Szakács István Péter
Szakács István Péter
A VÖRÖS KIRÁLY
Élt egyszer nagyon régen, messze Északon egy ifjú uralkodó. Kapzsi volt és
kegyetlen. Vörös Királynak hívták. Kincstára roskadozott a temérdek ezüsttől,
aranytól és sokféle drágakőtől, ő azonban nem tudott igazából örülni a
kincseknek, mert kapzsiságánál is nagyobb volt a félelme, hogy megrabolják és
elűzik alattvalói. Így aztán, ahogy gyarapodott a kincse, úgy növekedett a
rettegése is, hogy szegénnyé és földönfutóvá válik. Naphosszat fel-alá sétált
tengerparti palotájának ékes és tágas termeiben, és azon törte a fejét, hogy
hatalmát miképpen erősíthetné meg. Az ország tartományaiba kiküldött kémei
egyre nyugtalanítóbb hírekkel tértek vissza: – A nép forrong, Felség –
jelentették a szokásos reggeli kihallgatások során. – Csökkenteni kellene az
adókat – tanácsolták neki a miniszterek. – Felséges uram, segítsen a
rászorulókon – ajánlotta főtanácsosa, de ő hallani sem akart erről, és rettentő
haragja láttán mindenki rémülten menekült a színe elől. Ilyenkor a dühtől
tébolyultan becsörtetett a kincseskamrákba, verejtékes homlokát aranylemezekhez
nyomva hűsítette, és reszkető ujjaival addig cirógatta a ritka és drága királyi
ékszereket, amíg a sima és fénylő felületek megnyugtató érintése le nem
csillapította.
– Ne féljetek, drágaságaim, soha senkinek sem adlak oda – suttogta a kincsekkel
teli kádakba kapaszkodva–, pusztuljon el inkább az egész ország, mintsem idegen
kéz illessen benneteket...
Egy napon aztán, amikor tanácstalansága talán kínzóbb volt, mint valaha,
felkereste az udvari varázsló, aki egyúttal orvosa és titkos tanácsadója is
volt az ifjú királynak.
– Felséges uram – hajolt meg mélyen –, azt hiszem, rájöttem a megoldásra:
orvosolni tudom Felséged rettentő nagy gondját.
A király kétkedően nézett végig a hajlongó máguson.
– A fejeddel játszol – figyelmeztette –, ezért jól gondold meg, mielőtt valami
tanácsot adnál.
A varázsló válasz helyett közelebb lépett, és büszkén kihúzta magát égi
jelekkel díszített köpönyegében: – Nincs, mitől félnem, Király, és ha úgy
teszel, amint mondom, te leszel a földkerekség legnyugodtabb uralkodója. Nézd,
mit hoztam számodra – suttogta rekedten, és zsebéből előhúzott egy apró, fekete
tégelyt, majd sebesen pergő nyelvvel magyarázni kezdett: – Felséges uram, attól
tartasz, és joggal, mivelhogy Felségednek mindig igaza van, hogy egy napon
nyomorult néped föllázad, kifoszt és elűz a trónusodról. Eddig bármit is
tettél, jól tudod, hogy a veszélyt nem sikerült elhárítanod királyi fejed
felől. A nép elégedetlen, alig bírja fizetni az adót, mely évről évre
növekszik. Hiába a megerősített rendőrség és hadsereg, a titkos megfigyelők
hada, hol egyik, hol másik tartományban csapnak föl a lázadás lángjai...
– Ebből elég, ezt én is tudom – förmedt rá a király. – Mondd a lényeget,
különben tőrömmel döflek át, és a tengerbe vetlek.
A varázsló nyelt egyet, majd alázatosan folytatta: – Ha megfigyelted, Uram, az
emberek fiatalon hajlamosak az elégedetlenségre és ellenkezésre. Ebben
a korban nincsenek beletörődve a dolgok állásába. Lázadoznak, vitáznak, meg
akarják változtatni a világ menetét. Ilyenkor a leghajlamosabb az ember, hogy
szétfeszítse a tiltás és törvény kerítését. Valamiféle láthatatlan tűz ég
bennük, ez űzi őket fáradhatatlanul előre. Öregségükre az emberek
aztán megjuhászodnak. Belenyugszanak a világ más által kialakított rendjébe.
Ritkán megy el a józan eszük, akkor viszont könyörtelenné válhatnak, akár a
gyermekek... Kicsivel is beérik immár. Félrehúzódnak és bölcsen hallgatnak. Az
öregekben már nem lobog az a láng, ami fiatalon meggondolatlan és vakmerő
tettekre tüzelte őket. Nélküle pedig védtelenek és törékenyek, akár a kiszáradt
fa ága. Ilyen alattvalókra van szüksége Felségednek, hogy háborítatlanul
élvezhesse hatalmát és gazdagságát... Fogadd el hát tőlem az örökös öregség bájitalát!
A király mohón kapott a feléje nyújtott tégely után, a varázsló pedig
figyelmeztetően fölemelt kézzel folytatta: – Elég ebből a folyadékból néhány
cseppnyit országod forrásaiba önteni, és aki ebből a vízből iszik,
menthetetlenül megöregedik abban a percben, és az idők végezetéig öreg marad. A
fiatalság lángját azonban még nekem sem sikerült lebírnom. Varázsitalom csupán
kilopni tudja e tüzet az emberekből, kioltani nem. E láng ugyanis
legyőzhetetlenül vándorol szülőből gyermekbe, öregből ifjúba röppen át.
Alattvalóid elorzott ifjúsága így beléd fog áramlani, Király, és fiatal
maradsz, amíg országodat csak bírod. Mielőtt azonban visszavonulnék titkos
varázsműhelyembe – folytatta a bölcs –, engedd, hogy még egy tanácsot adjak
neked: – Ahhoz, hogy zavartalanul uralkodhass az öregek országában, vénnek kell
álcáznod magad. Mert azt vésd jól az eszedbe, Felség, hogy az öregemberek
rettentő módon féltékenyek a fiatalokra, még ha sokszor nem is árulják el ezt.
Ha hallgatsz rám, és öregként mutatkozol a színük előtt, békességben
kormányozhatod országod, míg a világ.
A király pelyhedző rőt szakállát simogatva, töprengve kinézett az ablakon: lent
a végtelen tenger tajtékos hullámai dübörögve törtek meg a sziklafalon.
– Hadd jutalmazzalak meg értékes segítségedért, hűséges mágusom – fordult el az
ablaktól, és hirtelen mozdulattal a varázsló mellébe döfte tőrét. A bölcs a
meglepetéstől és fájdalomtól eltorzult arccal térdre rogyott.
– Azt hitted, hitvány papíruszpusztító, hogy ekkora titokkal a lelkedben élni
hagylak?! Többé már semmi szükségem sincs rád. Pokolba veled – ordította a
király, és megforgatta a díszes markolatú pengét az összeroskadt testben. A
varázsló hályogosodó szeme az uralkodó tekintetét kereste, szája átokra
feszült: – Országod, kincsed, hatalmad mossa el a tenger!... Te pedig
megnyugvást sohase nyerj!... Örökre átkozott légy, Király!...
Válasz helyett az uralkodó felnyalábolta, az ablakhoz vonszolta, és a haragos
tengerbe vetette.
Másnap hajnalban a Vörös Király álruhát öltött, fölpattant villámgyors
paripájára, és kivágtatott a palotából. Három napra és három éjszakára volt
szüksége, hogy a forrásokat megmérgezze. A negyedik napon visszafelé indult.
Amerre csak ment, mindenütt öregemberekkel találkozott. Csupán egyetlen
forrásba nem öntött a varázsszerből. Ez palotája mélyén fakadt egy rejtett
sziklaüregben. Innen hordta hűséges, világtalan szolgája a vizet számára.
Ezután minden a király várakozásának megfelelően történt. Alattvalói
lecsendesedtek. Az emberek lassabban dolgoztak ugyan, mint eddig, de már nem
elégedetlenkedtek annyira, mint máskor. Örvendeni tudtak annak is, amit eddig
talán észre sem vettek: az enyhe időnek, a nagyobb darab kenyérnek és a
csendnek, a puha vánkosnak sajgó derekuk alatt, egy-egy régi dallam nak, amiről
már azt gondolták, hogy sohasem jut eszükbe... Az uralkodó pedig gondosan
betartotta néhai mágusa tanácsát: arcára ráncokat festett, és vörösen égő haját
fehér paróka alá rejtette, hátát öregesre hajlította, és vigyázott arra, hogy
hangja rekedten bukdácsoljon, ha parancsot ad. Belül azonban csupa tűz maradt.
Még soha nem érezte ennyire fiatalnak magát, mint most. Alkonyat tájban, amikor
már nem bírta tovább játszani a magára kényszerített szerepet, visszavonult
lakosztályába, lemosta magáról a festéket, és lerohant a kincstárba. Itt aztán
az ércajtók mögött átadta magát a féktelen örömnek a kincsesládák között
táncolt, drágaköveket szórt a fejére, és nyagyokat kurjongatva fetrengett az
aranytallérokkal teli kádakban... Másnap hajnalban aztán kezdte előlről a
komédiázást: öregesen végigtotyogott a palota folyosóin, bólogatva meghallgatta
galambősz kémei egyhangú és mindig egyforma jelentéseit, meghányta-vetette
reszkető fejű, agg minisztereivel az ország változatlan helyzetét, majd tollba
mondta határozatait köszvényes jegyzőjének. Ebéd után személyesen ellenőrizte
feledékennyé vált kincstárosának számításait. Időközben a források vize is
megtisztult, de hiába, az öregek nem nyerhették már vissza elkobozott
ifjúságukat.
Egy napon aztán váratlan dolog történt. A palota roggyant lábú őrei egy
szakadozott ruhájú idegent vezettek elébe.
– A tengerparton találtunk rá, Felség – jelentette a vezetőjük.
– Ki vagy te?! – mérte végig gyanakvó és csodálkozó szemmel a király.
– Mi szél hozott erre?...
A fiatal férfi az őrökre nézett, akik önkéntelenül is hátrább húzódtak.
– Festő vagyok, felséges uram. Színek és formák tudósa, a megörökíthető világ
titkainak kutatója. A hajó, amelyen utaztam, nem messze innen zátonyra futott
és elsüllyedt. Egyedül nekem sikerült a partig elvergődnöm. Ott bukkantak rám a
Felséged emberei.
– Mit tegyünk vele? – nyűgösködött a strázsák kapitánya, akinek az
álldogálástól elzsibbadt már a lába.
Ha valóban annyira tehetséges vagy, ahogyan állítod, és olyan jól ismered
mesterséged titkait, készíts egy festményt rólam – parancsolta a király.
– Rajtad fog múlni, hogy gazdagon megjutalmazlak-e vagy tömlöcbe kerülsz...
Mindent, amire csak szükséged van, a rendelkezésedre bocsátanak az embereim –
mondta a király, és intett a kezével, hogy a kihallgatásnak vége.
Másnap reggel a festő nekilátott a munkának. A trónteremben feszítette ki
vásznát. A király magára öltötte díszes uralkodói palástját, és jogarral a
kezében foglalt helyet a trónon. Körülötte ott állottak miniszterei,
főtanácsosai és a testőrei. Naponta több órát töltöttek el így. A festő előbb
vázlatokat készített, kikeverte a szükséges színeket, hosszasan keresgélte a
legpontosabb színárnyalatokat, és csak azután kezdett el dolgozni a hatalmas
vásznon. Egyetlen kérése volt csupán. Ehhez azonban babonásan ragaszkodott. Az,
hogy senki se nézhessen addig a képre, amíg el nem készül vele. Ezért aztán úgy
állították a festőállványt, hogy azt rajta kívül más ne láthassa, és arra az
időre, amíg nem dolgozott rajta, hatalmas függönnyel takarták el a kíváncsi
szemek elől. Nem is volt baj az elején semmivel. Amíg a festő a díszes háttéren
és a mellékfigurákon dolgozott, úgy ment minden, mint a karikacsapás, de amikor
a király alakjához ért, kezében az ecset egyszerre csak elbizonytalanodott.
Inasévei óta először történt meg vele, hogy meghátrált a vászon előtt. Erőt
vett magán, és újból nekiveselkedett, de csak tessék-lássék módon haladt a
munkájával. Elhomályosodtak előtte a színek, a vonalak sehogy sem akartak
elrendeződni, és ecsetjét ólomnehéznek érezte. Éjjelente álmatlanul forgolódott
ágyában: a kép nem hagyta nyugodni. Valamiféle titokzatos erő
ellenállhatatlanul vonzotta a magára hagyott vászon felé. Egy éjjel aztán nem
bírta már tovább, és titokban lelopózott a trónterembe, mécsest gyújtott, és
dühösen méregetni kezdte a félbehagyott festményt. Hirtelen elhatározással
letörölte a király felvázolt alakját, új színeket kevert palettáján, majd
lázasan dolgozni kezdett. Ecsetje szinte magától mozgott a vásznon. A döbbenet
egyre jobban eluralkodott rajta, ahogy a festéssel előrehaladt, de erőt véve
józan eszének tiltakozásán, folytatta a megkezdett utat. Hajnalban
elfüggönyözte a képet, és sietve visszatért szobájába. Ettől fogva ez mindennap
megismétlődött: napközben ímmel-ámmal festegetett, éjszaka aztán újrakezdte
munkáját, és boszorkányos gyorsasággal dolgozott egészen hajnalig. Végül
elérkezett az utolsó ecsetvonás pillanata is.
A király nagy ünnepséget rendezett a festmény bemutatásának tiszteletére. Az
ország legtávolabbi sarkából is odazarándokoltak az emberek, hogy saját
szemükkel láthassák a remekművet. A vendégek a bársonyfüggönyt bámulva áhítatos
csöndben várták a nagy eseményt. Pontban tizenkét órakor megharsantak a kürtök:
a király pompázatos köntösben bevonult, és minisztereitől kísérve helyet
foglalt a trónon. Gőgösen szétnézett a teremben, majd intett, hogy kezdetét
veheti az ünnepség. Újból fölharsantak a kürtök, a szolgák pedig széthúzták a
bíborfüggönyt a festmény előtt.
Dermedt csend nehezedett a teremre. Az emberek néma döbbenettel bámulták a
hatalmas vásznat. Nem a trónterem ábrázolása lepte meg őket, azon semmi
kivetnivalót nem találtak, ugyanolyan ragyogó és ünnepélyes volt, mint a
valóságban. A miniszterek, tanácsosok és testőrök festett csoportja is olyan
volt, mintha élne. A leírhatatlan megrökönyödést a király képmása okozta: a
vászon középpontjában, udvaroncai áhítatos tekintetének fókuszában, ékes
királyi köntösben egy délceg ifjú állott. Ránctalan arcát rakoncátlan vörös
fürtök szegélyezték, egész valójából sugárzott a fiatalság fékezhetetlen ereje
és magabiztonsága: maga volt a megtestesült ifjúság. Ott állott előttük az
igazi Vörös Király.
– Fogjátok el, azonnal fogjátok el a hitvány gazembert! – ordította magánkívül
a király tanácstalan testőreinek.
– Álljatok meg, jóemberek! – kiáltotta a festő. – Én magam lepődtem meg a
leginkább művemen, de igazán nem tehetek arról, hogy ilyenre sikeredett.
Bármennyire is igyekeztem, hogy úgy ábrázoljam királyotokat, amilyennek
mindannyian ismeritek, az ecsetem egyszerűen nem engedelmeskedett a kezemnek.
Az emberek tanácstalanul kapkodták a fejüket. Nem tudták eldönteni, hogy kinek
higgyenek.
És ekkor váratlan dolog történt. A király felugrott a helyéről, hogy ő maga
végezzen az arcátlan piktorral. A hirtelen mozdulattól azonban megcsúszott, és
egyensúlyát vesztve előrebukott a trónus lépcsőjén. A testőrök kapitánya
utánakapott, és kezében ott maradt az uralkodó fehér álhaja.
A vörösen hullámzó haj láttán az alattvalók döbbenete dühvé és gyűlöletté
változott, és lassan, de kérlelhetetlenül megindultak a hadonászó király felé.
– Vessétek a tengerbe az alávalót! – ordította a király a földről fölemelkedve,
és eszeveszett haragjában talán észre sem vette, hogy fejéről lekerült a
paróka. A festő azonban már nem várta meg a további fejleményeket. Az általános
zűrzavart kihasználva sikerült kijutnia a palotából, fölpattant egy ló hátára
és elvágtatott.
Eközben a becsapott emberek körbevették a kapálózó királyt, leszaggatták díszes
köntösét, karommá görbült ujjaikkal véresre szántották az arcát, és
könyörgéseivel mit sem törődve, kiűzték a palotából. A Vörös Király
sírva-átkozódva menekült el országából.
Azon az éjjelen óriási vihar kerekedett. Mintha kozmikus méretű köpönyeget
terítettek volna a világra, még a csillagok is hunyorogva meginogtak. A tenger
dübörögve öntötte el a szárazföldet. Hét nap és hét éjszaka tombolt a vihar.
Aztán a nyolcadik napon elállt a szél, kivilágosodott az égboltozat, és
visszahúzódtak a tenger hullámai, kietlen pusztaságot hagyva maguk után. Csupán
a szirtfalra épült királyi kastély romjai meredeztek magányosan az egyhangú
láthatáron...
Sok év múltán egy hontalan nép vetődött el ide. A partvidéken verték föl
sátraikat. Csodálkozással és félelemmel járták be az elhagyatott vidéket.
Mindenfelé üres csigaházakba és fehéren fénylő halcsontba botlottak. Egy napon
a romos várkastélyba is fölmerészkedtek. Megilletődve járták végig a kongó
termeket, egyesek az üres kincseskamrákba is benyitottak. A tróntermet a
minduntalan előreszaladó gyermekek fedezték föl. Szájtátva szemlélték a
hatalmas, színekkel teli vásznat, amely valamiféle csoda folytán sértetlenül
maradt a pusztulásban.
Esténként ezután a tűz mellett gyakran szóba került a rejtélyes festmény.
Mindenkinek volt valami elképzelése róla. Sokféle történet született a daliás
ifjú királyról és hűséges, öreg alattvalóiról. A legfurcsább mesét azonban egy
öreg vándor mondta el a gyermekeknek, aki szállást kért éjszakára. Az öregember
úgy mesélte, hogy valamikor régen élt egy ifjú király. Kapzsi volt és
kegyetlen. Vörös Királynak hívták. Ez a király állandóan attól tartott, hogy
alattvalói megrabolják és elűzik trónjáról...
A gyermekek összebújva hallgatták a hátborzongató történetet. Szorongva
figyelték a mágus és a király mesterkedéseit, őszintén sajnálták az
ifjúságukból kiforgatott embereket, és tiszta szívből örvendtek – úgy, ahogyan
csak a gyermekek tudnak – a festő igazának és a gonosz uralkodó elűzésének. Az
öreg vándor meg csak mesélt, mesélt és közben fakó szeméből a könnyek
megeredtek, lecsorogtak forradásos arcán egyenesen rőt szakállára. Reggel hiába
marasztalták, az öregember tovább indult. Lassan, lehajtott fejjel ment, mint
aki keres valamit. A gyermekek még egy darabon elkísérték, majd megálltak, és
addig néztek a távolodó vándor után, amíg az ponttá nem zsugorodott a
láthatáron.