Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. június, V. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
A költő szabadságai

A költő szabadságai
Próbálkozás József Attila megértésére
* Műelemző pályázatunk III. helyezettje.
 
„Lehet tragikus egy szamár? – Hogy valaki elpusztul egy teher alatt, amelyet sem hordozni, sem ledobni nem tud?... A filozófus esete”
NIETZSCHE
Miből születik a tragikum? Amikor a költő szembesül önmagával? Amikor felméri önnön lehetőségeit – és embertársai önmagában feloldódott lehetőségeit? A rádöbbenés – ez az abszurd. Amikor a hegyről lejövő Sziszüphosz végiggondolja sorsát, önnön létét, mindenféle hogyant nélkülöző összefüggéstelen emberiségét – abszurd ez, nem tragikum. Sziszüphosz boldog, mert tudja: hatalmában van emberi végességének és ciklikus munkája tudatának. De leginkább azért boldog, mert amikor leballag a hegyről, birtokában van szabadsága korlátok közé szorított végtelenségének. Sziszüphosz lejön a hegyről és – újból és újból – önként vállalja szikláját.
Sziszüphosz tehát abszurd hős. De próbáljuk elképzelni a tragikus Sziszüphoszt. Az ő tragédiája ott kezdődik, amikor lefele indulva rádöbben, hogy sántít. Fájdalma ugyanakkora, mint sziklát görgető munkája. Sziszüphoszi sorsa akkor is kísérti, amikor emberi lényegébe visszatérve, szikláját elfeledve szembesül önmagával. Így számára sem a felfele, sem a visszavezető út nem különbözik attól a feladattól, amelyet az istenek róttak ki rá. József Attila számára nincs kiút: vállalnia kell töbszörös emberi mivoltát – saját maga két arcát egy időben. Egyfelől ott van a fel- és levezető út azonos szenvedése, másfelől ott a „szabadság átka”, a visszavonhatatlan, végérvényes ítélet: az állandó szembesülés, a kínzó öntudat, az örökös értéktételezés kényszere. Egyrészt a freudi pszichodetermináció szerencsétlen alanya, másrészt az indetermináltságra ítélt, önmagáért felelősségvállalásra kényszerített ember.
Mindkettő József Attila. Az ember természetisége és ebből kitörő meghatározatlansága, emberi méltósága egyaránt. Mert Karl Jaspers szavaival: „Az emberi méltóság abban áll, hogy a meghatározhatatlant képviseli.” József Attila egyik énje a statikus, a szükségszerűség kíméletlen törvényeit magába szívó ideggóc, amelynek folyamatai, történései nem törik át önmaguk korlátait; emberi egója viszont a szüntelen értékválasztásra alkotott, önmagával sohasem azonos, hanem a gondolatiság dialektikájával önmagát állandóan fölülmúló tudat. Ezt a kettősséget tükrözi a Reménytelenül első szakasza. A vallomásnak közölnie kell a tragikummá vált abszurdot. Az állapot materializálódik ebben a szakaszban. Materializálódása azért tükrözi tökéletesen ezt az életérzést, mert a lélek legalsóbb rétegeivel lép érintkezésbe. Ezek hűen megőrizték önmaguk állapotát, a természetiséget s az ember első felfedezését: az Ősharmóniát. A költőnek tehát a harmónia megbontásával kell kifejeznie önmagát. Az abszurdot majd mindenhol (festészetben és költészetben) kifejező természeti kép semleges ugyan, de az ember félreérthetetlen funkcionalitással jelenik meg benne, sehol sem érezzük csupán passzív szemlélőnek. Értékelőképességéről nem mondhat le, ki kell fejeznie elidegenülését a természettől (itt az átérzés mélységét hivatott jelképezni), amely eddig a pontig a harmóniával volt azonos. József Attila azért fejezi ki a Reménytelenül pillanatát az ember természettől való elidegenülésével és nem az önmagától való eltávolodás valószínű homályosságával vagy egyenesen megfogalmazhatatlanságával kísérletezik, mert szüksége van annak az érzékeltetésére, hogy két, nembelileg nem azonos dolog áll egymással szemben. Az ember fejlődése folyamán felszakad önnön két szubsztanciájára. A passzív lót átcsap értékelővé: „szétnéz merengve és okos / fejével biccent”.
Tragikus pillanat a Reménytelenül: a két fél szembenéz egymással. Az ember József Attila kétségtelen bizonyosságot szerez önmaga kettősségéről; teljes egészében, öszszes dimenzióiban, minden részletében pontosan felméri a saját énjében keletkezett daganatot. A nem-ember első arcul csapása, fenyegetésének első szava ez. Az ember egyetlen lehetséges válasza erre: a teljes, gyermeki őszinteség – a versírás, önnön dimenzióinak kitágítása. A pszicho-determináció kényszereinél még nagyobb az indetermináltság értékteremtésre, állásfoglalásra való ösztönzése. Az Ember még bírja a harcot, és pillanatról pillanatra felül kell múlnia önmagát. Innen József Attila, a költő szintézisteremtő ereje. Emberként kénytelen szabadságát és ezzel felelősségét választani. Minden szó, minden mód, ahogy egy szót kimondanak (elsuttognak vagy sikoltanak), értéket jelenthet – meg kell ragadnia. „Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe/ beléfogóznom” – írja a Szürkületben.
A totális háborút módszerek végtelenségével vívják – nem menekülhet egyetlen hang vagy sóhaj, nyögés vagy panasz, kacaj vagy káromlás sem. Spóraállapotban mentődnek át vagy értékelődnek újra évszázados vagy még meg nem született értékek. A harcban minden szövetséges magának érzi a másikat. József Attila sem vállalhatja a kettősségét, a megosztottságot. Költő és ember azonosul. Nem élhetnek külön, egyik sem lehet eszköze a másiknak, hanem a céljuk önmaguk. Nem beszélhetünk költőről anélkül, hogy ne jelenjen meg előttünk az ember, a félreérthetetlen, önmagát építő, állandóan változó arc, mentesen minden fölösleges grimasztól: „Én is így próbálok csalás/ nélkül szétnézni könnyedén” – ahogy maga vallja. Nem beszélhetünk emberről, anélkül hogy elő ne szökkenjen a költő: az ordító tapasztalatok átélője és versbe tördelője, önnön sorsának formába öntője és így emészthetővé tevője. Formai gazdagsága nem nonkonformizmus csupán, sőt késői költészetéé egyáltalán nem az. A nonkonformizmus nem teremt önálló értékeket, megelégszik a megszokás újraértékelésével. Az egyik törvényszerűséget felcseréli a másik törvényszerűséggel; a kettő között elsikkad az alkotás. Nem beszélhetünk az érett József Attila nonkonformizmusáról, mégis az iskolapadból kilépett generációk klasszikusai közül őt érzik legközelebb magukhoz. A Reménytelenül tragikus tapasztalatát átélő és elraktározó József Attila harca nem enged meg semmilyen fölösleges lépést, hisz a költő nem cselekedhet semmit az ember nélkül. Az öncélú formai bravúr a költő erénye ugyan, de nem az ember haszna is.
Joggal tevődhet fel a kérdés: miért ír (verset) József Attila? Egyáltalán: miért írta le a Reménytelenül sivár átéléseit? A kérdés abszurd. A válasz is az: talán mert ars poeticaja maga a versírás. Etikai magatartásról van itt szó. Önmaga művein keresztüli meghosszabbítása az emberi (nem csak a személyi) méltóság továbbvivője. Az ember túlélési harca tovább mutat saját személyén, de azon belül marad. Személyként kapcsolódik embertársaihoz, ahogy ő maga fogalmazza meg egy beszélgetésben: „A költő az az ember, aki nem akar egyedül maradni, nem akar belenyugodni a látszat-emberi kapcsolatokba. Csak akkor ír, ha valamihez tartozónak érzi magát. A magányosság költői a magányosokkal éreznek közösséget. Aki tényleg teljesen magányosnak érzi magát, és a többi magányosokkal sem találja meg a kapcsolatokat, az nem ír verset.”
Mi tehát a vers? Az alkotás és vallomás egysége – így értékelem a formát és tartalmat. Az ember nem teremthet – elsősorban önmagát nem teremtheti újra –, ezért alkotása nem az igaz, hanem a szép. A legtöbb, mit a költő tehet, az önmaga kivetítése a vallomásba. A vallomás kommunikálható formája, a kimondott szó, sejtéseinkből, félelmeinkből, minden irracionalitásunkból lecsapódott, megfogalmazott igazság. Ezért írnak verset a költők elsősorban önmaguknak.
Minden vallomás kórtünet, mivel kísérlet egy állapot megragadására, kiszakítására az ember meghatározhatatlanságából. A vallomás az ember önmegtagadása, mert semmibe veszi önnön lényegét: fejlődőképességét, önmagával sohasem való azonosságát. A vallomás paradoxon: az ember arra irányuló kísérlete, hogy nem-emberi és emberi is legyen egyszerre, vágyódás önmagához és a dologisághoz egyaránt. Tudat és dolog akar lenni egy időben. A dolog egyetlen lényegi tulajdonsága igaz vagy nem igaz volta a tudat elsődleges, ősértéke a Szépség. József Attila két arcának összecsapása tehát a vallomás: az igazság szépsége. Verseinek formája tehát elsősorban taralmukból adódik. Formagazdagsága nem öncélú, nem a Költő önfeledt játéka, hanem az igazság súlyosságából adódik. Tragikus átélései lyukakat ütnek saját racionalitásán. Nem lehet szó azonban egy homályos irracionalizmusról (ő maga bírálja Benedetto Croce intuicionizmusát), hanem a még meg nem értett logikáról, a fel nem ismert végső Rendről.
A Reménytelenül fontos mozzanat József Attila költészetében. Az élmény megtöri költészetének vonalát. Ezt érzékeltetik általában az 1933 utáni versek, de különösképpen nagy gondolati költeményeiben megfogalmazott ars poetica jellegű vallomásai. Korai önkitárulkozásai leginkább a fiatal Adyra emlékeztetnek. A Hetedik ugyan elüt ettől, a messianizmus és tagadás helyét az emberfölötti ember harmóniája váltja fel, a biopszichikai értelemben vett életképes intelligencia vetületeinek harmóniája. Az egy évvel később írt Reménytelenül után azonban megváltozik ez a József Attila. Az ugyanabban az évben írt A város peremén már csak a belső világ kettősségét ismeri, a kiegyezés harmóniáját reméli: „A költő… megszerkeszti magában, mint ti/ majd kint, a harmóniát.” A két arc szembesülésének harmóniaigénye ez. A hit, hogy bár ideiglenesen kompromisszumok születhetnek. S amikor meghiúsulnak a próbálkozások, amikor a lélek alantassága sarokba szorítja a szellemet – menekülés a szerelembe, a másik szabadságának felfalására.
Figyeljünk az Ódára, s a Rejtelmek négysorosaira. Figyeljünk József Attilára, akinek még öt év adatott. Ne idegenedjünk el tőle, és ne oldódjunk fel benne – önmagunk arca.
MARKÓ LEHEL CSONGOR

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék