IRODALOM ÉS ISKOLA
A Színek és évek nyolcvan éve
(Befogadástörténeti elemzés)
Amióta az irodalomtudományban befogadástörténeti vizsgálódások is léteznek, a tényekkel és az adatokkal irodalomtörténeti események és tettek is konkurálnak. Ilyen irodalomtörténeti tett valamely mű olvasata is. A lehetséges olvasatok közül pedig az értékorientált, standard forma, az irodalomkritika „számít a legtöbbet”. Ebben az öszszefüggésben valamely irodalmi alkotás befogadástörténete értékelések és átértékelések folyamatos vagy kevésbé folyamatos története. A jelentősebb alkotások esetében általában töretlen a befogadástörténeti folyamat, a különböző korok olvasatai biztosítják egy-egy műalkotás aktualitását. Mindez megfordítva is igaz lehet: a mű örök aktualitása ösztönzi a mindenkori olvasót a befogadásra. Kaffka Margit Színek és évek című regényének nyolcvanéves irodalomtörténeti múltja egyben aktív befogadástörténeti folyamat is. A regény megjelenése óta (1912) minden jelentősebb irodalomtörténeti periódusnak van értékelő, illetve átértékelő véleménye, olvasata. Ezek a vélemények és olvasatok nem mentesek az egyes korok és személyek esztétikai nézeteitől. A regény állandó irodalomtörténeti rangját és helyét inkább az biztosítja, hogy vannak értelmezhetőségi. illetve átértékelhetőségi tartalékai formai és tartalmi, esztétikai és világnézeti vonatkozásban egyaránt.
A recepcióesztétika konstanzi tudósai (H. R. Jauss és W. Iser) a befogadásban a mű üres helyeinek nevezik azokat a műbeli tényezőket, amelyekre az olvasó reagál, és amelyekből aztán az olvasata összeáll. Ezek az üres helyek nem állandóak, az olvasó és a kor elváráshorizontja szerint változnak. Gyakorlatilag a Színek és évek formai és tartalmi világának minden szegmentuma potenciálisan üres helynek számít Az olvasótól függ, hogy melyiket veszi észre, és melyiket aktualizálja. A regény üres helyei nemcsak szellemi és esztétikai impulzusokat közvetítenek az olvasó felé, hanem részei a szerző műbe kódolt tapasztalati horizontjának is. Amennyiben az olvasó üres helyeket fedez fel a regényben, szembesítenie kell azokat saját tapasztalatai horizontjával. Ez a heurisztikus mozzanat akkor válik igazán termékennyé, ha a kétféle tapasztalati horizont találkozása horizontváltást eredményez.
A Színek és évek a Nyugat kiteljesedésének időszakában jelent meg. A regénnyel egy időben jelenik meg Ady Endre A menekülő élet című verseskötete, de a regény megírásának időpontjában, 1911-ben már olvasható a Szeretném, ha szeretnének (1909) és A minden titkok versei (1910) című kötet. Közvetlenül az 1912-es év előtt jelenik meg Móricz Zsigmond néhány regénye is: Sárarany (1910), Az Isten háta mögött (1911). Mindhárom alkotó, illetve a Nyugat még jó néhány írója és költője, hasonló világnézeti és esztétikai tapasztalat-horizontot kódol műveibe. Ezt bizonyítják az egyes alkotásokban fellelhető üres helyek is, gyakori egybeesésük nem egészen véletlen. Például a kisvárosi téma Az Isten háta mögött-höz közelíti Kaffka regényét, a magányosság, a feltokozott érzékenység pedig Ady verseihez. A befogadástörténet még számos hasonlóságot fedezhet fel, illetve mutathat ki a regény világa és a kortárs irodalom között. A korabeli kritika érzékenyen reagál A színek és évekre, elég sok olvasata rekonstruálható már közvetlenül megjelenése után, a kor jelentős kritikusai és esztétái nyilatkoznak róla. A Nyugat kritikusai olyan impressziókat fogalmaznak meg Kaffka regényéről, amelyek évtizedekre meghatározzák a magyar kritika elváráshorizontját. Ezekben a kritikákban visszatérő üres helynek számít a nő-kérdés. Móricz Zsigmond 1912-ben a Nyugatban Pórtelky Magdát „nagyon komplikált egyéniségnek” nevezi. Kiemeli a tökéletes írói technikával megalkotott portrét: „bámulatosan igazi anyaga az aszszonynak, a nő ismeretének”. Ady Endre a szuggesztív metaforáival és jelzőivel sajátos Kaffka Margitot mutat be olvasóinak „Ki ez a nyugtalan, nagyon erős író? Asszonyoskodó férfiú, aki játékos komolysággal személyes mintázatú, drága vásznakat sző, vagy férfias erejű asszony, de a nagy örök asszonyhibáival: valamit ingathatatlanul fölépíteni nem tud? De a Kaffka Margit neve, személyisége, írósága, rendkívülisége, nagyszerűsége ugye nem vitás?”
Schöpflin Aladár tanulmányát szintén 1912-ben közli Nyugat Kaffka Margit címmel. A tanulmány esztétikai igényességgel az egyetemes regényfejlődés folyamatában elemzi a regényt, ebből a perspektívából emeli ki a regényírónak az „új lélektani tudat” követelményeihez igazodó emberszemléletét. A lélektani módszer érvényesítésével Kaffkának sikerül radikálisan megújítania a személyábrázolást. Schöpflin Aladárról tudnunk kell azt, hogy általában az új nyugatos pályakezdőkben véli felfedezni az intellektuális nyugtalanság” szellemet és a „lelki érzékenység” jeladásait. Schöpflin Kaffkában nemcsak a „mindent látó kegyetlenséget” megrajzoló társadalomkritikust méltatja, hanem észreveszi írói módszerének sajátosságait is: a női sors páratlan ismerőjét, a lelki élet analitikus ábrázolását, a pszichikum rétegeinek egyéni nézőpontú feltáróját, a „minden oldalról való megvilágítottságban előttünk álló” személyiségtípusok életre keltőjét is.
Tóth Árpád Kaffka Margit új regényeiről írva (Nyugat, 1917) szintén a „kiváló emberábrázoló művészetet” említi. A Színek és években a „tökéletes lelkirajz” példáját látja, s a műfajtörténeti jelentőség igazolásaként azt emeli ki, hogy „egy női lélek ily mélységesen, ily gazdagon történő megjelenítését Kaffka adja először”. Mindaz, amit Kaffka írói jelleméről, alakteremtő erejéről, szerkesztési módszeréről s a kulcsregényről mond, az a Kaffka-irodalomnak ma is része lehet. Rövid és tömör véleményt mond Babits a regényről Az irodalom elméletében. Szerinte az írónő „az emberalak nagyszerű ismerőjének bizonyul” Fenyő Miksa 1918-ban megjelent Kaffka-nekrológjában a beérkezés regényének nevezi a Színek és éveket, „céltudatos” és „határozott” műnek tekinti, ennél „ellensúlyozottabb, arányaiban művészibb, történetében őszintébb és magyarabb könyvet keveset ismerünk”.
A Nyugat kritikusaitól eltérő, másfajta elváráshorizont jellemzi azt a névtelen recenzenst, aki a Magyar Figyelő 1913-as évfolyamában a regényt fecsegésbefulladó, fárasztó, művészietlen kísérletnek nevezi, és úgy véli, hogy Kaffka egész életábrázolása felületes, jellemrajzaiban – így a női lélek megjelenítésében – semmi újat nem tud adni. A regényt visszautasította Szatmár megye egy része is, jóllehet Kaffka az itteni olvasóéval azonos tapasztalati világból merítette az élményeket. Erről így ír Önéletrajzában „A Színek és évek témájáért a szülőmegyém – megizente – kegyetlenül csúffá tesz, ha megbántott földjére merem a lábam tenni.”
A két világháború közötti korszak irodalomkritikája és irodalomtörténete újabb üres helyeket fedez fel a regényben, ennek a korszaknak az olvasataiban újrafelfedező és átértékelő szándékokra lelünk, a Nyugat-kritika közhelyszerűvé vált megállapításai után ezek az újabb értékelések biztosítják a befogadástörténeti folytonosságot. 1934-ben Radnóti Miklós Kaffka Margit művészi fejlődése címmel ír doktori értekezést A Színek és évek kapcsán az írói egyéniség és a forma viszonyát vizsgálja. Kaffka stílusát a magány fájdalmából s a lélek lázadozásából eredezteti. Számára minden probléma „az énen keresztül fejeződik ki”, és a dokumentum magasságáig akarja emelni „az események lelki konzekvenciáit”. A fiatal Radnóti szemléletében kétségtelenül benne van egy hiperbolizáló szándék, de igyekszik megmaradni a valószínűség keretei között, és Kaffkát szuggesztív írói egyéniségnek látja: „Kaffka Margit epikáját magasfokú megfigyelőképesség, líráját mélyen járó önjellemzés, s mindkettőt valami izgatott és lenyűgöző bőség és áradás jellemzi.” Szerb Antal A magyar irodalom történetében zseniális kritikai telitalálatokat és melléfogásokat egyaránt halmoz a regénnyel kapcsolatban „A precizitás romantikája” talányos dicséretére azonnal enyhe elmarasztalással válaszol „bájosan keveredik nyelvében az absztrakt hang bizonyos zamatos vidékiséggel”. A regényírói módszer erényének tekinti az epikai hűséget és a valószerűségét. Intuíciója viszont érzéketlen a regény szerkezete iránt, és paradoxonban fogalmazva „kompozíciótlan kompozíciót” ró fel az írónak, aki „építés és kihegyezés nélkül rak egy más mellé élményeket és figurákat”. Németh László 1933-ban ír Kaffka Margitról, értékelését felső fokról indítja. „A Színek és évek remekmű.” Az emlékezésnek – amely egyszerre elbeszélői attitűd és módszer is – kettős funkciója van: általa kisimulnak az események, sőt „az írónő kissé erőlködő stílusa is”. Akaratlanul is Szerb Antallal polemizál, amikor a narrátori perspektívának döntő szerepet tulajdonít az ábrázolásban: „A fölény, amellyel hősnőjére néz, befutja az anyagot, a tárgyilagosság mélyén elnéző gyöngédség bujkál.” A Kaffka-irodalomban egyedülállóan nem állítja szembe a „színeket” (ifjúkor) az „évekkel” (öregkor), hanem egymást kiegészítő részekként tételezi azokat  Az évek nem mossák el a színeket, csak kibékítik: és változatos sors, tarka virág párlata ez, melyben megfinomodva találkoznak az ízek és illatok “
A marxista irodalomkritika pragmatikus irodalomértelmezése teljes horizontváltást jelent a regény befogadástörténeti folyamatában. A produkcióesztétika elveinek megfelelően közvetlen gyakorlati síkra, a banalitás világába rántja le a regény esztétikumát. Bölöni György A halottak élén című munkájában a Színek és éveket a korrajzregény kategóriájába sorolja be, és szociológizáló hajlamával a magyar társadalom tükrének tekinti, Móricz, Török Gyula és Balázs Béla regényeinek sorába állítja. A pályakezdő Lukács György Kaffka regényével a városi irodalom kibontakozását üdvözli, és olyan paradigmasorban képzeli el, amelyben Kosztolányi Dezső és Jób Dániel regényeit is megtaláljuk. A marxista átértékelésben Nagy Péter megy el a legmesszebb. 1958-as írása Kaffka Margit címmel jelenik meg, ebben Kaffka írói törekvéseit egyenesen az irodalomért, a társadalomért és a nők jogaiért folytatott „harc”-nak tételezi. A regény esztétikai értékeit megkerülve, egy ideológia igazolására és megvédésére tesz kísérletet, miközben az irodalmi alkotás egyszerű eszközzé degradálódik. A kritikus még ezzel sem elégszik meg, Kaffka Margit portréját a szocialista forradalom panoptikumába szeretné átmenteni „ó, a kezdetektől fogva a fejlődés, polgárosodás mellé állott..., ha a halál hirtelen el nem ragadja, lelkében megért már a szocialista forradalom igenlő fogadására.”
A marxista irodalomszemlélet Bodnár György tanulmányaiban haladja meg önmagát. Elméleti igénnyel megírt kritikái új eredményekkel is gazdagítják a Kaffka-filológiát. Nézeteinek egyfajta összegezése A magyar irodalomtörténet V. kötetének Kaffka-fejezetében jelent meg 1965-ben. Bodnár György a regényből kulcsmotívumként emeli ki a kiszolgáltatott asszony motívumát, Kaffka Margit ugyanis e köré építi fel a meglátásait. Pórtelky Magda mindvégig értékeket hordoz magában, tragédiája abból fakad, hogy nem tud igazán élni a szabadsággal, kiszolgáltatottja „a családi fegyelemnek és a szokástiszteletnek”. Bodnár eszmefuttatásának eredményeként Pórtelky Magda típushőssé válik. Jellemzői: passzivitás, tehetetlenség, akarathiány. Így válik a századelő vidékének áldozatává. Innen már csak egy lépés a társadalmi környezet szerepének eltúlzása: „Pórtelky Magda alakját és sorsát a századvégi dzsentri roppant gazdagon ábrázott, bomló világa veszi körül.” Ezt a megállapítást aztán vehemens társadalomkritika követi, majd zárógondolatként a „társadalmi mondanivalót” olvashatjuk. Bodnár kiemeli még a regény objektivitását („A tények, események, dolgok jellege önmagától mutatkozik meg, miközben az alkotó állásfoglalása a háttérben marad.”), valamint a „tragikus színezetű nosztalgiát” („Az első személyű előadásmód és az emlékező attitűd már eleve a rokonszenvet táplálja, pedig az író közvetlenül is kifejezi, hogy szereti hősét, sajnálja azt a világot, melynek pusztulásáról beszél”). Kaffka ellentétbe állítja a dzsentri világot és a pozitív eseményeket. Azonos értékskálára helyezi a „züllő dzsentrihősöket” és a „korlátolt nyárspolgárokat”. Bodnár következő gondolatmenetébe categoricus imperativusként vonja be a társadalmi osztály és a társadalmi rend fogalmát és a „dolgozó nőét” is. Végső következtetése. „Kaffka tehát látja, hogy a polgári rend nem teremti meg a harmóniát, hogy a dzsentri elpusztító társadalmi bajok újakkal cserélődnek fel, ezért ítélete nosztalgiája mellett jelenik meg.” Bodnár György tanulmányában az esztétikai szempontok nem épülnek be a fő gondolatmenetbe, hanem csak tanulmányzárlatként vannak jelen. A regény itt kerül először összefüggésbe az impresszionizmussal, és azonnal szövegszervező, kompozicionális funkcióvá lép elő: „Abba, hogy Kaffka nosztalgiája, érzelmi kötöttsége nem törte ketté a regényt, nagy része van az impresszionizmusnak, mely stílust tudott adni az ellentétek között feszülő írói indulatnak és regényanyagnak.” A korábbiakban a társadalombírálatban céltudatosnak tekintett írói alkat a tanulmány végére tétovává degradálódik, aki a kifejezésekkel küszködve kényszerűségből vállalja az „impressziók színes mozaikjait”. Bodnár György későbbi tanulmányai már árnyaltabb és összetettebb képet nyújtanak Kaffka Margit regényéről, elméletileg és szakmailag tágabb elváráshorizonttal közelítik meg az egész életművet általában.
Bodnár György tanulmányai mellett a modern Kaffka-filológia Czine Mihály, Rónay György, Fülöp László, Rolla Margit, Győri János és Lőrinczy Huba dolgozataival, kritikáival és könyveivel egészül ki. Keretünk kevésnek bizonyul ahhoz, hogy valamennyi tanulmánnyal foglalkozzunk. Közülük kiemelnők Fülöp László debreceni irodalomtörténész tanulmányát, amely az Irodalomtörténet 1978/1. számában jelent meg: Az emlékezés regénye címmel. A strukturalista szempontú vizsgálat emlékezés-szerkezetű tudatregénynek tartja a Színek és éveket, benne az emlékezés a regénystruktúrát meghatározó legfontosabb formateremtő elvként van jelen. Ezt a hipotézist a tanulmány nyolc részben fejti ki, és ezek közül is kiemelendő a VI. rész, amely az Eseményrajz és időszerkezet címet viseli. Nem érdektelen nyomon követni Fülöp László gondolatmenetét, hiszen a XX. századi emlékezésregény világirodalmi szinten is az időtechnikában hoz jelentős eredményeket.
Kaffka Margit nem alkalmazza a regényben az emlékezésből eredő szubjektív időformákat, hanem időszerkezete összefügg a cselekménymenettel, és igazodik az emlékezés jellegzetességeihez, megőrzi tehát a lineáris időrendet. Ennek ellenére vannak olyan regényben momentumok, amelyek az objektív idő élményi szubjektívizálására engednek következtetni, így időnként megszűnik az egyirányú időmozgás folyamatossága. Esetenként mégis megjelenik a regényben az időnek az a változata is, amelyet élményidőnek, emlékezésidőnek, szubjektív – belső – időnek (bergsoni fogalommal tartamnak) lehet nevezni. „Csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk”, mondogatja Pórtelky Magda. Ez bővebben kifejtve azt jelenti, hogy a múlt hozzá van kötve az emlékezethez, csak az emlékvilágban van valóságértéke. A regény emlékezéstechnikája tudatosítja bennünk, hogy az idő szubjektív mérése eltért a „kalendáriumi változások” tempójától. A személyes időélményben szervesen él együtt a múlt és a jelen, az emlékezet összefonódottan tartalmazza a múltbeli és a jelenbeli élményeket és azok időformáit. Az idősíkok nem különülnek el szervesen egymástól a múlt idő átszivárog a jelenbe, a múlt s a jelen momentumai gyakran alkotnak osztatlan egységet, az emlékezés révén együtt hatnak az idő különböző aspektusai. A jelen magába foglalja az újra birtokba vett múltat, s az organikus összeolvadás nyomán létrejön az idő múlásával különvált rétegek olyasfajta együttélése és egyidejűsége, mely a tartam kategóriájával nevezhető meg. Ez a lélektani tartam adja az emlékezet voltaképpeni idejét. Fülöp László a következő megállapítással zárja gondolatmenetét: „Bergsonizmus nélkül, pusztán a regényanyag önálló és merészen egyéni strukturálásával állította elő Kaffka Margit a megírás idején nagyon is időszerű időrendszerét.”
A felsorolt tanulmányok és kritikák újabb olvasatokra, üres helyek felfedezésére ösztönözhetnek bennünket. A Színek és évek nyolcvan éve reményteljes irodalomtörténeti életkor, csak biztosítani kellene hozzá a befogadástörténeti folytonosságot.
VÉGH BALÁZS