Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. július, V. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DOKUMENTUM

DOKUMENTUM
„Amikor Ráduly pap kihozott minket...”
Egy nekem címzett, de feladó megjelölése nélküli borítékból darabka lapkivágás hull ki. Széljegyzettel, miszerint a párizsi Irodalmi Újság 1986/2-es számából való. Környezetének szövegtöredékei az ama negyvennégyben történt szörnyűségekről szóló összeállításra engednek következtetni.
„A kapuban már ott állt két kakastollas, és sürgette nénémet, gyorsan, gyorsan. Engem elkergettek, hogy nem szabad bemenni. Néném, szegény, nem értette, mit akarnak tőle. Miféle csomagot csináljon. Ő sohasem utazott, neki nincsen semmiféle csomagja. Mind forgatta, tette-vette hárászkendőjét. Meg volt dagasztva a tésztája, kérlelte a csendőröket, hogy legalább addig várjanak, amíg megsüti a kenyeret. Nem vártak. Előkereste valami ruháját, kenyere nem volt, most sütötte volna.
Utoljára ott láttam nénémet a Lovászék udvarán. A csűr előtt ült egy gyalogszéken. Körülötte a faluból sokan, és másfalusi zsidók...
De ezután következett a második elvitel. A kapunk előtt már elhaladtak, hogy a felvégen kezdjék. Megint elővettük a bőröndöt, mind az öt lány ültünk és sírtunk. Már vitték a felső szomszédból C. nénit. Most is látom, az anya két kakastollas között, a fia, J. csak úgy, mintha véletlenül csapódott volna hozzájuk, mezítláb.”
Ha nem látom könyvem címét a bibliográfiai utalásban, akkor is ráismerek Ida húgom zokogásba fúló hangjára, miközben később azt a borzalmat megosztja velem, az akkor távollévővel. A „néném” az nekem édesnél is édesebb nevelőanyám volt. Mégsem a régi sebet, valami mást érzek most.
Nézem, forgatom a lapkivágást, és egyszerre ez az egész dolog mintegy más dimenzióba vált. Érzékeny belső hallásom mintha szülőföldem hegyipatakainak csobogását a világtenger morajából szűrné ki. A képzelet gyermekded játéka? Hiszen szakmai gyakorlatból tudom, abban a párizsi szerkesztőségben sem történhetett más, mint egy tény érzékletesnek szánt alkalmi illusztrálása. Még előbb beszólt a szerkesztő a dokumentációba: valami szemléltető kellene. Aztán: – Nézd, ez egészen elképesztő! Egy székely falu zsidó tragédiája. Bevágjuk.
Azon töprengek: nem sért vajon kegyeletet (történelmet), ha milliók elvesztése miatti gyászunkkal „egy napon emlegetjük” a néhányak „szerencsés” megmenekülését? A székely szombatosokról írt Vallomásomra (Kriterion, 1981; Magvető, 1983.) érkezett visszajelzések közül nem egy átsiklott ezen a rendhagyó mozzanaton, hogy feltételezettlehetséges-szükségszerű végkifejletként ama borzalmasan (és néhány bözödújfalvi esetében is ténylegesen) igaz s annyiszor joggal elsírt krematóriumi füstfelleget vonja érzékeny szemünkre.
És akkor én álljak ki egy „helyreigazítással”?
Hacsak nincs egy másik nézőpontom is, ugyanarra a tragédiára nézvést... Van.
... Visszatérek Ráduly István plébánoshoz, illetve ahhoz a jelenethez, amikor a szikár, idős ember ott a zölddel befuttatott, ódon paplaki udvaron bízvást meglepődhetett ismeretlen látogatója furcsa viselkedésén. – Én vagyok – válaszolt vontatott-várakozó kérdésemre, s a vendég, aki addig hordozta idegeiben ősei s jómaga kényszerű vallásváltoztatásainak sokkját, míg egy – később csalókának bizonyult – illúzióban nyert magának „új vallást”, nos ez a váratlanul betoppant idegen dicsértessék helyett széles mozdulattal átöleli és arcon csókolja a meghökkent öreg papot, bemutatkozásul pedig köszönetfélét rebeg a megmentett életekért. Mire hárítani igyekszik a plébános: – Kihez... kihez van szerencsém?
Tény, hogy azután szentéletű vendéglátóm elbeszélését információként hasznosítva, érzésem minden húrján ott rezgett nevelőanyám és sorstársai visszaemlékezésének mottója: „mikor Ráduly pap kihozott minket...” És ha emiatt valaki olvasó úgy érezte volna, hogy tényfeltáró szavaimon túlontúl átsüt a személyes hálaérzet elfogultsága, annak látatlanban igazat adok, annyi megjegyzéssel: hát ön, uram, hogy érzett volna? Nem is oktalan megbánás, hanem egy, a könyvemhez hozzászóló vélekedése véteti ma újból elő velem a szombatos-mentő, zsidómentő bözödújfalvi katolikus pap esetét. A szerző mintha túl könnyű kézzel helyezné feltételes módba az én bizonyságomat „állítólagos” segítőket emlegetve. Oka kell hogy legyen. Rávezet egy általa „réges-régen” olvasott s bizonyára „engemet s még másokat is érdeklő” nyilatkozat lelőhelyére. Országos Széchényi Könyvtár kézirattára. Jelzete: 11.134.
Mihelyt szerét ejtem, ennek is nyomába kell erednem – határoztam el. Ejtettem szerét, kerestem, megtaláltam – és megint a múltunkkal való intim találkozás delejes pillanatát élem.
Mindjárt a cím: Udvarhely vármegyei bözödújfalvi székely szombatosok megmentése 1944-ben.
Sárgult dosszié. Kedves útbaigazítóm és segítőm, a nagyon halk szavú, fölötte szívélyes galambősz hölgy veszi kezébe először, forgatja a lapokat, oldalszámokat, dátumokat egyeztet, és tekintetében emlékezés fénye csillan. Igen, egy nagyon öreg úr hozta több más munkával együtt... igen, igen, most már emlékszik, hogy átnézték, de nem találtak benne különöset... mégis félretették... így írja a szabály. Isten tartsa meg az ilyen szabályokat! – fohászkodom én. Pedig nincs talán a nyomtatott betű világegyetemében e könyvön kívül még egy zug, ahol a következő nyilatkozatnak feltétlenül helyet kell szorítani.
„Alulírottak, akik 1944. április és május hónapban, mint szombatos zsidók Bözödújfaluból a marosvásárhelyi gettóba hurcoltattunk, kijelentjük, hogy dr. Botskor Lóránt csendőralezredes közülünk mintegy hatvan internált személyt saját felelősségére szabadlábra helyezett, és vagyonunkat, életünket, gyermekeinket megmentette a biztos pusztulástól...” stb., stb. Bözödújfalu, 1946. augusztus 30. Aláírások. Hitelességüket igazolja többek közt Ráduly István László plébános.
Akkor hát: a plébános vagy a csendőrtiszt?
Esetleges indíték nem érdekel, inkább maga a tény.
Meg kell az alezredest is hallgatni.
Ez annál könnyebb, mivel a Széchényi Könyvtárnak átadott kéziratban dr. Botskor Lóránt is tanúskodik. Nyilván az utókornak szánva, különben, mondjuk, igazságügyi fórumhoz vitte volna az aktákat. És emlékezzünk csak a galambősz hölggyel együtt arra a nagyon öreg úrra... Reméljük tehát, amennyiben feltevésünk helyes, nemcsak igazuk volt a megmentetteknek, de valahol „fent” esetleg meghallgatásra is találtak. (Jaj, mily ritka pillanata lehetett ez az ő zaklatott történelmüknek!) És egy békésen megért öregkor summájának rendezgetése során jutott el e tanúság hozzánk, utókorhoz.
Bevezetőül a történelmi háttér. Az erdélyi szombatosság története dióhéjban, Kohn Sámuel krónikája alapján, korrektül. (Ráduly plébános: „Nagy gyorsan írtam egy rövid történelmi összefoglalót, a szöveg, sajnos, elveszett.” Ez úton helyesbítek: nem veszett el, sőt jobb helyre aligha kerülhetett volna.) Külön cím az 1944. évi magyar belpolitikai viszonyokról, különös tekintettel a zsidótörvényekre. Végzetes fordulat: a német megszállás. A következmények – belülről, egy parancsvégrehajtásra szakosított ember szemével nézve. Minisztertanácsi döntés. A belügyminiszter két bizalmas utasítása, háromnapos időközzel. Mindenféle pánik elkerülendő! A csendőrség kötelessége a Gestapo keze alá dolgozni. Minden olajozottan gördül. Azok a marhavagonok is. S akkor... homokszem csikordul az illeszkedő fogaskerekek között... Innen első személy egyes szám... Jelenti neki az erdőszentgyörgyi őrsparancsok, hogy a szomszédos megyebeli, bözödújfalvi szombatos utódokat összegyűjtötték, elszállították. Kérdi, saját körletében mit tegyen a hasonlókkal? A csendőralezredes tanácstalan. Előveszi a honvédségnél érvényes származási igazolási szabályzatot. A 14. paragrafust megjegyzi magának. Személyesen kezdi érdekelni az ügy. Másnap szemlére megy a marosvásárhelyi internáló táborba. Két helyen is „begyűjtenek”. Szánakozik a látottakon. De leginkább akkor hökken meg, amikor abból a tömegből „előlép egy szép szál székely öregember és szabályosan lejelentkezik”: Kovács János (helyesebben József – K. A.) nyugalmazott állományú csendőr-tiszthelyettes. Jelenti, hogy a székelykeresztúri hatóságok a bözödi csendőrőrsre járőreivel vele együtt 63 személyt bekísértettek, nem véve figyelembe hivatalos mentesítésüket. „Saját felelősségemre a táborparancsnokkal hazabocsátottam azt az embert”, meghagyva neki: a falu katolikus papjával együtt haladéktalanul gyűjtsék össze a bözödújfalviakat igazoló iratokat... Úgy tudja, Udvarhely megye képviselői időközben felírtak a belügyminisztériumba, ígéretet kaptak, de az intézkedés késik. Cselekedni kell! Felveszi a kapcsolatot az Udvarhely megyei alispánnal és főügyésszel, megállapodnak bizottság összehívásáról a Gestapo bevonásával. A bizottság hallgassa meg az ügyben érintetteket is. Mindezt személyesen akarja előkészíteni a helyszínen – írja. A feltűnést elkerülendő, szolgálati gépkocsiját a saját megyéhez tartozó Erdőszentgyörgyön hagyja, gyalog közelíti meg a szomszédos kicsi falut. Találkozás és megállapodás a katolikus pappal: kik jöjjenek a bizottság elé. A plébános lelkes híve az akciónak, noha nem kívánja az érintetteket saját egyházába vonni, hisz úgyis csak a régi hitüket tartanák tovább. A kitűzött napon összeáll a falu küldöttsége, mintegy tíz személy. Nézem a hozzávetőleges összetételt: ebben bizony elvétve ha akad „közülük” való. De hát mit tudja az a német! A Gestapót Schröder őrnagy képviseli, de vele van egy százados, egy főhadnagy s tolmácsul egy bánáti sváb beosztott. Ilyen ügyet jól meg kell fontolni! Kezdettől heves vita a két fél között. Németek: zsidók. Ők: székely szombatosok. Németek: tehát szektások. A tolmács kezében Kohn Sámuelnek a szombatosok történetét bemutató könyve (habent sua fata libelli – Ráduly plébános koronatanúja kínos helyzetben): lám, a rabbijuk írja, hogy zsidók, prozeliták méghozzá. A könyv testes, aprók a betűk, hosszú a történelem, elég a végét megnézni és a szerzőt... Botskor alezredes: hallgassuk meg a plébános urat! Rádulynak van más fegyvere is: felmutatja az 1700 óta vezetett anyakönyvet. (Akkortájt bécsi sugallatra kiküldött térítők éppen a katolikus akolba terelték ezt a tévelygő nyájat.) Idézi Orbán Balázst: még ha tévelygők, hithűségükért akkor is tiszteletet érdemelnek... Orbán Balázs is megkapja a magáét, németül: hit, hit – de melyik? A tolmács úgy értelmez, ahogy maga is érti az egészet, tévedéseit az alezredes nyomban kijavítja, és egyben utolsónak tartalékolt érvével rukkol ki. „Ha ezek zsidók – mutat körbe –, akkor én szintén az vagyok.” Curukkol a német. Nyilatkozatokat íratnak alá. „Három egyén a nyilatkozatot nem írta alá, ezek a haláltáborban pusztultak el. Másnap a szombatosok hazamentek.”
Így az alezredes. Sajnos, háromnál többet gyilkoltak meg közülük Auschwitzban, együtt a milliókkal. Igen, a kérdés megkerülhetetlen: vajon csupán származásuk miatt engedte el az alezredes és hozta haza a plébános azt az ötven-hatvan embert? Válaszom csak annyi: a Ráduly plébánossal hazajöttek közt voltak zsidó származásúak is. (Miként az elvittek közt „tősgyökeres” székely eredetűek.) Az elpusztítottak fölötti lelki gyászban azután papjával osztozott a falu népe.
Pótlólagos megjegyzés a közbelépés országos kisugárzásáról. Mindazok, akik másutt, azután is szombatos származásukat igazolták, elkerülték a deportálást, „mert a németek ezt a kérdést nem bolygatták tovább” – nyugtázza elégtétellel az alezredes.
Tudok magam is ilyen esetekről.
Egyébként a marosvásárhelyi és környékbeli zsidók deportálása (is), fájdalmas tanúságok szerint, „rendben, zökkenők nélkül” ment végbe. A csendőrök híven (?), kötelességtudóan (?) végrehajtották a parancsot. Volt, aki még „rá is tett” – egy-egy rúgással. Ilyenként említik a falunkból, Bözödújfaluból elszármazott S. F.-et, aki aztán háború után széles ívben elkerülte még ezt az égtájat is.
A tények nem enyésznek el az ember fizikai létével együtt. Néha még véletlen ütközésükből is olyan villamos kisülés keletkezik, aminek fényébe jócskán beleszikrázik a szemünk. Dörgölhetjük utána, hogy lássunk megint – vagy mégis – tisztán.
KOVÁCS ANDRÁS

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék