Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. december, IV. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
IRODALOM ÉS ISKOLA

IRODALOM ÉS ISKOLA
Pán dicsfénye – Kadmosz vetése
(Kós Károly történelemszemlélete)
Egy árnyalt és átfogó Kós-monográfiában bizonyára szó esik majd történelemszemléletéről, művei egyik meghatározó elvéről.
Számára a történelem nem példatár vagy tetszőleges ideológiákat kiszolgáló körés arcképcsarnok volt, hanem egymásnak feszülő törekvések folyamata, e folyamatok krónikája. A feszültségeket a hatalom és a társadalom, a hatalom és az egyes közösségek közötti viszony hozza létre. Az önszerveződő közösségek és a hatalom viszonya vagy viszálya tereli a történelmivé történés mozaikepizódjait a századok hullámain. Az alkotó munkára alapozó, feltörekvő közösségeket Kós Károly különös rokonszenvvel figyeli.
A Varjú nemzetségnek és epikájának is egyik legszebb fejezete a kalotaszegiek harcra készülődése, önmagukra találó szolidaritása a szülőföld védelmében, amelyet végveszélybe sodort egy telhetetlen fejedelem önző és felelőtlen lépése. A tatárok elleni védekezésben elsimulnak a közösség évtizedes belső vitái, a sérelmeket kibékíti a közösségért hozott áldozat. Harcok végeztével egy öntudatában megerősödött, saját sorsát irányítani kész közösséggé forrik össze a vidék lakossága. Kósnál a közösségi öntudat forrása a harccal vagy munkával megteremtett (politikai, anyagi, szellemi) függetlenség, ami a közösség jövőbeni fejlődését alapozhatja meg. Az öntudattal együtt jelenik meg a látókör kiszélesítésének, az utódok iskoláztatásának, művelésének igénye. Megalapozottan: a sovány földű kisbirtokosok kevés embert tudnának tisztességesen ellátni, mesterségeket kell elsajátítani, ésszel is gazdálkodni tudni kell, hogy lehessen boldogulni, hogy a munka hatékony, eredményes legyen.
Ahol különféle történelmi sajátosságok, előzmények és földrajzi, etnikai és a szociális adottságok miatt a nagy földbirtok nem tudott az egész országon elterpeszkedni (csak a vármegyékben, ott is szerényebb méretekben, mint a Királyhágótól nyugatra), a viszonylag fejlett szászvárosok, a sűrű városhálózat vidéki kisugárzása és a lassan kibontakozó közművelődés hatására kialakulhatott egy demokratikus szellemiségű, polgárias mentalitás, mely fokozatosan átitatja az egész lakosságot. Ez a praktikumban gyökerező, a világra nyitott, kritikus hozzáállású észjárás könnyen befogadja az új, józanul forradalmi eszméket, adaptálja és továbbviszi, ha szükséges. Ez magyarázza a huszita tanok befogadásához való társadalmi és szellemi érettséget a XV. század első felében, ez magyarázza a következő század elején a reformáció gyors terjedését az anyanyelvű írásbeliség széles körű kibontakozásával együtt, életképes nyomdaipart fenntartani tudó igényes olvasóréteg kialakulását. Ebben a középkorban gyökerező, szilárd polgári észjárásban látja Kós az erdélyi magyar társadalomfejlődés és kulturális kibontakozás sajátosságainak a magyarázatát, azok jelentőségét. Ez a polgári józanság, nyitottság és a tényleg higgadt tudomásulvétele magyarázza a magyarországitól eltérő, pragmatikus erdélyi politikai gondolkodást, a jó diplomáciai érzéket János király és Fráter György óta, amivel, többek közt Bethlen Gábor akadályozza meg a magára maradt kis fejedelemség lecsúszását, elbukását a szomszédos világhatalmak szorításában.
„Amíg tehát Magyarország vakon zuhant tovább a lejtőn, amíg Verbőczy éveken keresztül csak szónokolni és törvényt gyártani tud, hogy a köznemesség jogait hatalommá változtassa a főnemességgel szemben, amíg közjogi tusakodások, papirosgyőzelmek meg vereségek szórakoztatják és izgatják a Királyhágón túli magyarságot és Szulejmán-et-kanun világhatalommá nőtt fiatal, jól szervezett és művelt ozmán-török birodalma már lesi a közeledő pillanatot, amikor érett gyümölcsképpen ölébe hull az az ország, mely egyetlen egyenes útja nyugatnak, addig Erdély három nemzete látja nyugatot és látja keletet és nem vitatkozik és nem szónokol és nem gyárt törvényeket, de cselekszik: berendezkedik a jövendő időkre...” (Kós Károly: Erdély; 1934)
A történelem nem elnyomók és elnyomottak állandó harcának propagandisztikus panorámája, hanem a körülmények szorításában öntudatra ébredő, önnön sorsán reflektálni kezdő, majd azt kézbe vevő közösségek önszerveződésének és felfelé törekvésének krónikája. Kényszer és kényszerűség, fegyveres hatalom és dolgos közösségek szembenállásai ezek, ahol az élni és építeni akarás hosszútávon mindig felülkerekedik. A kényszer éle kicsorbul a vele ellenkező józan megfontoláson, ha a közösségre telepedő hatalom intenciói nem találkoznak az előbbi érdekeivel. Az ilyen hatalom életidegen és élősdi, mert a társadalomban legitimáció nélküli.
Hogy micsoda lendítőerő a történelemben a közösség önszervező képessége, azt Kós már első kalotaszegi útjain tapasztalhatta. A választott szülőföld jó tanulmányi terepnek bizonyult a fiatal műépítész számára. Az erdélyi praktikus, polgárias szellemet paraszt és kisnemes, magyar és szász, román és örmény egyaránt hordozta. Erről vallanak a faggatóra fogott épületek, templomok, zömök bástyák, udvarházak és a falusi lakóházak egyaránt. A paraszt nemcsak munkával, de találékonysággal kényszerült rá, hogy kicsikarja földjéből a megélhetéshez-valót, de szegénysége ellenére szabad mivolta önérzetet és önbizalmat adott. A nemes viszont ugyanúgy rászorult nadrágszíjnyi telkén nemcsak szervező képességére, tudására, de arra is, hogy megfogja az eke szarvát, ha túl szegény volt. Volt jobbágya is persze Erdélynek, volt dúsgazdag földbirtokosa is, mégsem ezek hordozták – mert nem ők kristályosították ki – a sajátos erdélyi szellemiséget.
Polgáriak voltak a kultúrához, a közösség és az ország dolgaihoz való hozzáállásukban. A legszebb erdélyi balladánk egyike is ezt a szellemet sugározza: a Kőmíves Kelemenné. Az építés ethosza, értékhordozó és értékteremtő jellege, mint az erdélyiséget meghatározó vonás, nem véletlenül annak a gondolkodó művészünknek ötlik először szemébe, aki maga is, mindenekelőtt Építész és az építész látásával látja egész múltunkat, kultúránkat. Szerencsés perspektíva ós újszerű, ahogy ebben a minőségben végigpásztázza azokat tekintete. Újszerűek azok az összefüggések, amiket gyakorlott szeme azonnal észrevesz, de amelyeket mind az irodalmár, mind a történész figyelme elkerülhet, főleg ha, amint az egyre gyakoribb manapság, szakmája berkein kívül másutt nem járatos. Kós Károlynál az eszmék is testet öltenek, épületekké öltöznek kőből, fából, zsindelyből. A szellemi áramlatokat, egymástól eltérő természetüket szemléletessé teszik a különféle stílusú, ízlésű épületek. Közhely, hogy az európai korstílusok tanulmányozására, stílusjegyeik összevetésére a legalkalmasabb művészet, szemléletessége és plaszticitása folytán, maga az építészet. A stílusjegyek egyértelműek, minden megfigyelés nyilvánvalóbb, mint a festészetben vagy a zenében, arról nem is szólva, hogy az irodalomban egyenesen belemagyarázásnak is tűnhet (eszme- és stílustörténeti előtanulmányok híján), amit a gótikus mondatról vagy a reneszánsz versről, prózáról olvashatunk.
Világos, hogy akkor oda kell figyelni arra, amit a kultúrtörténetről egy olyan tudású építész jelent ki és láttat, mint Kós Károly. Szemléletének újszerűsége sok tekintetben revideálásra serkentheti művelődéstörténetünket, irodalomtörténetünk számos jelenségét. Így a Mátyás udvarában virágzó reneszánsz műveltségről alkotott képünket.
„Magyarországra hamarosan átkerül ez az új kultúrmozgalom, de ide csupán az antik-irodalom imádatát és majmolását hozta el és a fejletlen, még saját lábán megállni nem tudó, dadogó nemzeti nyelvű és szellemű irodalom lehetőségének is a megtagadását. Álklasszikus műveltség és latin nyelv lett a divat a királyi és főpapi udvarokban Mátyás és közvetlen utódai idejében. És ez a divat igazán kápráztató virtuózokat termelt ki magyar földön, de lelkes és őszinte mecénásokat, amatőröket és gyűjtőket is nevelt. Néhány pompás könyvtárat gyűjtöttek össze, hírneves olasz miniátorokat és illuminátorokat, írókat és másolókat, tudósokat és szélhámosokat foglalkoztattak, gyűjtöttek maguk köré és – pénzeltek. Természetesen mind idegeneket, hogy hiúságukat kielégítsék, világdivattól el ne maradjanak és hogy szórakozzanak.”
Értetlenkedve kaphatjuk fel a fejünket, Mátyások pompakedvelő ízlésére, kultúreszményeire meghökkentőek ezek a kijelentések. Úgy, egyenként, mintha ezeket mind tudná az ember, csak az összkép szentségtörően idegen. Hamarosan kiderül, hogy Kósnak nem a reneszánsszal van baja, csak hatását kicsinyli korára:
„... ez mind csupán látszatkultúra, talmi arany volt, melegség nélküli csillogásnak bizonyult, és nem hatolt túl a királyi és főpapi udvarok zárt körén, nemhogy a nagy tömegekig, de a világi főurakig sem. Mert ezek a tudományos irodalom iránt nem érdeklődtek. Egyetlenegy világi könyvrendelőről sem tudunk, és egyetlenegy világi humanista írót ismerünk: Turóczy Jánost, a krónikaírót. De tudjuk, hogy Báthory István országbíró, Guthy Országh László és Rozgonyi László zászlósurak a XV. század végén nem tudták a nevüket sem leírni.
Erdélyt ez a humanista-klasszikus máz nem érintette, de annál inkább terjedt a közműveltség és fogott be mind szélesebb rétegeket. Különösen a huszita protestantizmus szellemi áramlatának következtében.”
Termékenyítő elképzelés egy kultúra színvonalát ne csak csúcsteljesítményeiben, de a műveltséghordozó rétegek szélességében is mérni.
Kós Károly nem a pallérozott, európai magaskultúrát veti el, csak a közműveltségi háttér nélküli elitkultúra kilátástalanságára mutat rá. Nincs jövője, mert nem tud hatni a szűk, művelt elit körén kívül. A társadalom szellemileg még nem eléggé érett ezeknek az értékeknek a befogadására, mert írni-olvasni sem tudnak az emberek. Ezzel szemben Erdélyben valami mást lát Kós. Ott a kultúra fájának nincs ilyen pompás koronája, mint az Olaszhonból importált reneszánsz, de van meggyökeresedett, sarjadó művelődési igény. Van amire a későbbiekben alapozni, lesz, mi koronává terebélyesedhessen. Igaz, ez nem olaszos-antik ihletésű kultúra, ez valami más, gótikusan eretnek: az írott szónak, a betűnek a becsülete a társadalom alsóbb rétegeiben is.
„... a XV század vége felé különösen a városi polgár-iskolák terjesztik az alapismereteket, ós a tanítás nyelve kezdő fokon a nemzeti nyelv. A falusi plébánia-iskolák is szaporodnak, és a betű az új emberi szabadság-eszméknek lesz mind erősebb fegyvere. Az alsó papság már mindenütt a népből nő ki, és a prédikációk tömegét készítik és fordítják latinból magyar és német nyelvekre. Az 1439-ben készült huszita-magyar bibliának egyes részei másolatban kerülnek be Erdélybe és az erdélyi püspök kénytelen a magyarul prédikáló papok számára elkészíttetni a keresztelő- és más szertartások hivatalos magyar fordítását.
És bimbózni kezd a nemzeti szépirodalom...”
Így hát gyanítható, hogy az erdélyi ballada hőse, Kőmíves Kelemen tudott írni-olvasni, de nem valószínű, hogy kedve telt volna a fegyvercsörtetésben is. Kőmíves Kelemen építeni szeretett, tervezni és megalkotni. Ennyiben polgári mentalitású, ízig-vérig erdélyi magyar volt, a „fausti ember” legkeletibb megtestesítője. Toldiról ellenben tudjuk, hogy kemény, rettegett erejű, bátor dalia volt. A Szent László-i lovagideál megtestesítője, talán pallérozottabb modorú a kortárs hadfiaknál, hisz külhonban, még Itália ege alatt is megfordult, ám mégis erős bennem a gyanú, hogy nem igen tudott ő sem írni – vagy ha mégis: nem sok időt töltött, s főleg nem szívesen könyvek között, pennával a kezében.
A történelem az a folyamat is, ahol a kardcsörtető harcfi fegyver helyett egyre gyakrabban nyúl a pennához. Hunyadi Jánostól Zrínyi Miklósig és Janus Pannoniustól Balassiig így vezet az út a vérmezők múzsájától (mert volt kor, mely művészetnek tekintette a hadtudományt) a tintapacáig. S a pennára éréshez is időre volt szükség, de némelykor a kard is kellett, hogy ilyen irányba lendítse a fejlődést.
Ezt kell leghamarabb megtanulnia az Országépítő főhősének, Szent Istvánnak is. Feladatát a történelmi helyzet szabja meg, olyan kényszerítő tényezők összessége, amiket már elődei felismertek, de a feladat végrehajtása rá hárul: keresztvíz alá hajtani pogány és nyugtalan népének fejét, belekényszeríteni a frank típusú feudális állam kordáiba, hogy európaiként és keresztényként fennmaradhasson szomszédai közt, a földrész egyik huzatosabb fertályán, elkerülve a felmorzsolódást szüntelen hadakozásokban. Életformát is váltani kell a néppel, hozzászoktatni a szedentáris élethez, kőházhoz, latin nyelvű templomi szertartásokhoz. Felülről lefelé, hatalmi szóval, nyugatról eltanult mintára országot építeni, idegen kultúrát erőltetni a társadalomra, hogy az unokák és utódaik megmaradhassanak. Csoda-e, ha munkája ellenállásba ütközik, halála után is pogánylázadások rázkódtatják meg birodalmát? De művét mélyre alapozta, kibírta a viharokat, és végül a nép is belenőtte magát az új, keresztény kultúrába és hitvilágba.
Nem ilyen szerencsés a Mátyás halála utáni reneszánsz műveltség sorsa, de a mátyási örökség egésze sem. A magyar állami lét is veszélybe kerül a marakodó oligarchák koncaként. Mátyás nem alapozott mélyre, építése nem formálta át a magyar társadalom egészét, és felszínesnek bizonyult. Nem a közösségi, polgárias törekvéseket segítette megizmosodni az állam és a saját javukra, nem a már meglévő továbbfejlődését tűzte ki célul, hanem újat akart és teremtett. De ez az új idegen volt, és a történelem nem hagyott neki időt arra, hogy meggyökeresedjék.
„Hunyadi János még féllábbal legalább a magyarság szellemében a magyar nemesi gondolatvilágban élt és cselekedett, fia, Mátyás már teljesen kilépett abból és kétségtelen uralkodói zsenialitását, forradalmi egyéniségét, nagystílusú céljait, kultúrépítését nem értette meg nemzete, nem is vállalta. Míg apja megett ott állott egész életében a köznemesség és polgárság egész tömege, Mátyás egyedül volt mindig; akiket maga emelt maga mellé, azok sem értették, és inkább respektálták, mint szerették. Olasz reneszánsz tirannus volt – Magyarországon – a közjog keleti mintagazdaságában. Zseniális, nagy kultúrájú építő, de a talajt, amire épített, nem ismerte, és nem is vizsgálta. Szeme nyugat felé néz és nem lát kelet felé. Ami célt maga elé tűzött, abból sokat megvalósított, de sikerei nem voltak eredmények.”
A Hunyadiak alatt az ország erős volt, népe békében élhetett és gyarapodhatott, de a (főleg Mátyás alatti) vaskezű uralom elnyomott minden külön szándékot, erőt, és „ha meg is mozdultak, kíméletlenül lesújtott”, halála után viszont ezek a lefojtott belső energiák „azonnal felszabadultak, és szinte hisztérikus lázzal taszították az országot végzete felé.”
A hasonlóan felszínes civilizációs munkában látja a romanizált Dácia elsodortatásának okát is a népvándorlás első hullámaiban, miután a magas civilizációjú, de mégis pusztán külsőségeiben meghonosított városi életvitel a légiók és a birodalmi adminisztráció visszahúzódásakor elveszíti létalapját. És idegenül hat Kósra az Istvánkorabeli gyulafehérvári székesegyház éppúgy, mint a francia lovagvárnak is beillő, egyébként elismeréssel illetett Vajdahunyad vára. A maguk korában újszerűségükkel kulturális és technikai kihívást jelentenek a más építészeti formavilághoz szokott környezetükre. Csak évtizedek vagy évszázadok múltán tudja ezeket a közízlés asszimilálni. Mert nem az a baj az idegen kultúrhatásokkal, stílusokkal és eszmékkel, hogy károsak (amiatt, hogy idegenek), hanem, hogy jelentkezésükkor a helyi kultúra nem képes, esetleg, azokat befogadni, idegen testnek érzi, mert nem érett meg még az a belső igény, ami átvételüket indokolja. Ha a közösségben beérnek azok a szellemi és társadalmi feltételek, amik a továbblépésre kényszerítenek, a külső hatások gyors asszimilációja válik lehetővé.
Azon hatásoké is, amelyek korábban nem tudtak gyökeret ereszteni. Ez történt a reneszánsszal is a XVI. században.
„... de az akkor itt általánossá válott gótikával szemben nem tudott győzelemre jutni a reneszánsz. (...) Erdély akkor élte (a XV. sz. második fele – megjegyzés tőlem M. B.) társadalmi és gazdasági nagy fellendülését, amikor a késői gótika művészeti stílusa volt virágjában. Ebben a stílusban építette ki magát Erdély. Ennek a szerkezeti megoldásain és formanyelvén nevelkedett fel első építőiparos és művész-nemzedékünk és ennek formáit, arányait szokta meg a közönség. Úgy, hogy amikor később Erdély elől a közvetlen nyugati utak elzáródtak, amikor az európai művészeti áramlások csak közvetve és nehezen találták meg ide útjukat, amikor a meglévőnek megőrzése, konzerválása is éppen elég nehéz feladatot rótt az erdélyi váltakra, akkor ez a konzerválás, de az óvatos továbbépítés és fejlesztés is csupán az annak idején jól elsajátított, beidegzett, megszokott gótikus stílusalapon történhetett. Egyes külsőséges formákat átveszen ugyan a reneszánszból; vonalakat, egy-egy párkányt, ajtó-, ablakformákat, néhány ornamenst, de az építés szelleme, az arányok a középkor végének gótikája maradt.” (Erdély)
A közvetlen nyugati utak elzáródásának oka a török uralom kiterjedése volt az Alföld északi pereméig. Ennek a nemzeti létre áldatlan állapotnak a hátrányait a legzseniálisabb erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor próbálta meg előnnyé változtatni.
„Bethlen Gáborban, a köznemességből kinőtt, tipikusan protestáns erdélyi fejedelemben elsőül nyilvánul a magyar kollektivitás tudatossága; teljesen tisztában van a maga és országa feladatával, a maga és országa képességével, és mindakettőt a lehetőségig kihasználja e kollektivitás érdekében. Gazdasági célkitűzése: minél többet termelni, azt jól értékesíteni és a terményekért beözönlő pénzt rögtön befektetni új termelésbe. (...)
Jó és tudatos református volt. De nem bigott és szigorúan tartotta magát a bevett vallások szabad gyakorlatáról hozott törvényhez, ami akkor Európában hallatlan dolog volt. (...) Elfogulatlanságát bizonyítja, hogy volt katolikus, sőt szombatos kancellárja is. Nem nyomta el a más felekezetüeket, de minden erejével támogatta a maga felekezetét. Megtanulta legnagyobb ellenfelétől: Pázmány Pétertől, hogy nem erőszakkal, de kultúrával alapozhatja erősre a magyar protestantizmust. (...)
1619-ben megalkottatja Erdély első büntetőtörvenykönyvét. De Erdély kultúrájára nézve legfontosabbak iskolaügyi alkotásai, amelyek mai napig éreztetik hatásukat és eredményük a közműveltség demokratizálásában nyilvánul meg.
Legzseniálisabb talán minden tevékenysége között diplomáciája volt, amiben nem múlja felül egyetlen elődje, vagy utódja sem. Eredetiségében, tipikusan erdélyi voltában az egyetlen Martinuzzi közelítette meg. Mindekettőjüknek diplomáciai tevékenysége kortársaik szemében érthetetlen, látszólag logikátlan, de meglepetésszerűen eredményes volt. A törököt olyan jól kezelte, hogy bár adót alig fizetett, mégis inkább ő irányította a török nyugati politikáját, mint az az övét. A porta teljes bizalmát bírván, a magyarországi pasákkal úgyszólván ő rendelkezett és ezt a hatalmát alaposan és eredményesen ki is használta.
Utódai tehetség, tudás és élelmesség tekintetében nyomába nem léptek.” (Erdély)
És van a történelemben arra is példa, hogy a hatalom átlátja saját korlátait és időtállóvá tételének esélyét ismeri fel a közösségi törekvések előmozdításában. A társadalmat építve a hatalom magát is szilárdítja, a közérdek rájátszik a magánérdekre.
„Az ország 1604-ben letiporva, kirabolva, megalázva és meggyalázva tehetetlenül feküdt Básta generális csizmája alatt. És ha egy őrült császár meggondolatlan telhetetlensége nem tört volna a hatalmas főúrnak, a császárhű, de protestáns Bocskai Istvánnak vagyonára, akkor talán Erdély sorsa megpecsételődött volna örök időkre. Az erdélyi Bocskai azonban, ha tétlenül tudta nézni hazája pusztulását, de a birtokát megtámadó császár ellen a forradalmat proklamálja (...) Csudálatos végzése a sorsnak, hogy szociális osztályforradalomban felőrölt és lebukott Erdélyt egy másik, ugyancsak szociális forradalom menti meg a megsemmisüléstől, sőt építi vissza még erősebbre. (...)... az 1604-ben Erdély fejedelmévé választott Bocskai visszaépíti, sőt megerősíti a János Zsigmond, illetve Báthori István idején megállapított külső és belső fejlődési alapokat egy demokrata program precizírozásával.” (Erdély)
Jellegzetes Bocskai eszmei fejlődőse: a magánérdek védelmétől jut el a hatalom legitimitásának megkérdőjelezéséig és aztán tagadásáig, úgy, hogy az egyéni sérelmek orvoslása, megtorlása céljából felvállalja a közösségi érdekek képviseletét is. Mert így eredményesebb, a ráció is a szolidaritást sugallja!
Dehogy demagóg, képmutató szerencselovag, ellenkezőleg: saját kárán okulva ébred rá a kézzelfogható, hazafias kötelességére. Egész fejlődése a polgári praktikus észjárás jegyében zajlik, a feudális főúrban a polgár az, aki fellázad és fegyvert ragadtat (a főúrral!), nem az uralkodónak holtáig hűséggel tartozó hűbérúr. Nem az önzés győzött Bocskaiban, hanem a polgár és patrióta Bocskai az arisztokratán. Nemhiába áll szobra a polgári szellem modern fellegvárában, Genfben...
A hatalom szembekerül a közösséggel még akkor is, ha nem önös célokat, hanem jövőbe-látó bölcsességgel az országát szolgálja, ha a nép jövőjét akarja hosszú távon megalapozni, de az ambiciózus célokat a közösség pillanatnyi érdekei ellenére kell megvalósítani. A nép sokszor nem érti meg és nem hajlandó vállalni a nagyszabású célt s az azzal járó áldozatokat. Ritka eset a történelemben, hogy sikerüljön egész népen az erőszakos hitvilág és életforma-váltást véghezvinni. Ezért rendkívüli Szent István életműve. Nem elvakult zsarnok, mégis kegyetlenül valóra kell váltania terveit, nem ellensége népének, de át kell gyúrnia félnomád pogányból jámbor kereszténnyé, a nemzetségi szállások országát vármegyék rendszerére kell áttagolnia nyugati mintára; a magyarság jövőjét kell biztosítania a hatalmas német birodalom szomszédságában, és német zsoldosokkal kényszerül féken tartani és engedelmességre bírni övéit. Az egy Csanád kivételével kevés a hozzá mindvégig hűséges magyar alattvalója. Vaskezű politikáját senki sem érti, egyre magányosabban végzi feladatát, vívódik, érzékeny szívét a hatalom páncélja mögé rejti, s a kíméletlen következetességgel véghezvitt feladat kezd lassan megvalósulni. Eközben a király magánemberként egyre boldogtalanabb Fiát, a trónörökösnek kiszemelt Imre herceget is elveszíti, de a mű szilárdan áll, a fiatal feudális keresztény állam, Európa erős bástyájaként keleti, nomádok dúlta végein. Századok múltával az alkotás igazolja az építőt, a nép már a szent királyt látja benne, nem a keménykezű uralkodót. Áldozatokat követelő szigorú uralkodása nem bizonyult öncélúnak, tettei idő múltával nem hatalmi őrjöngésnek, de gondoskodásnak tűntek. Kós látja, hogy István mélyre ásott, és szikláról alapozta az ország jövőjét. Jelkép a marosvári templom alapozása:
„– Jó lesz-é az alja? Erős-é a föld?
– Kemény agyag, Uram. Országot lehet arra építeni, nem tornyot.
– Vigyázz, pap, itt vigyázzál jól (...) Ha jó a fundamentum, akkor, ha összedűl is a fal, kicsi dolog felépíteni. Ha kivágod a fát, de ép a gyökere, kinő a fa megint, mert a gyökér a fa, s nem a korona.”
Majd alább:
„– Sokat építettem én már (...) Még akkor is, amikor azt hiszik, hogy rontok De a földet elsőbben takarítani kell, kivágni a tövisét, és kiszedni a követ és gyökereket, azután felhasítani a föld borit, hogy gabonát teremhessen. És mély sebet kell beléje vájni, hogy templomot építhessünk...” (Az országépítő)
Besenyő, kun, tatár után a gyökér megint kisarjad. És István vágta is a tövisét, a földet felhasította. Koppány és Ajtony, Tonuzóba és Vazul lehettek volna a megmondhatói.
Erdély múltjából legtanulságosabbak Kós számára azok a momentumok, történelmi helyzetek, amikor lehetővé válik, hogy a közösség a maga urává váljék. Ez az ideális körülmény a polgári öntudat kibontakozására. A közösség alulról építi fel az országot, alulról szervezi meg a közigazgatást és a gazdasági életet, maga választja fejedelmét, sőt egyházfőit is. De ehhez érett politikai kultúra kell, magas közműveltség és a szabad emberek felelősségtudata. Ilyen esélyek sorozatát kínálta fel a sors Erdélynek Az 1437es parasztfelkeléskor a parasztoknak, de az ellenük a rend védelmében szövetkező rendi hatalomnak is (amikor a Kápolnai Unióban megvetették Erdély első alkotmányának az alapjait), majd Mohács után többször. Az esetek egy részében Erdély élni is tudott az esélyeivel. Ezt tette Bocskai, előtte János Zsigmond és Báthori István idején, ezt később, Bethlen Gábor alatt. Már Szent István óta egy kissé külön útra ítéltetett Erdély, mert a nagy király nem tudta közigazgatásilag teljesen integrálni a vármegyerendszerbe. Későbbi uralkodók alatt még jobban kilógott az összfeudális keretekből a székelyek és a szászok külön privilégiumaival és másfajta szervezeti betagolódásukkal. Ehhez járult az etnikai sokszínűség és a nagyobb szociális megosztottság, ami mind akadálya volt egy erőteljes és az ország egészét átfogó feudális oligarchia létrejöttének, miközben a betelepített szászok révén hirtelen megjelenik egy számottevő tényezőnek tekinthető polgári mentalitású lakosság. Erdély sosem lehetett kizárólag agrárország, ami a hűbériségbe fullaszthatta volna, altalaji kincsei, kedvező földrajzi adottságai korán a kézműipar és kereskedelem, a bányászat irányába való gazdasági differenciálódásra késztették. Közrejátszott ebben a kevés jó minőségű termőföld is. A gazdasági tevékenység differenciálódásával a társadalma is hamar tagoltabbá vált a Királyhágón túlinál, gazdasági élete sokoldalúságában megalapozottabb, a közművelődés feltételei szerencsésebbek. Itt sosem merült fel a haza és haladás dilemmaként, a kettő egyet jelentett. A falu nem volt soha olyan távol a várostól, sem földrajzilag, sem lélektanilag, hogy népies-urbánus fázis-eltolódások alakulhassanak ki. Erdélyben mindenki egy kicsit paraszt is volt, polgár is volt, úr is volt. A közművelődésben elöl járó Erdélyben termékeny talajra hull a reformáció eszméje, otthonra talál a felekezeti türelmesség és a demokratikus gondolkodásmód. A kultúra, mégoly középkorias, provinciális köntösben is, de szervesen fejlődik, mert izmos gyökereket eresztett a társadalom minden rétegében. Ez az avitt kinézetű szellemiség mégis értékes, mert maradandó és élő, alkotásait tömegigény hozta létre. Ezért hitelesebb is a korábbi mátyási reneszánsz pompás virágzásánál, mert a közösség életébe, mindennapjaiba épült be, alapjául szolgálva a szellem további növekedésének, előkészítve a talajt az anyanyelvű reneszánsz ízlésének és irodalomnak is. Nem véletlen, hogy Bornemisza Péter, Balassi Bálint a reformáció térhódítása után szólaltatták meg anyanyelven a humanista életérzést, nem véletlen, hogy Heltai Gáspár szintén a reformáció eszméin nevelkedve válik a reneszánsz szellemiség anyanyelvű terjesztőjévé. Több emberöltő távlatából Heltai már érti és értékelni tudja Mátyás kultúraépítő zsenijét. Egy század múltán már a reneszánsz sem az a melegházi, délszaki növénypalánta, ami Janus idején volt, otthonra lelt immár a gyulafehérvári fejedelmi udvarban éppúgy, mint a demokratikus légkörű mezővárosokban, nemesi portákon és a polgári házaknál. A reformációnak köszönhetően szétsugárzott, megalapozott anyanyelvű kultúrában. Vallásosság és világi természetes egymásra találása ez – a kultúrabefogadás századokon porhanyított televényében. A Mohácsnál megbukott magyar állam tragikus módon az anyanyelvű kultúrába menti minden szellemi energiáját, és az anyanyelvűség lesz a három részre szakított magyarság – politikainál erősebb – összefogó kapocsa.
„A XVI. század elején pedig a már jól előkészített erdélyi földben elvettetik és kikél Luther Márton protestantizmusának magja, amely a szász nemzetet úgyszólván egy csapásra és teljesen egészében meghódítja és vele együtt a szász alaplakosságú, de már magyarosodó vármegyei városokat, hogy onnan kiáramolva a falukra, a nép közé vigye a lelkiszabadságnak és emberi egyenlőségnek krisztusi reménységét és kivonva Erdély népét az internacionális római egyház uralma alól, a kiépülő protestáns egyházban a nemzeti kultúráknak a társadalom minden rétegére kiterjedő széles és mély fundamentuma épülhessen fel.” (Erdély)
Ezzel szemben a feudális Magyarországon a társadalom kevésbé tagolt, egy-egy főnemes országrésznyi földbirtokot mondhat magáénak a rajta levő rengeteg jobbágyfaluval együtt. A polgárosodás lassan, a feudális érdekek ellenére zajlik, a jobbágytömegek nem alkalmasak a kor szabadabb szellemének a hordozására műveletlenségük és a beléjük ivódott szolgalelkűség miatt sem. A közműveltség nem itatta át a társadalom alsóbb rétegeit, ráadásul Mohács után a török hódoltság is visszafogja a fejlődést. A centralizált királyi hatalom Mátyás utáni hanyatlása a torzsalkodó arisztokrácia kényekedvének szolgáltatja ki az országot. A közösségi érzület híján levő főurak önzése törvényszerűen sodorja vesztébe a múlt dicsfényéből élő államot. Alapjainál nem egy önszerveződésre képes közösség, hanem anyagi ós szellemi nyomorban tengődő, szolgalelkűvé torzított jobbágytársadalom. A szolgaság nem kedvez a szellem szabad kibontakozásának, sem a felelősséggel végzett cselekvésnek. A felülről lefelé épített társadalomnak Mohácsnál el kellett buknia. Több mint másfélszáz évig Csáki szalmájaként tipratik töröktől, Habsburgoktól a kivérzett, elesett ország. De Kós Károly nemes gesztussal fel is oldozza országvesztő bűne alól a magyar arisztokráciát, ki bukásával már elkezdte bűnhődését.
„Mohács nem azt az egyetlen perzselő és fülledt augusztusi napot jelenti, amelyen (...) a magyar nemzet színe-virága lekaszaboltatván, el kellett esnie az országnak. De majdnem félszázadnyi romlásnak jelenti egyetlen kiragadott napját, az egyetlenül ragyogót, az egyetlenül becsületeset, amely még vigasztalást, reménységet adhatott a határtalan kietlenségben (...). A büszke magyar gálya roncsának egyetlen deszkaszála az a nap, melybe a fuldokló magyar gondolat belekapaszkodhatott a reménytelenség végtelen tengerén.
Ez Mohács jelentősége és nem több ennél!
Mohács a magyar oligarchia bűne, melyet semmi sem ment. De egyetlen tettéért mégis minden lelketlenségét el kell felejtenie a magyarnak és el is felejtette: akik gyalázatosan éltek, úri módon, gyönyörűen tudtak meghalni.
Ez a «nagyszerű halál» adja meg a mohácsi nap erkölcsi értékét, súlyos magyar jelentőségét.” (Erdély)
A Habsburg kézre került maradék magyar királyságban az ellenreformációnak is könnyebb dolga van, Bécs is közelebb esik. Eközben a török kezén levő országrészben bántatlanul terjedhet az új hit. A magyarországi újabbkori polgári fejlődés csírái éppen ezekben a török hódoltsági területen fekvő alföldi mezővárosokban találhatók meg, a gabonatermesztésnek és vágómarha-kereskedelemnek köszönhetően. De ezzel már kikalandoznánk a középkorból.
Azon az átfogó polgárosodási folyamaton, amin az erdélyi társadalom és közgondolkodás átesett a XV. századtól kezdve a XVIII. elejéig, Magyarország csak a törölt alóli felszabadulás után kezd elindulni. A lassú kibontakozás egy időben szembe is fordítja a polgári törekvéseket a nemzeti eszme képviselőivel, II. József idején, amikor a haza vagy haladás jelszavaival fémjelzett dilemma elé kerül a felelősen gondolkodó magyar. A reformkor oldja majd fel ezt a hamis ellentétet, amikor Széchenyiek fellépésével az ország elindul a modernizáció útján. A fejlődés középpontja ettől kezdve Pest-Buda, ahonnan kiindulva, lassan bontakoztatja ki a szunnyadó energiáit az ország. Az erdélyi polgárosultság fölénye egyre inkább a múlté lesz, Budapest és a Királyhágón túli városok közelebb kerülnek a modern Európához mint valaha is voltak a történelemben. Ehhez képest ez a modernizálódás Erdélyben lassúbb, szerényebb léptékű. De az alapok megvannak, a néhai közművelődési alapozás ma is érezteti még áldásait. Erdélyben, a székelyföldi falvakban még századunk közepéig is nagyobb becsülete volt a tanultságnak-tudásnak, mint az alföldi falvakon, tanyákon, ahol minden szegénység dacára a föld könnyebben eltartotta népét. S az erdélyi kisember modora is polgáribb, megértőbb volt, mint az Alföldön. Ez talán ma már nem így van.
De a középkor végén Erdély közelebb állt szellemben a polgári világ mintaállamaihoz, Hollandiához, Angliához, mint a feudális és jobbára katolikus Magyarország. Amikor a magyar állam elbukik, Erdély átvállalja a nemzeti nyelvű művelődés ügyének továbbvitelét. A tudati, szellemiségben eltolódás közte és a nyugati rész között majdnem akkora (ha leszámítjuk a nyelvi azonosságot), mint a polgárosult, fejlett civilizációjú, iparos Csehország és a pánok Lengyelországa között. Az utóbbi is erőteljes oligarchia uralma alatt ólt, annyi nemes tán sehol sem jutott egy főre, mint a lengyel társadalomban. Ez is katolikus és feudális, par excellence agrárállam maradt, míg a csehek már a XIV-XV. században elindultak a városiasodás és polgárosodás útján és a polgári civilizáció a cseh társadalom meghatározó vonásává vált. Csoda-e, ha a lengyel állam is elbukott, szomszédai megvárva az alkalmas történelmi momentumot – három felé szaggatván. Megszületésük óta sok a párhuzam a magyar és a lengyel állam fejlődése, a két társadalom természete között. S közös végük volt, hogy nem tudtak idejében kinőni a feudalizmusból. Mert amikor Don Quijote megjelenik az európai kultúrában, a lovagi életideálnak annyira megszűnt a létjogosultsága nyugaton, hogy túlzott hangoztatása derültséget kiváltó anakronisztikus jelenség, akár a derék la manchai lovag esetében. Cervantes hőse ezt az önmaga árnyékán túllépni nem tudást példázza, bár kétségtelenül van benne valami heroikus szépség és tragikum, ami kiemeli a hétköznapok vulgaritásából. Sokatmondó, hogy a magyar feudalizmus paródiájára több mint kétszáz évig várni kellett még, Mikszáthig.
A lovag őseire hivatkozik, és egyéni bátorságára büszke, számára legfőbb erény a becsület. A munkát, a pénzkeresést megalázónak tartja, a gyakorlati tudást nem sokra becsüli. Annál többre az öncélú műveltséget és a művészeteket. Csakhogy a világ változik, a származás már önmagában egyre kevesebbet ér, az egyéni képességek, teljesítmény és leleményesség annál többet. A polgár alkotó munkával elérhető jólétre törekszik, a lovagi becsület helyett nála kulcsfontosságú a polgári tisztesség és megbízhatóság. A tekintélyeivel a józan ész váltja fel, a heroizmust egy prózaibb világ, mely a gyarapodásra rendezkedett be. A polgár megtapasztalta, hogy a harcban ugyan győzni is lehet, de elveszni is, míg a konfliktuskerülő, kompromisszumra kész magatartással, a szívós, kézzel, de ésszel is végzett munkával egyértelműen fenn lehet maradni, sőt gyarapodni lehet. Márpedig az élet (a lehetőleg békés élet) a legfontosabb.
Két világ bontakozik ki előttünk Kós műveiből, kétfajta úton járó magyarság. A nyugatibb Pán („a pannonok nevet adó Pánjukban tisztelték a természet vak erőit, s rendszerint Dionüszosszal és a szatírral együtt ábrázolták...” – írja László Gyula), az erdélyi pedig Kadmosz igézetében... Egyazon törzs kétfelé nőtt koronája. Ott egy felülről inspirált és irányított, kissé kincstári ízű kibontakozás, itt egy alulról felnövő, a társadalom minden sejtjét átható demokratikusabb, közösségi öntudatot árasztó és kissé kopottas kultúra. Különböznek, mert eltérő indítékok és igények hívták életre, nem ugyanazok számára.
Erdély polgári szellemiségét csak a Habsburg birodalmi bürokrácia tudja megfojtani azzal a démoni ötlettel, hogy a közügyekben való döntés és felelősség terhét leveszi a közösségek válláról – helyettük és nekik vagy rajtuk – döntve, uralkodva, parancsolva. Így öli ki az önszerveződés többévszázados reflexeit és gyakorlatát, az alulról építkezés technikáját. Ezzel a guberniummá szervezett Erdélyt oly mélyen dönti évszázadok alatt kimunkált vívmányai alá, hogy az elveszíti a környezetével szemben felhalmozott minden helyzeti előnyét.
A haza és haladás említett dilemmájához hasonló a néha még ma is szerencsétlenül felmelegített népies-urbánus vita, hasonló fejlődési fáziseltolódások eredménye lévén. Az, amit népinek érzünk, szerves fejlődésű közművelődésünkön van megalapozva, de a közízlés is változik, egy későbbi korban képes lehet annak a befogadására, amit ma még idegenkedve fogad. Ha ez a – mindenkori urbánus címkével ellátott – valami nem múló divathóbort, a kultúra valószínűleg előbb-utóbb asszimilálni fogja. Ezért fölösleges a vita, az urbánusok türelmetlensége is, mert megfontolandó, hogy érdemese erőltetni olyat, aminek nem jött el az ideje. Hasznosabb ehelyett azon munkálkodni, hogy előkészítsük befogadásához a közízlés, a kultúra terepét. Az igazi értékek a késéstől nem szenvednek csorbát, de felérik hozzájuk egy új, gazdagabb műveltségű, tágabb látókörű nemzedék, mely felfedezi és átveszi. Vigasztaló, hogy ma Janus Pannonius dunántúli mandulafája ugyanabban a reneszánsz-képünkben foglalhat helyet mint Balassi költészete, Ponciánus császár históriája vagy Tinódi lantos szerzeményei. Mind megérkeztek a mai emberhez, mert kiállták az idő próbáját. És Kadmosz vetése mindig újrasarjad...
MURVAI BÉLA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék