Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. május, V. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
HADIKIKÖTŐ

SZEMLE
Az értékelés értéke
Kapun kívül – határon túli magyar írók antológiája; Kriterion–Pelikán, 1993.
Elöljáróban le kell szögeznem: nem tudok valódi kritikát írni erről e könyvről. A valódi kritikus, írja Frye A kritika feladata – ma című esszéjében, éppúgy belevész saját gondolatainak ábrázolásába, mint maga az alkotó; belevész, miközben szabad tud maradni, nem lesz rabja semmiféle átfogó vallási, politikai vagy filozófiai rendszernek, sőt irodalomeszménynek, ellentétben akár a marxista, tomista, kierkegaardiánus, freudista, splengeriánus, nietzscheiánus és egzisztencialista kritikusokkal, akik a kritikát egyfajta kritikai hozzáállással helyettesítik.
A valódi kritikus feladata nem lehet más, mint az irodalomnak a nyelvi univerzumba való beillesztése és konszolidálása. Ehhez persze ki kell derítenie, mi az irodalom, és a valaha írt könyvek közül ki kell választania azokat, amelyek az irodalom kategóriáját adhatnák, önállóan, azaz elkerülve azt, hogy a filozófus vagy a történész tanítványának, esetleg árnyalakjának tartassák.
Eddig tart Frye érvelése. A továbbiakban ezt próbálom kifejteni, miért kellett lemondanom a valódi kritika megírásáról a Kapun kívül című antológia kapcsán.
A tizenhat határon túli (értsd Magyarország határait) szerző antológiájából kiemelkedik a hat erdélyi íróból álló tagozat: Jakabffy Tamás, Kisgyörgy Réka, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Vida Gábor, Visky András, kivétel nélkül az Éneklő borz című élő folyóirat szerkesztői, szerzői. Feltételezhetően épp emiatt voksolt rájuk a kötet erdélyi szerkesztője, Kántor Lajos: a csoport feltűnése új színekkel gazdagította a romániai magyar irodalmat, s amennyiben az antológia harmadrészt ennek a régiónak irodalmával foglalkozik, magától értetődik a választás indítéka.
Leoldva a látszatmázokat, kiderül azonban, hogy a szerkesztői elgondolás egészen mást célzott: a szándék szülte koncepció, akarva, nem akarva, igazolása a létező és megtelepedett formációk létrehozta értékeknek (és álértékeknek), vagyis a szerkesztő az új szerzőgárdát beslihtolta a bábáskodása „mentén” kiforrott régiek közé, beemelte, nem nélkülözve nyilván a beavatás intim szertartásait sem, miközben a szerzői tributum könnyen az igazi változás elodázását eredményezheti. Persze, mondhatnánk, természetes az effajta kiválasztódás, hiszen az új csak abban az esetben érvényesülhet, amennyiben a Fennállónál meghallgatásra talál. Elfogadható, ám amikor a meghallgatáson túl egyfajta kolonializáció is lezajlik, ott a szuverenitás elvesztésével csorbulni fog az a lehetőség, hogy bármiféle művészet szabad madárként dalolhasson. A neokonzervatizmus korszakát éljük. A meglévő görcsös megőrzésének vagyunk katonái. A látszólagos váltások korszakának. (Nem irodalmi tény, de a tárgyhoz tartozik, ahogyan az Éneklő borz szerkesztői mindannyian nagy és szellemileg leülepedett szisztémák, intézmények kebelében, biztonságot adó kerítése mögül „borzolják” a kedélyeket, a kockáztatás legcsekélyebb veszélye nélkül.)
A valami mellett vagy valami ellen való kijátszásukat nyilvánvalóan észre kellett venniük. Különösen jellemző magyarországi fogadtatásuk. Most nem érintem a megrögzött népi-urbánus ellentét, ellenségeskedés kitöréseit, aminek során mindkét fél, egyrészt a régi erdélyi konzervatizmus új eresztéseként, másrészt a régi erdélyi tolerancia új, legliberálisabb sarjadásaként szeretné felkarolni őket (egyre bővebben lehet találkozni ilyesmivel), hanem ennek rejtettebb, a szakkritikában felbukkanó változatait említem. Három kritikát idézek, a magyarországi sajtóban leginkább futtatott Borz-szerzőkről. Figyelemre méltó mindhárom esetben, hogy a kritika tárgyát képező alkotások nem szubsztanciájukban, hanem kisugárzásukban jelennek meg. Bán Zoltán András írja Kovács András Ferencről: „A sok-sok dilettáns és blöffmajszter tollán nagyra nőtt rímtelen szabad vers, a nyakló nélkül alkalmazott rag-, mi több, betű-enjembement, a halált megvető dadogás, a csak azért is alulstilizáltság posztmodern szürke korszakában kortársai számára bizonyára ásatag jelenségnek látszik egy olyan lírikus, aki minden versformában és műfajban egyként otthonos, noha messze túlnő rajtuk, másfelől pedig csak a türelmetlen, bumfordi szemlélő sorolhatja a konzervatív, presziőz módon klasszicizáló, ódonkodó, vértelenül virtuóz, formajátékokban öntetszelgő dalnokok szomorú csapatába.” E vélekedés természetesen nem hazudik, ám található benne valami eredendő szociografikus fanyalgás, amire édes szájíz Kovács András Ferenc költészete. Mintha csupán ennyi volna a költő haszna, ez volna ő: az elrontott közérzetre bevett szurrogátum. Hasonló hangot üt meg, noha jóval alaposabb kritikát ír Láng Zsoltról Földényi Károly, ellenben az alapos filológiai kutatómunka ellenére, az irodalomtörténeti szálak aprólékos kibogozásának ellenére olyan konklúziókra jut, amelyek a Hamletbeli sírásóhoz hasonlítják: abból, amit a felszínre hoz, nem érdekli más, csak egy fura koponya, amelyet felvehet, és elmoralizálgathat rajta. „Élvezettel, sokszor a tragédiák tremendumát, a harsány komikum felszabadító derűjét, a szatíra nyers kegyetlenséget élvezve olvashatja bárki e regényt (Perényi szabadulása), s ha jártasabb a világirodalomban, telitalálatnak értékeli Rablais-ra, Flaubert-re, Joyce-ra tett allúzióit, ám igazan értő olvasói leginkább politikai pamfletként értelmezhetik, egyben tudomásul véve azt is, hogy bármiképpen tiltakozik a mai generáció, az irodalom megértéséhez hozzá tartozik annak legfőbb természete: a külső élet, e valóság interiorizált kommentárja, de amiképpen a matematika is áttért a három almáról az absztrakt háromra, a négyszögletes telekről pedig a négyszögre, az irodalom is áttért a saját autonóm nyelvére, beilleszkedve ezáltal egy nyelvi univerzumba, amely a nyelvi viszonyok rendszerének formájában foglalja magába az élet és a valóság kommentárját.” (Kiemelés tőlem: Cs. E.) Úgy vélem, itt most reprezentációs célú illusztrációt kaptunk Földényi ismert célkitűzéseiről, amely illusztrációként aligha szól az aligha pamflet Láng-regényről, de sokkal inkább magáról a kritikusi célokról. (Amelyeknek itt is egyéni kontextuális viszonylatai vannak.) A Visky-méltatásokban, főképp a Martos Gábor recenziójában talán még ennyire sem fontos a mű megléte, pusztán a név feltüntetésének jut szerep, a név „kontextualitása” szül tanulságot, ami megint csak a „kritikus” személyes konzekvenciája lesz, vagy ha nem, akkor mondjuk nevezhetnénk: filozofikus dogmának, politikai attitűdnek, szociologikus alapállásnak. Ha felmutatódik is némi összefüggés, akkor az nagyon egysíkú, az egyszerű linearitásból adódik: Bánffy Miklós, Székely János, Visky András. Alkalmasint feltérképeződik a hagyomány, ha esetleges is, de a kritikusi tevékenység nem merülhet ki ennyiben. (Martos egyébként az Antológiáról írott Magyar Naplóbeli kritikájában önkéntelenül is leleplezi módszerét: el sem olvassa a recenzálandó könyvet. Amennyiben átböngészi az Antológiát, megérti, miért szerepel a Grendel-írás, miért szerkesztődött be, s nem fanyalog értetlenkedve. Nem árulom el, miért. De Bán Zoltán András sem mélyedt el Kovács András Ferenc könyvében, valószínűleg csak a címeket futotta át, így aztán néhányszor a KAF-tréfa áldozata lesz, ugyanis a vers nem arról szól, amit címe aposztrofál.)
Egyébként, általánosabban fogalmazva, szembetűnő e csoportosulás fogadtatásában, hogy annak az elmozdulásnak, változásnak hordozójaként tartják számon, amely váltás a nyolcvanas évek elején ment végbe a magyarországi irodalomban, amit az is tanúsít, hogy a változás epicentrumában tevékenykedő műhelyek és alkotók propagálják elsősorban a csoport tagjainak írásműveit. Az Antológiában szereplő erdélyi alkotók egy irodalmi ízlésvilág preferáltjai, kedvencei, ami nem baj, de mindenképpen kerékkötője a kritikusi munkának. Az érintettekre nézve viszont az a veszély leselkedik, immár túl minden esztétikai ízlésvitán, hogy az új esztétikák kiszolgálói maradnak, esetleg még ennél is tovább gördülve, épp az általuk kárhoztatott egykori generációk számlájára írt érvényesülési törekvésekkel és érdekekkel átszőtt ízlésterrort ők fogják a legújabbakra „gyakorolni”. Mintha nem volnának annyira ártatlanok, mint amilyeneknek tűnnek.
Mindezzel számot kell vetnie bármely kritikusnak: az irodalom belső alakulásával kapcsolatos speciális jelenségek és okok ilyen természetű jelentkezése miatt a kritikus, ha valódi kritikát szeretne írni nevezett Antológiáról, aligha boldogul. Továbbra is hátra van, hogy a kritika megalkossa az irodalom elméletét, a kisebb formákat egy mindent átfogó alakzatba illessze, hogy felfedezze és a maga nyelvén megfogalmazza az irodalomban kiterebélyesedő folyamatot, evolúciót, valami olyasmit, amit az elején már idézett Frye olyan totális megértésnek nevez, amiről például az irodalomtörténet még csak nem is hallott. Ám ehhez a kritikusnak elsősorban áttételmentesen olvasható könyvekre van szüksége.
CSOBÁN ERIKA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék