Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. október, XI. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Jóságos próza

Molnár Vilmos: Az értelmetlen csoda. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999.; Levél Szingapúrból. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1993.

Molnár Vilmos-kultusz lesz, meg fogják látni. Ha írónk nem merül ki (bár a legutóbbi kötete - karcsúságával és szellős tipográfiájával - mintha efelé mutatna), és további kötetek szerzője lesz, teret fog hódítani az olvasók körében, és függetlenül attól, hogy be fog-e kerülni a hivatalos irodalmi kánonba vagy nem, neve azt a jóleső felindultságot fogja kiváltani az emberekből, mint napjainkban pl. Szerb Antal nevének említése.
Molnár kötetei több szempontból is esélyesek a hírnévre. Ez a próza nagyon könnyedén olvastatja magát, az ember szinte beleragad a szövegbe, s az az olvasói láz vesz erőt rajta, mint gyermekkorában meseolvasás közben, amikor a könyvfalás nagyszerű izgalmát csak valami váratlan kényszerítő körülmény (pl. a szülők hazaérkezése) tudta megszakítani. Erre a "sehogy sem tudom letenni a könyvet" (ld. Az olvasó fizetéséről. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000.) hatásra különben tudatosan törekszik az író, többféle módozatot is kitalál az olvasó elámítására, de Molnár Vilmosnál ezt az elámítást valami belső, tiszta jóság diktálja, vagyis a különböző trükkös novellákkal nem önmagára, írói bravúrokra akarja felhívni a figyelmet (bár első olvasásra akár így is tűnhet), hanem a játékos, örömteli elámulás állapotába akarja hozni es megtartani az olvasót.
Van egy novellája, A sivatag, amit csak azért vetnék össze Kafka: Az átváltozás című novellájával, mert egymás kontúrjaiban élesen kirajzolódik, hogy Molnár Vilmos milyen élmények közelébe akarja juttatni az olvasót. A két novella különben sem nyelvi, sem narratológiai kritériumok alapján nem hasonlít egymásra, ami valóban kapcsolatot teremt a két írás között, az a szövegtől elszakadó olvasói emlékezet, amely Kafka novellájából Gregor Samsa óriási bogárrá való változtatására emlékezik a leginkább (na és persze azokra az emóciókra, amit okozott ennek olvasása), az átváltozás körülményeire (a reggelre) és indokaira, amit ugyan még a szakirodalom sem fejtett meg, de valamiképpen a szürke hétköznapi élet hatására gyanakszik, akárcsak az olvasó... Úgy tűnik, Molnár Vilmos is ezekre az emlékzárványokra épít. Választ egy olyan nevet - Samuel George Hopestep -, ami alakilag hasonlít a Gregor Samsa névre, de szemantikailag teljesen eltér tőle (hiszen a Samsa állítólag a cseh Sám jsa szóból származik, aminek a jelentése egyedül lévő, magányos, míg a Hopestep ugye reménylépésként, reménytáncként fordítható) és megtartja a novella alaphelyzetét, vagyis a kezdetet, mert ez is egy reggeli, furcsa ébredéssel kezdődik, Samuel George Hopestep is hosszan időzik az ágyban, csak hát az ő elméje a játékos, könnyű csodavárás és nem az állati kínlódás köti le... Úgy tűnik az olvasói emlékezet szerint, hogy Molnár Vilmos egy Antiátváltozást ír, mert míg Kafka undorító féreggé változtatja Gregor Samsát, hogy a hétköznapi lét lelki nyomorát egy ilyen állapot következményeivel szimbolizálja a leginkább, addig Molnár Vilmos megszabadítja hősét az unalmas hétköznapoktól, hiszen Samuel George Hopestepnek sikerül elszöknie a sivatagába, az évek hosszú sorának álmodozását az író valóságossá teszi. Innen nézve (vagy így nézve) a két novellát, nagyon könnyen adódik egyfajta magyarázat Molnár Vilmos írói jóságára, s ezzel a könnyűséggel én most vissza fogok élni. Ebből a horizontból Molnár Vilmos jósága az, hogy ő a csodát a hétköznapi lét szürkeségéből való kilépésre használja, az ő csodái jóságosak és szabadítóak. "(A csoda)... legyen túláradóan jótékony hatással az ember életére." Grzés szavai ezek Az értelmetlen csodából.
Mondom, elnagyolt kissé ez az összevetés, mert Kafka eleve átváltozásnak nevezi Gregor Samsa "színeváltozását", s az átváltozás lényege éppen az, hogy egyaránt tehet animálissá vagy emberfelettivé. Tehát nem negatívan használja fel a valami/valaki megmagyarázhatatlanul válik másmilyenné folyamatát, hanem szándékosan tematizálja azt, hát csak ezzel lehetett az olvasót igazán a pokoli borzalom közelébe hozni és ott megtartani. Gregor Samsa bogárrá való átváltoztatása nem valami furcsa, extrém létállapot metaforája, a közönséges hétköznapi élet: a lélektelen kimerítő munka, a megalázások, az elfojtott lázadások megsűrűsödése a testben, ami alól nincs feloldozás, mert Kafka nem engedi enyhíteni a mindennapi nyomasztó lét borzalmasságát sem Isten, sem ember által, sem a novella terén belül, sem azon kívül, mert mi magunk, az olvasók is csak a hideglelős borzadásig, s nem az együttérzésig jutunk el Gregor Samsa féreg láttán. Hát melyikünk tudta volna ezt az óriási, hátában rohadt almát cipelő szörnyeteget igazán emberszámba venni, megszeretni és elfogadni? Ki tudott volna másképp cselekedni, mint a szereplők?
Elég ennyi vagy nem elég olyan konzekvenciák levonásához, hogy Molnár Vilmos prózája reményt ad, Kafka viszont irgalmatlanul szembesít az élet reménytelenségével, nem tudom, bár bizonyos írói "vallomások"1 argumentumok nélkül is ezt bizonyítják.
A sivatag Sámuel George Hopestep táncparádéjával fejeződik be. Csodálói csak a puszta homokdűnék, holott akad még örömteli néző, igaz, ő a szövegen kívül foglal helyet... Ez a tabló, a táncoló, valóságból szökő fegyenc, akár az egész Molnár Vilmos-i próza jelképe lehetne. A szemünk előtt, illetve nekünk táncoló próza ez, valamennyi novellában a történetet mondó narrátor, mint egy fürge táncos, bámultatja magát, juszt is el akarja ámítani az olvasót, ezért aztán mindent kitalál. Lendületes, sziporkázó történetbe kezd, és mi élvetegen úszunk benne, semmi jel nem mutat arra, hogy a történet befejezése helyett a narrátor fog szembevigyorogni velünk, hogy nincs tovább. (A Kolcza-féle kert..., Középkori történet morálokkal...) Vagy a narrátor-én2 fejti ki véleményét valakivel/valakikkel szemben (A név, Svindli...), és mi persze a történetet mondóval tartunk, mert az én-es megszólalás önkéntelenül is azonosulásra indít minket. Fanyalgunk és lamentáljuk mi is a Másik korlátoltságát, és ha beléphetnénk a szöveg terébe, extatikusan bizonygatnánk a narrátor-énnek, hogy mi vele tartunk, vele tartunk...
De az író kibabrál velünk, a befejezés előtt mindig közbeveti az Elhallgatott Tényt, hogy kiderüljön, a tévessel azonosultunk, sajnos mindvégig a Másiknak volt igaza. Bizonyos novellákban (Manopera, A tetten ért idő) az olvasó elámítása nem közbevetésen vagy elhallgatáson (prózatechnikák?) alapul, hanem valami egészen különleges optikán. (Ezt szokták a kritikák groteszk és abszurd látásmódnak hívni.) Pl. a Manopera című novellában egy egész történet kerekedik ki egy férfi és egy női kéz néma gesztusaiból. A történetnek vagy egy - a szó szoros értelmében vett - szemtanúja is, egy kamera a nagy, kerek, objektív halszemével, ki szívószállal vizet iszik, és ha nem ért egyet a férfi kézzel hevesen rázza a fejét, illetve szemét. Ilyenkor a kép - mert mi mindent egyben a kamera szemével is látunk - ütemesen jobbra-balra ing...
Molnár Vilmos nagyon jól tudja, hogy a csoda ritkán történik meg, de a váratlanság impulzusai, a rácsodálkozás és elámulás állapotai nagyon közel járnak azokhoz az érzésekhez, amelyek elfoghatják az embert a csoda megtapasztalásakor. Molnár tisztában van azzal, hogy ezt ő lehetővé teheti, mert az olvasás pillanatában a tudatunk az ő kezében van, a szemünknél fogva vezet és azt olvastat el velünk, amit éppen akar. Hát ezért jóságos ez az írói attitűd, mert arra törekszik, hogy e próza olvasása egy újabb lehetőséget teremtsen a csoda közelségében járó érzések megtapasztalására.
ORBÁN KINGA
1. A Kafka-monográfia (Pók Lajos: Kafka világa) szerint, Kafka Gusztáv Janouchnak a következőket mondta: "Hallgatni kell, ha az ember nem tud segíteni. A maga reménytelenségével senki sem ronthatja a páciensek állapotát. Ezért kell megsemmisíteni minden irkafirkámat." Azt persze ne kérdezzék, hogyan emlékezik G. J. ilyen pontosan Kafka szavaira (jegyzetelt társalgás közben?; vagy csak úgy vélte, ezt akár Kafka is mondhatná?), de bárhogy is volt, a mondandónk bizonyításához ez mindenképp jól jön...
2. Az egyes szám első személyű mesélőt értem rajta.
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék