Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. február, V. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Kelemen Hunor

Kelemen Hunor
MINDENNAPI ÖRDÖGÜNKET
Hetekkel ezelőtt egy éjfél utáni órában, nyugovóra tértemkor íróasztalomon befejezetlenül hagytam egy verset. Fáradt voltam már nagyon, gondoltam, másnap délelőtt folytatom, úgysem lesz más dolgom. Nem nehéz kitalálni, micsoda meglepetésben volt részem reggel. Igen, a vers be lett fejezve. Semmi sem hiányzott belőle, és semmi sem volt fölösleges benne. Ilyennek képzeltem el az este, csak leírni nem volt erőm. És valaki leírta helyettem.
Akkor éjjel egymagam voltam a házban. A lányok, Gabó és Juláj, nem voltak itthon. Ők nem lehettek tehát. Az ajtót bezárva találtam, a biztonsági lánc is a helyén állt érintetlenül. Délelőtt a verset legalább százszor újraolvastam, és a történteken hosszasan eltűnődtem. Még az is felmerült bennem, hogy talán én fejeztem be. De nem, és nem, és nem! Emlékeznék. Delírium trémensz kizárva. Napok óta egyetlen korty alkoholt sem ittam. És legékesebb bizonyíték arra, hogy mégsem én voltam, az az utolsó versszak, amely egy kedves töltőtollammal, az évekkel ezelőtt rejtélyesen eltűnt Mont Blanckal volt írva, az akkoriban használt zöld tintával. Ezer közül is felismerném. Ám ennél mégiscsak rejtélyesebb volt, hogy az írás az összetéveszthetőségig hasonlított az én írásomra. Talán a betűk egy icipicit kisebbek voltak, de csak ennyi különbséget észleltem.
Délután az egyetemre mentem, ahová Péter hívott, és tanítványainak, leendő újságíróknak rövid előadást tartottam. Hazatérvén, szobám ajtaja alatt, és ez volt a furcsa, nem a bejárati ajtó alatt, tehát szobám ajtaja alatt, egy négyrét összehajtott levélke várt rám. Egy diák írta, hogy magyar irodalom érettségi vizsgán azt a bizonyos, nem általam befejezett verset húzta, és megbukott. „Ezért az életeddel fizetsz, te szemét. Napjaid meg vannak számlálva” – ér véget a levél, amelyet ugyanazzal az elveszett Mont Blanc töltőtollal és zöld tintával írt a titokzatos levélíró. Keltezés: 2033. június 30. Ez már számomra is több volt a soknál. Rádiót hallgattam, televíziót néztem, többször ellenőriztem a naptárt, míg csak meg nem győződtem, hogy valóban 1993ban vagyunk, május 27-e van, nekem még egyetlen kötetem sem jelent meg, és mindössze 25 éves vagyok.
A szomszéd srácra kezdtem gyanakodni, de amikor az említett töltőtoll elveszett, akkor a város másik felében laktam. Ennek ellenére becsengettem a szomszédhoz, akinek a kisfia egészen furcsa dolgokat talál ki időnként. A múltkoriban például elhitette a negyedbeli gyerekekkel, hogy én vagyok az ördög. Állítólag rettenetes dolgokat mondott rólam. Féltek is tőlem a kölykök. Amikor becsengettem a szomszédhoz, a kissrác a másnapra felhagyott leckéjét írta. Valami olyasmit találtam ki, hogy elromlott a húsdarálóm, és most nagyon rámjött az őrölhetnék. Miközben a szomszéd előkereste a szerszámot, én lopva belepillantottam a gyerek füzetébe. Mondanom sem kell, ártatlannak bizonyult a srác.
Éjszaka nem tudtam aludni. Nem éreztem különösebb félelmet, ám a titok ébren tartott. Hatalmas adag teát főztem, és rózsafa pipám társaságában az erkélyen éjszakáztam, éberen figyelve a bejárati ajtót. Igaz, azt is tudtam, hogyha jön, nem az ajtón fog belépni. De lehet, hogy már a házban van. Az sincs kizárva, hogy itt ül velem szemben, vagy mögöttem áll, grimaszokat vág és röhög a markába. Vagy belebújt a bőröm alá. Egyszóval, mindenre felkészültem. És nem történt semmi. Korán reggel aztán összecsomagoltam, és az első vonattal egy távoli kisvárosba utaztam, ahol Lee Eszterrel évekkel ezelőtt már jártam, és tudtam, hogy abban a kisvárosban él egy nagyon öreg, beavatott asszony. Az ő segítségére számítottam. Késő délután érkeztem a városkába. Zuhogott az eső, de ennek ellenére utam egyenest az öregasszonyhoz vezetett. Alig érintettem meg az ajtó melletti csengőt, a sötét, büdös folyosóra a szomszéd ajtón egy vénember dugta ki a fejét. „Nincs itthon, ma délelőtt temettük el” – rikácsolta. Na, még csak ez hiányzott. Megrémülve siettem ki a házból, és céltalanul kezdtem járni a csitulni nem akaró esőben. Hogy, s hogy nem, egyszer csak a temető kapujához értem, ahonnan a sírhoz könnyen eltaláltam. A friss földbe beállított fakereszten egy összehajtogatott papír feküdt, rajta az én évekkel ezelőtt titokzatosan eltűnt Mont Blanc töltőtollam a bordó bársonnyal bevont dobozában. Széthajtogattam a papírt. „Napjaid meg vannak számlálva” – írta rajta ugyanazzal a zöld tintával ugyanaz a kéz.
Nem sokkal később teljesen tanácstalanul üldögéltem az állomás barátságtalan vendéglőjében. A kövér és piszkos kezű pincérnőtől csupán ásványvizet rendeltem. Zsebemből előhalásztam a kereszten megtalált töltőtollat, és mosolyogva, ismerősen forgattam a kezemben. A pecsétes papírszalvétán ki is próbáltam rögvest. Zöld tintával a következőket írtam: Meg fogsz dögleni, te szemét. Napjaid meg vannak számlálva. A mosoly hamar lehervadt arcomról, és mint bárki menekülő, arra gondoltam, hová is mehetnék. Nagybátyám jutott eszembe, aki lelkész a hegyek között megbúvó fürdővárosban. Ő mégiscsak Isten embere, hátha tud segíteni. Isten házában meghúzom magam néhány napig, ez tűnt az egyetlen ésszerű megoldásnak. Indulás előtt felhívtam főnökömet, és mondtam, rövid ideig hiányozni fogok. „Ismét az ördöggel cimborálsz” – hallottam a főnök hangját, és nem tudtam megállapítani, hogy ezt kérdezi vagy állítja. Azt viszont mindenképp furcsáltam, hogy az ördögöt említette.
Nagybátyám riadt arccal fogadott. Korán reggel érkeztem, s ő ma hajnalban azt álmodta, hogy egy versemért főbe lőttek. Reggeli közben részletesen elmeséltem a történteket, majd arról beszéltem, hogy az országban, ahol élek, már versekért nem lőnek senkit főbe. Azok az idők elmúltak. Ma már senki sem figyel a versekre. Ettől mintha megnyugodott volna nagybátyám. És megígérte, hogy imádkozni fog értem. Napokig ki sem mozdultam a házból. A Szentírást és régi, nagytudású könyveket olvastam. Igyekeztem elfeledni a történteket. Persze, a lehetetlennel próbálkoztam, mert folyton eszembe jutott, hogy egy fürdőváros papilakjában rejtőzködöm, és nem tudom, hogy ki elől. így aztán naponta többször arra gondoltam, amit el akartam felejteni. Aztán egy reggel azzal állított be nagybátyám, hogy baj van. Azt suttogják a hívek, hogy a papilakban az ördög rejtőzik. Mert látták. Érzik jelenlétét. Nagybátyám nyugtatta őket, hogy csak az unokaöccse van a házban, de a megyebíró addig erősködött, amíg nagybátyám beleegyezett, hogy néhány ember átkutassa a házat. „Nem jó a híveket megharagítani” – fejezte be mondandóját nagybátyám. „Rosszabbak lesznek, mint maga az ördög. Ennél többet úgysem tehetek érted. Csak imádkozom” – tette hozzá, miközben kiment a szobából. Az Isten nem ölheti meg az ördögöt. Mert akkor rá sem lenne szükség talán – gondoltam, és az ablakon kinézve láttam, hogy jönnek az emberek. Fürgén távoztam, a hátsó kapun természetesen. A hívek tényleg olyanok voltak, mint maga az ördög.
Alig indult el a vonat, két komor, már-már bamba fiatalember ült be mellém. „Fodor őrnagy küldött” – suttogta az egyik. „Azt mondta, vigyázzunk magára. Tartsuk magán a szemünket.” „Hogy mit csináljanak?” – lepődtem meg. „Vigyázzunk magára, ember, veszélyben van az élete. Meg akarják ölni.” Szívderítő dolgokat mondtak, de untam. És tudtam: hiába kérném, nem mennének el. Így aztán én sétáltam át egy másik fülkébe. A két alak nem jött utánam, de éreztem, nem veszítenek szem elől.
Minden baj nélkül hazaérkeztem. Íróasztalomon patanyomokat találtam és egy újabb üzenetet, mely arra emlékeztetett, hogy napjaim megvannak számlálva. Azóta is rendszeresen kapok levelet, ugyanazzal a tollal írva, amely ismét az én birtokomban van. A levelek tartalma is ugyanaz. A halálra emlékeztetnek. Lassan ehhez is hozzászoktam, akár a titok felderíthetetlenségéhez. És a haláltól nem félek. Már régóta jó barátom. Naponta találkozom vele, naponta hozzám simul. Játszom a halállal. Talán azért, mert szeretek izgalmas életet élni. Nemrégiben a feketepiacon egy forgótárcsás revolvert vásároltam. A tárban egyetlen golyó van. Naponta egyszer megpörgetem a tárcsát, a hideg acélt a halántékomhoz nyomom, és meghúzom a ravaszt. Rulettezem a Halállal. De ez már egy másik történet.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék