DOKUMENTUM
Levél Kós Károlytól
1957 január 12-én a Budai Nagy Antalt mutatta be az Állami Székely Színház, Marosvásárhelyen. Csorba András volt a címszereplő, Erdős Irma – Bese Anna, Lohinszky Loránd – Újlaki Bálint, Lantos Béla a monostori apát; továbbá Andrási Márton, Borovszky Oszkár, Szabó Duci a színen. Tompa Miklós, „az RNK művészetének érdemes mestere” állította színpadra a darabot. Ugyancsak akkoriban terjedelmes cikkben foglalkoztam a művel, az előadással. (Ünnepi bemutató, Igaz Szó, 1957. 1. sz). Március 10 körül pedig kézzel írt levelet kaptam Kós Károlytól. Ezt bocsátom közre az alábbiakban.
Tulajdonképpen a válaszfélét kiváltó cikket is közölni kellene, ám erre sem komoly indok, sem nyomdatér nem áll rendelkezésemre. Közel négy évtized távlatából azonban igazán nem érdekes – vagy legfeljebb a színháztörténész szemében az –, hogy az író annak idején miben értett egyet s miben nem egy kritikával (a sok közül). Modell értékű viszont az, ahogyan Kós Károly félreérthetetlenül vitatkozik a realista, de enyhén proletkultos rendezéssel. „Nem a darab, hanem az előadás érdekében” kifogásolja, hogy nem hagyták el az előjátékot: szükségtelen pót-expozícióval fejelték meg az amúgy is nehézkesen beinduló történést. Úgy véli, hogy Bese Anna nem annak sikerült, akinek író-teremtője megalkotta. Nyomós érvekkel bizonyítja, hogy az ún. húzások nem tettek jót a színjátéknak. És élesen bírálja, hogy a monostori apáttól elvették, s egy „pór” szájába adták az utolsó mondatot – „Ami igazság volt, az nem halt meg bizonyára”; nehogy ugyebár papi személy találjon a jövőbe világítani. Ezzel pedig a rendezés „lozinkát csinált” a záró akkordból.
Mint cseppben a tenger, úgy verődik vissza ebben a levélben Kós Károly viszonyulása múlthoz és jelenhez, drámához, színházhoz, a taine-i moment historique felsejlő buktatóihoz. Szemben állt ő – kereken, bár nem mereven – azzal a világgal: templomot épített az Irisz-telepen, amikor legvadabbul dühöngött a „tudományos ateista” propaganda. Erre utal megindítóan önironikus megjegyzése: „én csak olyan felemás író vagyok, sőt annál is kevesebb”.
1957-ben, nem vitás, alig volt erdélyi magyar irodalmunknak halhatatlanabb élő klasszikusa, mint éppenséggel ő...
OLÁH TIBOR
Kedves barátom!
Engedje meg, hogy így szólítsam, mert valahogy nem tudom és nem is akarom másképpen.
Az én időmben nem volt szokásban – én is csak egyszer tettem meg életemben –, hogy az író levelet írjon kritikusának, a kritika megjelenése, sőt jóval megjelenése után. De most egészen kivételes időket élünk, s ezzel valahogy igazolom magamat. Bevallom azt is, hogy egészen véletlen, hogy egyáltalán olvashattam darabom ünnepi előadásával kapcsolatos igen szép méltatását egykori szülöttemnek, ami nagyon-nagyon jólesett, s ezt hálás szívvel köszönöm meg ezúttal. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy az „Igaz Szó” legutóbbi – januári – számát, Kolozsvárra való egészen rendkívüli időben érkezése után 4 nappal, már nem tudtam megvásárolni egyetlen trafikban sem; úgy látszik, nagyon kevés példányban kerül ide. Ez az anyagtakarékosság számomra érthetetlen. Általában az érdekesebb kül- és belföldi lapokkal és könyvekkel spórolnak így, viszont volnának könyvek és lapok, ahol nagyon indokolt volna a takarékosság.)
Az őszintén hálás köszöneten kívül is van egy és más, ami időközben jutott eszembe, írás közben, és amit most már, ha kell, ha nem, de ideírok. És pedig megírom, miben értek egyet a kritikával, és mit nem tudok abból elfogadni, akármennyit is gondolkozom rajta.
Az előjátékota darab kolozsvári kiadásában a magam akaratából hagytam ki; mint fölösleges tehertételt. Pedig a szívem fájt érte. Hogy a mostani előadáson mégis játszották, annak Tompa Miklós az oka, aki ragaszkodott hozzá. Természetes, hogy a következménye ennek a ragaszkodásnak az lett, hogy az így igen hosszúra nyúlt darabból ott kellett aztán erős húzásokat csináljon, ahol az már káros volt és rontott. (Így éppen az utolsó felvonáson is pl.)
(Itt jegyzem meg mellékesen, hogy a tavaly ősszel 3 magyarországi színház igazgatója keresett fel azzal, hogy elő akarnák adni a B N. Antalt, s kisült, hogy mindhárman az előjátékkal együtt akarták, ragaszkodtak hozzá. Ami nem azt jelenti, hogy én ebben igazat adtam nekik, sőt megindokoltan igyekeztem őket meggyőzni arról, hogy az előjátékot nem a darab, hanem az előadás érdekében ki kell hagyni.)
A kritikának legsúlyosabb megállapítása az, hogy Bese Annát egészen fölöslegesen, tehát a darab szempontjából hibásan, egészen a darab végéig szerepeltetem. Erre szeretnék felelni.
Annak idején, amikor a darabot eszkábáltam, magam is sokat töprengtem ezen a problémán. De aztán a következő okokból ragaszkodtam Kisannához. Szükségem volt rá végig, 1. hogy végig tudjam érzékeltetni B. N. Antal emberi, egyéni boldogságra, a nyugalmas családi életre vágyakozásának és a lelkiismereti és emberi szabadság ügyével való elkötelezettségének egymással viaskodását, 2. hogy Bese Anna, illetve Budai N. Antal születendő gyermekében szimbolizálhassam a népforradalom valamikori feltámadásának bizonyosságát.
Lehet, hogy a dráma szigorú törvényei szerint ezek nem felmentő indokok, csupán enyhítő körülmények De bizonyos az, hogy Bese Anna utolsó felvonásbeli fölöslegességét ezenkívül – és szerintem döntően – az indokolja, hogy Erdős Irma nem azt a Bese Annát ábrázolja az utolsó felvonásban, aminek én állítottam be, és amit ábrázolnia lehetett volna; és ez az oka, hogy ott szinte – kiesik a darabból. Megítélésem szerint már a III. felvonásban csak félig az, mint aminek lennie kellene. Mert ott már nem a régi, játékos, gyenge daloló madárka, hanem a sors súlyos csapásai alatt gyötrődő, az emberi jóságban megcsalatott, hitében is már-már kételkedő, de öntudatosodó, keményedő nő, aki mielőtt megadná magát kegyelemre, még megpróbál kitörni, vállalja az utolsó harcot az életért. Ezt a már öntudatosodó, elhatározott Kisannát csak nagyon halványan éreztette Erdős Irma.
Az utolsó felvonásban egészen hamis az alakítása: mert Kisanna itt már asszonyt, öntudatos nemesasszonyt, sőt a forradalom vezérének feleségét kellene hogy ábrázolja, tudja azt is, hogy ez a harc életre-halálra megy. Ezt az asszonyt meg sem közelíti a színpadi ábrázolás; tehát nem csoda, ha így felesleges, sőt tehertétel csupán. Ehhez járul, hogy a mondanivaló szöveget is nagyon meghúzta a rendezés. A húzás indoka: a darab igen elnyúlik; az elnyúlás oka: az előjáték, amit viszont a rendezés nem akart elhagyni.
Amit a kritika a darab előadásával kapcsolatosan kifogásol, azzal többszörösen is egyetértek: Kardos Jákob szerepe elsikkadt; de a III. felvonás traktája méginkább, sőt, ebből valami egészen naiv és komikus szatíra alakult ki a színpadon. Pedig nézetem szerint ez a darab legmonumentálisabban sikerült felvonása (jórészt elejétől végig).
Végül egyetértek abban, hogy az apátból nem jött ki az, ami kijöhetett volna, és ami egészen természetes, csakis az ő szájába adhattam a darab utolsó mondatát, amihez én hiába kötöttem magamat, az utolsó pillanatban a rendezés mégis megijedt, és egy paraszt szájába adta, amivel egészen agyonverte az apátban azt a típust, mely Husz János idejében valóság volt, és az utolsó mondatnak elvette az igazi erejét, és lozinkát csinált belőle.
De eltekintve ezektől a bosszúságaimtól, mégis hálás vagyok a sorsomnak, hogy megérhettem darabom feltámadását, és azt, hogy érzésem szerint ma is él, fogja, mozgatja, sőt megdöbbenti a nézőket. És megnyugtat, hogy ez nemcsak az én érzésem, hanem a hivatalos kritika megállapítása is. (Ezelőtt 20 esztendővel Kárpáti Aurél ugyanezt jósolta meg)
Azt hiszem, íróember ennél nagyobb eredményt nem várhat és nem érhet el. S én csak amolyan felemás író vagyok, sőt annál is kevesebb.
Bocsásson meg, kedves Barátom, hogy hosszú és öncélú levelemmel terheltem annak ellenére, hogy csupán őszinte köszönetemet akartam volna tolmácsoltatni, azért a nagy örömért és megnyugtatásért, melyet az „Ünnepi bemutató”-ról írott cikkével nekem szerzett. Bűnömet  most utólag szánom bánom, de már elkövettem, és vissza nem csinálom.
Kérem, fogadja szívesen baráti üdvözletemet.
Kolozsvár, 1957. III. 7.
KÓS KÁROLY
(A borítékon olvasható feladó: „Kós Károly – Cluj – Str. Republicii 10.”)