Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. augusztus, V. évfolyam, 8. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
„MEGÚSZTAM LELKI ÉPSÉGBEN"

„MEGÚSZTAM LELKI ÉPSÉGBEN”
Lászlóffy Csaba válaszol Láng Zsolt kérdéseire
– Most fejeztük be A bajkeverő című kisregényed közlését. Most jelent meg, holott évek óta megvan...
– Hihetetlen, hogy annyi idő, nyolc év telt el már azóta! A megírás után hosszú csend következett, igaz; a szakma magamentegetéssel volt elfoglalva; egy részlet jelent meg belőle, az is szelídített címmel (Türelmi idő). A bajkeverő hangzása még egy interjút is diszkreditált. Mikó Ervin kérdéseire válaszolva elmondtam, hogy írtam mostanában egy „én-te-ők regényt – címe A bajkeverő. Elég baj ez nekem”. Ki is maradtam a kötetéből aztán egészen. A személyes zárómondatot mint írói fogást később találtam ki a valóságos sztorihoz – miután egyik tisztelt valaki, emlékszem, olyan diszkréten, kissé ijedten adta vissza a legépelt regényt, mintha szamizdat írást olvasott volna: „Tíz év telt el azóta, hogy egy nagyon fiatal és tehetséges barátom, útban hazafelé, vasúti szerencsétlenség áldozata lett...” Bevallom, én valahogy ezt is kompromiszszumnak éreztem. Most már röhögnivaló – a szakmai találattól függetlenül –: ez volt az első tragikus halálom (vasúti baleset)! a többit, remélem, megúszom.
– A képzelet játékai?
– Ez a regény valaminek a szerves összefüggésében íródott bennem, semmiképpen sem valami helyett vagy pláné törmelékként. Én verset sem úgy írok, mint egyesek (hát még regényt!): hogy felsejlik a rengeteg inspiráló hatásból valami. Engem nem választ ki a dolog. Annál tudatosabban magam válogattam ezúttal is (persze volt miből) – abból, ami magatartásformákon keresztül „beépült” gondolkodásrendszerembe. Arról is írtam – verset, –, amit az ember lakásába, a szerkesztőségi telefonba stb. építettek be. Hogy nem lírai téma („a falra mászatott poloska s a telefonba beszerelt banán”)? A műfajokról nem kívánok értekezni (legfeljebb azzal, amit írtam, példát szolgáltatok az idézgetésre); de a műfaji határok „spiritualizálódását” illetően (is), azt hiszem, egyetértünk.
A dolgok velem történtek mindig, és ott, ahol előfordultam. Akkor is, hogyha másokat idéztek be, próbáltak elhallgattatni, vagy lógattak kötélen. Ez nálam adott – az alkatról még szó lesz –, állítólag rendkívüli beleérzőkészségem van (Bíró Ferenc és Szilágyi Júlia szerint is). Sohasem akartam megúszni valamit – eléggé beavatkozó természet voltam mindig, nagy önfegyelem kell hozzá, hogy ez ne vevődjék észre –; és nem érzem csodának, hogy egészben maradtam. Ezt talán egy kicsit nehezebb lesz megmagyarázni, nem annyira a fizikai épségre gondolok és nem akármilyen egyedére, mint inkább az alkotói individuuméra. Egyre több írói vallomást olvasok a törmelékről, a romokról. Életművek helyett korszerűen (vagy divatosan) érzékeny kísérletezéssel készülnek a maradandó „töredékek”. Én egységes életművet képzeltem el magamnak posztmodern (posztmodernebb, eposzmodern stb.) korokról és műfajoktól, cenzúrázott s „szabadutánzásra” ihlető rendszerektől függetlenül: az én külső és belső világom egyenes- és/vagy görbetükrét, azét a világét, amelyikben nemcsak a főszerkesztőnőim faksznii változtak-nak, hanem a vajaskenyéradagom is. Túl egyszerűen, naturalisztikusan hangzik ez így? Pedig még a kiporciózott vaj- és kenyérfalatokat sem maszatolnám egybe; a birkapaprikás-porcióról nem is beszélve: az nekem kis híján nagyon sokba került.
– A realizmus fölülkerekedése?
– A bajkeverő a kétszer is eltanácsolt, letiltott A szökés című regényem (Dacia, 1990) folytatása, és ha van ilyen „valóságirodalom”, én mainak érzem, tartom a Kalaura szigetén Poszeidón templomában, Tomiban, Versailles-ban, Munkácson, Weimarban, Galíciában, Sztregován, Párizsban (stb) történteket, amik velem – Démoszthenésszel, Ovidiusszal, Racine-nal, Brandenburgi Katalinnal, a fogoly Bachhal és a dédelgetett Goethével különböző idősíkokban, Madáchcsal, Rimbaud-val megestek. A megélt nagy, családi hangulatok és a kaszárnya- vagy börtönudvaron morfondírozgatók sétái is összefüggésbe hozhatók, hogy könnyebben megmaradjon, tovább éljen bennünk minden legjobb és legrosszabb, ami elmúlt. Itt – olyan könnyen el tudnánk felejteni? – szembe kell nézni „a bálvány sokszorosított képmásával”.
– Ezt egy korábbi versedből vetted?
– Igen. A vers (A ház, aki vagyunk) a nyolcvanas évek végén megjelent a Korunkban. Ezek szerint nem fikciós tudatlírát művelt az, aki ezt írta – s nem „költött” kockázatot vállaltak azok, akik leadták. Mint ahogy A bajkeverő sem valamilyen divatmúzsa sugallatára íródott, s a posztmodern játék: stilizálás, mütyürkézés kínjai, a nyelv szándékos torzítása helyett (a formai jegyekről szívesebben értekezik mindenki, mint a tartalomról – jegyzi meg Markó Béla is) sokkal inkább a krónikus emlékezetkihagyás rémével kellett szembenéznem. Szembenéznünk akkoriban. Kiürült nyelvi kódok átértelmezése, szójáték, vendégszöveg nálam is fellelhető, de funkcióval, nem mint meghasonlottságból fakadó öncélú kísérlet.
Nemcsak a kifordított, megkérdőjelezett és nevetségessé tett idézetek fordulhatnak ellentétbe, szolgálhatják a groteszket (mint olykor tragikus életérzést!) az új szövegkörnyezetben. A hagyomány, noha eleve nem „semleges eszköztár”, segíthet rájátszani az új tartalomra. A műveltségélmény jó idegenvezető lehet az új, „ismeretlen” tartományban. Én Füst Milán Adventje mellett Cervantest mindig inspiráló példaképnek tekintettem. A Don Quijote esetében senkinek sem jut eszébe fanyalogni, hogy Cervantes műve nemcsak kalandregény, hanem „az új és nagy kulturális kalandnak virága” is egyben – Jose Ortega y Gassetet idézem –, fenntartva a mítosz világát korában. (A „délibábosság”, a „ferde látásmód” legfeljebb segíti az írót, hogy „mélyére láthasson a dolgoknak”.) A délibáb-kergetés A bajkeverőben is feltűnik – a hős a csüggeteg, porköpenyes erdélyi fejedelmet látja lovagolni a román pusztán. Gondolom, nem ez a legképtelenebb az írásban. Inkább maga a valóság.
– Persze, a délibáb is valóságos...
– És nem torzónak készült e művecske. Legfeljebb elhallgatásával, a közzététel „elnapolásával” (ha csak ez az egy lett volna!) tekinthető egy életpálya torzónak vagy következetlennek.
– Nem lehet torzó, ha egyszer az, akiről szól, a bajkeverő halott...
– Irigylésre méltó próza az – amelyikből csak nyugalom és biztonság árad. Ha görcsbe ránt a valóság, az írás is rántson görcsbe! – ezt a kihívást is éreztem talán akkor, amikor A bajkeverőt írtam. Az emberi ösztön reflexeit is oda lehetne sorolni az írói tehetség minőségéhez; ha Umberto Eco a szorgalmat, a kitartó munkát döntő tényezőnek tartja a zsenivé válásban.
– Zseni vagy?
– Nem jut soha eszembe megkérdezni: ki vagyok (csak azt, hogy hova tartozom, más minőségben); tudom viszont: mi nem történhet meg velem, mielőtt felnyitnák koponyavarrataimat. Örülök, hogy nem kell utólagos nyilatkozatokban mentegetőznöm, mellébeszélnem. Nyolc évvel ezelőtt, idejében, megírtam ezt; úgy, ahogy akkor kellett – és lehetett. Mert nem lehetett.
– A szembefordulás igénye a totális pokollal nem sugallta soha azt a gondolatot, hogy elmenj innen?
– Erről Hervaynak egy megrendítő versgondolata jut eszembe: „Csak többes számban tudok már beszélni magamról,/ csak így igaz az életem.” Tragikus felismerés volt számára, hogy „az élet” (legalábbis Erdélyben) „egyetlen közös tulajdonunk. A halál kinek-kinek a magánügye.”
A tartáshoz, a kitartáshoz az erőt én, úgy érzem, a család múltjában, a génjeimben hordoztam. Alkat és akaraterő – tömören így jellemezhetném mindazt, ami világra segítette bennem ezeket a – nem divatosan ellenzéki – gondolatokat. Megúsztam lelki épségben. Nem menekvés volt számomra az írás, hanem tudatos ellenszegülés. Akkoriban egyik legnagyobb élményünk volt a veszélyeztetettség. A Visky Árpád esetében a konrétan fizikai.
– Nem vállalsz közéleti szerepet, jóllehet írásaidban rengeteg az aktualitás, lásd épp A bajkeverőt akár. Szemérmesség? Tapintat? Csömör? Közöny? Gerincesség?
– A „közéletiség” olykor még a költészetben is fura megítélés alá esik. Gondolj Adyra: volt mikor a „dekadenciája” miatt vált közüggyé – nem csupán erkölcsivé, hogy aztán ne csak a Proletár fiú versével etessenek nemzedékeket, hanem a proletár-jövendő hírnökévé léptessék elő, őt, a beteg embert, néhány érzelmes vagy szimbolikus sorát („jövendő fehérei”; „véreim, magyar proletárok”) kiragadva kora összefüggéséből. Hát József Attila, „a semmi ágán ül szívem” törékeny, igaz költője! a körülmények áldozataként akkor marasztaltatott el s vált kellemetlenné szövetségesnek hitt elvbarátai között (szubjektivizmusa, „polgári”, „burzsoá” stb. csökevénye miatt), midőn ösztöneiben megsejtette a romlottat, az álságát egy szektás megszállottakra bízott, egyenruhába kényszerített eszmének, s felkiált, hogy „szívünk, míg vágyat érlel, nem kartoték-adat”, s így okítja nemcsak önmagát: „maradj fölöslegesnek”, hisz hányan vannak, akik elmondhatják, hogy: „hamis tanúvá lettél/ saját igaz pörödnél”.
Legutóbb a vajdasági Hídban Csapó Julianna a Ki fehérlik vigyázzállásban verseskötetem olvasása után azt írja, hogy „Lászlóffy Csaba nem politikus költő, kisebbségi léte természetesen mégis nyomot hagy versein”; viszont „valóság-kísértő” soraimmal „a létezés negatívját” mutatom föl: „Egységes, egy percre meg nem világosodó sötétségben jár – mert énjének ez a létélménye.” Végül, lám, annyira kivédi a „közéletiség” rossz emlékezetű fejlécének még az emlegetését is verseimmel kapcsolatban, hogy szinte úgy járok, mint Ady a politikát tagadó „egészséges” dekadenciával: a pesszimizmus „érzelmi mélypontjára” kerülök. (Alkatomtól függetlenül: kötve hiszem, hogy létezne, létezhetne! ilyen erdélyi költő. Én Dsidának, a kedves kutyájával ártatlanul kóborló szelíd poétának a magyarságát, lelki erejét csak akkor ismertem meg, amikor sok év után a Psalmus Hungaricus vulkánkitöréseit olvashattam.)
Szemérmes nem vagyok. A közöny viszont a legnagyobb fokú szemérmetlenség (azt, hogy Erdélyben élünk, itt hozzáteszem). Élő személyektől meg lehet csömörölni, az élettől azonban a művész, az alkotó, ha egészséges, nem szokott. Mikor egészségest mondok, a tüdőbajost s az üldözőmániást is odaszámítom. Valóságos nem mindig rejtett időszerűséget hordozó – jelenlétem, ha mégsem örvend közutálatnak, marad, mint magyarázat, a tapintat. Sokszor túlmentem a „tapintatnak” azon a határán, amelynek zöldsávja (vagy szögesdrótja?) mögül Babits kortársaihoz főként (lásd az értelmiség árulása!) ilyen szavakat intézett: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.” Viszont engem is mindig a közösség féltése vezetett, nem holmi személyes gőg, rivalitás vagy kaprició. Különben: a babitsi fogalmazásban értelmezem – s élem meg újra az árulást: a gyáva és a cinkos kapcsolatát.
Most sem leszek tapintatos. A tapintatos interjú-készítő rendszerint (ez ma már szinte módi) megkérdi alanyától: Mit kérdeznél még magadtól?... Ezzel szemben most én kérdem meg tőled, hogy miért nem kérdezted meg tőlem: rossz irodalmi(atlan) életben hogyhogy jó a közérzetem?
– Jó, akkor ezt még folytatjuk.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék