Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. január, XI. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document Helyszíni közvetítés

A trubadúr szerelme (Könyvekrõl, írókról 1922-1944). Holnap Kiadó, Bp. 1997.

A bírálat, az értékelés célja: jõ könyvet adni az olvasó kezébe - állította Szerb Antal. Ahhoz, hogy mindez megvalósuljon, a kritikusnak elsõsorban nem írnia, hanem olvasnia kell. Mégpedig jól és sokat.
Szerb Antal 1922 és 1944 között különbözõ lapokban megjelent kritikáit, tanulmányait tartalmazó kötetet végigolvasva ez utóbbi, nem éppen esztétikai, de nem is elhanyagolható tényezõ a legszembetûnõbb. Nemcsak az egyes írások mögé odaképzelhetõ elolvasott oldalak száma tekintélyes. Valamiféle tiszteletteljes csodálkozásra késztet az is, hogy mekkora területet fednek le a recenzált mûvek: a kuruc kori költészettõl a húsz és negyven közötti "aktualitásokig", a szépirodalomtól a filozófiáig, a legfrissebb angol, amerikai, olasz stb. regényektõl a különbözõ tudományos szakmûvekig (pl. táplálkozás, földrajzi felfedezések, angol nyelvtanulás stb.).
Ezt a változatos tematikát csak részben indokolja az a tény, hogy a szerzõ idõnként kenyérgondokkal küzdött, s már csak ezért is sokat és sokfelé publikált. (A Nyugattól a Kereskedelmi Szakoktatásig, csaknem minden ismertebb magyar folyóiratban.) Minden bizonnyal szerepet játszott benne az intellektuális érdeklõdés, a kíváncsiságnak ez a nemes formája, amely nem engedi egyetlen tárgyban, egyetlen témában elmerülni, hanem mindig egy lépéssel tovább küldi a kutatót.
Nyilván szó sincs arról, hogy Szerb Antal minden területrõl egyaránt szakszerû, alapos tanulmányt közölne - de nem is ez a célja. Viszont essék szó az akkor debütáló ún. "harmadik nemzedék" fiatal íróiról, vagy Yeats magyar vonatkozású verseirõl, Mongólia népességföldrajzáról vagy Kerényi filozófiájáról, biztos szellem találja meg azt a néhány vonást, amely az illetõ tárgyban járatlan olvasó szemében is érdekessé teszi a könyvet. Már ha úgy érzi, hogy a könyv megérdemli a figyelmet. Az úgynevezett "rossz könyveket" ironikusan félresöpri az olvasó elõl, különösen ha azok hangzatos, tudományos(kodó) címmel igyekeznek hatni a közönségre. Fekete Miklós Kölcsey mûvészetelméleti fejtegetései a rendszeres mûvészetfilozófia szempontjából címû könyvét például így jellemzi:
"A szerzõ vesz egy Kölcsey-idézetet és azt összeméri egy Brandenstein-idézettel, majd vesz egy másik Kölcsey-idézetet, és azt összeméri egy másik Brandenstein-idézettel. Az eredmény természetesen kielégítõ. Már Kölcsey is sejtett valamit a mûvészetfilozófia abszolút értékeibõl és egyetemes határozmányaiból, de hát szegény még csak elõfutár volt, õ még nem kollokválhatott volna belõle, mert hiszen nem hallgathatta Brandenstein elõadásait. Végeredményben mindenki jól jár: Brandenstein örül, hogy kimondta a végérvényes igazságot, a szerzõ örül, hogy kedvébe járhatott a professzorának. Kölcseynek meg úgyis mindegy." (142.)

Írásai inkább a tudománynépszerûsítés mint a tudományosság felé hajlanak. Még a valóban szakszerûen megírt, "tudományos" tanulmányokban is megõriz valamit a laikus, de érdeklõdõ közönségnek szóló tudománynépszerûsítõ elõadási stílusából. Tárgybeli otthonossága stílusbeli könnyedséggel párosul. Tudatosan vállalja a könnyedséget, nem értekezik a dolgokról, hanem elbeszélget róluk. Portréit, recenzióit olvasva ismerõsünkké válik a megfelelõ szerzõ, vagy a megfelelõ mû, hús-vér ismerõssé, mintha közös élmények fûznének össze velük. Késõbb pedig egy cím vagy egy név hallatán azonnal arra asszociálunk, amit saját véleményünknek érzünk, holott valójában Szerb Antal kritikájában olvastuk. Talán ez írásainak legszimpatikusabb (és legtöbbet kritizált) jellemzõje.
Szerb Antalt nem korlátozza a kritika terjedelmi megkötése, otthonosan mozog a rövid mûfajok világában. Talán éppen ebben rejlik az igazi kihívás: néhány flekkben, egyetlen könyv kapcsán rendszerbe szedni mindazt, amit egy hosszabb tanulmány részletesen ki tud fejteni. Írásaiban sokszor nem is az az érdekes, hogy mit írt az illetõ szakkönyvekben legfeljebb lábjegyzetként szereplõ szerzõ, feledhetõ mûvérõl, hanem az, amit a mû mentén, mintegy mellékesen jegyez meg. Kritikái sokszor nem feltétlenül a recenzált mûrõl beszélnek, amolyan olvasói jegyzõkönyvként mûködnek, látleletszerûen rögzítik az olvasás folyamatát, a cselekménykövetéstõl az állandóan beugró asszociációkig. Mintha azt írná meg, hogyan olvassunk.
"Shakespeare egy ember összes kifelé irányuló gesztusát egyetlen centrumra tudta redukálni, a modern dráma két-három centrumra, mi pedig egyáltalán nem tudjuk már a redukciót végrehajtani, csak feltételezünk az összes gesztus alanyaként egy centrumtalan formátlan, mondhatatlan valamit, amely rég túl van a jellem fogalmán." (17.) Rövid drámatörténeti eszmefuttatást zár le ez a mondat, amihez egy felejthetõ szerzõ hasonló mûve adott ihletet.
Ugyanezt a módszert érvényesíti az irodalmi köztudatban helyet kapott mûvek esetén is. Így nem arról olvasunk elsõsorban, hogy milyen a könyv, hanem arról, hogy milyen más könyvekkel, talasztalatokkal "olvasta össze" Szerb Antal, hogy milyen könyvek közül választotta ki a korabeli olvasó. A folytonos kitekintésnek, az írás kapcsán, de az írás mentén történõ hozzáolvasásnak köszönhetõen egyszerre olvasunk az íróról, az olvasóról és a korról. Makkai Sándor "új regénye", a Táltoskirály kapcsán (a pár évvel korábban lezajlott Vallani és vállalni vita hatására?) például a történelmi regények ijesztõ elburjánzásáról ír az Erdélyi Helikonban. Makkai könyvének értéke azonban háttérbe szorul, a hangsúly a magyar történelmi regény hagyományának felvázolásán, illetve a kommerszirodalom szellemesen gonoszkodó jellemzésén van.
"Vannak nagy tudású regényíróink, akik nagy tudásukat nem is igyekeznek véka alá rejteni. Ha hõsnõ fésût illeszt éjfekete hajába, nem röstellik elmondani, melyik észak-portugál városban gyártották Ubul király korában azokat a fésûket, amelyek leginkább illenek éjfekete hajába. Ha hõs álmatagon egy könyvet emel le a polcról, mindjárt három könyvet emel le, hogy szerzõ informálhasson bennünket, mit olvastak akkoriban az álmatagok, Igaz, hogyha utánanézünk, kiderül, hogy az egyik író kétszáz évvel késõbb írt, a másik meg nem is írt, mert tulajdonképpen folyó Bretagne-ban." (120.)
Szerb Antal kritikáit, tanulmányait lapozgatva az olvasó Szerb Antal képe körvonalazódik. Követni tudjuk preferenciáit, hogy mekkora érdeklõdéssel figyelte a korabeli angol és amerikai regényírást, hogy többre tartotta a Virginia Woolfés Proust-féle írásmódot, mint a Joyce-félét, Keyserlinget viszonyt nagyon nem szerette, hogy mennyire napirenden volt a magyar könyvterméssel, hogy megvédte Szentkuthy Prae-jét, majd kicsit késõbb éppen Szentkuthy ellen vette védelmébe Kerényi filozófiáját. A szenvedélyes olvasó leginkább a Nagy írók - kis mondatokban címû sorozatában figyelhetõ meg, melyben Jules Renard-, Montaigne-, Hebbel-, Jean Paul-, Chamfort- stb. idézeteket válogat össze, többnyire saját fordításaiban. Vagy abban a szeretetteljes érdeklõdésben, amellyel Palotási Karolina kisasszonynak "az erköltsi érzés nemesítésére írott" történetét, ezt a tizennyolcadik század végi ponyvaregényt, a mai Romanák õsét forgatja, miközben élvezettel mazsoláz ki egy-egy ilyesfajta mondatot: "Szemeibe nem olvashattam"
- írja az efféle regényekben kötelezõ kellékként szereplõ deli hadnagy a hõsnõrõl
- "mert azok lesütve valának, és fényes harmat tseppek tsüggtek szeme szõrein" vagy "Oh, Reménység, a te vasmatskádra támaszkodva várom történetimet és sorsomat".
Mint minden aktualitásra támaszkodó írásnak, a kritikának is az a jellemzõje, hogy egy idõ után elveszti aktualitását és "történelemként" kezdik olvasni. Ha a ma perspektívájából olvassuk Szerb Antal írásait, olvasmányunknak a könyvön és a szerzõn kívül egy harmadik hõse is lesz: a kor. Mintegy helyszíni közvetítést hallgatunk az 1922-1944 közti magyar olvasóközönség életébõl, csak egy kis fantázia kell hozzá, és máris halljuk, mirõl beszélgettek, vitatkoztak a korabeli könyvbarátok a kávéházakban, nemcsak azt tudjuk meg, hogy mit olvastak, mi volt divatos, mi nem, hanem kicsit közelebb kerülünk a jó félévszázaddal ezelõtti olvasásmódhoz is.

VALLASEK JÚLIA
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék