Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. december, IV. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Papp Sándor Zsigmond

Papp Sándor Zsigmond
ANAPESZTUS
(U) mikor a szerelem átitatja az izmokat, a csend mindig több, mint egy be nem vallott érzés vagy akár egy elmaradt cselekvés tétovasága. talán: te meg én, sok ismeretlenes egyenlet. meztelenné dühített virág. vagy két bimbó, melyekből kipattanni igyekszik a vágy. mint egykori feloldozás, mint egykori kétségbeesés. csak mi: emberekké idomított lények, néha undorral is, mint mikor megcsikordul fogaink közt a házaktól ellopott cementpor, téglaíz. ahogy kavarog a szél karjaiban, nagy felhőben reszket a folyó fölött, ami mindig zavaros az örvények álnok fodraitól. ilyenek vagyunk, átölelten s megalázva, ilyenek vagyunk itt, az ágyban. egymás ágyaiban. minden templomok legszebbikében. köldökzsinór köztünk szavaink múlandósága, simogatásaink ünneppel kereszteltek. vagy csak úgy hisszük, mikor megértetni igyekszünk egymással ezt az egyszeri örökkévalóságot, amely belőlünk sarjadt ki. a sötétben tapogatózva, céltalanul magasra tör és örökzöld is, mint a fenyők rátartisága a havasok oldalán. mosolyod is ilyen határtalan.
(U) „She’s playing with love” – jelentette ki sejtelmesen Robert Redford az ügyeletes csábító szerepében, pillanatokig kimerevítve a mozivászonra. Teljes elmerengő életnagyságában. Pimaszul kék szemével (ezt, ha jól emlékszem, szexepilnek keresztelte a nővérem) öklömnyi darabokat hasogatva ki az olvadó nők szívéből. Gusztustalan. És persze, sikerült neki. A Nagy és Végzetes Egybeolvadás ott vibrált a színes fénynyalábok játékában, nyakon öntve valamilyen elviselhetően szimfonikus aláfestéssel. Nem értettem a lényeget. Legfőképp Jolánka könnyeit nem (olyan rizsszem méretben), ahogy ide-oda csapódtak az arcán a vastag púderszigetek közt. Nővérem behunyt szemmel smárolt avval a tüskehajú alakkal, akit egy délutáni lötyögésben szedett magára, hetekkel ezelőtt. Szerintem beleélte magát az össznépi lelkesedésbe. Aztán kiszédültünk a fáradó napsütésbe, hunyorogva az élményektől. Még megbámulták a plakátot, s eltették a megcsonkított jegyeket. Én csak álltam kielégítetlen kíváncsisággal, valamiféle döbbent csalódással a tömegben. „Ennyi volt az egész?!” – értetlenkedtem józanul, de rögtön elhallgattam, mert úgy bámultak vissza, mint megrögzött illúziógyilkosokra szokás, akik elherdálják a mítoszok csodateremtő erejét, s így lemaradnak a Lélek esszenciáiról. Elandalogtak mellettem az olvadt nők. Egyikük sem nézett rám, még futólag sem. Egyszerű barna íriszemre nem tapadt a tekintetük. Csupán az a kis zaj maradt itt, mikor két nylonharisnyás láb összeakad egymással a miniszoknya feszítésében. Az az ingerlő surrogás. Talán már sejteni vértem, ezen a vasárnap délutáni csupasz főutcán, ahogy lyukas zsebembe töröltem nyirkos tenyerem, hogy miért is kék a boldogság madara. S ez, kamasz igazságaim közt mérhetetlen igazságtalanságnak bizonyult. Ekkorára nőtt bennem a keserűség.
(–) néha, mikor megmoccansz, hozzám ér bőröd furcsa puhasága, pórusaink egymásra zuhannak, melled arcomat keresi, de ott csak a tegnapi borosta szúrós állhatatossága fogad, az érzéketlen valóság dörzspapírja. egymás mellett heverünk, mint két elhasznált test, kigyomláltan a gyönyör kertjéből. a reggel karcsú sugarai felnyalábolják az izmok rángásait. egysejtűek vagyunk, gyilkos amőbák. testünk körbefogja a megszenvedett álmokat, csak a váz marad utánunk. az emésztés nedvei, ahová pedig még csak úgy totyogtunk, mint a kisgyerekek, (talán még ártatlanul is) bizonytalan léptekkel közeledve, karjainkkal csapkodtunk, egyensúlyunkat keresve, megkapaszkodtunk a dívány rojtjaiban. rajtad rózsaszínű bugyi volt, rajtam kék. a kötelező külsőségek, pedig beszélni sem tudtunk igazán, csak sírni, teljes odaadással, vagy meghallgatni a meséket a tündérekről s az igazságról. mellbimbóid, mint a Névtelenek Tornya a Hold fényudvarában. ajkaim közé bújik, átbújik a fogak metsző szögesdrótjain, keresztül nyelvem síkos csatornáin, hajszálaid remegnek, szemed késpengényire szűkíted, majd lebegni indulsz lassú csapásokkal, de még mindig meztelenül. a reprodukciók már ébredeznek, a por hullámokban lopakodik, meg-megáll a szoba foltjain. ezek már a holnap istenei, és olyan legyőzhetetlenek. ujjaid követelőzők, magad után vonszolnád ezt az elnehezült burkot, ami én vagyok. a rugók fájdalmasan nyögnek alattunk (én csak ezt hallom); a falak megvetően mérnek végig (én csak ezt érzem), szégyen ez a rítus, de te már ott pihegsz az ernyedés állapotában, nem tudlak visszahozni. zihálsz és fuldokolsz, ajkaid kiszáradtak, megégetted magad, bőröd fénylő massza. alakítható vagy most, mint egy agyagtömb, csak a legendák csöndje hiányzik. a mítoszok. én sem találom érzékeim üres termeiben, nehéz vagy. fejed állam alatt pihen. nehéz, mint egy bolygó, mint egy kihűlt Vénusz, ahogy poklaival néha elbújik a Nap mögé. csípőd így is fényűző, az a rakoncátlan ív még mindig ott feszül, simogatva keresem benned a megnyugvást, combjaid párásak, a mozdulatok hevétől nyirkosak, leseprem rólad ezt a vigaszt, a szerelem száradó leheletét. érzem, ahogy lélegzel. mázsányi terheket engedsz ki magadból. látom, hogy félsz, a reggel rezzenéstelen tekintetétől rettegsz. sosem voltál eléggé bátor, ha engedném, a sarokba kucorodnál, ahol van még egy kis homály az esti mámorból. vagy a polcok mögé settenkednél, lábaid karcsúsága elvonná az éleződő ébredés figyelmét, s én végképp egyedül maradnék a lepedő árkaiban. még maradsz. vállam perzseled. a holtak iszonya űz engem, a pontosan számon tartott halottak itt vannak bennem, minden veszteség: a bánat páncélos lovagjai; gyerekek, az érzések csírái. lányok és érett nők csábításai, férfiak, a hiúság sarlatánjai; riadt csavargók. a halottak mind itt vannak. arcuk kirajzolódik, hallgatásukkal megrémítenek, szőke fürtjeid cirógatják a szám. s már alszol is. érinthetetlenül.
(U) A 200 m-es úszódöntőket néztük. Széles vállú, deszkamellű csajok kínlódtak a habokban, szinte forrt a víz. A tüskehajú pofa a nővérem melleit szorongatta (vagy markolászta?) a sarokban, apám karosszéke mögött. Azt hitték, nem látom. A nővérem néha ugrott egyet-egyet, mint egy hülye hal a szárazon, amelyik nem hajlandó tudomásul venni, hogy úgyis halászlé lesz belőle. Festett haja csak úgy repdesett körülötte. Állítólag szerették egymást, mert a tüskehajút már bevezettek a család kötelékébe. A beavatás egy Szent Családi Összeröffenés keretében történt. Az nem igaz, hogy olyankor mindenki olyan rohadtul udvarias és elnéző. Még rám se visítottak, mikor kiöntöttem az originál angol teát (leheletnyi tejjel) a perzsaszőnyegre. Csak röhicskéltek tréfás kedvükben. Most már tehát joga van a tüskehajúnak (Péternek hívják, de a nővérem csak Pierre-nek szólítja) nővérem melleit dögönyözni a sarokban. Persze, csak az apám karosszéke mögött. Ilyen a nyárspolgári szemérem. Aztán eltűnnek a szobájukban, s leeresztik a redőnyt. Az az iszonyú zaj végigdübörög a lakáson, a csigolyáimat ütögeti. Felrakják azt a számot, hogy „I need you”; áááj nííííd júú bömböli a néger kórus mindent betöltő hangorkánja. Nem értem, mi lehet ebben az élvezet. Pedig olyan elégedett fizimiskával jönnek ki, hogy az már szemtelenség. Janika aszongya, hogy szemfényvesztés az egész kalkuláció. Ebből én nem értek semmit. Inkább a „No women no cry”-t hallgatnám, mert abban van némi alapigazság, s én erre érzékeny vagyok. Még akkor is, ha a nővérem megpukkadna mérgében.
(U) aztán öltözködni kezdesz, egy ősi bluesban. Muddy Waters és John Lee Hooker hangjai segítenek elnyomni távozásod apró neszeit. ilyenkor sosem beszélsz. tekinteted bőröm alá tolakszik, szerelmed nyomait keresed, a visszatérés esetleges lehetőségeit. igazi nő vagy már, ha felvetted piros ruhád, ami olyan jól illik az arcodhoz. a szűk szoknyát csípődhöz idomítod, a magas sarkú cipőt lábaidra illeszted, halvány rúzst is megengedsz magadnak, szemed fölé pasztellszíneket húzol. mégsem vagy olyan, mint a tavasz, vonásaid félelmetesen kiszámítottak a tükörben, beleszimatolsz az áporodott levegőbe. még érzed (ahogy én is) a virágok tegnapi illatát, átestek kipárolgásait, a pezsgődugót a parkettre pöccinted, a poharak megvillannak a redőny résein betüremkedő fényben, minden hang mögötted van már. a zuhany éles hangjai, sima talpad csattanásai a padlón, a küszöbig pár lépés a szoba. de még megfordulsz egy Marilyn Monroetól ellesett mozdulattal. szemed hálás a gyönyör öntudatlanságáért. mosolyodat elsimítja a pasztellszínek lágysága mesterkélt vagy, de ezt nem mondom meg. Muddy Waters finoman lüktet a fülemben, nem is hallom az ajtó nyikorgását. a kilincs visszapattan előbbi közönyébe ekkor mozdulok. a fürdő tisztasága hívogató. a víz csobogása elmossa a gondolataimat.
(–) „Anapesztus, daktilus, jambus” – kántálta mereven a nővérem az előszobából. Alig figyeltem rá, pedig tele volt a ház csordultig elkövetkezendő vizsgáinak stresszével. Leugrottam a szeméttel, csakhogy ne halljam azt a sopánkodást. A kapualjban a házfelügyelő (özv. Bátori Melinda) unottan seperte a vizes flasztert. Csak röhögött fogatlanul, mikor meglátott. Elítélő véleményét (megalapozott erkölcsi fennhanggal) nővérem lazaságáról bőszen hangoztatta előttem a nyilvánosság teljes kizárásával. Ezt azért tiszteltem benne. Akkor – úgy mondogatták – még a falnak is füle volt. A tüskehajú éppen szobrozott a lóca mellett, a vadgesztenye tágas lombja alatt. Félórája sem volt, hogy túlméretezett rikácsolás közepette kirúgták (még én is sokallottam), mert kérem, a vizsga meghatározó az ember életében. Pierre ezt nem tudta. Eléggé rezignáltán gyűrögette a cigarettáját. „A testvéred nem nagyon flúgos” – jelentette ki összes tapasztalatával, s megpróbált némi edzettséget vinni a szerepbe. „Ühüm” – bólintotam megértően, mint aki pontosan követi az eseményeket. „Nem hinném, hogy a vizsga – töprengett halálkomolyan –, lehet, hogy megjött a havija, attól ilyen huzatos, de...” – harapta el a mondatot, pont akkor, amikor kezdett izgalmassá válni az ügy, mint aki megijedt a szavak véglegességétől. Fürkészőn végigmért, majd kifújta a füstöt. „Lehet” – vágtam ki olyan magunk-közt-vagyunk cinkossággal, pedig halvány fogalmam sem volt a témáról. Talán a zsebpénze – okoskodtam magára hagyva a kitessékelt titánt. A vadgesztenye árnyékában határozottan elkámpicsorodott jellege volt, s ezen nem segített az a kültelki vagányság, ahogy mélyen leszívta a cigarettát. Meg akartam vigasztalni (éppen ráértem, mert az özvegynek semmi új híre nem volt, amit megvitathattunk volna), mint férfi a férfit, bár nem igazán tudtam, mi abban a nagy boldogság, ha gyűrögetheti nővérem vérbő ütközőit. Végül hagytam a fenébe, s feltrappoltam az emeletre. „A-napesztus, daaak-ti-lus, jam-buuus” – skandálta fáradhatatlanul. Szerencsére ma a spondeus és a trocheus lekerült a műsorról. Anyám bepárásodott szemekkel csüggött rajta. Apám horkolása kihallatszott a szobából. Irigyeltem ezt a hozzáállást. Mindent egybevetve, mégis hasznosnak bizonyult ez az akarat, mert vizsgáit könnyedén tette le, s így emelt fővel indulhatott az értelmiségi (entellektüel) állások irányába. A tüskehajú aztán kikopott a család nyilvántartásából, semmi nyomot nem hagyva maga után. Nőni kezdtem. Bizonytalanul. Az idétlen fiúkat idétlen lányok váltották fel az örök körforgásban. Időnként kihallatszott a szobámból az „I need you” édeskés dallama. A „No women no cry” alapigazsága méltánytalanul háttérbe szorult. Nővéremnek váratlanul fia született, s nem a gólya hozta. A közvéleménykutatás alapján rám hasonlít. Sajnálom. Az özvegy aszott teste lassan tűnt el a lakónegyed zsibongásában. Magával vitte motyogós élceit, melyek megnevettettek egyszer-egyszer. Róbert Redford kék szemét Chuck Norris izmai követték. A mondatok leegyszerűsödtek és eldurvultak. És nem volt Egybeolvadás. Még kint, az utcákon sem.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék