Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. november, IV. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Zsigmond József

Zsigmond József
A HALÁLVONAT
December 6-án reánk is sor került: korán reggel összeírtak, mindenkinek lehajtható füles télisapkát adtak és köpenyt. Sikerült szereznem egy rendesebb bakancsot. A bennfentesek tudni vélték, hogy amelyik transzportot ilyen téli holmikkal szerelnek fel, azokat Szibériába irányítják. Sajnos ez alkalommal igazuk volt. Gyors ebédeltetés után kivittek az állomásra és bevagoníroztak. Mi a sorakozónál igyekeztünk egymás mellé állni, hogy egy vagonba kerülhessünk. Mégis, ahogy számolták az ötös sorokból a felszállókat, úgy sikerült, hogy Kovács János és Bene Zoli, beresztelki barátaim az előttünk levő vagonba kerültek, mi a többiek valamennyien a következő vagonba: 95 fővel összezsúfolva. A marhakupé (ahogy Szabó Pista bácsi nevezte) szemközti ajtaja le volt zárva, és oda volt kiképezve a „Szarólyuk”-nak titulált WC-ülőke és pisilő. A foglyok megoszlottak a vagon két oldalrészén, és úgy helyezkedtek el, ahogy tudtak, még a WC melletti helyekre is szorultak. Bevagonírozás után órák hosszat álltunk az állomáson. Estefelé egy pokrócba dobták a porció szárított kenyeret, amit az éhes népség széttépett: kinek jutott, kinek nem. Majd sötétedéskor lassan csikorogni kezdtek a kerekek, és elindult velünk
A HALÁLVONAT
Menet közben naponta egyszeri étkezést kaptunk: szuharinnak nevezett, kemencében szárított fekete kenyérszeleteket és borsós árpakását, amibe hámozatlan krumpli is került néha, 3-4 napban cukrot és darálthúskonzervet, nagyon ritkán vizet is adtak. Éhségben a szomjúság még elviselhetetlenebb, úgyhogy nagy részünk ordított a vízért. Falra mászva nyalták a megzúzmarásodott vasakat, a WC-lyukon is kinyúltak hóért. Első esetben, amikor beadták a két veder vizet, kitépték egymás kezéből a vedreket, és a víz nagy része kiömlött. Ezt látva felismertem a helyzetet, hogy itt tenni kell valamit: ha már az oroszok nem neveztek ki egy-egy vagonfelelőst, hát mi kell rendet teremtsünk Ezt a meglátásomat először megbeszéltem a körülöttem lévő csoportommal, akik lehettünk vagy tizenötön egy faluból és egy alakulattól. Utána én mint rangidős, csendet kértem, és elmondtam véleményünket, immár a többiek nevében is beszélve. A vagon másik felében lévők egy része lehurrogott, de nem hagytuk magunkat. Azt mondtuk, ha kell, ököllel is rendet teremtünk ebben a vagonban, mert mindenki haza kell vigye a bőrét. Végül engem kineveztek vagonfelelősnek, és a vagon mindkét felében egy-egy felelőst választottak. Elosztottuk a foglyokat kétfelé: 47-48, és miután nem volt lehetőségünk a név szerinti nyilvántartásra, bevezettük a szám szerintit, mindkét felől külön-külön. Mindenkinek kijelöltük a fix helyét, és számot kapott, ismerte mindkét szomszédját. Ezt követően a naponta feldobott szárított kenyeret kiterített pokrócokon pontosan kétfelé osztottuk, s utána mindkét télen kiporciózták 47-48 felé, amit majd sorszám szerint szétosztottunk. A beadott két veder kását is először kétfelé, majd kanalakkal porcióztuk a csajkákba vagy egyenesen egyesek tenyerére. Így jártunk el a cukorral, konzervvel, a vizet pedig kulacsdeknikben osztottuk el. Úgy véltük, hogy ezzel igazságosságot tettünk az elosztásban, abból a kevésből, amit adtak, mindenki megkapta a maga részét.
A vagon levegője sűrű volt és nehéz, mert még dohányfüst is kavargott benne. Mi pedig hetek óta borotválatlan arccal, mosdatlanul, piszkosan, gyűrött ruhában, sáros lábbelivel és szomorú arccal kuporogtunk szűk ülőhelyünkön. Az éhség és szomjúság csikarta gyomrunkat, testünket marta a szenny és ette a tetű. A sötét, zsúfolt vagonokban tetvészkedni sem tudtunk, s amiatt annyira elszaporodtak a tetvek, hogy nyílt sebeket mariak testrészeinken: a lábszáraimon maradt foltok erről tanúskodnak. Sokat töprengtem, hogy mit lehetne tenni, míg végre egy kis mozgó bogot fedeztem fel a vagonoldal deszkáján. Ezt valahogy kivertük menet közben, amikor az őrök nem vehették észre, azonban kicsi lyuk volt, és kevés világosság szivárgott be: nagyítani kellett volna, de nem volt késünk, bicskánk, mert mindenünket elzabrálták. Végül megszületett az ötlet: egy evőkanál nyelének egyik oldalát addig dörzsölgettük a vagonajtó vaspántjához felváltva, amíg éles kést szerkesztettünk belőle, s ezzel lassan kotortuk, nagyítottuk a lyukat addig, amíg elegendő világosság szűrődött be. Azután annál a lyuknál kettenhárman is állandóan tetvészkedtünk napközben: sorra odajártunk valamennyien.
Őreink a nagyobb állomásokon, ahol többet állt szerelvényünk, megnyitották a vagonajtót, és négy-öt embert leszállítottak segédkezni az élelmiszerutánpótlás felvételezésénél. Ilyen alkalmakkor, akik leszálltak, ha egyebet nem is, de egy-egy tarisznya havat, jeget szerezhettek. Majd ezért is beosztásos sorállás volt az ajtó körül, hogy lehetőleg mindenik csoportból juthasson ki valaki, aki a többiről is gondoskodik. Erre a célra nagy tarisznyákat varrtunk a feldarabolt, vásott pokrócokból. Ilyenkor szokták őreink hosszú nyelű fabotocskákkal körbe kopogtatni a vagonokat, hogy a kongási hangról ítélve megtudhassák, hogy nincsen valamelyik vagon feneke felszedve, szökésre előkészítve, amire már volt példa. Egy ilyen alkalomkor egyik szemfüles őr felfedezte a tetvészkedő lyukat, másodmagával nagy botokkal feljöttek a vagonba, és kérték, hogy adjuk elő, ki faragta a lyukat, és szolgáltassuk be a kést. Ekkor én elkiáltottam, hogy én a kést odadobom, de mindenki hallgasson, egy szó se legyen. A kést a többiek feje fölött középre dobtam, az oroszok lábaihoz, azok felvették, csóválták fejüket, s dühükben a vagon egyik felébe tereltek, és onnan visszaszámolva jól megbotoztak mindenikünket joptvojmatyizással. Sajnos bedugták a tetvészkedő lyukat, és vígan szaporodhattak a tetvek, míg végül a mi vagonunkban is kiütött a flektífusz. Sokan belázasodtak, falra mászva nyaldosták a zúzmarás vasakat. A többi között én is legyengültem, betegnek éreztem magam, de tudtam magamnak parancsolni, és zúzmarát nem nyaltam.
Egy reggel én is odaálltam az ajtó mellé, nyakamban egy nagy tarisznyával, hogy ha leszállítanak, szerezhessek havat és jeget. Egyik állomáson megáll a vonat, nemsokára nyílik az ajtó, és bekiáltanak: tri csolovek, dévaj bisztró! Leugrunk hárman, kettőt balra, engem pedig jobbra visznek a szerelvény eleje felé, ott egy vagonba felraknak, és bezárják mögöttem a vagon ajtaját. Nem tudom, hogy a bibliai Dániel mit érezhetett, amikor bedobták az oroszlánok vermébe, de az valami olyasféle lehetett, mint ami akkor az én torkomat és mellemet szorongatta. Bekerültem egy teljesen ismeretlen környezetbe, ahol egy Turcsánszki nevű őrmester úr volt a diktátor, néhány haramiával, verőlegénnyel, akik rettegésben tartották az egész vagon lakóit. A feladott élelem java részét elvették, a többit odadobták, hogy osszák szét. Második napi ottlétemkor szóvá tettem, hogy ez nem igazságos, a mi vagonunkban így meg úgy csináltunk. Erre nekem estek, jól elvertek, és büntetésből aznap semmi élelmet nem kaptam, aludni pedig a WC mellé löktek ahol reggelre odafagyott a köpenyem széle.
Másnap sírva kuporogtam az ajtó körül, hogy leszállhassak, és az oroszok tudtára adjam, hogy abban a vagonban mi folyik. Amikor nyílott az ajtó, nyakon csíptek a vagonbeli betyárlegények, félrelöktek, és ők szálltak le. Néhány napi éhezés után észrevettem, hogy a kocsiban van egy tolmácsféle, aki tud az őrökkel értekezni. Végtelen elkeseredésemben alkalmat kerestem az ismerkedésre az alacsony termetű, délvidéki fiúval, aki megsajnált, és titokban adott egy darabka frissen sült katonakenyeret, amit az őröktől kapott. Tőle tudtam meg, hogy engem komplektálásra hoztak ebbe a vagonba, a meghaltak helyébe. Ez aztán elgondolkoztatott, mert a mi vagonunkban eddig még senki sem halt meg. Egész éjjel azon gondolkoztam, hogyan lehetne elkerülni a biztos halált. Kigondoltam egy cselszövést, amit reggel elmondtam a tolmácsnak, hogy van nekem egy órám a másik vagonban elrejtve, beszélje meg az egyik orosz őrrel, hogy neki adom, ha engem visszavisz abba a kocsiba, és otthagy a barátaim között. Csak második nap került sor a vagonajtó kinyitására, amikor az őrrel négyszemközt tudott beszélni. Már akkor hozott az orosztól egy-egy fél kenyeret, fél rúd szalámit, darabka szalonnát. A következő megálláskor jött is az őr, és engem lehívott, tolmács által kérdeztette, hogy megismerem a vagont, ahol voltam? Persze, hogy megismertem az oldalfára faragott és bedugott tetvészkedőlyukról. Kinyitotta az ajtót, engem fellökött, deváj po bisztró kíséretében. Ekkor én elkiáltottam magam: „Fiúk, rejtsetek el, ne adjatok ki, mert az életemről van szó.” A kenyeret, szalonnát és szalámit elrejtettük az ismerősök batyui között, s nagyot szusszantottam örömömben. De az őr megunta a várakozást, és éktelenül kezdett joptvojmatyizni, végül pedig másodmagával felugrón és mindenkit a vagon egyik végébe tereltek. Onnan egyenként vette, hogy ismerjen fel, de mindannyian egyforma piszkosak, borotválatlanok és gyűröttek voltunk. Sorra mindenkit megnézett, hátba vágott, de engem nem ismert fel, s társaim becsületére legyen mondva, senki nem árult el, inkább eltúrták a botütést.
Megtudtam; hogy távollétemben hárman meghaltak, és több legyengült beteget leszedtek, hogy kórházi ápolásban részesíthessék. Közöttük volt Bene Zoltán beresztelki szkv. barátom is. Flekktífuszos lázas beteg volt immár több mint fele a vagonbelieknek. Sokukban már csak a naponta dudorászott karácsonyi énekek tartották a lelket: énekelgetve és imádkozva vártuk a szent ünnepeket abban a robogó vagon-koporsóban. Karácsony estéjén vonatunk. Valamelyik Volga menti állomáson vesztegelt, és így csak dudorászva énekelhettük a mindenki által ismert: „Csendes éj/ Szentséges éj” című karácsonyi éneket. Aztán éjjel, amikor elindult, és robogva ment, teli torokkal fújtuk a református és katolikus kántáló énekeket. Tolunk átvették a többi vagonbeliek is, és zengett az egész szerelvény. Közben-közben elmeséltük otthoni szokásainkat: ünnepi ételeinket s a terített asztalokat, s utána nyaltuk a szánkat korgó gyomorral. Karácsony reggelén újabb öt halott volt, köztük két falumbeli: Ördög Tamás és Kocsis György Barabás.
Számolgattuk a napokat újévig, amit egyébként már indulástól egy-egy krétavonással jelöltünk a vagon falán. Sajnos minden nap újabb halottakat hozott: a 26 nap alatt 25-en haltak meg a mi kocsinkban is, annak ellenére, hogy még kezdettől igazságosan elosztottunk mindenféle élelmet egymás között. Szilveszter napján lekopott erdős hegyek között kanyargott szerelvényünk megállás nélkül egész nap. Besötétedés után talán még gyorsabban robogott, mint annakelőtte. Meg is jegyezte valaki, hogy valahová nagyon sietünk. Fejezetcímként Halálvonatot írtam, de amikor már ott száguldott velünk, „csattogó kerekű koporsó”-nak képzeltük.
Éjféltájban megálltunk egy nagyon kivilágított állomáson, ahol nagy volt a sürgés-forgás, és zajos beszélgetés. Egyszer csak megnyíltak a vagonok ajtajai, és leszállásra szólítottak, újra csak a dévaj po bisztró sürgető szóval. A járni tudók leszálltunk, a gyengébbeket lesegítettük, a betegeket és halottakat úgy szedtük ki a vagonok mellé lerakva. Az oroszok gyorsan eltakarították, hogy a bámészkodó civil népség ne láthassa, minket pedig sorakozóra irányítottak az állomás térségén.
Éjfélre járhatott az idő, amire felsorakoztunk ötös sorokba, és elindítottak észak-kelet irányába keresztül a város állomáson felüli részén. Itt nem volt elsötétítés, nem kellett féljenek a bombatámadásoktól. A lakások kivilágítva, ablakaikból láthattuk a sok karácsonyfát (ők újévkor csinálták) az utcáik tele voltak a „gulyálva” táncoló Szilveszterezőkkel. Indulás előtt Szász József póttartalékos, székelyhatárőr sógorom összeroggyant a levegőváltozás miatt, hiszen a vagonbeli zárt levegőről kiszálltunk a 25-30 fokos hidegbe a mi gyenge, kopott katonaruháinkban. Kovács Jancsi barátommal egymás közé fogtuk, karjait vállainkra kulcsolva próbáltuk vinni, de csak nem tarthattunk lépést a menetoszloppal. Még sok hasonló eset volt, sőt olyan is, aki lerogygyant a hóba, és ott is maradt, mert nem volt senkije, aki segítsen rajta. Látva ezt, az oroszok intézkedtek, ahogy tudtak. Nekünk például leállítottak egy mellettünk elhaladó trojkát, lapos szándeszkalapján széna volt, és arra fektettük a sógort, mi ketten kétfelől mozgattuk, masszíroztuk, hogy ne fagyjon meg a teste vagy végtagjai. Közben ahogy ott térdeltem, a két alsó lábszáram harmadrendű fagyást szenvedett, minek következménye egy életen át kínoz. Így vonultunk át a garmuskávat gutyáló szilveszterezők között a 2-3 km úton, mikor is beérkeztünk a város felső végétől kb. kilométernyire lévő lágerbe.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék