Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. június, V. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
motel környékén, vagy a Schiller-drámák avas szagának egy sasfészekhez vezető úton,

Érzékiség és vizualitás
Kisgyörgy Réka novelláiról
Honnan, miféle valóságból táplálkoznak ezek a novellák? Az író, amikor a kiválasztott vagy létfeltételeként kapott közegben megmerítkezik, indítékairól sok minden elmondható, arra vonatkozóan is, hogy milyen hajlandóság vezérli, kíváncsiság vagy másféle kielégülés óhajtása, avagy a közeg, mert nemcsak pozitívumokból áll, erősen taszítja ugyan, de a taszítás olyan lelki energiákat indukál, amelyek a maguk során, a szeszélyes polarizáció miatt erős vonzódássá alakulnak. A nietzschei ember, aki nem tud ellenállni a szakadék mélyéből rátörő vonzásnak.
Bár a felvetett kiindulás voltaképpen egyedül az ösztönöket érinti, nem nehéz hozzákapcsolni elvontabb szférákat: a vonzalomnak-taszításnak lehetnek intellektuális tartalmai, az ösztönös mozdulat is kaphat értékorientáltságot, és a közegben való megmerítkezés, legyen akár iszonytató, akár élvdús, ölthet erkölcsi vértezetet, még akkor is, ha nem volna efféle célzata. De lehet-e céltalanságról beszólni, amikor a megmerítkezés eredménye kézzelfoghatóvá válik? A novellák megíródtak, következésképp az ösztönlét aktusait törvényszerűen kísérik szellemi bonyodalmak, mintegy amazok hátramaradt nyomjelzőiként, maradandó termékeként, tudósítván minket arról, ami az ösztönlét bugyraiban megtapasztalható. Az okoskodás azért alkalmazható a tárgyalt próza esetében, mert – erről beszélnek Kisgyörgy Réka novellái – az ösztönök elsősége nem kérdőjelezhető meg, ők vannak legelöl, előttük le csak ösztönök vannak, a legáltalánosabb és a legkonkrétabb felületét képezik létezésünk aljzatának. Általános, mert végeláthatatlan a kiterjedése, mint az óceánok talapzatának, konkrét, mert szálaira bontható, mint egy perzsaszőnyeg.
Az ösztönökre épül a világ, és ha ez így áll, akkor a világról való beszéd, amennyiben igénye a pontosság és hűség, az ösztönök talaján kell hogy talpát megvesse, azaz, immár kevésbé metaforikusan: az ösztönökből táplálkozó éberség biztosíthatja a világról való beszéd szüntelen korrekcióját. A világról elhangzó állítások helyességét az ösztön igazolhatja, talán ekként hangzik a legérthetőbben. A világról alkotott képek pillanatok alatt elavulhatnak, hazuggá válhatnak, kiüresedhetnek, amennyiben az ösztönök anyagából készített preparátum mást mutat. Nincs szükség új nyelvre, nincs szükség új valóságra, nincs szükség új irányzatra: pusztán az ösztönlét állandó kutatása a nélkülözhetetlen. Aktuális és annyiban új, amennyiben aktualitása olykor elfelejtődik.
Ekként kelthet a szerelem leírása is szokatlan hangulatokat és indulatokat, hiszen e sajátos ösztön-dominanciában a leírás elveti a közömbös és fakó hagyományokat. Valóban olyan volna a szerelem, amilyennek világunk lefesti? A kétely egyre erősödik az ösztönökhöz való közelítésben. A kétely pontosságra sarkall, közelebb s közelebbi, a pontosság utáni hajsza pedig egyre több lemondást, lecsupaszodást, önfeltárulkozást követel. Már csak testek és érzetek vannak, nem is, hanem csak bőrök és zsírok, böffenések és rögzíthetetlen jajdulások, fehér villanások, sötét foltok.
„Antal hasa azonban olyan vonulat, mint a Hargita déli nyúlványa: csöndes, elhaló vulkanikus góc, számtalan réteggel a mélyén. Minduntalan az kísért, hogy megundorodjam tőle: a has és a homlok rétegei oly hasonlók. Elképzelném mondjuk, míg itt a Fiatkombiban ülök, s Antal jobb tenyere a combomon, hogy a homloklebeny vékony csontlemeze mögött zsírréteg húzódik végig. Elképzelhetnem, hogy Antal nyaka évről évre vastagszik, s Bükszádon majd fejét veszem, a keresztmetszet olyan volna, mint egy ötvenéves tölgyé: az erek között szépen látszanának zsírból az évgyűrűk.
– Beengedsz?
Antal keze feljebb nyomul a skótmintás szöveten, s megborzongok... Pedig a szerelem celofánbugyrainak ropogva kellene elnyelniük a félelmet. Egy átlátszó, végtelen fóliában igazolást kellene hogy nyerjen az undor, mely testetlenül tolakszik fel a gyomrom tájékáról a nyelvem felé.”
Az ösztönök feltárulkozása megváltoztatja viszonyunkat a világhoz. Talán el is veszi tőlünk, egyrészt finom undorodást keltve eltávolít tőle, másrészt a kezünkbe adja, ott van, így a világ már nem nagy és félelmetes és vonzó, sárdarabként eldobható (illetve: „lehet vele sarazni”). Az ösztönök sugallatára egy lényegesen szélesebb spektrum választódik ki belakható területként, ahol több van, ami több viszonyt fogad be, következésképp az egyén sem határolódik úgy be, nem minősíthető lekophatatlan jelzőkkel. A legkülönbözőbb értékű és jellegű események, tények és tárgyak, elvesztve szokott mivoltukat, válnak befoghatóvá és reflektálhatóvá, a reflektálódás pedig különös, sosemvolt hangulatú mondatokat hív elő. Ilyen mondatokra leginkább csak a narkotikumokkal előcsiholt szövegekben bukkanni. Emitt is, amott is összemosódik egy és több, egész és rész, tenyér és táj, kis veszteség és átfogó pusztulás. A jelenség ebben a prózában leginkább az álomleírást tartalmazó novellában tapasztalható. Talán nem véletlenül, mert az álom nagyon hasonlatos a narkotikummal felszabadított állapothoz, amiben a közeg végérvényesen átjárhatóvá, képlékennyé ernyed. A novella (Álomlátó) a legtökéletesebb metamorfózis: a leírás mikéntjének és a leírás tárgyának azonosulása. Érzékiség és vizualitás mintázza meg a fragmentumokként elővillanó hiánytalan percepciót, sőt ezek a fragmentumok, a szerkezeti sajátosságokon túl a megismerés alappilléreiként épülnek be a mindent átfogó Percepcióba.
„Könnyed, táncos sikeresség, amely fellebbenti a hálóingem, hogy reám irányítsa a tekinteteket. Tudom, csak piaci kofák és halat, savanyúcukrot faló sihederek közt lehetséges. Ragyogásom tehát nem egyéb, mint különbözés, néma végigosonás a piacon. Még egy pillanatig tart.”
„Ha kezembe vettem volna bármit, gondolataim okfejtő játéka során rendre könnyen oldódtak volna a zárak. A formák a seregnyi lehetséges közül elnyerték volna egyetlen hiteles jelentésüket. Borsószem méretű hegyekbe és repedésekbe kapaszkodva félrehúzhattam volna az érintetlenség függönyét a fantázia domborzatairól.”
Borges írja, hogy ha álmunkban hang szól hozzánk, akkor Istent halljuk. Hogy mit is mondott, az reprodukálhatatlan. Nem lehet kimondani, mert nincs hozzá hangunk, nincs hozzá lélegzetünk, nincs hozzá anyagunk. Ha mégis kimondjuk, megszületik valami, ami beilleszthető ugyan az illúziók világába, ám csak egy újabb kihűlt tetemet dobunk a hasonlók közé. A lejegyzés megöli álmainkat, mert lezárja a titkos asszociációkkal kikövezett visszavezető utat. A lejegyző kelepcében találja magát, ahonnan nehezen tud kivergődni.
És éppen ekként keletkeztek ennek a prózának a hiányosságai. Mert az elbeszélés mégiscsak kényszerűen kilép az ösztönlétből, mert szellemi aktus, agyi csinálmányokon, evilági konvenciókon nyugszik. Ha nem lépne ki, kitenné magát a megsemmisülést jelentő félreértésnek. Az elbeszélő kénytelen számot vetni a közérthetőséggel. Alkalmazkodnia szükséges az előítéletek szerint tájékozódó világhoz. És olykor nem mindig sikerül elérnie, hogy mondatai ténylegesen levessék magukról a hamis, illuzórikus leírások koloncait, a rájuk ragadt megalapozatlan, bizalmatlanságot keltő, nem kívánatos, értelmetlen konnotációkat, egy fáradt, unalmas, csupán jóindulatú igyekvésében méltányolható próza sémáit. Valószínűleg a szerző is tudatában van ennek, mert ilyenkor a mondatai nem akarnak befejeződni, illetve mintha újra meg újra nekifutnának, hátha sikerül csatlakozniuk merész társaikhoz – de csak ismétlődik minden.
„Hogy gondolataimnak valamelyest formát szabjak, természetesen azt is el kell mondanom, hogy porcukorban jártam. Helyesebben a sáv, amelyen egyenest előre kellett haladnom, porcukorral volt behintve, oly figyelmesen, mint egy mázas karácsonyi üdvözlőlap, mint egy száraz tükörpalacsinta... Emlékeim hasonlóképp nem voltak, vagy ha voltak, úgy azokat – kiválasztottságom miatti szertefölött dölyfömben – olyannyira megvetettem, hogy nem jöhettek számításba. A kevéske délszaki derengést s az annunciációs felhangokat leszámítva szinte teljesen tiszta voltam. A cipő nem számít.”
Hérakleitosz, aki a folyóban a tükörképét nézi, nemcsak azt érzékeli, hogy ez a folyó már nem az a folyó, mint az iménti, hanem ezzel együtt azt is, hogy ő, aki nézi, ő is más személlyé vált. „Mi lenne belőlünk emlékezetünk nélkül? – kérdezi Borges Hérakleitosz kapcsán. – Ez a memória jórészt felejtésből áll, de lényeges.” Az ösztönök memóriátlansága komoly buktatója minden leírásnak. Mert ha nincs emlékezet, akkor kicsoda érzi, hogy nem az, aki az előző pillanatot megélte. Ez az a probléma, amelyet ez a próza még nem tudott megoldani. Az Idő nagyszabású problematikája.
A kötet egészét, az írások javát azonban nem érinti a fenti hümmögés. A szemléletre és a tendenciára egészen bizonyos, hogy nem jellemző. A sikerültség vagy nem-sikerültség az Egészet nem befolyásolja. Az Egész már kikerült a könnyed bírálhatóság hatálya alól.
NAGY ISTVÁN ANTAL

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék