Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. november, IV. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Fodor Sándor

Fodor Sándor
SZÖGESDRÓT MÖGÖTT
Hadifogságom vázlatos története
Mentegetőzés
Ha azokéhoz mérem, akiket négy-öt vagy több évre is elszakított otthonától a háború, az ítéletidőt követő fogság az enyémért restellkednem kellene. Szót se kéne pazarolnom rá, ha az esemény jelentőségét – súlyát – években, a szabadságvesztés idejében kellene mérnem. Nem abban mérem. Inkább jelentőségében, amellyel világképem, emberi tartásom kialakításához hozzájárult. Így aztán érdemesnek tartom, hogy megemlékezzem róla. Hét hónapos katonáskodásomról – és alig két hónapos hadifogságomról egyaránt.
Készülődés a hadifogságra
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy 1944. szeptember 2-án, amikor 17 éves fejjel bevonultam Kolozsvárra a IX. Honvéd Hadtest közvetlen Hegyivezető Századához – már hadifogságra készültem volna. Nem. Legalábbis tudatosan – nem. És ha egyáltalán túlélem a háború utolsó hónapjait, ha épen hazakerülhettem, aránylag nem is hosszú távollét után, ezt javarészt parancsnokaimnak (legtöbbjük civilben tanár volt), elsősorban Lőrinczi Ferenc tartalékos zászlósnak, a kolozsvári református kollégium egykori testnevelő tanárának köszönhetem Ez a művelt, higgadt és bölcsnek mondható tiszt, kalandorkedvű századparancsnokunk, Szabó János főhadnagy Torda környéki eleste (eltűnése?) után, átvette a század szellemi irányítását, noha nem ő volt a rangidős századparancsnok.
Alakulatunk legénysége többnyire egyetemi hallgatókból és középiskolás diákokból állt. Elszántság tekintetében egytől-egyig olyanok, akik „az utolsó csepp vérig” készek lettek volna harcolni a Hazáért. Tisztjeink azonban (Lőrinczi hatására) szép lassan belénk oltogatták a gondolatot: ezt a háborút az nyeri meg, aki túléli, mert úgy egyébként – katonailag – a németek elveszítik. Kímélték is a századot, amely kitűnő, harcképes alakulattá vált rövid 6 hét alatt, elsőrangúan képzett – részben jutási – szakaszvezetőink, őrmestereink jóvoltából. Ezt kihasználva – minekutána a század mintegy 270 főről 80-90-re apadt a nyírségi harcok után (elestek, fogságba kerültek, de főként „leléptek”) –, tisztjeinknek sikerült elhitetnie a hadvezetéssel, hogy ezt a kitűnő, ütőképes alakulatot kár lenne fasírttá őröltetni, inkább való arra, hogy a zavaros időkben vigyázzon különböző hadtest- sőt, hadseregparancsnokok épségére. Így aztán már 1944 novemberétől magasabb parancsnokságokat őriztünk, illetőleg olyan falvak védelmétőrizetét láttuk el, ahol ilyenek voltak, vagy egyes tábornokok pusztán tartalékként kezeltek, hogy adott esetben megvédhessük őket.
Ilyesfajta beosztásban őriztük a Rába-hidat is Rumnál közel három hónapon át, mígnem 1945. március 18-ának hajnalán riadóztatták a Rumtól mintegy három kilométernyire, Püspöktamásiban elszállásolt századot – a hídőrségen szolgálatot teljesítő félszakasszal együtt. Ekkor indult meg ugyanis Veszprém térségében az oroszok végső nagy offenzívája Magyarország területén, amely április 4-5-én fejeződött be, az ország teljes elfoglalásával. Az ún. „Rába-vonal” védelmére rendeltek ki egy szedett-vedett, „Riadó zászlóalj”-nak nevezett alakulat keretében. Ebben, a mi igencsak apadt létszámú századunk volt az egyetlen harcképes alakulat. Közel két héten át mi láttuk el az egész zászlóalj elővédi-oldalvédi és utóvédi feladatkörét, ami meglehetősen kimerített. Időközben tiszteseink és tisztjeink egyre határozottabban magyarázgatták nekünk, hogy nem a hadifogság a legnagyobb rossz, ami az embert érheti ezen a földön. Közben német hegyivadászokkal elkeveredve halogató harcokba, rövid összecsapásokban vetettek be Szombathely környékén. A német hegyivadászok tisztességesen, tényleg bajtársakként viselkedtek velünk. Nem tekintettek se szolganépnek, se ágyútölteléknek. Szinte irigykedve biztattak: szakadjunk le tőlük bátran, minket bizonyára nem végeznek ki az oroszok, ha elfognak – de ők féltek a hadifogságtól. Sajnálom, hogy nem énekelhetek uniszónóban azokkal a háborús emlékírókkal, akik szerint a német katona számára a magyar áldozati állat volt csupán Mars isten oltárán, de csak azt mondhatom, amit tapasztaltam. Két-három napig voltunk együtt: 1945. március 30-ának délutánján visszavonulási parancsot kaptak, a mi „riadózászlóalj”-unk pedig, a vasúti töltés hosszán helyezkedett tüzelőállásba, az egyházasrádóci vasútállomás két oldalán.
A „Haza” már csak három-négy kilométer volt. Kihátráltunk belőle – elfogyott. Nem állapodtunk meg ugyan, de amikor március 31-én, húsvét szombatjának a hajnalán sűrű aknázással és géppuskatűzzel megindultak az oroszok – nem viszonoztuk a tüzet. Fegyvereinket letéve, vagy kézben tartva, felálltunk és szembe mentünk velük. Egyszerre hatszázan. Ott, azon a szakaszon ők kevesebben voltak, így érthető, ha nagy örömmel fogadtak. „Magyar! Magyar!” kiálltották és biztattak, tartsuk csak meg fegyvereinket, jók lesznek azok a németek ellen. Ilyen irányú buzgalom azonban nem volt bennünk – igaz, ők se vették holtkomolyan, mert száz méter után már megkértek, rakjuk a puskákat-golyószórókat gúlába (nehézfegyverzetünk nem volt), még hátrább aztán már oldalfegyverünket, sőt derékszíjunkat is elvették.
Fogságban
Amikor fogságba estünk, arra gondoltam, nekem is végig kell majd járnom az utat, amelyen édesapám 18 éves korában indult el az első világháborúban, és amely hétesztendős orosz hadifogságba torkollott. Gondoltam, végigjárom én is Szibériát. Bajtársaim bizakodóbbak voltak: „Pünkösdre otthon leszünk” – mondogatták. Sorsomba beletörődve úgy fohászkodtam Istenhez, tegyen velem, amit jónak lát, teljesen Reá bízom magam. Én se szökve, se más erőszakos eszközzel nem próbálok időnap előtt hazajutni. Azt hiszem, bajtársaim közül végül is egyedül én kerültem haza pünkösdre.
Csak a nyelvi nehézségek ne lettek volna!
Az első orosz katona, akivel találkoztam, kezet adott nekem, meglapogatta a hátamat, és a nadrágzsebéből kimarkolt egy nagy adag durvára vágott dohányt (mahorkát), amit Ők újságpapírba csavarva szívtak. Nyújtotta nekem. Én kézzel-lábbal magyaráztam neki, hogy köszi, nem dohányzom, mire nagyon ideges lett. Fenéken rúgott, holmi Göbbels-propagandát emlegetett, és dobtáras pisztolyával az orrom előtt hadonászott. Még egyszer nyújtotta a dohányt. Szó nélkül átvettem, és zsebre raktam. Ettől megbékélt.
Hátrébb aztán összegyűjtöttek bennünket, egy udvaron. Itt már közénk szivárogtak az orosz katonák, leakasztották rólunk a derékszíjakat, karórák után érdeklődtek. Egyikük csinos köpenyemből hámozott ki, de nem bántam, mert volt bekecsem és sátorlapom, és a kora tavasz nem bizonyult hidegnek. Mindez azonban semmi ahhoz képest, hogy élünk – gondoltam bajtársaimmal együtt. Egyszer csak megállt előttem egy öreg orosz. Szeméből sugárzott a jóindulat, szánalom, már-már keresztényi szeretet. „Áj-áj...” sopánkodott fejcsóválva, majd mondott nekem valamit (természetesen nem értettem), utána magára mutatott, és tapsolt vagy ötöt. Aztán – rám mutatott, és kérdőn nézett. Aha, gondoltam. Valamiféle orosz népszokás ez (érdekes, édesapám sohase mesélt róla), hogy az emberek megtapsolják egymást, ha már ilyen szépen összekerültek. Öszsze is vertem a tenyeremet, ha lehet buzgóbban, mint ő tette, nehogy adósa maradjak. Éktelen haragra gerjedt. Felrántott ültömből, és (ez is) fenéken rúgott, de úgy, hogy hasra estem. Ez volt a szerencsém, mert a nagy ordításra-mozgásra odarohant a tolmács. Az orosz dühösen magyarázott neki, de a tolmács elnevette magát, és békéltetően megveregette a vállát, mire az öreg orosz morgolódva ugyan, de odébbállt. „Ide hallgass, te szerencsétlen – fordult hozzám a tolmács –, azt mondta neked, hogy ő ötvenéves, vagyis ötöt tapsolt. Kérdezte, te hány éves vagy, és azt mutattad neki, hogy kilencven.” Az oroszok ugyanis nem nyitott tenyérrel mutatják ujjaikat, ha tízet akarnak jelezni, hanem tapsolnak egyet.
Több incidensem nem volt velük, egész (rövid) hadifogságom alatt. Az elmondott kettőből mégis rossz szájízzel maradtam. Olyasmire kellett rájönnöm ugyanis, amire nem számítottam. Arra, hogy a hadifogság mennyire megalázó helyzetekbe sodorhat. Vagy nem a hadifogság – Inkább a nyelvismeret hiányára kellett volna írnom a két balesetet?
A német
Hatszázunkkal indult el két árva orosz katona a műúton, Szombathely térségéből Székesfehérvár felé. Egy hétig tartott a menet. Időközben azt ettük, amit a falvak lakossága gyűjtött össze sebtiben, amikor megpihentünk határukban. A harmadik naptól nekem különös szerencsém volt.
Úgy egyébként nagyjából valamennyien ugyanazt kaptuk – és mindenkinek nagyjából ugyanannyi jutott a lakosság-hozta élelmiszerekből. A létfenntartáshoz elég volt – de mindig éhes voltam, társaimmal együtt. A harmadik napon egy szétlőtt erdőn vezetett át az utunk. (Tán egy rommá vert városnál is szomorúbb látvány.) A műúttól alig 7-8 lépésnyire halott honvéd feküdt a ritkás bokrok között. Öt-hat napja vonult ott át a front. A halott kenyérzsákjából ép komiszkenyér kandikált ki. Iszonyodva, sajnálkozva néztem szegény bajtársat, amikor a menetből kivált egy 30-40 év közötti hadifogoly, és a halott felé indult. A következő pillanatban még legalább húszan nekirohantak a kenyérzsákból kikandikáló komiszkenyérnek. (Az én századomból egy se volt köztük.) És dulakodtak a halott katonán, taposták a holttestet. Ma is előttem az egyik őr undorodó arca, amint a levegőbe lőtt géppisztolyával. Erre megjuhászkodtak és visszasiettek a sorba ki-ki egy darabka ázott komiszkenyérrel a markában. Csupa „érett” ember, csupa „felnőtt”. Semmivel se lehettek éhesebbek nálunk.
Nem sokkal a fenti incidens után feltűnt nekem egy fiatal csendőrkatona. Valahogy mellém sodródott a menetben.
Tudott dolog volt, hogy az oroszok, még a reguláris német hadsereg, a „Wermacht” katonáinál is jobban gyűlölték a magyar csendőröket. A sorrend kábé ez volt: legkeményebben az ss-ekkel bántak (gyakran helyben főbe is lőtték, akit elfogtak közülük), kevésbé a magyar csendőrökkel, majd a Wermacht katonáival, végül pedig velünk, honvédekkel. Furcsa volt tehát nekem, hogy mellém keveredett fiatal csendőr nem vágta le köpenygallérjáról a piros alapon haragoszöld parolit. Oda is szóltam neki, vágja le gyorsan, amíg valami szarházi észre nem veszi, és nem szól az orosznak. Bambán nézett rám, és a fülére mutatva mondogatta: „Bum! Bum!” Aha. Tehát nem hall, mert légnyomásos. Csakhogy – akármilyen légnyomásos legyen is – a magyar két m-mel mondja a „bumm!”-ot. Németül szólalok meg: „Kamerád, nem vagy te véletlenül német?!” Riadtan nézett rám. „Hallgass, az istenért... átöltöztem, nehogy lelőjenek az oroszok.” A menetben mellettünk-előttünk-mögöttünk bajtársaim haladtak. Megnyugtattam: beszélhetünk nyugodtan németül, és egy rossz zsilettpengével leoperáltam köpenygallérjáról a csendőrparolit. Ettől kezdve Székesfehérvárig és a fogolytáborban is még három-négy napig mellettem maradt. Mondom, szerencsém volt vele, mert én még olyan, semmiből is élelmiszert elővarázsolni tudó embert nem láttam, mint amilyennek (állítólag) osztrák barátomat, Kreizelmeyert ismertem meg. Egyébként húszéves volt, azt mondta, linzi. Középiskola után sorozták be a német hadseregbe.
Valójában azért volt elég hatszázunknak a két fegyveres őr, mert azzal biztattak, hogy mindössze „bumácska” papírért megyünk Székesfehérvárra, onnan pedig, aki akar, haza, aki pedig úgy dönt, az puskát-szuronyt kap, és mehet a frontra, hogy elfoglalja Berlint. Ez a kilátás azonban nem nagyon vonzott. Kreizelmayer barátommal megállapodtunk: ha elengednek bennünket, hazaviszem, Csíkba, ott majd megleszünk valahogy, amíg jobb idők nem jönnek, és ő háborítatlanul hazamehet. Egy tavaszi délutánon, úgy április 6-án meg is érkeztünk a szétlőtt, összevissza bombázott Székesfehérvárra, ahol egyenesen az erős, kétszeres drótsövénnyel körülvett óriási hadifogolytáborba kísértek. Itt, mintegy harmincöt-negyvenezer magyar és körülbelül ötezer német várta sorsa alakulását: magamban, amint körülnéztem, nyomban lemondtam a „bumácskáról”, amelyben túl nagy bizodalmam addig se volt. Németeken és magyarokon kívül voltak még a táborban majd minden nációhoz tartozók: lágerből szabadult zsidók, német hadifogságból kikerült románok, szerbek (állítólag Tito-partizánokként fogták el őket az oroszok) és szlovákok is, persze egyikből se említésre méltó mennyiségben.
Az ellátás – mondhatni – elviselhető volt: 60 deka kenyér (vagy liszt) járt napjára egy hadifogolynak, 2 kézbe adott kockacukor az esti teához, naponta kétszer pedig hígra főtt kukorica vagy árpadara, nagy ritkán zsizsikes borsó. A tisztek külön táborba kerültek – ellátásuk sokkal jobb volt. Csakhogy, kereken 48 óráig tartott, amíg az újonnan érkezetteket létszámba vették. Két álló napon át egy falat kenyeret, egy korty teát sem kaptunk. Készletünk pedig – semmi. Nagy (egykori), kórházépületekbe és raktárházaikba helyeztek el, egymás hegyén-hátán aludtunk, ha éjszaka valaki ki akart menni, lábakra-mellkasokra-fejekre kellett taposnia. Legtöbben tehát, akiknek éjszaka ki kellett menniök, találtak valami edényfélét, amibe kisebb dolgukat elvégezzék.
Kreizelmeyer barátom már első nap akcióba lépett. Estére két csajka árpadarát szerzett – ő tudta, hogyan. Testvériesen elosztva ettünk belőle, Felényi Lajos kedves bajtársammal és jó barátommal. Valamennyit eltettünk a nem éppen finom, de eléggé laktató ételből „holnapra” is. Még le se feküdtünk azonban aludni, amikor rohan az én német katonabarátom, hogy azonnal adjam a kulacsomat, mert lesz olaj. Egy fából készült hordó ugyanis szétment az udvaron, és az olaj kifolyt: a gödrökből lehet meríteni bőven hisz a teteje tiszta. Sajnos azonban, mire visszaért az olajos tócsákhoz, már csak olajos sarat talált. Egyet se búsuljunk – mondta –, majd szerez ő. Másnap reggel egy literes konzervdobozzal a kezében költöget. „Szereztem olajat” – mondja, és máris löttyent belőle a csajkámba, a Felényiébe és a magáéba is. A sajátját gyorsan elkeverte kanalával. „Milyen?” – kérdem. „Finom” – így a kamerád. Nekem valahogy túl hígnak tűnt az olaj, különben is megvolt (azóta is megvan) a rossz szokásom, hogy minden ételt, mielőtt befalnám, észrevétlenül megszagolok. Az illat sem stimmelt. Egy kevéskét megízleltem a sárga léből. Ki is köptem. „Te – mondom a németnek –, ez pisi!” „Micsodaa?!” – förmedt rám. „Emberi vizelet” – mondom. Felényi szerencsére még hozzá se nyúlt „olajozott” árpadarájához. „Szagold meg ezt”– nyújtom neki most már a konzervdobozt. Megszagolja. „Most mit csinálunk?” – kérdi. „Semmit. Megyünk a csaphoz, és kimossuk a csajkáinkat.” Sok élelmet aztán már nem szerzett nekem Kreizelmeyer barátom. Hamarosan búcsúzott. Átment övéihez, a német lágerbe. Többé sohase hallottam róla.
Tetvek
Nemcsak arra a pici rovarra gondolok, amelyik beveszi magát a rendesen nem mosott-cserélt fehérnemű varrataiba, telerakja ezeket apró tojásaival-serkéivel, mígnem ellepi a nadrág, a zubbony varratait is. És csíp, égetően csíp éjjel-nappal, míg az ember véresre nem vakarja a testét. Rokonsága is van: a fejtetű és a lapostetű, de ezek valamiképpen elkerültek bennünket frontszolgálatunk – hadifogságunk – idején. Annál kevésbé a kiütéses tífuszt terjesztő ruhatetű. És az a fajta, amelyik két lábon jár, és pontosan olyan látszatra, mint az ember. Talán az is volt, míg lélekben tetűvé nem vedlett.
A március 18-ra virradó riadó után négy-öt napig csak minden másodnap mosakodhattunk viszonylag civilizált körülmények között (mosdótálban, szappannal). Utána – már egyáltalán nem. Fogságba esésemig több mintegy héten át nem került le a lábamról a súlyos hegyivadászbakancs. És közben vonultunk-meneteltünk lápos réteken, bokáig érő sárban, esőben. Fogságba esésünk második napján kérésünkre békében hagytak az oroszok, engedték, hogy pihenjünk, mosakodjunk, kimossuk fehérneműinket. Egész napon át mezítláb maradtam, hogy kipállott lábam levegőzzék egy kicsit. Egy tanya kútjának a vályújánál mostunk-mosakodtunk. „Mitől vakartad úgy össze magad?!” – rémült rám Felényi, amikor levetettem az ingemet. „Bizonyára bolhák csíptek meg” – mondtam, mire kivette kezemből az inget. „Ide nézz!” Búcsút jártak benne a ruhatetvek. Egész nap irtottam-pattogtattam az apró bogarakat és még apróbb serkéiket. De nem sikerült kiirtanom őket fehérneműmből, csak megtizedeltem. Ezt tették bajtársaim is. A fogolytáborban is folytattuk ily módon a tetűirtást, annál is inkább, mert itt már erősen szedte áldozatalt a kiütéses tífusz. Naponta 6-8 halottat vittek ki a táborból, akikkel a tífusz végzett. Az oroszok bejelentették, hogy intézkednek. Így is lett. A második hét végén a fogolytáborban megjelent egy anyaszült meztelen fogolyszázad. Az történt, hogy az oroszok megépítették a fertőtlenítőt-fürdőt, ahol egy óra alatt egyszerre 400 fogoly ruhaneműjét fertőtlenítették száraz gőzzel, miközben ugyanaz a 400 ember letusott-megfürdött. Szappant is kapott mindenki. Sajnos a kipróbáláskor a száraz gőz kissé túlhevült, és az első négyszáznak mindene odaégett. Nyicsevo. A hibát kijavították – de a csóré embereket csak harmadnapra tudták felöltöztetni.
Az oroszok becsületére legyen mondva, 3-4 hét alatt teljesen kiirtották a tetűt a hadifogolytáborból, ahol hamarosan megszűnt a kiütéses tífusz is. Ez nem jelenti, hogy betegség nélkül maradtunk. A vérhas kezdte egyre inkább szedni az áldozatait, hovatovább nagyobb arányban, mint a kiütéses tífusz. Engem egy egész hónapon át elkerült mindenféle betegség. Megszabadultam a tetvektől, de csak a rovaroktól. Egyre nagyobb utálattal kellett felismernem, mint degradálódnak lélekben tetvekké egyes emberek. Csodák-csodája, sohasem fiatalok.
Fogolytábori tartózkodásunk első hetében szokatlan időben – délután – felsorakoztattak bennünket századonkint. Orosz tisztek és a tábor fogolyparancsnoka, Horváth vezérkari repülőszázados álltak meg külön-külön minden század előtt, hogy felolvassák a szovjet táborparancsnok napiparancsát külön a magyar hadifoglyokhoz. Maga a parancs – Krisztus második főparancsolata volt: „Szeresd felebarátodat, úgy, mint önmagadat.” És jött a magyarázat: Aki ezután följelenti valamelyik fogolytársai, azt a táborparancsnokság zárkába csukja, és addig marad ott, amíg ki nem vizsgálják az ügyet. Ha a feljelentés alaptalannak bizonyul, a följelentő ugyanazt a büntetést kapja, amelyet a megvádolt honvéd vagy tiszt kapott volna, ha a vád igaznak bizonyul. Az orosz táborparancsnokság ugyanis már nem ért végére a magyar foglyok egymás elleni feljelentései kivizsgálásának. A németek nem jelentgették egymást. Tudomásom szerint – a magyar fiatalok se. És nem akadt fiatal azok között, a szinte állati szintre sülylyedt hadifoglyok között se, akik a konyháról a szemétre kidobott (májusban már) legyek-járta, le- és kifőtt csontokat rágták-szopogatták, negyed-ötödnaposokat is, mígnem a táborparancsnokság botos őröket volt kénytelen állítani a szeméthalom mellé. Nem igaz, hogy ezek a rágcsálók, szemétben turkálók annyira kiéhezettek lettek volna: ugyanazt az ellátást kapták, amit mi.
Rossz volt a zártság, még rosszabb a bizonytalanság, hogy szabadulunk-e egyáltalán, és ha igen, mikor, de még ennél is rosszabb volt, amire egyáltalán nem készültem fel lélekben – a kiszolgáltatottság megalázó tudata. Hiszen tiltakozás nélkül engedelmeskednünk kellett az orosz tisztek és katonák parancsainak – bár emlékezetem szerint nem éltek vissza ezzel a hatalmukkal –, de kedvükre üthettek-verhettek kárpátukrajnai (ruszinszkó) származású, rutén nemzetiségű fogolytársaink is, akik részben tolmácsok voltak, részben „rendfenntartók” – bottal járták a tábort. Egy ilyen tetű a botjával különösebb ok nélkül engem is fejbe kólintott úgy, hogy elestem. Kivételes szerencsémre éppen arra járt egy orosz katona vagy tiszt, aki megkérdezte a táborrend őrét, hogy mit vétettem, ami a botos vitéznek még ahhoz se volt fantáziája, hogy valami tisztes vádat kitaláljon, mint pl. szidtam Sztálint, becsméreltem a diadalmas Vörös Hadsereget vagy ilyesmit így aztán ennyivel maradtam.
Talán mégsem a kiszolgáltatottság volt a legkeserűbb élményem. Inkább az, hogy a fogolytáborban végképp csalódnom kellett a „felnőttekben”. Nemcsak egyesek spicliskedése, elállatiasodása miatt. A legtöbbjük még titkolni se próbálta a fogságban mérhetetlen önzését, teljes elvtelenségét. Egyszerre megjelentek közöttünk, és gomba módra szaporodtak a „kommunisták” – akik egy hónappal előtte még lelkesen rikoltották a „kitartás, éljen Szálasi!”-t (néhányat személy szerint is felismertem közöttük) –, noha opportunizmusukkal semmire se mentek.
Szerencsémre, néhány felnőttben, így tisztjeimben például nem kellett csalódnom. A táborban már nem voltam együtt velük. Egy részük civilbe öltözött, aki pedig fogságba került velünk, a tiszti táborban volt a helye, ahol, igaz, sokkal jobb volt az ellátás, de ki is vitték őket Oroszországba-Szibériába mind egy szálig. Csak hosszú évek múltán jutottak haza – akik hazajutottak.
Ahogy lehet
Csak el ne engedni magunkat. Arra gondolni, arról beszélni társainkkal, hogy mihez kezdünk majd otthon. Foglalatosságot találni nap mint nap. A tétlenség, a letargiás heverészés – maga a halál. Ezeket mondta nekünk szinte naponta táborrészünk (az egész tábor 5 vagy 6 részre volt osztva) egyik, századunkat is ellátó orvosa, igyekeztünk megfogadni a tanácsát.
Amint már szó volt róla – május első napjaira a székesfehérvári fogolytáborból eltűnt a tetű, a kiütéses tífuszmegbetegedések is megszűntek. Maradt és terjedt a vérhas. Részben fegyelmezetlen, mindent-emésztő bajtársaink irgalmatlan büntetése, részint pedig a legyengült szervezetűek kegyetlen hóhéra. Egyetlen és legjobb megelőző orvosságunk – a munka volt. Aki (nagyon) akart, kijuthatott a táboron kívüli, oroszoknak végzett vagy romeltakarító munkára, ahonnan soha nem tértünk vissza üres kézzel. Hol a férjüket-gyermeküket kereső asszonyok adták fel a várakozást a táboron kívül, és a náluk lévő élelmiszercsomagot a kint elérhető foglyoknak adták (orosz őreink mindig engedték), hol az orosz élelmiszerraktárak lisztjével-krumplijával töltöttük meg, nemcsak kenyérzsákunkat-zsebeinket, de olykor bakancsba szorított nadrágunk szárát is. Hárman „főztünk” az így hozott élelmiszerből, közösen. Felényi Lajos barátommal és egy öreg makói tartalékossal, Galgóczy bácsival. A táborban ugyanis (kellő mennyiségű sütőkemence híján) nem tudták kiadni a teljes adag kenyeret. A kijáró mennyiség felét lisztben kaptuk. Ebből és a „szerzett” lisztből-krumpliból-miegymásból főzött Galgóczy bácsi úgy, hogy a kincstáriból Felényi meg én úgyszólván már csak a két kockacukros teát és a kenyeret fogyasztottuk el. A híg lére eresztett kukorica- azaz árpadarára rendszerint rá se néztünk. Május első felében azonban ez a „jólét” is megszakadt: Galgóczy bácsinak sikerült feljutnia egy vonatszállítmányra, amelyet – úgymond – Pestre irányítottak, az elosztóba. Felényivel felváltva jártunk hát dolgozni, az otthon maradt kis bádoglapon sütötte a lapótyát, vagy főzte a vízből-lisztből kevert nokedlit, csajkában.
(Kitérő) Noha nem éheztünk, a jólét se vetett fel: gyakran ábrándoztunk finom otthoni ételekről, legtöbbször olyanokról, amelyekben a nokedli is szerepelt. Tizenhatéves diákkoromban, húsvéti öntözéskor ittam életemben először tojáslikőrt. Nagyon ízlett. Egy évvel később, a fogolytáborban ábrándozva elhatároztam, ha egyszer hazakerülök, készítek finom, tojásos nokedlit, azt pedig tejföllel feleresztett tojáslikőrrel öntöm nyakon. (Ne tessék borzongani.) A Napsugár szerkesztőségében annyiszor elmeséltem fantázia-étkemet (amelytől majd mindenkinek csömöre támadt, aki hallotta), hogy 1977 decemberében, 50-ik születésnapom örömére képszerkesztőnk, Soó Zöld Margit (a kiváló grafikus-művésznő) és titkárnőnk, Koblicska Mária ebédre hívtak Koblicskáékhoz. Nagy meglepetésemre az asztalt egy személyre terítették. Aztán behoztak egy lábasban finom, remegő-párolgó nokedlit, egy üveg tojáslikőrt és tejfölt. Mit mondjak? Nagyon finom volt igazán. De többé nem kívántam.
Egész napos munkáról visszatérve, Felényi éppen rakta a tüzecskét a bádoglap alá: igen nehéz volt egy kis fát szereznie. Nagyon éhes voltam, hisz reggeltől egy falat se járt a számban, és a reggeli igen sovány volt. Felényi délben kivette és félretette híg kukoricadara adagomat is, amely időközben kihűlt, megkocsonyásodott. Bár undorodtam tőle – megettem. Mondom: nagyon éhes voltam, nem volt türelmem kivárni a lapótyát.
Időközben mi is sűrűn próbálkoztunk a „menetoszlopba” sorolni, amelyet állítólag Pestre vittek, az „elosztóba”. Mindig miattam maradtunk le. Először kilöktek a sorból, mert nem volt köpenyem. Bekecsemet-sátorlapomat nem tudták be köpenynek. Aztán Felényi szerzett nekem egy olasz katonaköpenyt. Már majdnem kijutottunk a tábor kapuján, amikor gazdája felismerte rajtam a hátulról megjelölt köpenyt, és rugdosások közepette leszedte rólam. Aztán került egy civil télikabát, de az 5-6 naponkint induló menetoszlopból megint lemaradtam, mert hosszú volt a hajam, nem nyírattam magam kopaszra. Két napi kenyéradagért aztán soron kívül megnyírt egy borbélyember.
Ekkor ettem meg a dermedt kukoricadara-löttyöt.
Másnap kissé émelyegve indultam munkába. Inkább én mentem, mert Felényi ügyesebben főzött – és fát is szerzett valahonnan, mindig.
Az állomásra vittek dolgozni.
Döbbenten néztem az egymás mellett sorakozó, csukott és szögesdróttal ajtónál-ablaknál erősen ledrótozott teherkocsisorokat. Három-négy vonatot is egymás mellett. Hazafelé menet még láttam kissé távolról, mint vonulnak bajtársaink hosszú sorokban, vidáman az állomás felé. No, megmondom én Felényinek, ha eddig nem sikerült, most már egyet se igyekezzünk abba az „elosztóba”. Túlságosan barátságtalanok voltak azok a szállítóvagonok.
A táborban – cédula várt. Felényi írta, ne haragudjam, de ő nem vár tovább, majd értesíti édesanyámat. (Egymás címét feljegyeztük, hogy – adott esetben – értesíthessük a szülőket.) Elment tehát a barátom, és én ahhoz a négy-öt bajtársamhoz csapódtam, akikkel együtt katonáskodtam, együtt fogtak el – és akik még a táborban voltak. Már betegen. A kukoricadara-kocsonya, amelyet éhesen, bár undorodva ettem – megtette a magáét. Kitört rajtam a sárgaság. Szemem fehérje, körmöm besárgult, vörösesbarnát vizeltem, és egész nap álmos voltam. Rokonszenves orvosunk beutalt a hadifogoly-kórházba (az is a tábor területén volt), ahol valamelyes diétás ellátást kaphatok.
Ez lett hadifogságom (sőt, talán az egész háború) legborzongatóbb élménye.
Kis motyómmal egy délután állítottam be a kórház épületébe. Egy fogoly medikus fogadott. „Jól van öcskös, feküdj le valamelyik kórteremben. Majd reggel jönnek a dokik, megnéznek.” Mint mindig, amióta beteg lettem, nagyon álmos voltam. Benyitottam az egyik terembe, ahol egy fogolytársam aludt, köpenyben, oldalra fordulva a földön. Nekivetettem a hátam – és aludtam egyhuzamban reggelig. Ébredek – a társam nem. Megbököm: „Pajtás, ébresztő!” Semmi. Halott volt. Felugrottam és kirohantam a kórházból – cókmókostul. Vissza a bajtársaimhoz. Megértettek. És megértett a doki is. Bajtársaim napi cukoradagjukból egyet-egyet nekem adtak. Kenyeret alig ettem. Egyebet – legfennebb egy-egy főtt krumplit, ha volt.
És egyre gyengültem. Szinte éjjel-nappal aludtam. Annyira éhes voltam, hogy szinte fájt. Egyik éjszaka felébresztettek. „Riadó!” Értelmetlennek tűnt az egész, légitámadásról szó nem lehetett, hisz ekkor már vége volt a háborúnak. (Május 15-e táján történhetett.) Felsorakoztattak, hogy menni kell valahová.
Iszonyú éhséget éreztem. A konyhához vezényeltek. Csajkámba illatos, sűrű bablevest és egy öklömnyi főtt marhahúst löktek. Hónom alatt egy egész kockakennyérrel elhatároztam – legyen, ami lesz –, most, még egyszer az életben jól lakom. Megettem a kenyér felét, a bablevest, a húst.
Végül is az egész riadó holmi részeg orosz tisztek marháskodásának bizonyult, mert hajnal felé mindenkit visszavezényeltek a körletébe.
Délelőtt – arra ébredtem, hogy nem vagyok fáradt. Nézem a körmöm: mintha már nem lenne sárga. Bajtársaim mondják, hogy a szemem se.
Elmúlt a sárgaságom. A bablevestől, a marhahústól, a ragacsos kenyértől. Vagy különben is elmúlt volna. Akkor még nem tudtam, hogy életem egyik mélypontján jutottam túl, amikor már feladtam volna a küzdelmet.
Talán mégse minden „felnőtt”...
Két hónapos hadifogságom idején Édesanyám két értesítést kapott felőlem, tőlem, Kisrákoson, Vas megyében. Oda menekült a háború elöl.
A tábor külső drótkerítésétől mintegy tíz méternyire – közelebb nem engedték őket – asszonyok-lányok álldogáltak, férjeik-gyermekeik-kedveseik nevét kiabálva. Volt, akinek tényleg sikerült ily módon találkoznia kedves hozzátartozójával: mintegy húsz méternyi távolságról kiabálhattak egymásnak, nézhették egymást. (Igaz, nem tudom mennyire – és hogy mindenkire jó hatással voltak-e az ilyen találkozások. Az egyik fogolytársam például – a többiek elbeszélése szerint – miután a drótkerítésen át beszélt édesanyjával, felakasztotta magát egy görbe barackfára. Láttam, amikor levágták az egyébként igen alacsony fáról.
Kerestem egy darab papírt, írtam rá néhány sort: „Kérem, asszonyom, aki megtalálja ezt a papírt, írja meg édesanyámnak az alábbi címre, hogy itt vagyok, jól vagyok.” Jókora követ csomagoltam a papírba – és a nők felé hajítottam. Azt még láttam, hogy egyikük felvette. Édesanyám hamarosan levelet kapott a kért tartalommal. Aláíró: „Egy magyar asszony.”
Még fogságba esésem előttről megmaradt valahogy egy zöld tábori levelezőlapom. Ceruzával (egyéb írószerhez nem juthattunk) megcímeztem édesanyámnak, Kisrákosra. Megírtam, nem tudom, mikor szabadulok, de ha holnap, akkor se Kisrákosra megyek, hanem Csíkba. Ő is induljon haza, mihelyt teheti. Ott várjuk majd egymást.
Nyitott teherautón munkára vittek. Amikor holmi civilek mellett száguldott el a teherkocsi, a levelezőlappal intettem feléjük, majd kiengedtem a lapot a kezemből. Postára adták – és a posta kézbesítette. Az élet pedig úgy hozta, hogy tényleg én kerüljek haza leghamarább a családból. Augusztusban megérkezett édesanyám, és októberben édesapám is. Június 6. és október 15. között mindhárman hazakerültünk. És ha szabadulásom történetét is megírom, csak azért teszem, hogy jelezzem: voltak a felnőttek, a számomra idegen tisztek között is példamutatóan derék emberek. Jó magyarok – és igaz emberek egyszemélyben. És itt elsősorban Horváth vezérkari repülőszázadosra, a tábor fogolyparancsnokára gondolok. És orvosunkra.
 
Hazafelé
Május 20-a felé csíkszeredai piros diáksapkát pillantok meg a táborban. János Zoltán barátom viselte, aki egy évvel alattam járt a gimnáziumban. Nagy-nagy öröm volt viszontlátni egymást. Megtudtam tőle, hogy hamarosan hazaengedik, mert fiatal, és nem volt katona (leventeként, civilben táboroztatták valahol a Fertő-tó vidékén, amikor „felszabadították”, és hadifogságba terelték az oroszok). Persze, megígérte, hogy ír majd édesanyámnak, fel is keresi, ha őszig nem vetődnék haza. Másnap a tábor fogolyparancsnoka, Horváth vezérkari százados szemlét tart. Kihirdeti, minden században írják össze a 18 éven aluliakat. Még aznap elkészültek a listák: Horváth százados felsorakoztatott bennünket. Táborrészlegünkben lehettünk vagy ötszázan. Mindenkitől megkérdezte, hol volt katona. Aki bemondta egységét, arra ráordított: Mit képzelsz, te szaros, a magyar királyi honvédségnek hátulgombolósok kellettek?! Levente voltál, akit erődítési munkálatokra rendeltek ki, és azért öltöztettek katonaruhába, mert leszakadt rólad a civil. Végeztem! Mire hozzám ért, már betéve fújtam a szöveget: „Százados úr, alázatosan jelentem, levente voltam... stb.” Szabályos jelentkezésemből megérthette, hogy már Szálasi hatalomra jövetele előtt katona voltam, hisz a nyilasvezér eltörölte az „alázatos” jelentkezést. Hegyivadász-bakancsomra pillantott, elmosolyodott. És bólintott. Mosolyogva bólintott két vagy három nap múlva az orosz tisztekből álló vizsgálóbizottság is. És megkezdődtek a szabadon bocsátások.
Táborrészlegenkint, meghatározott napon rendeltek a láger kapujához (engem május 31-én). Itt, hosszú asztal mögött, orosz tisztek Horváth századossal. Sorra olvasták a neveket. A szólítottnak meg kellett mondania, hová megy, és ez megegyezett a szabaduló cédulán álló helyiséggel, megkapta az obsitot: az írást, egy kockakenyeret, kilós húskonzervet és egy fél kiló kockacukrot. Ezzel mehetett kifele a kapun.
Mintegy 500-an álltunk így a hosszú asztal előtt. Vártam, szólítsanak már engem is. Egyharmada lement. Semmi. Már a felén is túl voltunk. Még mindig nem szólítottak. Alig álltunk a végén már négyen-öten, és sorra szólították el mellőlem a társaimat.
Utolsónak maradtam. A leges-legutolsónak „Sándor Fodor!” – kiáltott az írnok. Ugrottam. „Hová?” – kérdezte. „Csíksomlyó!” – kurjantottam boldogan. „Az” – bólintott. – „Csíkszamos.” Valóban. Csíkszamos áll a szabaduló cédulámon.
Máig se értem: amint kiléptem a kapun, egy fiáker jött. Orosz katona hajtotta. Kérdezte, hová? „Sz-sz-sss! Sz-sz-sss! – utánoztam neki a gőzmozdonyt. Intett, üljek fel. Felültem a kényelmes hátsó ülésre, még intettem is az arra járóknak. Az orosz kivitt az állomásra.
Május 31-től június 6-ig utaztam. Június 6-án reggel hazagyalogoltam a madéfalvi állomásról. Otthon sok újság fogadott – de nem tudták kiverni belőlem a tábor emlékét és véleményemet sem a felnőttekről, akik között a néhány igen derék ember mellett nagyon sok hitvánnyal találkoztam. Ezért aztán nagyon megnéztem már, kinek a szaván indulok el.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék