Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. október, XI. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

SZEMLE

Költő a kéregtoronyban

Szijj Ferenc: Kéregtorony. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999.

"Ugyanaz az idős házaspár, ugyanott, / az egyikük bottal, de hogy melyikük, / már nem tudom, talán közös bottal / jártak ketten, ugyanott akart / átmenni előttem az úttesten. / Először elengedtem őket, másodszor nem, / vagy fordítva, mert siettem."
"Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan. A menhelyből sürgönyözték: "Anyja meghalt. Holnap temetik. Tisztelet. Részvét." Ebből nem derül ki. Talán mégiscsak tegnap."
Az első idézet Szijj Ferenc Kéregtorony című hosszú versének, a második viszont Albert Camus Közöny című regényének kezdete. Mindkettőnél mellbevágó a teljes érzelemnélküliség, vagy legalábbis az arra való törekvés. A szerzők bizonytalanságot jelző nyelvi alakzatokkal ('nem tudom', 'talán', a 'vagy' kötőszó használata) érik el azt a nagyon furcsa hatást, hogy az olvasó azt higgye, a narrátornak voltaképpen nincsenek is érzelmei. A látszat azonban csalóka. Íme, mit ír Karátson Endre Akivel nem beszélünk című tanulmányában, melynek alcíme Camus Idegenje barokk olvasatban: "Meursault nyelvezete teljes egészében arra való, hogy a tudatosítást megakadályozza, s hogy ezáltal mindenki másnak a tudatát kizárva gyártson magának egy világot, melyet természetének kénye-kedve szerint uralhat." (Baudelaire ajándéka. Jelenkor, Pécs, 1994. 287. o.) Mintha a Kéregtorony mondatainak is ez lenne a célja: a tudatosítás megakadályozása, vagy inkább a tudott dolgok eltávolítása. A III. fejezet történetét az elbeszélő mindegyre megszakítja: olyan szavakba és kifejezésekbe ütközünk, mint: 'nem tudom', 'csak arra emlékszem', 'nem emlékszem', 'talán'. Hogy lehet ennyi mindenre nem emlékezni, mikor az egész szakasz s végső soron az egész kötet arról szól: a narrátor mindenre emlékszik, mindenre a világon? "Abból lett ez a kegyetlenség", mondja a IV. fejezetben, abból, mármint az emlékekből, "élet és halál véletlenjeiből".
Kegyetlenség persze a kimondás révén lesz, hiszen ki tudná mindezt, ha nem mesélnék el nekünk? De elmesélik, méghozzá minden látszat ellenére félelmetes pontossággal. A bizonytalankodó szintagmák kétségbeesetten kutakodnak, s ez éppen arra jó, hogy a narrátor felmutathassa a szenvedést.
"... Meursault a realizmus paradoxonját képviseli - írja Karátson. - A maga állandó belső válságában testesíti meg, mégpedig úgy, hogy szaván fogja. Látásmódjában minden anyagi valóság gyanánt jelenik meg, a belső valóság nem kevésbé, mint a külső. Minden a térben helyeződik el, a konkrét, fizikai szemlélet kiváltságos birodalmában." (uo. 289. o.)
Ugyanez történik a Kéregtoronyban is. Érdekes megfigyelni ugyanakkor, ahogy a mű beszéde egyre távolodik a tárgyaktól, s egyre közeledik az érzelmekhez és gondolatokhoz. Az első fejezet nagyon is tárgyszerű; itt-ott megcsillan ugyan a személyesség, de hát még a legszárazabb elbeszélést sem lehet az egyéniség teljes kiiktatásával elmondani. A második fejezet utolsó négy sora viszont már szinte programszerűen a zavarodottság és így az érzelmek felé mutat: "Végre nem kellett mást,/ csak ülni, nézni ezt a belátható, /változékony messzeséget,/ és a kínzó kérdésekre válaszolni." Ezután következik az anya története, a már idézett távolító kifejezésekkel. A IV. fejezet (l)-es szakasza néhány sortól eltekintve visszamenekül a tárgyiassághoz, hogy a (2)-es aztán annál erősebben foglalja össze a kötet "célját":
"Ezek csak ilyen körülmények, hozzátartoznak/ valamihez, nem is tudom. Talán hogy hogyan/ választották ki egymást ilyen iszonyú/ láncolatban élet és halál véletlenjei./ De nem akarok különösebben emlékezni./ Túl sok volt a belenyugvás, kezdetektől fogva,/ még azokban a pillanatokban is, /amelyeket megkímélt az idő./ Abból lett ez a kegyetlenség." Furcsa ez az idézet: túl sokat magyaráz, már-már magyarázkodik, miközben az elbeszélő ismét távolítani próbál: "De nem akarok különösebben emlékezni." A módhatározó megbolondítja a mondatot. Emlékezni akar ugyan, de nem "különösebben"? Hanem miképpen?
Úgy vélem, annak ellenére, hogy az elbeszélő az előzőekben megássa a helyét, ez a szakasz kilóg a műből. Túlságosan kimondja azt, aminek inkább az olvasóban kellene megfogalmazódnia.
Az V. fejezet a báty emlékezete, a VI.-ban pedig ismét feltolulnak az érzelmek, de ez a telítődés most nem bosszantó. Igaz, itt nincsenek annyira "tisztán" előtérbe tolva, mint a IV. fejezet (2)-es szakaszában: házak, utcák, hidak, labdák, partok fogják körül őket, az a szükséges túlbeszéltséggel száraz tárgyszerűség, amely Szijj talán legnagyobb erénye:
"Nem is nagyon akarok kimenni az utcára./ Van úgyis mindennap a feladat, muszáj./ Készülődni kell hozzá, emlékezni és kalkulálni,/csupa viszontagság, már az indulásba felőrlődöm./ Vagy ha süt a nap, akkor legfeljebb a napért,/ ha jön belőle egy kis meleg s jut emberre is/ az óriási hidak után."
Innen aztán az elbeszélő olyan magaslatra jut a befejezésben, hogy onnan már tényleg csak zuhanni lehet, szépen lemászni semmiképpen:
"Feküdni a homokban, és a lábamat/ hadd csapkodja úgyszólván a víz, / a bőrömön száradjon a só a nap hevében,/ a fülemet hadd lúgozza ki a céllövöldéktől/ idáig elhallatszó többféle zene és mikrofonos/ kikiáltóhang egyidőben, a szememre/ nehezedjenek rá a másik zavaros/ kiterjedésből a felhők. És ez az egész/ kevés világ addig is, míg az ölelésre/ lévőkért érzett félelem véres detektora/ úgyis rögtön felpiszkálna, hiába,/ peregne, mosódna, telne, fogyna nélkülem."
Ez a tizenkét sor annyira megemeli az addig is fent lebegő verset, annyira összefoglalja a szerző minden ösztönét és tudását, annyira elfogadtatja a tárgyiasságból kicsapó legforróbb érzelmek líráját, annyira egyedivé és nagyszabásúvá teszi ezt a költészetet, hogy alig hiszünk a szemünknek. Szégyelljük, hogy egyáltalán nekifogtunk az elemzésnek. Irigység és sajnálat fog el.
Szijj most már egyedül van, mint az igazán nagyok.

DEMÉNY PÉTER

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék