Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. december, IV. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
KIS LÍRAI ANTOLÓGIA

KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
A tárgyak igézetében
Az Újhold-generáció reprezentatív képviselője: Nemes Nagy Ágnes. Akkor meg: tárgyias-intellektuális költészet. A tárgyias kifejezés a tárgyak létének szeretetére vonatkozik.
Mi, akik néha úgy érezzük, a tárgyaktól moccanni sem tudunk, és többé-kevésbé értetlenül szemléljük látszólag értelmetlen körforgásaik, nehezen tudjuk elképzelni a természeti tárlatok e tudósát, a dolgok árapály-jelenségének térképészét, aki a tárgyak sugárzó jelenlétét, harsány hallózását, konkrétságát (... biciklit hirdet kétméternyi tábla), és erős gravitációjú, önmagába, befelé süppedő jelentéseit (... és ködbe úszik át a fa/ akár a test emlékezetbe) egyaránt személyre szólónak tekintette.
Mandelstam egyik mondata így hangzik: „Szeressétek a tárgyak létét jobban, mint magukat a tárgyakat.” Tudjuk, hogy Einstein megállapításának, miszerint „Isten nem vet kockát” egy másik megfogalmazása a fizika végső következtetése, vagyis a kísérletező tudata is hat a részecskére, amelyiken a kísérletet végzi, „szem is hat a tárgyra, amelyet megnéz”. A létrejövő kapcsolat eszerint alakul. „Csupán egyetlenegy, ezerféleképp mozgó és változó felület létezik. E gondolat jegyében egy percre el lehet képzelni az egész világot, s a világ így egyszerű lett, és feladatként került annak a kezébe, aki ezt a gondolatot gondolta” (Rilke). A feladat Nemes Nagy Ágnes számára kitágítani és feltérképezni a megismerés érzelmi körét a környező dologi világ segítségével. Tehát: a dolgok, jelenségek felénk fordulnak, és megmutatják igazi arcukat egy feltétellel: ha igazi rendeltetésüknek megfelelő talapzatra helyezzük őket – ha nem, szertefoszlanak, pontosabban a jelenségek látszatburkában felismerhetetlenné válnak: szeretetüket, kegyelmüket egyaránt megvonják tőlünk.
Ezen belül a jelenlét legalábbis szigetsor: „Hosszú sorban vonulok én, szigetsor – felülről nézd –, vonulnak lent, az óriási kékben, a Föld ismétlődő emlékei.”
Modern versben a költői én gyakran másutt van, mint a hagyományos versben. Az Újhold-nemzedék indulásakor az alapvető létélmény a második világháború. Ezt hagyományos módon versbe vinni lehetetlen. A világháború az emberiség történetében botrány, mondja Pilinszky, egészében tagolhatatlan, ábrázolhatatlan, kimondhatatlan. Csak utalással, a rész felvillantásával, az ember világvégi elesettségének a tárgyak, a fák, a letarolt szántóföldek jelentéssel telített személytelen jajkiáltásába préselve lehet visszaadni. Miközben az ábrázolás ereje többszörösére nő, és milliók ismernek benne saját létélményükre.
Nemes Nagy Ágnes Vihar című versében a szárítókötélről elszabadult fehérneműk látványában sebesült, háborús katonák testtelen koreográfiáit idézi meg, egy hadseregnyi végső mozdulatot, egy tömegsír végső vásznait, később az el-amarnai fáraó „jelenlétének álruhájában” a pusztítás örök, apokaliptikus képéig jut el (Ekhnáton éjszakája). És közben szüntelenül szeretné megoldani szorosra fűzött emberi körvonalait („Kilépek én, bár mozdulatlan,/ körvonalamból kifutok”). A Visszajáróban az emlékezés szárnyán a versbe vissza-visszajáró parányi rész(én) veszi át a költői én helyét, hogy aztán az ellenállhatatlan nyelvi enthuziazmussal kibomló verssorok után az érzelmi ellenpontozás, a tények hűvös tudomásulvétele következzék: „Elmegyek. A padlólapot/ ujjal érintgetném, ha tudnám./ Alacsony léghuzat, az utcán/ húzódom. Nem vagyok.”
Mindebből már látható, hogy Nemes Nagy Ágnes az egymással érintkező létkörök átjáróit szenvedélyesen kereső költő, aki hol egy kő évszaktalan sötétségébe próbálja belevetni magát (... ez már kőbeli évszak,/ lecsavarva az élete félvak), hol saját bensőjében véli felfedezni egy merőben más létezés hírmondóját (Azelőtt). Talán mindez hozzájárult ahhoz, hogy nála a költői én gyakran máshol van, mint ahogy megszoktuk. Természetesen a költő tisztában van azzal, hogy az emberi létezés határait csak a vers lépheti át.
Nemes Nagy Ágnes alkotói világában egyedülálló feszesség uralkodik. Feszesek ezek a versek, mint a megnyújtott, de egy testben maradt, majd szétpattanó műanyag. Ugyanakkor tömbszerűek is. A Nemes Nagy Ágnes-i versen fel lehet ismerni a kihasított kőtömbön munkálkodó szobrász mozdulatait. Honnan e tömbszerű feszesség? Talán a huszadik században általános figyelemlazulással, a látvány fölötti elsiklással szembeni erős koncentráció váltotta ki. Talán a nyelvi megformálás nehézségeiből adódott, a pontos nyelvi árnyalásra való törekvésből; mint aki tudja, hogy az embernek egyéb sem adatott meg, csak a fekete-fehér, az igen-nem tartományai közötti, végtelen számú árnyalat, és talán egyik hiteles fokmérője az emberi szellemnek épp a nyelvben való árnyalni tudás. A nyelvben való létezés alapszabályait kell tanulni tehát újra, és újra, és nézni, nézni a tárgyak változásait, akárha körmoziban ülne az ember (Gejzír című verse például olyan, mint egy önmagát kockáról kockára építő, hol lelassuló, hol felgyorsuló film). Szétválogatni, szálaira bontani a látvány képi elemeit, összefényképezni, egymásra csúsztatni a rétegeket, megterhelni őket, hogy szinte már szétszakadjanak: „Hogy dobtam közibük a gyeplőt,/ s ha az egész már szinte feldőlt,/ akkor kaptam utána gyorsan,/ feszítettem és visszafogtam,/ a vágta és a fékezés/ két gyönyörével két karomban” (A képekről). A költői képzettársítások mikro- és makrokozmoszát egymáshoz szelídíteni, ahogy Babits Mihályhoz írott versében olvashatjuk: „Egy szenvedő égbolttá szélesülsz,/ egy sérült légkörré fölöttem,/ amely felé/ még fölemelhetem két tenyerem/ tálkájában a vizet, kenyeret.”
Ez a Nemes Nagy Ágnes-i versalkotás egyik alapvető sajátossága. És végső soron ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a költő az, aki névvel látja el a dolgokat, aki az ismeretlen megismeréséért folytatott hadjáratait halálosan komolyan veszi: „Belepusztulok, míg mondatomat/ a végtelenből elrekesztem./ Homokkal egy vödörnyi óceánt/ kerítek el a semmi ellen.” De lehet, hogy nem fontos ez sem, a kimondhatatlannal együtt lélegző élet sietségében elég egy helyettesítés, egy utalás, egy gondolatjel hiányosságának többlete –
Ezek már más beszédek,
ezek az önmaguk mögé
lecsúszó helyettesítések,
a vissza-vissza integettetések,
ezekkel már sietni kell.
(Lement a nap)
A létezés alapszabályait kell tanulni újra és újra, mondaná, az égbolt kékjén kirajzolódó sárga színt.
JÁNK KÁROLY

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék