Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. június, V. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Octavian Paler

Octavian Paler
MIÉRT LABIRINTUS?
Octavian Paler Múzeum a labirintusban. Az önarckép szubjektív története című kötetéből (Cartea Românească, 1986).
 
Először volt egy barlang. A barlangban egy pásztor szeretője szeggel karcolta a falba a pásztor árnyának profilját. A legenda szerint így született az arckép. Szerelemből.
Aztán volt egy labirintus. Ariadné nyújtott át szerelmesének egy fonalat, hogy az megtalálhassa a visszautat. Az önarckép, valószínűleg, akkor született.
1. A labirintus szerelmi mese, melynek vége, mint már annyiszor, egy elhagyott nő könnyeibe fúl; ugyanakkor mese a halálról. Ami azt jelenti, hogy bármely életrajz – azaz egy történet, mely születés és halál között húzódik – elmondható a labirintus folyosóin. Csakhogy a kérdés itt másképp merül föl, mint Lautréamont szónoki rácsodálkozása esetén: „Azt mondták, hogy egy férfi és egy nő fia vagyok. Ez fölkavar. Azt hittem, többet érek.” Mivel a szerelem és a halál a labirintusban roppant közeliek, nem az érdekel, hogy „több” legyél, hanem az, hogy ne vétsed el az irányt. Ezért a kétségbeesés nem lehet egyéb itt, mint a remény másik neve. Egyedül is rájössz, hogy létezik Thézeusz kalandjánál nehezebb: megművelni a labirintust, melybe behatoltál, termékennyé tenni a terméketlent.
Kétségtelen, egy ideje nagyon sok könyv jelenik meg a labirintusról, és a legtöbbet kutatott, tanulmányozott mítosz a különös építményről szól, melybe Minósz bezárta a Minotauruszt. Miért? Az érdeklődés, már-már rögeszme, furcsának tűnhet első látásra, pedig, szó se róla, a Minotaurusz nem halt meg; ellenkezőleg, mint hírlik, rettenetesen megnőtt az étvágya, mihelyt hét legény és hét szűz helyett – az volt az adó, melyet egykor kért – oda jutott, hogy számtalan temetőt és közös sírgödröt töltsön meg. Egyes szerzők nem vonakodnak azt sejtetni, hogy véleményük szerint maga a világ egy óriási labirintus, hogy egy láthatatlan labirintus folyosóin lakunk, és hogy, következésképpen, nagyon fontos jól választanunk a szerelem és a halál között. A „labirintus emberéről” folyik a vita, és a pesszimisták nem mulasztották el az alkalmat, hogy pár sötét figyelmeztetést eresszenek útnak: a labirintus közepén, a terméketlen közepén nincs semmi, a hely üres, nincs mit legyőzni, minden erőfeszítés fölösleges. A feltételezések és tanulmányok özönének egy ilyen régi mítoszról, melyről úgy tűnt, hogy feledésbe merült, azt hiszem, egyetlen magyarázata van. A labirintus legendájában vannak olyan dolgok, amelyek fejtörést okoznak. És lehet, hogy ez az összekuszált századvég is Ariadné fonalára áhítozik.
Ami engem illet, majdnem biztos vagyok benne, hogy a legendabeli, Krétában levő labirintus, hogyha egyáltalán létezett, nem a knósszoszi romok között található, mint mondják. A véletlen engem is elsodort ide egy tündöklő júniusi reggelen. Abból, ami még látható, kiderül, hogy Minósz palotája inkább ésszerű volt, mint titokzatos. Szó sincs kusza folyosókról, melyekben eltévedhetnél. A knósszoszi romok a belső udvarok és a végeérhetetlen, szűk lépcsősorozatokhoz visznek, melyek a nyers téglából készült falak közt kanyarognak, s melyek egy kezdetleges Versailles-t idéznek. Egyszer-egyszer a kövek a kettős sarló jelét viselik, ám a freskókban a bikával vívott harc inkább táncnak tűnik, nincs benne semmi borzasztó. Az egyedüli kegyetlenség a delelőre jutott napé. Miközben a romok közt tévelyegsz, tarkódon érzed, könyörtelenül, mintha a Minotaurusz pupillája lenne.
Inkább az ő hibájából kezdesz fantasztikus feltételezésekbe. Azon tanakodsz, vajon miféle labirintust építhetett a rövid, dallamos, autokrata névre hallgató szereplő, Minósz, aki mágus, fáraó, bíró és varázsló keveréke volt, király és a kettős sarló jelképrendszerének szolgálója? Persze, egy olyant, ami hasonlít saját világképére, melynek közepén az Erő és a Titok áll. Senki sem juthat oda, csupán meghalni. Az ő labirintusa, valószínűleg, a rend végső, földközeli kifejezése volt, egy annyira zárt rendé, hogy csak a beavatottak érthették meg. A történészek véleménye szerint Minósz udvarában a szibarita élvezetek uralkodtak, az áttetsző minószi civilizáció éppen hanyatlott, ami szintén izgatja a képzelőerőt. Vajon az erős szenzációk keresése közben és érezvén saját eltűnését, a minószi világ bizarr fikciók által takarta el agóniáját? A labirintus egy öngyilkosság mítosza volt? De a görögöktől fennmaradt legenda erős és nagy vonzása van. Mint a repkény, ott vert gyökeret, amerre a szél sodorta. Úgyhogy, bár a díszlet nem az, amire vártál, észrevétlenül visszakanyarodsz az ismert történethez, és azon kapod magad, hogy a helyet keresed, ahol Thézeusz behatolhatott volna. Egy féldomborművekkel borított fal árnyékában elkalandozol. Tehát a Minotaurusz a halált, Ariadné a szerelmet jelképezi, Thézeusz pedig haláltól való félelmünket és vágyunkat a szerelemre. Tehát a létezés csodája és annak a tudatnak a szomorúsága között, hogy ilyen gyenge vagy, a legpatetikusabb kalandot élheted át. Már nem hiányzott, csupán egy építész, hogy egy olyan építményt tervezzen, melyben ez a kaland lejátszódhat, hogy a haláltól való félelmünkben még szorosabban, még szenvedélyesebben ragaszkodjunk ahhoz, amit szeretünk. De miért van szükség arra, hogy egy szörny tanítson meg a szerelem pedagógiájára? Nem, siettél. Egyszerűsítettél. A Minotaurusz szörny is, áldozat is. A labirintus pedig palotája is, börtöne is. És Ariadné? No igen, egy labirintusban semmi sem egyértelmű. Ariadné tiszta érzelme kibontja az átkot, mely Minósz feleségének perverz szenvedélyéből származik, de ez az ennyire világos következtetés összezavarodik Naxosz szigetén, ahol Thézeusz elhagyja Ariadnét. És akkor mi biztos? Hogy a labirintusból kijutni természetes? Nem, még csak ez sem. Vannak pillanatok, mikor fontosabb egy nehéz kérdésre válaszolni, mint elfogadni egy kényelmes feleletet. És akkor? Talán a mű? Persze-persze, de mikor Minósz bezárta a labirintusba, hogy ne árulja el építményének titkát, Daidalosz viaszszárnyakat ragasztott karjára, és megszökött saját művéből. Végső soron, amíg még egyszer, lelkiismeretesen összeszámolod a romokat, azt mondod magadban, hogy egyetlen dolog igazán biztos ennyi bizonytalanság és többértelműség közepette. Hogy itt mindenki csupán azt fedezi föl, amit ő maga rakott oda.
De bármennyire is lemondanánk a régészeti labirintusról, marad a labirintus elve. Alapjában véve, a világ sem kusza helyzetek, sem szörnyek hiányát nem érezte. Goya megtalálta őket, anélkül, hogy Krétába ment volna. Az ész álmában. És maga a művészet nem fér el; úgy, ahogy van, a szerelem és a halál között? Kis képzelhetővel a labirintus falain ismert képeket fedezhetjük föl: Rembrandt öregjeit, fény és árnyék között ingadozva, egy homokóra mellett, melyben a homok fele elfolyt már, mint Dürernél, aztán El Greco nyújtott sziluettjeit, Boticelli melankolikus szüzeit, Caravaggio Beteg Bacchusát, lázban égő szemeivel. Velázquez hallgatag bohócait, Turner egyik viharát, Géricault egyik megijedt lovát… valahol, a kanyarban, kezdenek megjelenni az érzékenyek, a manieristák, Tintoretto nyugtalansága, aztán a sebesült művészek, Modigliani, Munch, aztán a vértanú-művészek, mint Van Gogh vagy Luchian, Picasso Minotaurusza, ahogy térdel egy aréna porondján, és egyszerre csak Malevici Fehér alapon fehér négyszöge, egy hallgatás, amely nem szünteti meg a kérdéseket, hanem az összest lehetővé teszi. Visszafelé utolérnénk Brueghel vadászait, akik lehajtott fejjel mennek a hóban, a kutyáik követik őket, találkoznánk Uccello bölcsének arcával, Rafael varázsával, Rubens zajával, Tiziano fenségével, Corot szerénységével, Van Dyck eleganciájával, Poussin nyugodt ságával, Vermeer ábrándozásával, Ingres idealizmusával, Cézanne rendjével, Renoir fényével, Matisse csöndjével, Dali bogaraival és, miért ne? azt hihetnők, és okkal, hogy Ariadné nem más, mint Giorgione Aphroditéje, akit fölébresztettek.
2. Az egymást követő revelációkra gondolok, amiket a sivatag biztosított. Mikor már semmit sem láttam, csupán homokot, megálltam. Alig uralható félelemmel néztem az égő láthatárt, az égő eget, és maréknyi homokot vettem föl a földről, melyet aztán lassan kicsurgattam ujjaim között, azt kérdezvén magam tól, mi vihetett oda? Hirtelen érzett szomj és veszély volt az egyedüli válasz. Nem mertem beljebb hatolni a pusztaságba, mely a termékenység katasztrófájának, a tagadás önkívületének tűnt, így hát visszafordultam.
Később megértettem, hogy a sivatag csupán egy pontig tagad. Aztán kijelent. Meddősége gyümölcsözővé válik, gyökértelen és élettelen növényzet fejlődik benne, poros, kísértetszerű – káprázat és illúzió, de olyan illúzió, melynek következtében egyetlen sivatag sem tökéletes, mindenható. A Fata Morgana a sivatag lánya, de egyben bukása is. Sőt, talán sorsa. Mert senki olyan ékesen az illúzió felforgató erejét nem bizonyította, mint a sivatag, mely bátorította a homokábrándokat; megmakacsolta magát, és mindent önmagába egyszerűsített. Fata Morgana bejelentette a piramisok fölépítését még jóval a fáraók előtt. A vízszintes vonalán haladva azt ismételgette folyton, hogy minden sivatagnak önmaga ellen kell összeesküdnie káprázatai által, mert erre ítéltetett, s hogy minden magány végső soron visszautasítást eredményez. Úgyhogy Gizehben, a Nílus völgyében már annak hallatán sem csodálkoztam volna, hogy a sivatag álmodta a piramisokat, s hogy ezek, legalább részben, saját művei.
És még mindig nem tudtam meg a legfontosabb dolgot: hogy normális körülmények között csakis megbetegedni jöhetsz a sivatagba, mely megbetegedést a hátad mögött hagyottak váltják ki, hogy majdnem végzetszerű embereket fölfedezni ott, ahol éppen őket hiányolod, és jobban látni a sivatag fényes, sivár képernyőjén kirajzolódó emlékeidet, melyek az alfabokrok árnyékaihoz hasonlatosak. Az emlékezés üldözése a szomjjal egyenes arányban növekszik, úgyhogy a sivatag szívében valószínűleg nem kell lemérned pulzusod, hiszen hallod azt; és nem bújhatsz már sehova, muszáj tudomást venned magadról, szomjadról, s ennek függvényében kell megítélned magad; abban a pillanatban tudomásodra jut, hogy a víz az igazság, és ennek az igazságnak a hiányában nem vagy képes élni, a hazugság, az ámítás, a fortélyok fölsebzik, fölvérzik az ajkad. Egyetlen menekülésed, hogy megnedvesítsd égő szádat, hogy oltsd a szomjad, mely üvölt benned, figyelmeztet: „Keress egy oázist, vagy elveszel”, és rájössz, hogy egy embernek, akinek nincs vize, az elmélkedések és megoldások, legyenek bármily ügyesek, nem használnak semmit. Végső soron, kis szerencsével rájössz a lényegre: hogy a pusztaság nem puszta, hogy ha távol vagy az emberektől, közel vagy hozzájuk. Akkor testvérednek érzed azt, akit ugyanaz a szomj gyötör, vagy azt, aki feléd nyújtja vizeskorsóját, és soha az igazság nem volt egyszerűbb, nedvesebb és testvéribb. Eszedbe jutnak az esők, melyek nyaggattak egykor, a kutak, melyekről tudomást sem vettél, a források, melyek nem érdekeltek, a folyók, melyekbe követ dobtál, és szórakoztatott, mert nem tudtad, milyen borzasztó igazság a szomj; eszedbe jut egy ismeretlen, akivel összeütköztél az utcán, egy másik, aki az újságodat kérte a vonaton, és te nem adtad, a megszállottság, mellyel a félreeső helyeket kerested, hogy megszabadulj a zajtól és a zsúfoltságtól, és megállapítod: a sivatag arra vesz rá, hogy furcsa dolgokra vágyakozz: arra, hogy unalmas párbeszédbe keveredj, sőt, hogy veszekedj, mert annyira felcsigázva fiziológiai és másokra vágyó szomjadat, még azt a tényt is elfelejted, hogy a Szókratész felé nyújtott kupában nem víz volt. Lassan-lassan a pusztaság megtelik azokkal, akik kel találkozván, nem láttad őket, saját arcod pedig tisztulni kezd.
3. A művészettörténetek nem akarják saját gondjaikat a labirintus romjaival összekeverni. A szerzők szerint ez bizonyára túlzás lenne. Én nem követhetem ezt a kizárólagosságot. A knósszoszi régészeti területen is arra ébredtem, hogy magamra gondolok, saját tévelygéseimre, és a századra, melyben élek. Nem beszélve arról, hogy valamit nem értek. Maga a magány nem labirintus? Nem kétélű ő is? Mint a sivatag, elborít, elveszejt, börtönöd falainak emelésére kötelez, vagy ellenkezőleg, segít lerombolni azokat, rájönni a szemetszúróan egyszerű igazságra, hogy nem élhetsz úgy, hogy semmit ne szeres, s így vesz rá önmagad jobb megismerésére, megítélésére, annak megértésére, hogy sehol máshol nem szembesülnek a szerelem és a halál esélyei, csakis saját húsodban és lelkedben. Ebben az esetben túlzok-e, ha azt mondom, hogy a labirintus közepén mindig egy önarckép van? Még ha nem is venném tudomásul a tényt, hogy egy század, mely gyertyagyártónak nevezte Prométheuszt, bebizonyítván, hogy nem tiszteli a mítoszokat, gyanús hajlandóságot mutat a labirintus mítosza iránt, akkor is kísértést éreznék, hogy a tükörben is ugyanazt a kétértelműséget keressem. A tükör fényétől elválasztva úgy a kivizsgáló és ítélő, mint az, aki hagyja magát kivizsgálni és megítélni, kölcsönösen kutató, keresgélő, felmérő pillantást vetnek egymásra. Az őszinteség utáni vágy küzd a megjátszás szokásával. Egyszer-egyszer egyezmények jönnek létre. Fiatalkorában a festő Rembrandt megengedte a kereskedő Rembrandtnak, hogy egy boldog kereskedőarcot mutasson. De hol a remény a győzelemre, mikor az önmagába merülő önmagát fejezi ki, és a saját személyiségén keresztül másokat? Magányában a világ tükröződik, ígérgetéseivel és kiábrándításaival, ahogy a sivatagi homokot az emlékek, megbánások, szenvedélyek, remények kezdik benépesíteni.
Eközben pedig annyian akadnak, akik azzal gyanúsíthatják, hogy szereti saját arcát látni. Akik, mint Nárciszt, frivol, sőt egyoldalú elragadtatottsággal vádolhatják, leegyszerűsítetten, aljasul és hamisan ítélve meg azt a merészséget, hogy másképp néz a tükörbe, mint a többi. De a művésznek más választása nincs. Ha egyszer azt álmodta, hogy megtudja, mi választja el a szerelmet a haláltól, ez tűnik az egyetlen megoldásnak szembenézni önmagával, s vállalni annak kockázatát, hogy egy túlzott józanság poklával kell megküzdenie. „Ki itt nem lépsz be, hagyj fel minden reménnyel” – állhatna a tükör fölött.
DEMÉNY PÉTER fordítása

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék