Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. november, IV. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Visky Ferenc

Visky Ferenc
HATALMASAN CSELEKEDETT...
Börtön és szabadulás
„Az Isten fia nem azért szenvedett halálig, hogy az embernek ne kelljen szenvedni, hanem azért, hogy szenvedései olyanok legyenek, mint az övé.”
G. MACDONALD
1958 pünkösdje gazdagon köszöntött reánk. Magyarkécen, egy romániai kis faluban már mutatkoztak a gyülekezet életében a megújulás jelei. A falu nagy „halai”, az alkoholisták közül is némelyek felismerték Krisztusban Szabadítójukat.
Egy nap levelet hozott a posta. Rendhagyót. Egy lelkésztársam felesége ezt írja: „Ma éjjel súlyos beteg, tbcés-kavernás férjemet elhurcolta a szekuritáté, a titkos rendőrség. Ha nem hinném azt, Aki negyednaposan is kihozta Lázárt sírjából, többé nem remélhetném vele e földön a viszontlátást. Ámde hiszem...”
A hír megerősítette bennünk, amit úgyis tudtunk. Rövidesen rajtunk a sor. Megindultak a masszív letartóztatások. A falu népe még mindig vonakodott vállalni a kollektív nyomorúságot a mezőgazdaság kolhozításában. Dúlt az ideológiai harc is. A kommunista rendszer meg akarta semmisíteni legádázabb ellenségeinek tartott, keresztyén hívő közösségeket.
Csaknem egy hónap telt el. A romániai Református Egyházban a megújulási evangéliumi mozgalom néhány tagját már rács mögé tették. Naponként szorongtunk, nehogy kimaradjunk a letartóztatásból. Hátha nem lesz erőnk hitünkben megállani a „szabad” életben.
Pünkösd másodnapját telis-teli templomunkban bensőségesen ünnepeltük. Egészen betöltött a középkori, Isten Szentlelkét hívó ének:
Adj nékünk teljes örömet,
Idvességhozó kegyelmet;
Köztünk minden gyűlölséget
Ronts el, és adj egyességet.
Búcsút vettünk a gyülekezettől, ki gondolta volna: ez az utolsó találkozásunk.
Otthonunkban tovább élt pünkösd öröme. A gyermekek hancúroztak az udvaron. A két legkisebb, Péter és András alig egyéves, ölünkben fecsegtek a maguk nyelvén.
A pokol erői megirigyelték örömünket. Leszállt az est, s mi még mindig a lelkészlak kertre néző ajtajában álltunk. Váratlanul sötét árnyékok húznak felénk. Engem keresnek. Kezükben házkutatási engedély intenek, s ez azt jelenti, többé senki el nem hagyhatja helyét. Csak a gyermekek feküdhetnek le. Valósággal, mintegy öten, megszállják szegényes hajlékunkat. Mindent átkutatnak. Főleg könyveim és levelezéseim érdeklik őket. Bennem ott ül a szorongás: Nehogy elrejtsenek valahová, szokásuk szerint, pisztolyt vagy/és rendszergyalázó iratokat.
Éjjel két óra. A „bűnjelek” az íróasztalomon sorakoznak, jegyzőkönyvbe kerül minden könyv, minden levél. Tanúkkal együtt alá kell írnom: ez az, amit találtak. Feleségem mellett ülök az irodában egy lócán. Nem mozdulhatunk. Hátratett kezemről észrevétlen lehúzom jegygyűrűm, s a feleségem kezébe csúsztatom. Éppen idejében. Tudomásomra hozzák: Velük kell mennem. Sebtében átöltözöm. A kicsiny gyermekágyak fölé hajolok. Megcsókolom utoljára mind a hetet. A legnagyobbik alig tízéves. Feleségemmel halkan könyörgünk. Ha itt már nem, a sötétség nélküli hazában újra együtt.
Kis ponyvás kocsi áll a kapunk előtt. Beültetnek, közrefognak. Megadom magam, nem nekik. Neki, Aki a föld királyainak Fejedelme. Robog velünk a ponyvás halálkocsi, a rossz földes, erdei utakon. Vajon hová visznek? Reggeledik. A kocsi begördül egy járási székhely szekuközpontjának udvarába. A lépcsőkön revolverükkel hivalkodó sötét alakok várják újabb áldozatukat. A folyosó végén hatalmas, az egész teret betöltő embervér-piros betűk fogadnak: Vigilenţă! Éberség! A nekik szóló felhívást nekem szólóként olvasom. Még írásukban is Jézus szavát hallom: „Vigyázzatok és imádkozzatok...!” A borzalmak házában ez az első jele annak, hogy Megváltóm nem hagyott magamra. Olyan hatalmas, hogy ellenségeinken át is az ő szava szólhat. Vigilenţă! Éberség!
Szembeültetnek a fallal. Egy pocakos pisztolyos őr ügyel minden mozdulatomra. Alvatlan, elcsigázott vagyok. Egyre ismételgetem magamban Ésaiás próféciáját: Mint juh vitetik a mészárszékre, és megnémul az öt nyírok előtt... (És. 53, 4.) Újból izgatott szaladgálás, járkálás. Ismét betuszkolnak a ponyvásba. Vajon hová...? A kocsiból nem látom a külvilágot Mégis sejtem A Nagyváradi központi „Vágóhídra” visznek. Egy kisebből egy nagyobba. Az órás út végtelennek tűnik. Ismét egy udvarra fordulunk be: vaskapu, beton, szöges drótkerítés. Halálos csend. Csak az eget látom. Az őrök sem beszélnek egymással. A mozdulatokból értik egymást. Ajtó nyílik, s immár egy egyenruhás, tagbaszakadt kezébe kerülök elcsigázottan. Gyakorlott mozdulatokkal végigtapogat. Mindent elszed: cipőfűző, nadrágszíj, cipővas, mindez veszélyes lehet. Innen a halálba se menekülhet senki. Kínzóinknak fogalmuk sincs. Jézus halála lett menhelyünk. S megakadályozhatatlanul vagyunk halálában s egyben feltámadásában. (Róm. 6, 3-6.) Kiszolgáltatottan és mégis Jézusban elrejtetten.
Sötét szemüveget húznak a fejemre. Már nem is látok, és nem is mozdulhatok. Valaki megragadja a karom, s a lépcsőkön lefelé visz. Keze nyomásával jelzi: jobbra-balra, fel-le. A földszintről a pincébe visznek. Ennyit megállapíthatok biztosan. Annyi emberi tragédia színhelye. Mégsem vagyok egyedül. Érzem annak lábnyomait, Aki elöltem járt. A csend elhordozhatatlanul démoni. Filc papucsos őreink léptei nesztelenek. Megint nyílik egy ajtó. Az őr hirtelen lekapja fejemről a vak-szemüveget. Egy keskeny, csupa betoncella tárul fel: kicsi vasrácsos ablak, két betonágy, rajta szalmazsák és pokróc. No, meg egy fiatalember. Ő is rab, egyetemista. Később kiderül: ő az én besúgom, akit rám állítottak. Szegény, kétszeresen rab.
Jobban szétnézek új lakásomban. Már az ajtóban észrevettem azt, ami mosolyra késztetett. A meglepetés öröme jár át: micsoda Pásztorom van nékem: betoncellában is legeltet... Társam meglepetve kérdez: kicsoda ön? Itt nem nevetni, hanem sírni szoktak. Ágyamra ülve magyarázom: tudja, letartóztatásom előtt súlyos húgyútgyulladás kínzott. A tünete gyakori ingerencia. A rabok szörnyű szenvedése éppen ebből adódott. Naponta egyszer engedélyezték a WC-t. Mi lesz velem, gondoltam! Azok sorsára jutok, akiket elevenre mart az urina. Amikor beléptem a cellába, az az éjjeliedény integetett felém ott az ágyam mellett. Igen, mondta a fogolytársam, mától rendelték el, hogy mindenik cellában legyen. Látja, mondtam, most tudtam meg, hogy Isten ilyen gyöngéden szeret még egy éjjeliedényen át is. Ennyi szeretetet csak hálától sírva -mosolyogva lehetett elhordozni.
Három hónapig tart a vallatás. Szüntelenül rajtam a vak szemüveg, amíg a kihallgatómhoz visznek. Vigasztalást kapok itt is: vakon kell követnem Jézust! Ez az én Gabbatám, Praetoriumom. Az Ő ígérete: „A sötétség fénylik, mint a világosság!”
A vádak iszonyúak: államrend megbontása, összeesküvés. A kapitális ítélet a kivégzés. Hajszál választ el a főbelövéstől. Műveletlen kihallgatótisztem szajkózza, amit belévertek. Az evangéliumból kapitalista politikát ferdít. Végül besorolnak a halálparagrafusba. A 203.-ban a kezdő büntetés 15 év, a felső a halál. Végül is zátonyra fut kísérlete, kivégzési szándéka s „csak” a felső határnak alig maradok alatta. Ügyem itt lezárult A kegyetlen kihallgatom így vigasztal: „Többé nem fogja meglátni a családját, itt döglik meg.” Újabb kihallgatás. Egy főtiszt fejlevágatással fenyeget. Erőt nyerek a válaszra: „A keresztyén mártírok vére mag. Gazdagabb lesz utánunk az aratás.” Meghökken, zsidó „Fáraó marad alul – mondom –, nem Mózes!” Mintha fény villanna át rajta: mosolyog. Hiába, aki Mózes népéhez tartozik, annak szekusként sem sikerül elfelejteni származását. Úgy válunk el, mint akik értik egymást...
Újból a rabszállító kocsi. Letartóztatásunk óta most vagyunk mindnyájan együtt. Szólni nem szabad, de egy-egy tekintetben sugárzik az erő. Nyolcan vagyunk: öt lelkipásztor, három presbiter gazdálkodó földmíves. Fegyveres őrök kísérnek a tárgyalóterembe. Zsúfolásig megtelt a terem, szeretteink is ott vannak. Épp csak rájuk esik tekintetünk. Magas rangú katonai bíróság. Zúg a vádirat: állam és kultúra ellenesek a szocializmus szent eszményeinek lábbal tiprói. A védők erőtlen magyarázkodásaira senki nem figyel. Az egész egy cirkusz, színház. Az ítéletet nem a bíróság mondja ki, vele csak kimondatják, ami előre készen van. A bíró utolsó kérdése. „Összeegyeztethető-e a keresztyén hit és a kommunizmus?” „Semmiképpen!” – feleli bennem az, Aki megtanít minden igazságra. „Ámen” – mondja a bíró –, „ámen” – mondom a bíró ámenjére.
18 évtől felfelé 22 évig kapjuk, teljes vagyonelkobzással a kényszermunka büntetést. Fel sem tudjuk fogni a hallottakat. A tetemben néhány mély sóhaj és halk zokogások. Édesanyák, feleségek, testvérek...
Meg sem ölelhetjük testvéreinket, szeretteinket. Kicsi csomagjaikat nem vehetjük át. Siettetnek kifelé, hátulról lökdösnek. A vizsgálati fogságból az ítéletvégrehajtás börtönébe visznek. Hajunkat levágják, felvesszük a szürke csíkos rabruhát, az idomtalan, büdös bakancsokat. Külsőnkben már semmi nem emlékeztet a múltra. Fülbe súgva adjuk tovább egymásnak: Jákob annyira szerette Ráchelt, hogy a 14 év 14 napnak tűnt csupán. Szeressük Jézust, és napokra zsugorodnak éveink.
A rácson túl kémlelem az otthonunk. Elvonulnak a drága arcok: feleségem. András. Peti, Hugi, Lidi, István, Feri, Pali... Nem bírom ki. „Temetni kell” – mondja Papp Anti, a 20 évet kapott földmíves. Ő mondja nekem, a papnak. És akkor ott lélekben, Isten előtt eltemettem őket, átadtam Neki az egész családot. Felszabadultam. A régi gyülekezetem helyett új, a börtön sokféle megkínzottja. Pár osztályos fiatalok, egyetemi tanárok, költök, művészek, közönséges gyilkosok, papok és tábornokok. Eltemetett családom helyett most ezeket kell családtagjaimként elfogadni. Közöttük csődöt mond minden teológiai tudományod; oly hangosan beszél az, aki vagy, hogy nem hallják azt, amit mondasz. Beszéljen hát a türelem, az alázat, a szeretet itt csak az a szolgálat érvényes, ahol a szolgáló rabja a raboknak. Türelemre bőven van alkalom. Itt végül nincs rang, csak ember. A báró mocskos múltját teregeti, a tábornok remeg az őrmester előtt. Iszonyúan éheztetnek. A krumplit hajastól főzik, mindennap káposzta, s abból sincs elég. Ezt a parányit is meg kell osztani másokkal, azokkal, akik testalkatuknál fogva jobban szenvednek. Ilyenkor is, korgó gyomrom ellenére mondom: áldott legyen az Isten! Aki panaszkodik, lázad, az nem sokáig bírja. Összeroppan belülről. Depressziós lesz, s a rabtemetőbe kerül. Levélben megy haza, mondják gúnyolódva, szellemesen őreink.
Az évek így is telnek. Bőröm, mint gumi, nyúlik. Többször elveszítem eszméletem. Testvéreim visszaimádkoznak az életbe.
A bűn is jelen: irigység, homoszexualitás, vallási, nemzeti feszültségek, jehovista elkülönülés. De van más is. Hónapok óta egy ágyban alszom egy román görög katolikus lelkésszel. Éjjel arra ébredek, egyetlen közös pokrócunkkal takargatja lábam... Rabok és rabőrök is sokfélék. Vannak szadista hóhér típusok, s kegyetlen részeg nagyverők. Esténként a folyosóról behallatszanak a tompa ökölcsapások és a megkínzottak halk nyögése. Dobog a szívünk: mikor következem!? De van atyai őr is. Pop őrmester emberségesen szóba áll velünk, sajnál. De hát mit tehet, ez a kenyere! Isten gondviselő jeladása ő is. A filippi börtönőr emléke, emberségesen bánt velünk – írja Lukács.
Már a hatodik évben járok. Hirtelen virágokkal lesz tele a folyosó. Javul a koszt, a bánásmód emberségesebb. Már újságot is olvashatunk. Megindul az átnevelés, az agymosás. Egy kis bűnbánat a rendszer felé, kérvényírás, s máris leszállítják a büntetést, vagy végleg elengednek. Sokan megpuhulnak. Mi kitartunk az igaz bűnbánat mellett.
A Szamosújvári központi börtönből viszik a rabokat kényszermunkára a Duna-deltába. A legyengülteket ide hozzák vissza. Egy nap egy visszahozott rab fülembe súgja: „Ne ijedj meg, családodat a Deltába deportálták.” Megdöbbenek, de nemsokára hallom az igét: „E világban levő testvéreiteken ugyanazok a szenvedések telnek be.” Hálát adok Istennek. Egész családom hordozhatja Jézus sebeit.
Isten az időnek is ura. 1964. augusztus 4-én, a legutolsó csoportban ugyan, előttem is megnyílik az út hazafelé. Családomat az egyik gyülekezet kicsi szalmás parasztházában lelem meg. Csontra-bőrre lesoványodva, énekszóval köszöntöm őket, hat év és két hónap után:
„Mikor vissza hozta az Úr Sionnak foglyait,
Olyanok voltunk, mint az álmodók.
Akkor megtelt a szánk nevetéssel.
Nyelvünk pedig vigadozással.
Hatalmasan cselekedett velünk az Úr!”
(Zsolt. 126.)
Valóban: hatalmasan!

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék