Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. április, V. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Iszonyú minden angyal

Iszonyú minden angyal
– mondta, majd kissé hátrébb húzódott ültében Székely János Jeder Engel ist schrecklich. Idáig jutott az Első duinói elégia recitálásában, mert akkor éppen Rilkéről beszélt. Pontosabban a saját Rilke-élményéről... Idézgetett is tőle, hiszen betéve tudta eredetiben, magyarul egyként. Úgy hiszem, sok másegyéb mellett szó eshetett az Áldozatról meg Az idegenről is. Főleg az utóbbiról. Azt nagyon szerethette, láthatóan több lélekkel vetette bele magát, talán azért, mert valamiképpen idegen volt ő is e tájon Schrecklich. Irtózatosan, rettenetesen idegen. A költemény záróstrófája után, ha jól emlékszem, beszélgetésünk megszakadt, illetve átváltott valami másra. Talán Dosztojevszkijre, a Karamazovokra vagy a félkegyelmű Miskin hercegre... Ám meglehet az is hogy valami teljesen köznapi témára, poétikáknál semlegesebb dologra. De egyetlen pillanatig elnémultunk. Mindenesetre hosszú csend suhant el közöttünk, éles csend csak a hirtelen elhallgatás isteni cezúrája fénylett tovább a levegőben, gomolygott tova a cigarettafüstben. Ilyen pillanatokra nincs tanúságtétel. Utólag és magamra maradtan már csak a Rilke-vers végső szakaszát citálhatom Önök elé.
S mind elhagyni, mindent, mindig, ujra
s vágytalan, csak úgy, seholsem élvén,
hagyni hírt és birtokot.
Mégis, piacokon, város szélén,
egy-egy kút síkosra járt kövénél
úgy érezte, hogy övé az ott.
 
Én ezt már csak az ő hangján fogom hallani. Akárcsak Balassi Bálint néhány lélegzetesen szép pünkösdi sorát vagy Carl Spitteler kis remekét egy római szökőkútról. Bolondság, kérem, de azóta néha úgy tűnik nekem, hogy Az idegen nem is Rainer Maria Rilkétől, hanem Székely Jánostól való, mintha Soó Péter bánata avagy Schlemil Péter árnyéka írta volna. Akkor. Ott. Az Igaz Szó szerkesztőségében Ráadásul Marosvásárhelyen. Mert amikor már semmit sem tudok, csak Az idegen senkiföldjére, csak a rákövetkező csendre, csak a sors gyönyörű sormetszetére emlékezhetem De arra aztán metszőn, élesen, kivehetően, szinte vakító hibátlansággal, miként a hiány jelenvalóságára, mint valamiféle kegyelmi fölülemelkedésre.
Maradjon így a köztes pillanat. Hagyjuk hát függőben az elhallgatás momentumát. Hagyjuk meg a maga magasában, hiszen Székely Jánosnak amúgyis szédítő magasságai vannak… Denunciánsok, fülbesugdosók, kis messiások immár föl nem érik – mivel majdhogynem akaratlanul önmaga vált magányos magaslattá literatúránk végvidékén, annak fogcsikorgató, bocsánatosan esendő vidékiségében. Sem a Somostető, sem a Vácmány, tán még a Hargita léptékével sem mérhető maradéktalanul az ő komor nagysága. A semmiség hideg szelében megőszült szirtek illenek hozzá; szelleme súlyos, kőkemény. Nehéz viselni- tévedéseit, még nehezebb az igazságait. Én legalábbis kopár, hóborította oromzatnak látom őt konoknak, büszkének, egyedülállónak. Ezért inkább a Hindukushoz vagy a Himavánhoz hasonlítanám. Azaz dehogy a Himavánhoz – mégis inkább a Mahábhárata egyik igazságkereső hőséhez, a Pandava nemzetség legutolsó sarjához, aki a Himaván meredek sziklái, a nemlét és a hazugság tátongó szakadékai között tör utat magának a Szvarga, avagy a Teljesség felé… A történethez még az is hozzátartozik, hogy a szelíd szigorúságú Judhisthira tulajdonképpen megtisztulásként, vezeklésül méri magára a tökéletesség felé vezető utat, habár csekély a túlélés esélye... Testvérei, társai sorra kidőlnek mellőle – csak a kutyája követi, csak az kullog utána a csúcsra, a hegy ragyogó magasába. Nincs szíve elkergetni nyomából. A hűséges állat pedig maga Dharma: a világtörvény, a színtiszta igazság.
Kérem, ne gyanítsanak ebben holmi tanítómesét, sem terjengős példabeszédet. Példázat, ha van, csak annyi, hogy a gondolkodó ember sorsa mozdíthatatlan, miként egy hegység. Végérvényesen lezárt és visszavonhatatlanul súlyos. Mert sohasem tudható hogy a megtört mélyrétegek miféle gyűrődéseiben lakozik a szellem? Mert honnan is lehetne sejthető, hogy hol végződik a szó, és hol kezdődik a kő? Hiszen valamiképpen mindnyájan a kimondhatóság és a hallgatás ingatag határvonalán járunk… A Himaván tündöklő havát tapossuk, belegázolunk, torkig vagyunk vele, de talpunk alól sohasem fogyhat el az út, mert az igazi hegység minduntalan a csúcsok lendületében folytatódik: a magasságban él. Megérinthetetlen.
Jól tudom, szinte látni vélem: Székely János most idegesen fölkacagna, bizonyára dohogna, megdorgálna, szidna, siránkozna, még tán toporzékolna is, ha hallaná, hogy rá hivatkozom, hogy ilyen szemtelenül fölmagasztalom, hogy így kijátszom őt egy pusztán irodalmi metafora kedvéért. Mondhatni: júdási módra kiadom, kiszolgáltatom őt, az örök vesztest, a könyörületet nem ismerő világnak, a mindig és mindenkor háládatlan poszteritásnak, a sikerre és hatalomra sandító humanisták sürgő-forgó szócsépléseinek. Egyszóval mindannak, ami elől ő, a megrögzött kétkedő, a megátalkodottság és a teremtő lustaság jogán elmenekülhetett…
És végső soron megmenekült visszahúzódott saját poklába, önnön Patmoszába, csigaházába – afféle könyvtáremigránsnak. Miként Jónás a mély hajófenékben avagy később a cethal belsejében – úgy őrlődött, úgy élt, úgy létezett. Mintha nem is egyetlen élet; mintha nem is egyetlen lélek, nem egyetlenegy vergődő test, hanem egy egész hadtest lett volna. Igazi nyugati hadtest, a szellemé – szétszaggatottan, darabokra tépve, megalázottan, állandó visszavonulásban.
Pedig nem meghátrálás volt az övé, hanem demonstratív kivonulás, kérem, a tudat köpenyegforgató hazugságaiból. Ugye, mennyire fölháborító, s mégis mennyire igaz, mennyire kézenfekvő ez a félmegoldás? Képzeljék el: Székely János pofonegyszerűen kivonult egy kiürült gesztusokba görcsösen kapaszkodó világból, kivonult a világi hataloméhség futamaiból, amelyet a hajdanibb avagy az újdonabb demagógiák dominanciaelvű orációkra és ovációkra hangszereltek. Mondanom sem kell, hogy falsul. A mézes önaltatások, no meg a mázas önáltatások váltakozó szólamai pedig zengtek eléggé! Akkoriban is. Dehát Székely Jánosnak kitűnő hallása volt: a virágos dörgedelmekben, a puvoár sziréndalaiban jól meghallhatta a hosszan kitartott hangokat, az elcsúszásokat és csúsztatásokat... Egyszóval – az ideák és az ideológiák lesújtó melléütéseit.
Most aztán helyette is szégyenkezhetem! És nemcsak azért, mert kiszolgáltattam őt, Székely Jánost, egyik titokban fogadott mesteremet, saját fogadatlan utókorának, ha nem azért is, mert bizonyos értelemben hitvalló figyelmeztetést szerkesztettem belőle a magyar irodalom utóéletének. Literatúránk lelkiismeretének, ha úgy jobban tetszik... De nincs tanulság. És nincs bocsánat. Ez alól fölmentés sincs. Most tehát szégyenkezhetem ... Itt restellkedem. Mások helyett is. Másként nem tehetek... De ki kell mondanom, hogy igenis kényes, imponálóan kényes ember volt őkelme. Nálánál büszkébbet, kényesebbet aligha ismertem valaha.. Ugyanis a legmagasabbrendű finnyásság volt az övé: a szellemé. Fanyalgott a közterekre tóduló vásári próféciáktól, ezért a maga könyörtelen próféciáit, pontosabban megsemmisítő tényeit inkább a néma papírra bízta. Babitscsal szólván: rühellé a prófétaságot. A vakhitet, a léleknyomorító rögeszméket és az embertipró aktuálpolitikák harsány hordószónokait, vagyis a mindenre kaphatók elribancosodott retorikáját.
Tulajdonképpen a tisztaság megszállottja volt, hiszen vadon élő remeteként éppen a gondolat szabadságába zárkózott be, hogy mindvégig másként gondolkodó maradhasson. Ez nála elidegeníthetetlen jogként, következetes életelvként működött, s egyszersmind stíluskérdés lehetett a számára. Szikársága csupán öngyötrő fegyelmezettség volt, mivel a pontos mondatokat szerette... A világos szerkezeteket… Talán azért, mert tudta, hogy az igazi gondolat, mégha kényelmetlen, mégha békétlen is, csak az ellentmondást tűri el, de sohasem a kényszerűség béklyóját, a közösségi vitézkötést avagy a délibábos szomorúság eredendő cikornyáit.
Ha a stílus maga az ember, akkor megvallhatom, hogy engem akaratlanul is erre az esztétikai igényességre, erre a kérlelhetetlen keménységre, erre a kétségbeesett kételkedésre próbált valahogy rákapatni szegény Székely János... Isten tudja, hogy mekkora eredménytelenséggel, mekkora hatékonysággal, de szinte öntudatlanul csinálta… Nem tanítgatott, nem okítgatott, inkább csak ábrázolt valamit... Valami elkerülhetetlent. Többnyire azonban dohogott, megmosolygott, okos fejét csóválta silány kis versélményeim fölött, kijavítgatta döcögős disztichonjaim cezúrahibáit, bántó botladozásaimat… Föltehetőleg csöndesen bosszankodhatott rajtam, könnyelmű könnyűségemen. Túl játszinak talált, tudom. Akkortájt, úgymond, nem hitt már a versben. „Zokon ne vedd” – telte hozzá rögvest... Utólag immár sejdítem én, hogy észrevétlenül is a leglényegesebbel igyekezett mintegy megajándékozni engem: a kételkedés jogával és kötelességével. Méltóbb, szebb adományban, úgy érzem, azóta sem részesülhet egy zöldfülű, egy kezdő verselő, hiszen a nyelvi készenlét, a formák iskolája, a stílusok tudománya kukkot sem ér az önkétely akadémiája nélkül. Abban viszont édesapám mellett talán ő volt az egyik legszigorúbb mesterem...
Mert Székely János úgy járt-kert közöttünk, olyan léptekkel, olyan taglejtésekkel, gyakorta elannyira esetlen mozdulatokkal, mintha Baudelaire tehetetlen albatrosza lett volna a süllyedő világ imbolygó fedélzetén. Gyaníthatóan egy önsanyargató aszkéta és egy kifinomult dandy rejtőzködött vonásai mögött... Talán egy Ivan Karamazov. Magas, kihívóan libertinus homlokával engem legalábbis némely francia encikiopédistákra emlékeztetett. Ama nyílt arcú szabadgondolkodókra és istentagadókra, akiknek megviselt mosolyában némi fölényes malícia bujkál: kisfiús dac vagy keserű derű... De minek tagadnám – valami esendő luciferi gőg is.
Ami csak a bölcsek sajátja: a keveseké, az igazaké. A kutyába se vett Diogenész gőgje, az álszentségektől megcsömörlött Athéni Timon gőgje. Vagy még közelebbről a Marosvásárhely szélére kiszorított, a temetőkert szomszédságában, csak úgy, magának hegedülgető Bolyai János gőgje... Egyszóval a páriaság perifériájára kirekesztett, az elfeledett, a kiközösített és szemétre vetett szellemi felsőbbség gőgje – a teremtő gondolaté... Hát ezért a megfellebbezhetetlen szerénységért, ezért a szellemi gőgért szeretem én annyira Székely Jánost.
Jeder Engel ist schrecklich – mondta, majd kissé hátrébb húzódott ültében. Iszonyú minden angyal. Schrecklich. Idegen. Irtózatosan idegen.
Törődöm, ülök (akár méltatlanként is) szerkesztőségi íróasztala mögött nehéz örökség, egyre nehezebb. Nehéz, nehéz... S habár nem volt szokásom – most mégis mélyen, nagyon mélyen meghajtom. Előtte fejemet… S akárha késő gyászimát, kéretlen kaddist mondanék – elkezdem újra, elölről ama Duinói elégiát: „Hogyha kiáltanék, ki hallana engem az angyalok rendjéből?” Senki sincsen bizonyára, bizonyára senki. Már nem tudom, János bácsi, már nem tudom, csak azt, hogy a mór mehet – a mór megtette kötelességét.
KOVÁCS ANDRÁS FERENC

Székely János
bb.jpg
Varró Ilonával
bc.jpg

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék