekként alakulhatnak.
VA A mi szellemi közéletünk, és erről te többet tudhatsz, lévén elnöke az Újságírók Egyesületének, nem elég érett arra, hogy érzelmileg bélyegezzen meg bizonyos mozzanatokat, mert az érzelmi megközelítés nem a tárgy szeretetéből fakad, hanem az alany önmaga iránt táplált, amúgy érthető szeretetéből és elfogultságából. Az értelmi és érzelmi elválasztását fontos megtennünk, mert az értelem az egy puha valami, a szeretet kemény. A szeretet ezáltal képes úgy megnyilatkozni, hogy közben megőrzi a műhely értelmét, nem zár be, nem eredményez önfelszámolódást. Szerinted azok az intézmények, ahol képviselteted magad, hogyan lehetnek nyitott szerkezetek, tehát amelyek „fölszámolják az önfelszámolódás epizódját”.
KL Nincs modell, ami biztosíthatná ezt. Minden az embereken múlik. Ha sikerül kiszorítani azokat, akik a nyitottságnak ellenzői, ha sikerül olyan embereket összeszedni, akik a nyitottságot komolyan gondolják, ha nem a tekintélyelv uralkodik, hanem a szabad vita, akkor egy intézmény szervezésileg, erkölcsileg működőképes lesz. A másság tudomásul vétele kötelező parancs. Azt gyakorolni kell, mindennap kételkedni kell, hogy vajon nekem van-e igazam. Számoljunk le végre a tekintélyelvűséggel, a tekintélyt – az igazít – ne kössük ideológiához, a múlthoz. Különben nem mindig a tekintély a fontos, az igazság nem mindig a tekintély oldalán van.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék