Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. november, IV. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Nagy Irén

Nagy Irén
A TISZTA EMBER
Történik ’56-ban.
Történhet bármikor.
– Megismeri ezt az írást, asszonyom?
– Megismeri?
– ...jaj... jaj!...
– Megismeri. Világos a dolog, ugye?
– Ez valami csalás! Valami gyalázatos...
– Vigyázzon a vádaskodásaival, asszonyom! Vigyázzon a vádaskodásaival! A leánya írása ez, fehéren a fekete, saját kezeírása, mi tenne ebben csalás?
– Az én leányom nem ismeri ezeket a szavakat. A mi családunkban efféle kifejezést senki nem használ, s ő gyermek még, nem tudhatja azok jelentését!
– Ne legyen ilyen együgyű, kérem! Még hogy nem tudhatja! No, ugyan!
– Mit akar tőlem? Mondja meg, mit akar?
– Be kell vádolniuk azt az embert. Mint erkölcsileg megbízhatatlant, hogy káros befolyást gyakorolhat...
– Soha!
– ...és megrontja a fiatalokat a faluban. És ne aggódjon, jóasszony, nem egyedül a maga leánya szerepel ebben az ügyben, s amint mondotta, kiskorú, semmi baja nem eshetik.
– Semmi baja? S a becsülete? A család becsülete? De tán megveri az Isten magukat mind, akik ezt kitervelték, akik őt ebbe belekeverték! Hát tudja meg, én nem vádolok be senkit, tőlem irkálhatnak, a fejükre állhatnak...
– De az nem lesz ilyen egyszerű! Mert hát többféle módon is kényszeríthetnök... tegyük fel, kidobatjuk a kisasszonykát a gimnáziumból, vagy kedves férjét az állásából...
– Takarodjon ki innét! Azonnal! Nem állok többet szóba magával, míg a férjemmel nem beszéltem!
– Nahát, csak beszéljék meg szépen, és minél hamarabb, mert az idő sürget. Nem szokásunk sokáig várakozni, s az önök vallomása fontos, nagyon fontos... a legfontosabb!
*
Amint csukódott a kapu, az asszony megfordult, és igyekezett hátra a kertbe, hogy egyedül legyen, hogy gondolkozhasson... Egyszerre minden ereje úgy elhagyta, hogy leroskadt az első rönkre, amit elért. Meg volt döbbenve, le volt sújtva, a szíve csordultig rémülettel és iszonyattal... Mi lesz most... mi lehet ebből... Hogy kerülhettek bele éppen ők... és miért... mi célból? Hiszen úgy nevelték... úgy óvták mindig azt a leánykát, mint egy ékszert, és olyan is az, olyan törékeny, olyan ártatlan. Csukott szeme előtt lassan kirajzolódott a kislány finom arca, nagy, kissé csodálkozó pillantású szeme, s a szorosra zárt pillái alól szivárogni kezdtek a könnyek.
Hogy lehet egy tizenkét éves gyermeket belekeverni olyan förtelmes dologba, hiszen az ég világán senki nem hiszi el, hogy... Egészen bizonyos, hogy kényszerítették, valamiképpen megrémítették, fenyegették, hogy leírja azokat a szavakat... Teljesen meg volt győződve a gyermek ártatlanságáról, nem csupán fizikai, de erkölcsi vonatkozásban is. Nem érthette, biztosan nem is értette meg, amit leírattak vele. Az aljasok... hogy beletapostak a lelkébe... hogy mocskos céljaikat elérhessék...
Látnia kell, most azonnal, de... mit mondhat, mit kérdezhet ő, aki kerülte, még az utalást is kerülte az ilyenféle dolgokra a gyermek előtt. Most aztán benne van, egyszerre benne mindenben... és ezek nem állnak meg itt... ezek képesek nyilvánosan... mindenki előtt megszégyeníteni... Valamit tenni kell, míg nem késő! Felugrott és rohanni akart előre, de pár lépés után megtorpant. De mit lehet tenni? Ki tud itt segíteni? Jaj, hova menjen, kihez forduljon?
De hiszen... másokat is említett az az ember, hegy közük van mindehhez... hát kik azok? Több leánykát is belekevertek volna, és velük is leíratták volna ugyanazt? De akkor itt valami nagy dolog készül, valami rettenetes dolog, ami mellett egy család becsülete számba se jön... Be kell vádolni azt az embert, hogy erkölcstelen... Képtelenség, azt nyugodt lelkiismerettel senki meg nem teheti. A legbecsületesebb, a legjellemesebb ember, aki valaha is ebbe a községbe került.. Egy tiszta ember... amilyen kevés van a világon.
Hogy megrontja a fiatalokat, a gyermekeket... az embereket... talán az egész világot? Úristen, mi akar ez lenni?
*
Nyugtalanul, szinte rettegve várta haza a férjét. Meg kell beszélni, de miképpen? Szavakat keresgélt, mondatokat formált, mivel beszámolhatna, de egymás után elvetette mindet. Megmondani az igazságot, s mégis kikerülni valahogy... nincsenek efféle szavaink.
A falióra elütötte a négyet, majd az ötöt. Aztán a hatot. Eddig attól a pillanattól rettegett, amikor megérkezik, s most egyre jobban félt, hogy nem jön.
Az idő telik, és minden perc késő lehet, hogy megakadályozzák, hogy valamit tegyenek.. Egy ilyen erős, határozott, egyenes ember nem fogja megengedni, hogy leányuk becsületébe tapossanak... még akkor sem, ha a hatalom azok kezében van... Valamit ki kell találni, megszerezni azt az iratot, megsemmisíteni... Ha ő akkor, mikor a kezében volt, valamiképpen... de mit lehetett volna tenni, talán a kútba beledobni... de az messze volt oda... össze kellett volna tépnie legalább... még ha leütötte volna az az ember, akkor is...
Szegény Márta, szegény kicsi Márta… hogy fogunk téged megvédeni... tisztára mosni, ezek után...
Hét óra lett, majd nyolc. Az asszony kezeit tördelve, tépelődve járkált a szobákon át, minden munkája félbehagyva, nem volt ereje semmire rátenni a kezét.
Végre csattant a kapu, majd gyors téptek kopogtak végig az udvaron.
– A leánykát reggel hazahozod! Míg ez a dolog tart, nem maradhat az iskolában.
– Hol voltál ilyen sokáig?
– A tanácshoz hívattak. Mondhatom, szép dologba kevert belé ez a te...
– Jól tudod, hogy nem hibás. Jól tudod, hogy kényszerítették. Hogy is gondolhatnál arra, hogy...
– Majd tisztázom én, ha a szemem elé kerül! Tisztázom én, hogy mire gondolok!
– Ismered jól, hogy mifélék ezek! Hogy milyen gátlástalanok. Hogy szegülhetne szembe velük egy gyermek!
– Alá nem kellett volna írnia semmi szín alatt! Még ha szíjat hasítanak a hátából, akkor sem! Ezt a foltot kimosni nem lehet többet soha. Többet soha nem járhatok felemelt fejjel az emberek előtt!
– Mit tudhatod, hogy mivel fenyegették!... hiszen egy gyermek csupán, nem férfi, hogy szembeálljon velük...
*
A remegő, sápadt kislány a konyhában ült, nézte mereven az elébe rakott ebédet, de hozzá nem nyúlt.
– Egyél egy kis levest. Nyugodj már meg, csak megoldjuk ezt a dolgot valahogy.
– Nem bírok, mama. Félek, nagyon félek apától. Ha hazajön, nem is tudom, mi lesz...
– Hiszen tudja, hogy te nem vagy hibás. Hogy kényszerítettek... fenyegettek. Valamit csak kitalálunk... visszavonod azt az írást, egy másikat írsz, amiben a tiszta igazságot... kell, hogy legyen valami megoldás.
– Akkor nem vesznek vissza a gimnáziumba, azt mondták. A többiek is aláírták, mindenki aláírta. És semmit sem változtat a dolgon, hogy eggyel több vagy kevesebb nem számít.
– Nekik lehet, hogy nem, de számít nekünk! Hogy te valahogy ebből kikerülj, hogy a te nevedet ne említsék... sehol. Jól tudod, milyen fontos apádnak, hogy becsüljék, tiszteljék a faluban. Ha a tekintélye odalesz, talán nem éli túl.
– Apa nem bocsátja meg nekem, tudom. De bárki lett volna a helyemben, nem tehetett volna mást... amikor bevittek abba a szobába egyedül... és azok hárman voltak, és olyan csúfok és félelmetesek, és fegyver is volt náluk, tudom...
– Nemsokára vége lesz, és elfelejtjük. Ha haragszik is rád apa, segíteni fog biztos Egyél...
– Én szeretnék elmenni valahová, hogy ne találkozzam se vele, se senki mással.
– Majd, ha tisztáztuk, mit tegyünk. Valami elhatározásra kell jutnunk előbb.
– A tisztelendő úrnak nagy baja lesz ebből, ugye, mama? Ha mind a tízen leírtuk ugyanazt, hiába mondja ő, hogy nem igaz.
– Az igazság a fontos, kislányom. A legfontosabb. Lehetetlen, hogy az igazság ki ne derüljön...
– Nem lehetetlen! Semmi nem lehetetlen! Hogy fenekestől felforduljon a világ, az sem volt lehetetlen...
– Jaj, nem is hallottuk, hogy jössz... Sikerült-e valamit kitisztázni?
– Kitisztázta a kisasszony a mi dolgunkat úgy, hogy a szemem sül ki miatta! Gondoltál-e az apádra, anyádra, a testvéreidre, amikor azokat leírtad?
– Én nem akartam, apa... de azt mondták...
– Jól tudod, hogy kényszerítették, fenyegették!
– S a kisasszony megrémült. A kényeztetett, finom kisasszony. A mama dédelgetett kedvence. Hát megvan az eredménye! Az anyai nevelésnek. Mindig, mindenben a védelmére keltél, hát babusgathatod most már, ezután...
– Mit tehetne ilyen esetben egy gyermek, bármilyen szigorral nevelték volna is?
– Megmondom én, mit tehet. Ami nem igaz, azt nem vallja igaznak! Követeli, hogy hívassák oda az apját is! S addig semmit nem ír alá! Nem vallja bűnösnek magát, persze, ha ártatlan...
– Mindenki aláírta, apa! Én láttam, hogy mindenki!
– Te nem vagy mindenki! Neked tudnod kellett volna, hogy fontosabb a család becsülete az életednél!
– Hogy várhatnánk, hogy egy tizenkétéves kislány úgy viselkedjen, mint egy hős?
– Anyának igaza van. Nem lehetett, egyáltalán nem lehetett...
– Majd te fogod megmondani, hogy kinek van itt igaza, mi? Te semmi, te utolsó..
– Apa, ne!... Jaj, ne!
– Engedd el a gyermeket! Ne verd a gyermeket! Meg akarod ölni a gyermeket?
– Nagyon rég és nagyon sokszor meg kellett volna kapnia ezt a verést! Akkor nem kerültünk volna ide!.. Engedj el, asszony! Ne védd még most is ezt a...
– Tönkre akarod-e tenni? Jól tudod, hogy ártatlan! Csak nem hiheted, hogy...
– Tudom én, hogy mit hiszek! Ártatlan! Ezt a bolond se fogja neked elhinni ezután...
– Engedd el, könyörgöm, engedd el! Nézd, felhasadt a szája! Megörültél! Megőrültél!.. Menekülj, Márta, szaladj át nagymamához!... Ó, hogy nem tudok meghalni, itt, ebben a helyben... hogy semmit ne halljak, ne lássak többet...
– Kelj fel onnan a földről, ne óbégass. Eddig kellett volna, eddig... Most már akár fel is akaszthatjuk magunkat...
*
Amint a férfi dühösen kirohant a házból, az asszony feltápászkodott, és óvatosan utána kémlelt az ablakon, vajon hová megy, vajon mit akar csinálni...
Utána menni nem mert, hát valami dologhoz látott a lakásban, egyre fohászkodva magában a leánykáért, és nyilallott, és sajgott, és szakadt meg a szíve... Mivel, jaj, mivel érdemelhették ki ők ezt a rettenetes szégyent, úgy lehet, többé már nem lesz ebben a családban béke, sem nyugalom.
Képtelenség azt a gyermeket vádolni mindenért… talán, ha lecsillapodik, megnyugszik majd, belátja, hogy nem tehet az semmiről. Hogy csupán egy eszköz valakik kezében, aki nem tudhatja még magát megvédeni... akárcsak a többi leányka, a másik kilenc... akiket belerántottak mind, hogy egyet elveszejtsenek...
Kinek állhat útjában vajon az az ember, hiszen mindenki tiszteli, becsüli… szereti a faluban, soha egyetlenegy rossz szót nem hallott róla senkitől. Talán, hogy annyira kivételes, éppen azt nem bírják lenyelni, s a legaljasabb módon próbálják elűzni a faluból...
Meg kéne beszélni... de miképpen? Valamit kellene tenni azért az emberért, mert ha az ő ügyét tisztáznák, a gyermekeket, önmagukat is tisztázhatnák a förtelmes vád alól.. Muszáj megpróbálni, megbeszélni a többiekkel... hátha nem késő még, és közösen találhatnának valami megoldást. Megpróbálta összeszedni magát, parancsolni remegő lábainak, s a férje után ment, ki a fásszínben dühödten hasogatta a nagy hasábokat. A szín ajtajában megállt, s várt egy ideig, hogy észrevegyék.
– Mit akarsz? – szólt mogorván, de valamivel nyugodtabb hangon a férfi
– Beszélni kellene... megbeszélni, hogy mit tegyünk… talán a többiek is...
– Mit tegyünk... hasad szót a fejem, úgy töprengek, hogy mit tegyünk.
– Kell legyen ott is, aki megértse, hogy nem lehet tönkretenni ennyi család becsületét... büntetlenül...
– Ugyan, mit számít néhány család, mikor ilyen nagy dolgok forognak kockán.
– Hiszen csak egy embert akarnak elűzni, lehetetlenné tenni erkölcsi alapon.
– Erkölcs... hol itt az erkölcs? Politikai ügy ez a javából!
– Mit tudhat a politikáról tíz gimnazista lány?
– Nem ők, hanem a pap! Ő ártotta magát a politikába, s most megszabaduljak tőle... ilyen rafinált módon.
– Ha politikailag bűnös valaki, ítéljék el politikailag... de ne így...
– Éppen itt a bökkenő.., hogy nem bűnös, és hogy igaza van. Nincs olyan paragrafus a törvénykönyvben, hogy valakit egyenes beszédért... azért, hogy saját véleménye van, s azt ki meri mondani, perbe foghassanak. Csak így, kerülő úton lehet, taktikával... Nagy dologba vágta a fejszéjét, igen nagyba, és most másokat is magával ránt. Nem papok dolga, hogy népek, határok sorsáról gondolkozzanak, ők imádkozzanak csak, hogy minden jól legyen...
– A tisztelendőt mindenki becsüli. Csak tesznek érte valamit... a feljebbvalói.
– Arra várhat. Gondolod, tetszik azoknak, hogy úgy kiválik közülük? Hiszen puszta létével vádolja a többieket! A legtudatlanabb ember is láthatja, így kellene élni minden papnak. Elhivatottként... De inkább elmarják, megsemmisítik, mint veszélyes egyént kényelmesebb így.
– Akkor hát mi kell tisztázzuk valahogy... a mi érdekünk is, hogy az igazság kiderüljön.
– Veszve van már a mi ügyünk itt. S a dolog legjava még hátravan, A per...
– Miféle per?
– Pert készítenek elő a gyermekek vallomásai alapján. Igazi, nyilvános tárgyalást. A vád: kiskorúak megrontása, s felperesek: a szülök.
– Azt nem. Azt már nem. Egyik szülő sem fog vádat emelni... egy sem. Azok tisztára örültek, ha elhiszik...
– Bonyolult ügy ez nagyon. Sok ága-boga van. Én az este sok mindent hallottam... most ők keverik a kártyát... s keverik nagyon.
– Csak nem hiszed, hogy kerül egy ember is, aki bevádolja... ilyen esztelenséggel megvádolja...
– Mikor volt fontosabb a más bőre, bárkinek is, mint a sajátja? Gondolni se jó arra, ami következik...
– Készítsd elő a leánykát. Jönnek utána. Elviszik mind a tízet. Orvosi vizsgára.
– Micsoda?
– Orvosi vizsgára viszik. Nem érted?
– Nem értem. Egyáltalán nem értem! Miért orvosi vizsgára?
– Az igazság kedvéért. Hogy az igazság kiderüljön. A per miatt.
– Nem engedem! Én nem engedem! Megölhetnek, akkor sem engedem..
– Talán éppen így tisztázódik az ártatlanságuk.
– De hát, azok azt mondanak, amit akarnak! Jaj, azok a gyalázatosok, meddig mennek még? Mondjanak vagy csináljanak akármit, a leánykát én el nem engedem! Hogy kiterítsék őket, mint... tizenkétéves gyermekeket... Soha! Soha... Te vagy az apja, szállj szembe velük! Mondd meg nekik, hogy... rúgd ki innen, a te házadból! Nem engedheted!... hát nem engedheted...
– Szedd össze magad! Nemsokára itt van az autó. Mindenik szülő beleegyezett. Ha ellenkezel, úgy veszik, hogy...
– Te is beleegyeztél? Te is? Odaadod ezt a leánykát, a kényükre bízod? Hát apa vagy te? Hát ember vagy te?
– Hát te mi vagy? Te anya vagy? Én készítsem-e elő Mártát arra, hogy mi következik? Hát jól van, megteszem! Te addig csak rohanj körbe itt, s tépjed a hajad, ha úgy hiszed, az segít!
– Jaj, miért kellett megérjem ezt a napot? Én nem bírom ezt ki! Én nem élem túl! Én úgy érzem, meg fogok őrülni.
– Nem sok híja már. Egy ilyen vizsgálatba még nem halt belé senki. Ha a többi kibírja, ő is. Ő kereste magának.
– Gyalázat, ó milyen gyalázat!
– Sürget az idő, hallod-e? Nincs idő hisztériára!... Mindegy. Nagyanyó beszél vele, ha te mit képtelen vagy...
– A szívem... jaj, kicsikém... jaj, édes kicsinyem...
– A kicsikéd... az! kényeztetted volna jobban! – kiáltotta, miközben dühösen kirohant.
– Egy kicsi vizet, a... meghalok... jaj... – sóhajtott az asszony, s a bútorokba kapaszkodva vonszolta magát a konyha felé... de az ajtókeretről lecsúszott a keze, s eszméletlenül nyúlt el a küszöbön belül...
*
– Összeroppanás. Nagyfokú, igen. Mindig érzékeny idegzetű volt az asszonyka, s leadásul vérszegény – mormolta az ágy fölé hajló öreg orvos.
– Amikor a legnagyobb szükség lenne rá, akkor adja fel... – válaszolt a szobában nagy léptekkel le s fel járkáló férfi.
– Törékeny alkat, igen törékeny alkat. Nagyon a lelkére vesz mindent, nagyon. Nem bírta ki ezt a nagy szégyent, s összeroppant alatta.
– Talpra kell állania. Ki álljon Márta mellett ezekben a napokban, ha nem az anyja? Most nem engedhetjük magunknak meg, hogy összeroppanjunk...
– Nyugalomra van szüksége. Alvásra. Sok alvásra. Nyugtatót adtam, s később még adok.
– Nem aludhat, semmi szín alatt nem aludhat egész nap! Beszélnem kell vele sürgősen. Egy nagyon fontos dolgot kell megbeszélnünk.
– Hiába. Várni kell, míg magától ebied föl, különben nagyon zavarodott lesz, képtelen gondolkodni.
– Nincs idő várni. Nincs idő beteget jelenteni. Nagy a baj, igen nagy, és szorítanak, egyre jobban szorítanak...
– Hát mi kell még azoknak a nyomorult „uraknak”?
– Írás. A kezünk írása, hogy elítéljük s bevádoljuk kiskorú leányunk megrontóját.
– Csak tán nem? Hát nem elég, amit a gyermekektől kicsikartak?
– A perhez nem. Kiskorúak tanúsága nem elég. Peres felek kellenek és konkrét vádak.
– Azt mégsem bírják kiszorítani az emberekből. Nem hiszem, hogy képesek legyenek arra...
– Azt hittem én is... a tegnap estig... éjszakáig... De módjukban áll. Módjukban áll bármit elérni. Hamis vallomást vagy nyilatkozatot, akármit...
– Úgy beszélsz, mintha...
– Dehogy beszélek. Semmit nem beszélek. Nem jó beszélni... A tisztelendőnek mindenképpen vége... csakhogy nem elég ezeknek, hogy kinyírják, példát akarnak állítani, hogy elmenjen az emberek kedve... a gondolkodástól.
– Úgy gondoltad hát, hogy megírod...
– Ma estére ismét behívtak. A válasszal. És holnap, holnapután ismét.. amíg olyan választ adok, amilyent kell.
– Fenyegetőznek?
– Azt elviselném. Az tán a legkevesebb. De nagyon értik ezek a módját... a meggyőzésnek. S minket szorítanak a legjobban mondván, ha én megteszem, a többiek gondolkodás nélkül jönnek majd utánam.
– Nehéz kérdés. Az embernek minden jóérzése fellázad!
– A becsület oda. A Márta jóhíre oda. Hej, be tudták ezek, milyen oldalról szúrjanak, hogy elevent érjen, hogy hasson... S az én nyilatkozatom nem is elég. Az asszonyé is kell. Kegyesen rám bízták, hogy meggyőzzem, s ha nem tudnám, majd segítenek.
– Cudar világ! Hej, be cudar világ. Hogy semmi, az ég világán semmi nem számít már! Nem sok lehet hátra a kénköves világítéletig.
– Arra kérem, ha szükség lenne rá, legyen itt. Önre jobban hallgat, mint bárki másra.
– Édes fiam, én ebbe nem ártom magamat. Családi ügy ez, a ti ügyetek, ebbe beleszólni, sem tanácsot adni senki nem tudhat. S még hogyha tudnék, se akarnék... nem akarnék, azt hiszem. Visszajövök még. Megnézem Mártát, szánalmas állapotban van ő is szegény, szegény kicsi leány...
*
– Nem írom alá! Nem írom alá! Én nem írom alá! – sikoltozott az asszony, párnát, takarót félredobálva. – Itt vagyok, fojtsál meg, öljél meg, tegyél velem, amit akarsz, de ezt a vádat én alá nem írom, vedd tudomásul!
– Térj észhez, asszony! Úgy viselkedsz, mint egy őrült! Azt akarod, hogy összecsődüljön a fél falu a ház előtt?
– Nem vagyok őrült. Az lennék, ha aláírnám! Te vagy az őrült! Amit most csinálsz, amire engem is rá akarsz kényszeríteni, meg akartad azért ölni a gyermeket, pedig ő csak tizenkét éves, nem negyvenhat, mint te!
– Mit tudsz te, asszony! Semmit nem tudsz! Mihelyt baj van, elájulsz, s csinálja más tovább! Ha átmentél volna mindazon, amin én, nem vádaskodnál!
– Én nem vagyok férfi. Ti kellene azok legyetek! Hát hol vannak a jellemes, becsületes, erélyes férfiak, a szigorú apák, akiknek magatokat ezelőtt kikiáltottátok? Egy ártatlan embert feláldoznátok, hogy a magatok bőrét mentsétek! S csak a bőrötöket, mert te mondtad, hogy a becsület már oda!
– Ne üvölts már! Hát nem lehet veled értelmesen beszélni? Meg nem hallgatod az embert, csak beszélsz összevissza, pedig nem értesz semmit!
– Nem értem? Mit lehet itt nem érteni?... Jó, akkor hát beszéljünk értelmesen Azt akarod, hogy ítéljek el írásban, vádoljak becstelenséggel egy embert, akit a világon mindenkinél jobban becsülök, s akiről tudom, hogy egészen ártalmatlan. Van-e itt még valami megérteni való?
– Nem én akarom. Tőlem is követelik. S meg van kötve a kezem, nem érted, hogy meg van kötve a kezem?
– Az enyém nincs. Én már semmit se veszíthetek, mindezek után. És te nem fogsz meggyőzni, se rávenni, hogy azt az írást megírjam.
– Jól van. Akkor majd rávesznek mások, akik sokkal, de sokkal jobban értenek a meggyőzéshez.
– Hát kötözzenek meg. Botozzanak meg. Tapossanak meg. Gyilkoljanak meg itt vagyok.
– Nem teszik a kezüket reád. Hogy nyoma ne maradjon. Tudnak annál sokkal jobbat. Mit szólanál, ha ruhátlanul kellene állj éjszakán át, holmi bárdolatlan alakok között, hogy röhögjenek rajtad?
– Nem tehetik azt meg!
– Nem? S ha ez sem használ, majd kipróbálják Mártán is. Hogy anyai szívedre hassanak.
– Nem tehetik azt meg! A gyalázatnak is kell legyen határa.
– Lehet. De mennyi van még addig! S ha még elviselnéd is mindezt, nem használsz vele senkinek. Túl sokat képzelsz magadról, ha azt hiszed, te megmenthetsz valakit. Annak az embernek a sorsa meg van pecsételve. A mi írásunkkal vagy anélkül, mindenképpen elítélik. Túl messze mentek már, túl sokan vannak ellene, nálunknál sokkal hatalmasabbak.
– Nem bírom. Mégsem bírom megtenni, amit kérsz.
– Ha megteszed, békén hagynak azután.
– S a lelkiismeretünkkel majd elszámolunk magunk.
– Hiszen csak pár sor az egész. Én, ez és ez, elítélem kiskorú leányom megrontóját. Aláírás...
– Miiit? Tegyenek elibém tízezer orvosi bizonyítványt, és szembeköpöm, aki azt írta, és azt mondom: hazudik! hazudik!!
– Jól van, ne zaklasd fel magadat újra! Akkor másképpen írd, ahogy jónak látod.
– Ahogy jónak látom? Hisz írni se tudnék, úgy reszketnek a kezeim. Talán jó lesz így? Én, egy gyáva, egy hamis tanú, az önök parancsára elítélem... nem, elítélek bárkit, akit szükséges...
– Félrebeszélsz! Összevissza beszélsz. Hallgass ide, át kell esnünk rajta. Talán írom én, te csak aláírod azután.
– Nem, nem. Add ide a tollat! Hát így... Alulírott... semmi rosszat nem tudok arról az emberről... de ha mégis a törvény vagy erkölcs ellen vétett volna... azért elítélem. Így... Aláírás... és mosom a kezeimet, mint egyszer valaki...
Néhány nap alatt annyira erőre kapott az asszony, hogy kimehetett kis időre a kertbe. A vissza-visszatérő remegések és sírógörcsök kihagytak, vagy inkább meggyérültek valamennyire, s ő igyekezett erőt venni lehangoltságán, valami szépre, kellemesre gondolni, ahogy az orvosa tanácsolta. Nehezen ment. Bár a levegőben erősen érzett a tavasz, s körös-körül üde zöld foltocskák bújtak elő, most nem tudták megvigasztalni, felvidítani, mint régen, nagyon régen, talán egy évvel azelőtt.
De most mintha elcsendesedett volna az a dolog, nem háborgatták semmivel, nem kérdezték, nem követeltek újabban semmit. A férje sem hozta szóba soha, minden igyekezetével kerülte a kényes témát, és neki nem volt ereje, hogy kérdezősködjön.
A kislányokat visszavitték az iskolába... vajon milyen szemekkel nézhetnek rájuk ott, vajon tudnak-e a társaik mindent... vagy eltitkoltak, amit lehetett, előttük?
Úgy érezte, már nagyon régen történt mindez, olyan régen, hogy be kellett volna hegedjenek a sebek, s szinte csodálkozott, hogy nem így van. Úgy látszik, őt viselte meg a legjobban, a többieken nem látszik, hogy szenvednének. Néhány dühös veszekedés, összecsapás után a fejre nyugodtan, természetesen viselkedik, s a családban mindenki igyekszik kímélni őt, mint egy nagy beteget. Úgy tűnt hát, már rendben van minden, de ő, érzékeny idegzetével megsejtette, hogy ez nem igaz. Éjszakánként balsejtelmek kínozták, nem bírt nyugodni a gondolattól, hogy a bajok csak elcsendesedtek, nem értek véget.... Valami készül, olyasmi, amitől rettegni kell, csak eltitkolják előle. Bármelyik óra, perc véget vethet ennek a látszólagos, nagy igyekezettel óvott nyugalomnak a csatádban, s újra kezdődik az egész gyötrelem. A sok nyugtató miatt nem tudott világosan gondolkodni, meghatározni, hogy mi is az, amitől fél, de finom érzékszerveit nem csalták meg a nyugtatók. ... Amint a férje belépett a kapun, világosan megérezte, közeledik a baj, olyan élesen nyilallott bele a felismerés, hogy le kellett ülnie a padra.
– Holnap nem leszek itthon. Nagyon későn jövök haza, de nem kell aggódnod, nem lesz semmi baj.
– Hová mész?
– Holnap lesz az a tárgyalás. De mindenki tudja, hogy az egész csak színjáték, minden, de minden ki van előre dolgozva.
– S te ott kell légy?
– Igen, de szemcsére téged felmentettek, az egészségedre való tekintettel. A többi szülők mind kötelesek megjelenni.
– De a gyermekeket nem viszik oda?!
– Nem valószínű, de hát az egész úgyis csak színjáték.
– Tehát mégis odaviszik! Pellengérre állítják, csúffá teszik őket! Nem engedhetitek azt meg!
– Nem tehetünk semmit. Semmit.
– És megesketik őket? Hamisan?
– Ugyan, gyermekeket nem esketnek. Csak látványosságnak kellenek, szembesítik őket a pappal, nézők előtt.
– Szerencsétlen, szerencsétlen ember... De tagadni fog. Arra nem bírják rávenni, hogy beismerő vallomást tegyen.
– Tagadhat. Mindegy. El van veszve mégis. De ő az oka mindennek, ha megül a fenekén,... ha tartja a száját...
– Igazán? Nem te mondottad talán, hogy ha sok ilyen ember élne közöttünk, nem itt állanánk?
– Ahhoz mindenkinek joga van, hogy magát bajba keverje, de ne másokat... akiknek semmi közük...
– Nem ő kevert bajba bennünket, hanem egészen mások. A hatalom emberei, kikkel még mi is egy húron pendültünk..
– Őrültségeket beszélsz megint. Összekevered, soha nem látod világosan a dolgokat. Jól tudod, hogy kényszerítve cselekedtünk, nem szántszándékkal tettünk rosszat. Ismét reszketsz. Gyere, feküdj le, míg elájulsz megint.
– Holnap... Márta... ott kell lennem... mellette kell legyek én is...
– Ott leszel... persze... éppen te hiányzol onnan..
*
– No, kicsi asszony, ideje megnyugodni, aludni. Bevesz még egy nyugtatót. Ne féljen, itt maradok én, nem megyek el...
– Megnyugodtam már. Semmi nincs, amiért nyugtalankodjam. Ami valamit jelentett a számomra, értékét vesztette mind
– Nem olyan tragikus a dolog, egyáltalán nem olyan tragikus. Hiszen mindenki él a családból, ép, egészséges.
– Jaj... a családunk... mi lett a mi gyönyörű családunkból... a leánykából!
– Vége lesz, nemsokára vége lesz az egésznek. Aztán egy kis idő, és elfelejtik az emberek. Mindent elfelejtenek, nekem elhiheti. Aludjon.
– Alszom már. Bárcsak örökké alhatnék. Jó lenne az. Bárcsak álmodtam volna az egészet.
– Úgy is vehetjük, hogy álom volt. Rossz álom csupán...
– De nincs vége még. Hiszen a leányom, az én egyetlen leányom ott áll meggyalázva, pellengérre állítva, bírák előtt!
– Színjáték. Mindenki tudja, hogy az. Akinek egy csepp esze van, akinek lelke van... Hanem vége van mégis. A tárgyalásnak. Befejeződött eddig, meglehet, több órája már, nem volt amit nyújtani azon...
– A mi életünknek is vége van... Semmi nem lehet olyan, mint ezelőtt, soha többé. De mi rászolgáltunk legalább.
– Nem szabad így fogni fel a dolgot, semmin nem segít az ember, ha emészti magát léteznek ennél még sokkal nagyobb bajok a világon.
– Tudom. És emberek okozzák azokat mind. Hát ki bírja ezt megérteni?... Valaki jön!
– Én vagyok az. Jó estét!
– Vége? Megtörtént? Mi történt? Milyen volt?
– Tökéletes. Egybehangzó. Gyönyörű kirakatper...
– Elítélték?
– Huszonöt évre... Huszonöt évet kapott.
– Huszonöt év! – nyögött fel az asszony, s a párnára hanyatlott. – Huszonöt esztendő... – sóhajtott aztán – ... vagy ötven... vagy hetvenöt... mindegy, minden mindegy – mormolta maga elé egyhangúan, mint aki beletörődött... vagy belerokkant az érthetetlen, kiismerhetetlen, megmagyarázhatatlan világba...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék