Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. január, V. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
A néma levente

A néma levente
Vígjáték? Tragikomédia? Dráma?
Heltai Jenő életművének talán legmaradandóbb darabjára nem húzható rá egyetlen műfaji kategória szűk ruhája sem. A fenti három legalábbis nem. Pedig még ezek azok melyeknek nyomai felfedezhetők A néma leventében. Legegyszerűbb, ha a darab Mátyás királyának példáját követve „széphistóriának” nevezzük.
A verses széphistória fogalma valóban egy műfaji kategóriát takar, habár elég kevéssé ismert A középkori legendák hatására kialakuló s a reneszánsz irodalmába is átszűrődő széphistória különösen a Trecentóban volt népszerű. Annyiban hasonlított az ugyanebben az időben fejlődésnek induló pikareszk regényhez, hogy középpontjában szintén kalandos, de emellett kötelezően szerelmes történet állt. A verses széphistóriák közül is kiemelkedik az ófrancia nyelven íródott „Le Roman de la Rose” – melynek természetesen semmi köze sincs Umberto Eco híres regényéhez.
A középkor érett korszakában és az ébredező reneszánszban olyannyira népszerű verses széphistória idővel lassan „divatjamúlttá” vált, bizonyítva azt, hogy az irodalomban is léteznek divatok, melyek ugyanúgy félrelökték a verses széphistóriát, mint a ruházkodás divatja a méternyi magasra felhajtott orrú lovagcipőket.
Az irodalom perifériájára szorult verses széphistória jó ideig csak a ponyvairodalom műveiben bukkant fel. A Ráth-Végh István által is kigúnyolt „igen szép tündéries történetek” alapjául tulajdonképpen egy-egy végletekig eltorzított széphistória-téma szolgált.
És folyt volna még sokáig a széphistória sárba taposása, ha... (Az irodalmi műfajok szerencséjére majdnem mindig van egy „ha”.)
Ritka az, hogy egy perifériára került műfaj ismételt középpontba jutásakor ne szaporodnának gombamód a műfaj lelkes „elkövetői”. A néma levente mégis egyedülálló jelenség a huszadik század magyar irodalmában. Szinte minden színház repertoárjában szerepelt már ez az azonnali sikert aratott és ugyanakkor tartós sikerű, komolyan komolytalan darab.
A néma leventét valamikor a kamaszkor elején érdemes megismerni, mikor még egyszerre lehet felfogni a történet két oldalát, a meseit és a komolyat. Lehet rajta mulatni, izgulni, aggódni... reménykedni a happy endben és felszusszanni, mikor ez tényleg bekövetkezik.
Mi is tulajdonképpen A néma levente? Egy csodásan megírt szerelmi történet. Zilia és Péter, a darab két főszereplője méltó utódja Hèloïse-nak és Ábélardnak, Paolonak és Francescának, Rómeónak és Júliának – hogy csak néhányat említsek a világirodalom nagy szerelmespárjai közül. Az ő szerelmük azonban (ha nem szentségtörés ezt mondani) bonyolultabb a felsoroltakénál. Az ok (részben) kézenfekvő. Nagy a különbség a reneszánsz szemmel nézett reneszánsz szerelem és a huszadik századi szemmel nézett reneszánsz szerelem között. Az utolsó képben Mátyás zárósorai világítanak rá ennek a szerelemnek a különösségére:
„Téptétek egymást, martátok, kegyetlen
Kéjjel keverve bajt, fájdalmat, átkot.
Gyilkos kíváncsiságban versenyezve
Csak azt kutatta áldatlan vitátok,
Szerelme próbáját ki állja jobban.
Ki meddig bírja és ki roppan össze?
És egymásért véreztetek titokban.”
Így, ilyen szerelmet csak az képes leírni, aki a huszadik században él. Ez korántsem azt jelenti, hogy Shakespeare nem tudott volna megbirkózni ezzel a témával – ha egyáltalán eszébejut. A szerelmesek hibájából „ingoványos” szerelem ugyanis jellegzetesen XIX. század végi, XX századi téma. Gondoljunk csak a Rómeók és Júliák társadalmi korlátok nyirbálta, családi ellentétektől feldúlt, tragikus szerelmére. A néma leventében nem találunk semmilyen kívülről gátló tényezőt (hacsak Zilia megszólástól való félelme nem számítható annak, de erre még visszatérek később), és ami a legfontosabb hiányzik a „sors keze”, az előre elrendeltetés motívuma, ami eleve kizárja a tragédia műfajának lehetőségét Zilia és Péter szerelmét nem a sors, hanem maguk alakítják. Az idézettel is érzékeltetett szinte dekadens szerelem versbeli párja Ady Héja-nász az avaronja. Tulajdonképpen ugyanarról az egymást marcangoló kegyetlen szerelemről van szó itt is – A néma levente szerelme mégis szelídebb kissé, s ezt főleg az öt évszázadnyi megszépítő távolság okozza.
A briliáns szerelmi történetbe beépül azonban Mátyás korának rajza is. Természetesen ez a korrajz nem lehet átfogó (a túl sok autenticitás megöli a történetet, s ez hatványozottan érvényesül a színdarabok esetében), de a valószerűség érzetéhez elég mindenből egy csipetnyi – annyi, amennyi képes színezni a művet, de elnyomni még nem tudja. Van hát benne hitvallás a lovagi életről, az Itália és Magyarország közti bizonytalan közlekedési viszonyok felpanaszlása, értekezés az olasz kiskirályok fattyairól… És még sok minden egyéb: a korabeli orvostudomány fölényes szemmel nézett gyógyítási módszerei, egy késhegynyi történelem, a francia és olasz udvarokban szokásos cour d’amour leírása, egy részletesen leírt utolsó kenet és végül még „erkölcsi prédikáció” is. Az már Heltai írói képességeinek bizonyítéka, hogy mindezek nem tűnnek betoldott részeknek, épp ellenkezőleg: keretként szolgálják a történetet.
Már a „stáblistánál” érzékelhető Heltai autentikusságra törekvése: a szereplők nem fontosságuk, hanem a feudális ranglistán elfoglalt helyük alapján „soroltatnak fel”; szép sorrendben a királytól a ministráló gyerekekig. Az ellenben, hogy a királyi krónikás, Galeotto Marzio a dajka és az udvari bolond közé került, már Heltai múltnak és jelennek szóló ironikus fintora. A lyukas erszényű krónikás tipikusan középkori alakjába (milyen ravasz fogás!) egyébként is szüntelenül bejátszik az ugyanolyan lyukas zsebű kávéházi író alakja is. A színesen gombolyodó mesében csak statiszta szerepet játszó Marzio (akit még ráadásul Beatrix gyűlölete is sújt) talán az író önarcképe lehetne; egy öngúnnyal és szánalommal is szemlélt távoli alteregó.
A feltett kérdésre azonban még mindig nem teljes a válasz mi még a korrajzon és a szerelmi történeten kívül A néma levente?
Reneszánsz mese vagy modern történet? Az egyetlen lehetséges válasz, is-is. De ha erősen sarkítunk (amit miért ne tehetnénk meg), A néma levente alcíme ez is lehetne HOGYAN LESZ A KÖZÉPKORBÓL RENESZÁNSZ? Természetesen ilyen éles határvonalai húzni csak egy középiskolás szintű történelem- és művészettörténet-tudás alapján lehet, de ha arra gondolunk, hogy itt nem „komoly” történelmi drámáról van szó, igenis lehetséges. A főszereplők jellemének változása ugyanis gyanúsan emlékeztet a tankönyvben, leegyszerűsített középkor-reneszánsz váltásra (mivel a tankönyvek többsége is ezt a két fogalmat fordítja egymással szembe, pillanatnyilag el lehet tekinteni attól, hogy a középkor történelmi korszak és a reneszánsz stílusirányzat). Ez a feltételezés könnyen vehető – Hamletet parafrazálva – őrültségnek, még ha van is benne rendszer, de íme a bizonyítékok: a darab elején Zilia erényes, vallásos özvegy, és Péter Szentföldre induló lovag. A darabbal együtt „fejlődnek” azonban ők is, sorra szedve magukra kacérságot, ravaszságot, bosszúvágyat, idézőjeles „kegyetlenséget”, szerelemre vágyódást.
Az eddig tárgyalt három értelmezés (a modern szerelmi történet, a reneszánszba átváltó középkor jellem alakulásainak aprólékos tanulmánya és a korrajz) mellett még itt a negyedik, melynek igazsága az egész darabon át érvényesül: A néma levente ugyanis (természetesen csak részben) a középkor commedia dell’arte előadásainak utódja. Bizonyítsuk be!
A commedia dell’arte vázlata kötelezően magába foglalja a különböző nehézsége ken átlábaló szerelmespárt (Zilia és Péter), a rajtuk segítő, találékony cselédeket vagy barátokat (Beppo, Monna Mea, Gianetta, Carlotta) és a hatalom-törvény képviselőjét (Mátyás) Nem hiányzik az álruha olyannnyira kedvelt motívuma sem (előbb Beppo öltözik kalmárnak és utcai zenésznek, majd Péter ölti magára Setét Lajos jelmezét). Az egyetlen „kötelező”, de a A néma leventéből hiányzó commedia dell’arte-figura a becsapott, idősödő szerelmes, Pantalone alakja (hacsak a csupán megemlített kérő, Messer Nerino, a „gazdag úr” nem vehető annak).
A néma levente legszélsőségesebb figurái, a gazdáik boldogságán ügyködő cselédek hozták magukkal a legtöbbet a commedia dell’arte hagyatékából. A kicsit haszonleső, kicsit rosszmájú, néha bizony eléggé ostobán és gyáván viselkedő Carlotta-Monna Mea-Gianetta hármas Zilla szívét igyekszik megpuhítani – igaz, egyik fő érvük ez: „És ráadásul nem csináljuk ingyen.” Mindhárman ugyanazt a nőtípust testesítik meg. Heltainak csak dramaturgiai szempontból volt szüksége mindhármukra, hiszen sok mindenről csak az ő beszélgetésükből értesülünk. Valljuk be, a Vörösmarty Ilmájához hasonlóan földhözragadt gondolkozású nőkben van valami józanság és racionalizmus, ami Ziliából hiányzik: szerencsésen ellenpontozzák Zilia az övékkel homlokegyenest ellenkező lényét.
A néma levente alakjai közül mégsem ők, hanem Péter szolgája, Beppo őrizte meg legjobban a commedia dell’arte Brighellájának vakmerőségét, felvágott nyelvét, ravaszságát. A gazdáit szüntelenül kijátszó Brighella ellentéteként azonban Beppo közmondásosan hűséges és segítőkész. Igaz, néha ő is megengedi magának Péter kioktatását:
„Óvlak, uram. Jámbor magyar agyadnak
A csalfaság, a fortély idegen.
Ez más világ. Itt megfognak, eladnak.
Hát jól vigyázz imádott asszonyunkra!”
Beppo egyénisége hihetetlenül sokoldalú. Jó pszichológusnak, katonának, kalmárnak, utcai zenésznek, nőcsábásznak – s (csodák csodája) még szolgának is. Szerepe néhol olyan, mint a görög tragédiák hírnökéé: ő hozza el Zilia számára előbb Péter szerelme, majd némasága hírét, különböző álruhákba öltözve.
Mátyásnak csak a szerepe („a törvény és hatalom képviselője”) commedia dell’arte-i, egyénisége annál kevésbé. Ha az ő alakjára koncentrálunk, az az érzésünk támad, hogy a „verses széphistória” megnevezés ugyanúgy csak címkeként szolgál, mint Arany A szegény jobbágyán az „életkép a múltból”. Mátyás alakja a legkevésbé sem hasonlítható a gyakori, fenséges és sematikus királyfigurákhoz. Heltai gyakran profanizálja Mátyást, nem annyira királyi, mint emberi oldalát domborítja ki. Nagy merészség kellhetett ehhez, főleg a Gulácsy Irén pipogya Ulászló-ábrázolása miatt kitört botrány idején. Hogy az Ulászlónál sokkal népszerűbb Mátyás ilyen méretű profanizálása nem kavart fel nagyobb port, azt a darab meseszerűsége magyarázza. A néma levente Heltai autentikusságra törekvése mellett is annyira mesei maradt, hogy Mátyás királya könynyen rokonítható volt a népmesék kevésbé fenséges, sőt gyakran pórul is járó Mátyásával. Heltai királyalakja azonban ennek ellenére is megőrizte uralkodói méltóságát.
Beatrix egyénisége jóval egyszerűbb a Mátyásénál. Az imádott dáliájába visszavágyó, durcás királyné egyik szerepe a darab bonyolításában az, hogy hihetőbbé, valószerűbbé tegye a történetet. A népmesei „priusszal” rendelkező Mátyás erre már nem használható, de annál inkább igen Beatrix, aki Heltai zsáneralakjainak (Tiribivel és Nardellával együtt) egyik remekbe szabott figurája.
Hogy aprólékos, korhű részletek, a számos értelmezési lehetőség és a jellemek sokfélesége ellenére sem hull szét darabjaira A néma levente, az a mű szerkezetének köszönhető.
HELYSZÍN                                     IDŐPONT
1. kép………….Zilia………………1481 tavasza (1-2. kép)
I. felvonás                      2. kép………….moncalieri………..1482 tavasza (3. kép)
                                           3. kép………….palotája…………..
II. felvonás                     4. kép…………Mátyás fogadószobája 1482 nyarának 1 napja
                                           5. kép…………Péter szállása……..ugyanaznap éjszaka
III. felvonás                    6. kép…………Várbörtön…………
                                           7. kép…………Várkápolna……….másnap (6-7. kép)
Az, hogy a darabnak három felvonása és hét képe van (a három és a hét közismert mesei babonaszámok), felhasználható A néma levente meseszerűségének bizonyítására, habár talán túl primitív és szőrszálhasogató érv lenne.
A tér és szereplők viszonya a commedia dell’arte egyik törvényének engedelmeskedik mindig az a szereplő uralkodik az eseményen, akinek „felségterületén” zajlik a cselekmény. Ez az eseményeken uralkodás persze nem mindig kifejezett (például a Mátyás fogadószobájában zajló 4. képben sem), de kétségkívül létezik. Gondoljunk csak a két főszereplő események fölötti hatalmának a helyszíntől függő arányára.
A történet folyékonysága, magával ragadó lendülete a szerkezet egyik fontos sajátosságában rejlik: az egyes képek közötti időtartam egyre rövidebb. Így zsugorodik az 1-2. képek között lefolyt egy év a 6. és 7. képet elválasztó pár órányi időtartammá.
Nemcsak a képek, szereplők, helyszínek és időpontok alkotnak majdnem-szimmetriát, hanem a történet egyes részletei is meg-megismétlődnek csekély változtatással: más szereplőkkel, más időpontban vagy más körülmények között.
Az 1. képben Ziliának juttatott „szerelmi bizonyíték”, a ládányi drágakő és ékszer két darabja bukkan fel a 6. képben. Zilia Pétert várja a siralomházban, s csak a kivégzésre kirendelt bakót megvesztegetve kap időhaladékot. Erre a két gyűrűre neki is szerelme bizonyításához van szüksége: még utoljára látni szeretné Pétert. A lekenyerezett bakó igazi létét Heltai a nézők előtt is titokban tartja (persze itt eltekintünk attól, hogy Setét Lajos vörös csuklyája alatt – Dumas és Jókai, s főként Scott hatásaként – mindvégig Pétert gyanítottuk). Csak a 6. kép végén tudjuk meg az igazságot, mely alátámasztja a szimmetria-elméletet: az ékszer két ízben is megvesztegetés tárgyaként szerepel, s ugyanoda kerül vissza, ahonnan elindult Setét Lajos és Péter azonosságának gyanúját erősíti meg egyébként a hóhér elszólása:
„Smaragd! Rubin! Ejha! Remek kő!
Ujjamra illik mind a kettő.”
Hogyan is ne illene, ha a gyűrű valaha éppen az övé volt?
Párhuzamot alkot a két végtelenül fontos csókjelenet is, melyek körül forog az egész történet a 2. képben Péter könyörög Zilia csókjáért, míg az 5. képben épp fordított a helyzet. Mindkettejük érvei között szerepel egy piemonti népszokás említése: a nagy útra indulót (2 kép – Péten, aki visszatér Magyarországra) és nagy útról jövőt (5. kép – Ziliát, aki Moncalieriból érkezett Hainburgba) egyaránt csókkal köszöntik. Érveik megfogalmazása is szinte azonos:
„Itt Piemontban régi hagyomány,
Sok százados, ártatlan népszokás” (...) (Péter)
„Nálunk Piemontban régi népszokás
És megható és kedves szép szokás” (...) (Zilia)
A két csók jelentősége épp fordított: az első Péter némaságát idézi elő, a második pedig ezt a némaságot szünteti meg, még ha ez Péter titka is marad a 7. képig.
Egymásra felel a darab két szerelmi vallomása Péter szerelmének ceremóniásságában is egyenes feltárása a cour d’amour keretében és Zilia indirekt, de az álcázási jelenet révén mégiscsak személynek szóló vallomása a siralomházban.
A fordulatos szerelmi történet igazi hangulatát, érdekességét, vonzerejét leginkább két nem mindennapi főszereplőjétől kapja. A zárt szobájában oltárterítőt hímező, szép, fiatal és vallásos özvegy, akinek férje a Szentföldön esett el, jellegzetesen Walter Scotti figura, akárcsak az ablak alatt „némán, mozdulatlanul” álló, Ziliát messziről imádó, fekete páncélú, ifjú és magányos lovag. Az adott szituációból akár egy Ivanhoe-t imitáló limonádés pancs is kialakulhatna. Ami az író érdeme: nem alakul ki. Igaz, Péter alakja kezdetben iszonyúan unalmas Heltai nem ad semmi plusz tulajdonságot neki: ugyanolyan eszményített figura, mint a romantikus regények megannyi lovagja. Magányos, szerelmes, „szoborhoz illő márvány-türelem”-mel áll Zilia ablaka alatt – mégis hord magában annyi bánatos komolyságot, hogy ne fajulhasson vígjátékian szélsőségessé. Nem is marad meg mindvégig a „sablon-lovag” szerepében, megpróbál változtatni helyzetén, még ha egyelőre meglehetősen konvencionális eszközökkel is. ékszereket küld szerelmének. (Kérdéses, hogy ha tudja, milyen eseményeket idéz elő ezzel, nem választ-e más megoldást?)
„Zilia Duca, nemes olasz hölgy” társadalmi és családi szerepe folytán szintén sablonos figura lehetne, de figyeljük csak meg Heltai jellemzését az I. felvonás díszletének utasításai között: „minden azt mutatja, hogy itt komoly, erkölcsös és ájtatos, vagy legalábbis szenteskedő asszony lakik”. Gúnyos ez a meghatározás? Természetesen az. Annak a Heltainak, aki ezt írja, van valami köze az éles hangú királyi krónikás. Galeotto Marzio alakjához. A mégse csupán gúnyosan ábrázolt Zilia minden ambíciója arra irányul, hogy jámbor és erényes asszonynak tartsák. A szerep azonban, mellyel sikeresen azonosul, mégiscsak szerep marad. Vagy nem? Tévedés lenne úgy szemlélnünk Ziliát, mint egy ravasz vígözvegyet.” Ő valóban vallásos, valóban hű a Szentföldön elesett férjéhez – egyáltalán nem ad róla hamis képet Gianettáék jellemzése sem: „Zilia okos nő és erkölcse tiszta.” Beppo ravaszsága sem bír vele; nem előre kitervelt fondorlatai, hanem a végül jóformán kényszerűségből elhangzó őszinte szavai lágyítják meg Zilia szívét.
Beppo kalmár álcája alatti igazi létének kiderülése lobbantja fel Ziliában az ugyan eddig is jelen lévő haragot, melynek következménye temperamentumának elemi erejű előtörése. Az ájtatos viselkedés zománca alól ugyan eddig is kiütközött néha valami rejtett dolog (gondoljunk csak arra a jelenetre, mikor a Péterrel szemezni próbáló Gianettát lehívja az ablakból. „Kacér játék, hogy onnan figyeled,/ Az udvarlás nekem szól, ne feledd”), a mostani viselkedés azonban az eddigitől még ezt figyelembe véve is élesen eltér. Szerencsére Beppo érvei eléggé helytállóak ahhoz, hogy meggyőzzék Ziliát Péter tiszta szándékáról, és rávegyék a boldogtalan szerelmes meghallgatására. Elhívja hát magához – cour d’amourra.
A korabeli francia és olasz udvarok megszokott szertartása, melynek során álneves lovagok kérik ki szívük hölgyének véleményét, külön etikett szerint, egy még véletlenül sem velük összefüggő szerelmi problémáról – hát ez a cour d’amour. Persze Heltainál ez is „elnémaleventésedik”: hiányzik az álnév motívuma, s ami a legfontosabb: Péter nem rejtőzködik, saját szerelmi bánatáról mesél Ziliának.
És Zilia? Beppo szerint: „a hölgy erényes,/ Becsületére, jó hírére kényes... / De mégis, mégis tetszeni kíván.” Ezt jelzi Heltai színpadi utasítása is, melynek értelmében Zilia „pazar ruhában van sok ékszerrel, mintegy hangsúlyozva azt, hogy Péter ajándékára nem szorult rá”. Jellegzetes női tulajdonság a hirtelen előtörő kacérsága: „hadd ámuljon, hadd ájuljon a vendég”.
Zilia cour d’amourt nyitó szavai még konvencionálisak: „Nem volnék jó keresztény/ ha nem segítenék a szenvedőn.” Az ezt követő párbeszéd azonban egyre forróbb, egy re sodróbb lendületű. Sajnos A néma leventére is jellemző az irodalmi művek sajátossága legjobban csak önmagával mondható el. De talán elég lesz a jelenet hatását érzékeltetni, Péter lángoló vallomása a magyar irodalom egyik méltatlanul mellőzött szerelemről szóló részlete:
„Te vagy számomra az egyetlen.
Te vagy a legszebb. Rútak rútja volnál
És gonoszabb a kénköves pokolnál,
Tudnálak átkozott hamisnak
Téged szeretnélek még akkor is csak.”
A szikrázóan szép jelenet egyetlen disszonáns pontja az, mikor Péter küzködve keresi a szavakat, melyekkel megértethetné szerelmét, s közben Gianetta és Monna Mea Zilia széke mögül biztatgatják. Ez a kép annyira leránt a földre, hogy itt kezdünk elgondolkozni azon, vajon valóban az a felhőtlen szerelmi története A néma levente, vagy inkább egy kétségbeesett héjanász meséje.
A darab szempontjából azonban Péter legfontosabb, mondhatni kulcsmondata: „Tudunk nemcsak beszélni, elhallgatni is.”
Zilia két egymást cáfoló mondata is lényeges: „Akit szerettem, eltemettem” és „Szerelmem! Nem tudom, mi az.” Ekkor még nem gondol arra, mennyire ügyetlen a védekezése. Le is zárja a beszélgetést, szintén konvencionálisan. „Sajnállak, nemes vitéz./ Kívánom is, hogy Isten nagy bánatodban megsegítsen.”
A 2. kép leglényegesebb jelenete azonban még hátravan: a búcsúcsoké. Fantasztikus ez a jelenet, mikor Zilia már tudja, mit akar, Péter ellenben még nem tudja, mi vár rá. Vérét és életét is kínálja a csókért, Ziliának azonban „más, több” kell. Finom ravasz sággal kényszeríti ki Péterből az esküt, s ezáltal csókjáért cserébe a némasági fogadal mat, „keményen, kegyetlenül”:
„A csók után, hogy most utadra mégy,
Kívánom, három évig néma légy. (...)
Magad mondottad, nem felejtem el:
Tudsz túrni bajt, csapást viselni bátran,
Nemcsak beszélsz, de hallgatsz is, ha kell.”
Mi is volt még belerejtve a némasági fogadalom követelésébe? Benne volt Zilia kísérlete arra, hogy „özvegysorában első és utolsó” csókját eltitkolhassa; a szerelem eddigi bizonyítékaival elégedetlen asszony értékszintje; egy vékonyra és fényesre csiszolt pengéhez hasonló női kegyetlensége, s végül egy csipetnyi bájos logikátlansága is: úgy látszik, arra Zilia egyáltalán nem számított, hogy Péter le is írhatná a történteket (butaság és Mátyás korának lebecsülése arra gondolni, hogy egy lovag ne tudott volna írni).
Zilia itt semmi esetre sincs eszményítve. Jól látni, hogy a némasági fogadalom legfőbb oka az ő jóhírének megőrzése. Egyébként sem védekezhetne azzal, hogy csak keresztényi könyörületességből adta meg a csókot: az alkuban nem két, hanem csak egy csók szerepelt. Az már Péter meseszerűen példás becsületét emeli ki, hogy tényleg meg is tartja fogadalmát.
A darab hirtelen fordulata következik be a II. felvonás elején Zilia ablaka alól hallja vissza történetét egy hárfás énekéből Felháborodása alatt azonban már itt érezhetők (vagy elképzelhetők) más hangok is (Gianetta: „Mikor megkapta azt, miért könyörgött, a búcsúcsókot”... Zilia. „Még ti is gyötörtök?”). A hárfás személyazonosságának kiderülése egyúttal Péter némaságának hírét is magával hozza. Érdemes megfigyelni Zilia színpadi utasításokkal érzékeltetett reakcióit:
Beppo: (majdnem ordítva) Néma! Már nem Agárdi... Néma Péter ő!
Zilia: (megijed, megrendül) Ó! Néma! (...)
(egy kis büszkeséggel, elégtétellel) Néma Péter!
Mi van ebben a pár mondatban? Zilia őszinte ijedelme, mely az olyan gyermekére hasonlít, aki csak játéka eltörése után jön rá annak értékére; a büszkeség, hogy sikerült összetörnie, és az elégedettség a levente fogadalomtartása felett. Fontos részlet, hogy itt már nem játszik szerepet a jóhír megőrzése az úgyis tárgytalanná vált Beppo „utcai tudósítása” miatt.
Az agyafúrt Beppo végül (főként nagyravágyására hatva) rábeszéli Ziliát, hogy menjen vele Pannóniába. A busás jutalom ellenben még nem venné rá Ziliát, hogy elinduljon meggyógyítani a némát. A feladat csak akkor kezdi érdekelni, mikor megtudja, hogy a „játék” nem veszélytelen – az ügyetlen orvosnak fejét veszik (még egy mesei utalás!): „Ha a siker nem ölbehullt ajándék,/ Merés jutalma – akkor szép a játék!”
Zilia számára még mindez „játék”, vagy legfeljebb „feladat”. Csak Mátyás udvarában jön rá, hogy ezúttal többről van szó. Péter ugyanis az egy év alatt maga is megváltozott. Itt már Zilia van bizonytalanabb helyzetben, mert nem lehet közömbös számára: megszólal-e Péter vagy sem. Ha a sarkított középkor-reneszánsz váltásra gondolunk, a Péteré itt következik be (a Ziliáé már jóval korábban, az öncélúan kegyetlen fogadalomkéréskor). Nem amiatt, hogy becsülete győz benne szerelmével szemben, hiszen ezt bármelyik Desdichado is elkövette – hanem éppen azért, mert ez nem következik be (még ha az 5. és 6. képen át nem is így tűnik).
Zilia második nagy változási szakasza itt történik. Míg az elsőben szinte korlátlan Péter fölötti hatalmával ismerkedett meg, most Péter fölötte levő hatalmára jön rá. Az első meglepő jel az, hogy Péter nem hajlandó megszólalni Mátyás színe előtt, pedig Zilia hatásos és látványos jelenetre számított. Előbb magabiztos hangja fokozatosan megváltozik, míg végül letesz arról a tervről, hogy a királyi pár színe előtt szólaltassa meg a némát. Az 5. kép teljes egésze Péter szóra bírásával telik el: Péter szállásán igyekszik Zilia Péter lelkére hatni. A játék már nem játék itt. Zilia előbb nagyravágyását, majd feltétlen hatalmának tévhitét látja be, s az egyetlen folyamatos crescendóként ívelő monológ során bevallja kegyetlenségét, hiúságát, s ezerféleképpen próbálja szóra bírni Pétert. A követeléstől itt jut el a kérésig, majd a könyörgésig. Az eleinte szerelmes szóra vágyása is egyre alábbhagy: már akkor is boldog lenne, ha Péter olyan szót keresne, „mely fáj és megaláz” – csak szólalna meg A kikönyörgött csók során érzi ugyan, hogy van még hatása Péter fölött, de (s ha nem vallja is be) az fáj neki legjobban, hogy Péter „szíve is néma, nem csupán az ajka”. Heltai mesteri rajzát adja itt a szerelmes asszonynak, aki maga még nem tudja, hogy szerelmes, s bár harca „balga harc”, harcol tovább.
De A néma levente mégiscsak mese marad, melynek végén mintegy varázsütésre minden helyreáll. Az álruhás Péter előbb maga is megdöbben azon, hogy Zilia szereti, hiszen valóban szinte hihetetlen ez. Csodás Zilia vallomása: „Érte halok meg. És én ne szeressem?”
Korántsem mondtam el mindent A néma leventéről. Kimaradt a briliáns is. De egyáltalán el lehet mondani egyetlen műről is, hogy sikerült tökéletesen kielemezni?
MIKLÓS KATA
 
* Elemzés pályázatunkon második díjat nyert írás.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék