Király Béla
Negyven felé
A fejlődés megáll.
A sejtek nem ágaskodnak fennebb.
A test elindul a szélrózsa minden irányába.
Zsírpárnák, dúlt keblek, sörhasak
bástyái mögött lapul a lélek.
Emésztünk,
nem emésztjük magunkat többé.
Szőni akartunk,
de álmaink kavicsát elnyelte a feneketlen tó,
csak a test indult el körkörös irányba.
Követi azt a csobbanás: helyezkedő szellemünk,
hisz tényeket, adatokat gyűjtve egymásról
kebelezzük be a világot.
Faljuk hozzá körítésnek maradék rajongásunk.
A fejlődés megáll.
Terpeszállással pótoljuk,
lobBÍZUNK A JÖVŐBE’
– az ideálból közben odaállt lett –,
rámosolygunk a tizenévesekre
s minden szembejövőre.
Mondunk okosakat: rémítő butákat –
messzire kerüljük a szemetes kukákat.
Kijátszunk minden adut,
egymásnak Talleyrandevút adunk.
Negyven felé így megy sorunk, sorotok,
sorstársaim: kedélyes robotok.
 
Szúnyogzümmögés
A Szajna fölött gólya kering.
Műcsergét fúj Montmartre-on a szél.
A Champs Élysées-én hamis a pfenning.
E Test-Bábel száz nyelven beszél.
A Place Pigalle-on császkálsz esztelen.
Megszólítnak: „Ráérsz ma meztelen?”
Fejemben pengenék a húrok:
hunok, húsok, invalidusok.
Torlódnak előttem részegen.
Nézem a Sacré Coeurt félszegen.
Egész felhő van rész egen.
Itt és most ülök fél szegen.
Gare de l’Esten tökmagot eszel.
Sikoltó fény siklik a sínen.
Egy fénysugár fehérre meszel.
Bután jöttem, propán mentem innen.
Tömbházak közt, egy park gyepén
Egy ing repül az éjszakában.
Dúdolok hozzá dallamot.
Június. Hanyatt fekszem a fűben.
Várok. Megváltó harmatot?
Egy ing repül az éjszakában.
Foszlik gyönyörű alakod
emlékeimben. Követlek én is:
fölkel a nap, felszáradok.