Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. október, XI. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

Bogdán László

Képek és tükörképek

(A rendező)

"ó az arcod keletre ment a tested nyugatra
kezeden halk homok pereg át sikerült ez a nyár is

(Dobai Péter)

1. Bevezetés a variálás művészetébe

- Unom már ezt a konyhát - így a vadász, morcosan, 1984. augusztus 21én délelőtt. - Elég régen itten ülünk már, nem? Ideje lenne elmenni valahová. Egy kis levegőváltozás jót tenne, baszd meg!...
- Jó, de előbb sört iszunk - mondja a rendező, és kiszedi sporttáskájából a doboz Tuborg söröket. - Még Ildikó vette - magyarázza.
- Honnan volt neki? - mutat a fejével álmélkodva a dobozos sörökre a vadász.
- Mért, mit gondolsz, csak neked van? - nevetek.
Átvonulunk a keletre néző szobámba, a könyvek közé, de a kitömött madarak ide is követnek. A poharakban emelkedik a sörhab, süt a nap is, minden olyan szépnek látszik, mint ahogy az ember egy átbeszélgetett éjszaka után képzeli. Igen, ez a napfényes késő nyári délelőtt aggasztóan és pontosan olyan, mint amilyennek az ilyen derűs hanyatlásvégi nyarakat képzeli az ember, mint amilyeneknek az ilyen haldokló augusztusi délelőttöknek lenniük kell, de lehet, hogy még szebb. Engem már enyhén zavar. Pislogok. Bíborszigetek úszkálnak a szemem előtt, időnként eltakarja őket egy, az Alpokat már évszázadokkal ezelőtt elhagyó kőszáli sas kitárt szárnya; kitömött nyugatnémet madarak (sasok, baglyok, sólymok, vércsék, héják) repdesnek erre-arra, Laji valahonnan az emlékezetből vagy a képzeletből elszabaduló és idetévedt diszkoszai körül, a vadász azt magyarázza a rendezőnek, hogy miérr is jött vissza, feje fölött egy diszkosz pörög, egyre lassabban, most a fényben megvillanva olyan, mint egy glória...
- Hogy? - kérdezi a rendező megrökönyödve. - Filmeket a medvékről az ARD-nek? Engedélyed már van?
- Még nincsen, de lesz - így a vadász. - Jó munkához idő kell.*
- A rosszhoz még több - mondjuk egyszerre a rendezővel, de vadászt most nem lehet megingatni, nevetve rázza a fejét. - Ki van ez gondolva, baszd meg. Ki van találva. És te?
- Most jól vagyok, de persze nem volt ez mindig így, korántsem!
- És nem is lesz - nézek a rendezőre. - Megnyugtatlak, picinyem. A dolgokban különben is az a szép, hogy változnak. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg.
- És amíg van mivel - röhög a vadász.
- Elő a farbával - türelmetlenkedik a rendező. - Mire vársz? Márka nélkül úgysem fog menni. Ilyen hamar elfelejtetted? Különben is, aki nem hoz áldozatokat, nem is nyer.
- Nincsen kalapácsom - tárja szét a kezét a vadász. - És azt hiszem, vas sincsen, baszd meg. Ha lenne márkám, nem forgatnék filmet az erdélyi barna medvéről. Éppeg azért forgatok, hogy legyen.
- De két minisztériumba is el kell menni - legyintek. - És a hivatalnokok korruptak.
- Már elfelejtetted a korrupció balkáni természetrajzát? - húzza el a száját a rendező. - Tanulmányozzad Caragialét. Bejöhetsz akár a próbára is.
- Hát ez az, baszd meg - rikkant a vadász, és kitölt egy magas, talpas pohárba egy dobozos sört. Megnyugtatóan emelkedik a sörhab. Mielőtt eltakarna mindent, kiissza. - Az élet, ez a kibaszott, gyönyörű szép balkáni élet, ez hiányzott nekem évek óta. Soha nem szabad elveszíteni a reményt. Ha nincsen, el kell hitetni magunkkal, hogy mégis van. Jó katona legyél, baszd meg, melegszívű, könnyed léptű. Zavaros a Nyárád. - Tölt, iszik. - Az emberrel - teszi hozzá tűnődve, magának is némileg ellentmondva - megtörténnek a dolgok. Sodródik és közben állandóan jobbra vár, de persze ilyenkor csak a rosszabb jöhet. Ez ilyen. Zavaros a Nyárád. A medvék is kigyűlnek, ahogy ez a részeges örmény hazudja, az út szélére és kifliért könyörögnek. A boldog erdélyi medvék. De ha egy kiflit kapnak, baszd meg, máris kettő kellene nekik. Ha kettőt kapnak, akkor három. És így tovább. Mert itten hiányzik a mérték. Az arány. Semmi nincsen, vagy még az sem, de mindenki szodén képzel el mindent. Képzelődünk, baszd meg. És ezért azután rendszerint csalódunk is, mink erdélyiek. Ezért nincsen itt elégedett ember. Vagy ha mégis van, akkor hülye. Így megy ez!...
- Miféle medvék? - kérdezi döbbenten a rendező, a játékból átmenetileg kiesve, sörhabos bajszát törülgetve, beavatatlanul.
És a könyvespolcok közötti mágikus tér hirtelen népesül medvékkel: egy hatalmas, öt-hat mázsás példány két lábra állva, valami csak általa hallott zene dallamára mozog, mintha táncra akarna perdülni; mögötte egy anyamedve négy lábon kétségbeesetten forgatja busa fejét, szimatol, szeme vérben forog, szája habzik, bizonyára a bocsait keresi; az egyik, a harciasabb már az íróasztal alól vicsorog, a másik, a gyávább nem mer kimozdulni a rendező karosszéke alól, csak a hátát púposítja fel, mint egy macska; a karosszék megbillen, féloldalára dőlő hajó, a rendező mégsem ugrik fel, a sörhabot nézi, s látszólag nem vesz tudomást semmiről. Egy másik kisebb medve furcsán ingatja a fejét, mintha tiltakozna, egy negyedik most jelenik meg az ajtóban és morog, mintha keresne valamit.
- Ki kellene nyitni az ablakot - mondom esetlenül. - Medveszag van.
- Miféle medveszag? - értetlenkedik a rendező, mozgó karosszékéből. - Meg vagytok ti medvésedve - derül fel az arca, mint aki végre mindent megért. - Belétek kár is a ser!...
- A természetben - kezdi oktató hangon a vadász - semmi nem vész el, baszd meg, legfeljebb csak átmenetileg. De azután előkerül máshonnét. Ezt már Lomonoszov bátyánk kitalálta, évszázadokkal ezelőtt. Én ezt a népmesék kedves fordulatával egészíteném ki és hosszabbítanám meg: jó tett helyébe ne várj még rosszabbat, sürgősen lépjél olajra. Reméljük, Annuska nem járt épp arra, és nem öntötte ki az olajat...
- Miféle Annuska, miféle olajat? - értetlenkedik a rendező.
- Kulcsszó Bulgakov - vigyorgok, s a vadász felé fordulva nagyvonalúan legyintek. - A medvéket már kezdjük kiismerni, de téged még nem.
A rendező feláll, a láthatatlan közönség felé fordul, meghajol. A medvék belemerevednek a nem létező tapsot követő félmosolyba.
- Nagyszerű - tapsol a vadász önfeledten. - Nem voltál te színész, teljesen véletlenül, bátyuska?
- "Mi nem voltam én, boldogan halok"* - ül vissza a rendező, és rágyújt egy Caporalra.
- Homály Szilveszter, mondom. Kékes füstbe tűnünk át, mindhárman.


2. Előzmények parázzsal

Mikor ismerhetünk meg valakit jobban, mélyebben, teljesebben? Ha közel kerülünk hozzá, vagy ellenkezőleg, ha eltávolodunk tőle? Mielőtt döntenénk - és egyáltalán nem bizonyos, hogy fogunk dönteni e történetváltozatok során! -, lássuk az előzményeket. Természetesen több is van.
Arra, hogy mikor ismertem meg a rendezőt, nem emlékszem. Lehetséges, hogy parkban, vasárnap délelőtt, kamaszkoromban, amikor még a híresneves-nevezetes zenepavilonban a város nem kevésbé hírhedett javítóintézetének kopaszra beretvált fejű növendékei zenéltek. Ó, azok a felejthetetlen vasárnap délelőtti hangversenyek. Filcsik, az apagyilkos az első sorban ült, és fuvoláját mélabúsan szorította az arcához. Xavér, az állomás környéki tolvaj dobjára mindig nagyokat ütött, s puffanásokban félrehajtott fejjel, vigyorogva gyönyörködött, míg Kázmérka, a gyújtogató, nagybőgője mellett eltörpülve, keserű mosollyal hatalmas hangszerét meg-megszólaltatva kíváncsian figyelt. Nicu, a lányok kedvence - akit szeretője jelentett fel s állítólagos nemi erőszak miatt került a többiek közé? - olvatag vigyorral riszálva magát, a lányokat nézegette. Időnként az elvtársi összejövetelekre is kikilógott a kerítéssel körbevett sárga épületből, és a lányokat a leányiskola kertjébe, vad hazugságokkal csábította, hogy lábuk elé hullva, örök szerelméről biztosítva könyörögje le a bugyijukat... Most hegedűjét álla alá szorítva, csalfa (kancsal?) szemét lehunyta, tán, hogy ne kelljen ragyogó lányszemekbe bámulnia. Nevelőtanáruk, a kopasz és vendéghajat viselő Balambér oldalt ült, kinyitható botszékén - apjától, Szentkereszty báró hajdani intézőjétől örökölte e széket, melyen a jó úr annyiszor elpihent, akár a mezőn is, amikor a béreseit ellenőrizte - tökmagot rágott, nagyokat harákolt, köpködött s időnként a zenével és neveltjeivel elégedetlenül farkasfejű, ugyancsak atyjától örökölt sétabotjával a pádimentumot megütögetve, figyelmeztetően mordult a zenészekre. Ilyenkor Kázmérka ijedtében szinte belebújt a bőgőbe, Nicu szinte szemérmesen szorította álla alá hegedűjét, lehunyva szemét, mint csók közben a leányiskola fái közé csábított lányok, míg Filcsik a fuvolát lengetve vadul meredt ősi ellenségére, Balambérra, s Xavér, tán, hogy megmentse az elfajuló helyzetet, dobját kettőzött erővel verte, mintha a nevelőtanárát ütögetné, és arca kéjesen eltorzult...
Lehet, hogy akkor a serdülő rendező is ott bámészkodott, mindenesetre a zenét nem ott és nem akkor szerethette meg. Végeredményben egyik nagyatyja hírneves zenetudós volt, édesanyja is nagy zenerajongó. A Szent Annatónál kerültünk közel egymáshoz, ha a közöttünk lévő és akkor még igenis számító korkülönbség miatt egyáltalán lehetett erről beszélni.
Mi mást tehetek? Megpróbálom.
Szép nyár volt az 1966-os. Nagy motorozásokra, végtelen fürdőzésekre emlékszem. Nagy ivások is fölmerülnek, medvék a málnabokrok között. Fehér porcelántányéron vérvörös málnaszemek, szép lányok, bikiniben és anélkül. Tábortüzek tótükörben csillogó fénye. Operaáriák, amiket egészen kiválóan adott elő az egyik tag, míg más jelenlévők fütyültek és énekeltek!...
Felidézhetetlen, ami megmaradt.
A rendező egy éjszaka, tele tenyérrel égő parázsra támaszkodott. Állítólag véletlenül: meg akarta nézni egy könyvben a barátja által citált vers fordítóját, s ezért hajolt volna közel a tűzhöz? Mivel a bal kezében tartotta a könyvet, óvón a versre figyelt:

"A magány olyan, mint a zápor.
Az alkonyattal kél az óceánból;
s síkságról, mit titkon tár a távol,
az égre tér, amely övé, övé.
S az égből hull a városok fölé."*

Másik kezével lapozott, elveszítette egyensúlyát, nem tehetett mást, nem akarta tűzbe ejteni a könyvet, kínjában jobb tenyerére támaszkodott, s csak akkor vette észre a parazsakat, amikor már késő volt (?). Nem ordított, nem is sziszegett, csak az arcából futott ki a vér, az egyik lány a sátor mellől máris hozta az olajat, óvatosan kezdte kenegetni a csúnya sebet, egy másik, egy orvostanhallgató, szakszerűen be is kötözte. Körülálltuk, nem szólt senki. Késő lehetett, emlékszem, már a köd is leszállt, "pipálni" kezdett a tó.
- Öreg - szólt oda a rendezőnk, s fejével utasított, hogy venném fel az időlegesen gyepre hajított könyvet -, nem néznéd meg, ki fordította a verset?
- Ez most a legnagyobb bajod? - ingatta a fejét az orvostanhallgató lány.
- Vas István - szólalt meg megint a barátja, és egy megbontott üveg rumot adott az ép kezébe. - S egyébként is, ebben van, hogy azok, kik egymást megvetik, utálják...
- Nem Vas és nem így van - ivott a rendező, szelíden ingatva fejét. - "mikor kik egymást gyűlölik s utálják / egy ágyban együtt, egy párnán alusznak..."
- "A magánnyal a nagy folyók elúsznak..." - fedeztem fel végre a tűz idegesen lobogó fényénél lapozgatva a zöld színű könyvben a keresett verset. - Egyébként neki van igaza, nem Vas István fordította...
- Ő a Hölderlinhez című verset fordította le - magyarázta a rendező, bepólyált kezét elmerülten nézegetve.

"Verweilung, auch am Vertrautesten nicht,
ist uns gegeben; aus fen erfüllten
Bildern stürzt der Geist zu plötzlich zu füllenden; Seen sind erst im Ewigen..."

Elhallgatott s tűnődve ivott egy kortyot.
- Keresd meg - kérleltek a lányok kórusban.
És én már olvastam is.
"Elidőzni a meghitt dolgokon, az sem
adatott minekünk; a teljesedett képekből a szellem
hirtelen telítendőkké esik össze; tavak csak
az öröklétben vannak. Itt meg a hullás
hősies..."

- Csodálatos - állított le a rendező. - Ezek a verskezdetek. Ez a nyelv. Egyébként annyira tömbszerű, hogy teljességgel képtelenség magyarítani. A fordítók a lehetetlent kísérlik meg.
Elhallgatott.
- Olvasd tovább - kérleltek a lányok.
- Minek? - kérdezte gúnyosan a rendező. - Ennyi nem volt elég? Nektek már az sem elég, hogy a hullás sem hősies? Nem, barátnéim, a hullás soha nem hősies. Énekeljünk!
Másnap, a menedékház teraszán, pohár rumját kortyolgatva, miközben az orvostanhallgató lány újrakötözte a kezét, váratlanul hozta szóba "véletlen" balesetét. Nem gondolhatom komolyan, vigyorgott, hogy szándékosan tenyerelt bele a parázsba. Hát ennyire eszelősnek nézem őt.
- Egy művésznek - állt meg mellettünk egy szőke, szakállas ismeretlen -, szüksége van élményekre. Különben honnan a fenéből is tudhatná, mit érez mondjuk egy elfogott szovjet-orosz partizán, amikor a náci kínzói égő parázsba tenyereltetik?
- Egy nyavalyát - így ő, és fintorgott. - Mindezt el is lehet képzelni.
- De átélni lényegesen hálásabb feladat - mondott ellent a szakállasm, és rendelt négy rumot. - Ha egy művész valamit nem élt át, hogy tudhatná eljátszani, megírni?
- Elképzeli - nevetett kesernyésen a rendező. - Miért, Dosztojevszkijnek gyilkolnia kellett és gyermeklányokat kellett megerőszakolnia ahhoz, hogy...
- Örökké Dosztojevszkijjel jössztök - húzta el a száját a másik. - Tudod, milyen az igazi Dosztojevszkij-hős? Csatornalakó. Szellemileg is, erkölcsileg is lesüllyedt valaki, s előbb-utóbb téged is magával ránt és bemocskol.
- Meglehetősen eredeti elképzelés - kortyolt közben megérkező második rumjából a rendező, és kezet csókolt a lánynak, aki befejezte a keze kötözését. Szerinted miért gyónnak annyit s annyiszor ezek az átkozott csatornalakók?
- De gyónnak-e valóban? - kérdezett vissza harciasan a szőke. - Keresztényi értelemben semmi esetre sem, hiszen gyónásuk nem katarzist okoz, ellenkezőleg, magával ránt a mocsokba. Ha van Dosztojevszkijben démoni erő, akkor ez az erő gonosz. Gondolj az Ördögökre!...
- Tehát én - kérdezett vissza a rendező, elmerülten forgatva kezében a tele poharát - most már eljátszhatnám Oleg Kosevojt is, szerinted, mivel már tudom, mit is jelent égő parázson tenyerelni?... - Nem fennhéjázóan kérdezte, ahogy akkoriban különben viselkedett és beszélt, mint mi mindannyian, hiszen a tónál ez volt a divat, hanem természetesen, kissé tartózkodva, szomorúan. Közben maga előtt forgatta bepólyált kezét.
- Éntőlem - vont vállat a szakállas. De én utoljára valami démonikus gonoszságról beszéltem, ami a Dosztojevszkij-hősökből árad.
- Ami az író legteljesebb félreértése - szólt közbe váratlanul az orvostanhallgató-lány, és arca kipirult a rumtól. Szép lány volt, szőke, kék szemű, dadogva kezdte kérdezgetni a meglepett idegent, hallott-e a polifóniáról? - Bizonyára hallottál, de mégsem érted? Igaz? S arról hallottál-e valamit harangozni, hogy irónia? Arról is hallhattál, de azt sem tudod felfogni. Nos, íme egy jellemző Dosztojevszkiji-mondat. Az egyik hős A félkegyelműben így fakad ki: - "Ha nincs Isten, akkor hogy lehetnék én kapitány?" Nos, ez hogy tetszik?!


3. Előzmények homállyal

Színészkorából nem nagyon emlékszem világosan alakításaira. Más ismert, elismert, vitatott, s ami a legfontosabb, sokat - ha nem is eleget! - foglalkoztatott rendező volt, amikor a Csalóka szivárványban színészként is felfigyelhettünk rá. Homály Szilvesztert alakíthatta. Kulcsfontosságú szereplőt, tehát alakjának vérbő valódiságán s ugyanakkor homályos titokzatosságán, "démoniságán" az egész játék tünékeny és törékeny értelme nyugodott.
Homály Szilveszter alakja meglehetősen ingatag értelme a játéknak, de értelme mégis!... És ő kitűnően oldotta meg a feladatát. Sokáig emlékezetesen oldotta meg? Túlozzunk felejthetetlenül?
Íme majdnem két évtized távolából is világosan emlékszünk rá:
ahogy kissé meggörnyedve, állandóan a kiutasítástól félve, a leleplezéstől rettegve - mintegy az utolsó bukást, a verést hallucinálva és vizionálva betámolyog a színpadra;
nem jár, támolyog!
a különbséget akkor és ott tanuljuk (s nyilván azóta is!)
ahogy körülnézett, félénken, de mégis magabiztosan, tudva valamit, ami csak az övé, amit immáron senki el nem vehet tőle, de meg nem is oszthatja senkivel;
ahogy pápaszeme fölül átnézve, kissé bandzsítva - zavarosan, ám tettetve is ezt a megejtő zavarosságot, gyanakvóan és rövidlátóan, de mégis furcsa, felbecsülhetetlen ereje teljes tudatában vizsgálódott;
ahogy rögtön bizalmas kapcsolatba került amúgy gyanakvó lénye a világgal, amikor a könyvek kerültek szóba, melyek között, ha hinni lehetett neki, leélte eddigi életét;
ahogy átszellemült, bizalmatlan arca erre a szóra: "könyv!..."
ahogy jellegzetesen tartózkodó, s mégis már-már a szemérmetlenségig bennfentes mozdulattal, kézfejével homlokát törölve, amúgy végigsimítva, homlokába behulló hajfürjeit átmenetileg eltávolítva, ránk néz;
ahogy jelen van a színpadon!
(Közbevetőlegesen barátja, P., akinek akkor már megrendezhette egyik darabját, így áradozott róla Shakespeare Athéni Timonját idézve: "sokáig őrült, most bolond!...")
Először nem is értettem a határt vonható különbséget?
Évek múlva kezdett halványan derengeni valami, amikor szóba hozva az esetet, P. váratlanul vidult fel, sokáig kutatott tömött aktatáskájában, előszedett egy dossziét, s a stencilezett, nehezen olvasható sorokat kezdte silabizálni: "Timon az egyetlen lehetséges átmenet a becsvágy és a között, ami a becsvágyon túl van. Mi az, hogy a becsvágyon túl van? Sokáig őrült, most bolond. Az egyetlen ember, aki a hatalom őrületét legyőzte. Az egyetlen ember, aki a világban élőt különös szavakkal áldja meg: the plaque of company kight, upon you - a közösség döge szálljon rád. "Egyetlen büszkeségem, hogy nem vagyok te." Ha elég tiszta lennél, leköpnélek. Az emberi lét egyik főalakjáról van szó. E lény származásának másik fele az örvény mámora. A lény származásának másik fele a hatalmi őrület legyőzése és megfékezése..."*
Hogy Tamási ezt a "lényt" akarta-e, és így megírni?
Talán.
De nem is ez a lényeges.
Hogy az ő Homály Szilveszter alakítása ilyesfajta magyarázatokat is kínált az értelmezésnek, az bizonyos.
A lényeg mégiscsak az, hogy precízen oldotta meg feladatát. De csak ennyi nem lett volna elég. Volt alakításában - egész megtervezett színpadi megjelenésében, jelenlétében valami szétsugárzó, mindent, végül önnön magát is felemésztő "szent" őrület is. Valami kiszámított és baljós jeladás az örvényről, amiből ám lám ki is lehet menekülni (?) Még akkor is, ha nagy az ár. De mihez képest? - kérdezte ő, jellegzetes mozdulattal simítva végig homlokán. Őrülete túl volt a látható világon, a még fölfogható dolgokon.
Akkor értettem meg, hogy nagyon nagy rendező lehet.
És már minden csak rajta múlik.
Legjobb előadásaiból néha kihallani véltem ezt a kiszámíthatatlan és baljós suttogást, a meg-megszakadó, de változatlan intenzitással sugárzó háttérzenét.
Legjobb előadásaiban azért mindig maradt valami rejtőzködő - na nem ezoterikus, hiszen minden beavatott mást és mást vélt kiolvasni belőle (!) - valami nyugtalanító kétszínűség, valami kikerülhetetlen dupla fenekűség, valami stiffirozhatatlan őrület.
Shakespeare-t kellett volna rendeznie? Talán Csehovot? Ehelyett sokszor ünnepi műsorokban szervezte a karéneket és a lovasbemutatókat; városunkban akkor már állott a nagy fejedelem szobra, s néha meg is kellett személyesíteni a lóháton hódoló, hűséges székelyeit is. De ez még mindig jobb volt annál, mint ha olyan darabokba ölte volna akkor még kifogyhatatlannak tűnő energiáit, amelyek azon az ünnepségen sem érdekeltek senkit, amelyikre nagy csinnadrattával készültek el.
És az idő - eléggé meg nem róható módon - telt, még ha ez köreinkben nem is volt zavaróan érzékelhető. Sodródtunk mindannyian!...
"Nem - mondogatta mindig Öcsi, aki több jó előadásában is szerepelhetett -, ez a város sem Rio de Janeiro!"
De mi ennek ellenére itt éltünk, noha igyekeztünk kívülről is nézni magunkat, ami maga lehetett a sodró skizofrénia! Lehet-e egyszerre bent, belül is maradni, és kívül is lenni? Az a gyanúm, hogy sok meghasonlás benső hátterében rejlik ez a feloldhatatlannak tűnő ellentmondás.


4. Előzmények tükörrel

A tükörben - no hát játszódjunk! -: a parázs mintegy felbíborlik. Vöröslő, ki-kihunyó visszfényét pillanatokra fogva tartja a tükör. Esztendők óta tervezem, hogy a magam ámokfutó, dilettáns módján könyvet írok a tükör metafizikájáról, kultúrtörténeti szerepének változásairól, az utalások hálóiról, az eredetiről és a másolatról, az utánzatokról és az átiratokról, a maszkról és a tükörképről... A tükör ontológiájáról, szelleméről, történetéről, kivételes helyzetéről a haldokló európai kultúrában...
Nos az egyik eljövendő fejezet szinopszisa, kép a képben, s mindjárt a rendezőről szóló rémképben lassan elkészül. Szavatolva helyzetünket is, hiszen közülünk sokaknak a sorsa összefonódott a másik sorsával, s természetesen a tükörével is. Egymás tükörképei vagyunk, a tükör fogva tart bennünket, nem rejthet el, kiad, de el se ereszthet, s ha végül is elroncsolódik a foncsora, akkor magunk helyett egymásra láthatunk az átlátszóvá váló tükörben.
Vagy egymás helyett a világra?
Talán még ez is kiderül a végén, noha jól tudom, nincs s még darab ideig nem is lehet vége semminek...


5. Esrig tükrei

Igen, a hatvanas évek vége, "vert hadak és vakmerő remények..." Most három évtized múltán, amikor átmenetileg abbahagyom a mániákus jegyzetelést, arra gondolok: milyen zene is találna ide: valami Beatles? Rolling Stones? A felkelő nap háza? A hullámokon lovagló madár? Vagy mégis valami John Coltrane hallucinatórikus utolsó korszakából? A hatvanas évek vége. A prágai tavasz. A párizsi tavasz. Cohn Bendit tigrismosolya. Gumibotok. Rendőrkordon. Tankok a minisztériumok városának főterén. Sok fehér virág. Ha valami bizonyos, akkor az, hogy ez a felemás történet mozaikszerűen építkezik. Lehet, hogy szokatlanul követik egymást ezek a mozaikkockák, de aki ki akarja deríteni a rendszerüket - van nekik! -, az ki is fogja deríteni. De gyönyörködhet - nohát hencegjünk -, magánvaló szépségükön is. Vagy dühönghet.
Lelke rajta.
Lehetséges, ha szétroncsolódik a tükör foncsora, mégis önmagamra fogok látni? A kép most kimerevedik: ott szorgoskodok a képzeletbeli padlón, hetykén rakosgatom mozaikjaimat, s közben beúszik valami zene is. Cage? Igen, Cage, talán mégis Cage!...
A hatvanas évek vége, a Bulandra Színház nagy periódusa. Esrig, Pintilie, Ciulei, Penciulescu nagy rendezéseinek évada. A Leonce és Lena színpadon álló színpadán - kép a képben! -, nem létező tárgyakat dobálnak a mímesek, majd az egyik unottan dobja ki.
Kinn hatalmasat csattant!
A fülemben ez a csattanás, amit egy nem létező dolog érintése okozott a színpad valódi deszkáival. Hallom azóta is.
Igen, Esrig tükrei.
Dinicá, Rameau unokaöccse, a bohóc és prae-hippi, a marginális értelmiségi és balkáni bitnik, a kelekótya purpárlék híve, a gondolat trógere és a szó bizantin bűvésze ott ágál a zárkózott, gondterhelt filozófus előtt - Marin Moraru alakította, kitűnően! - és provokálja.
"Dicsérik az erényt, de gyűlölik, menekülnek előle, fáznak tőle, márpedig a világon mindenkinek langyos kényelemre van szüksége. Meg aztán az erénytől én is feltétlenül nagyon rosszkedvű lennék, mert ugye látjuk, hogy az ájtatos emberek nagyon sokszor hidegszívűek, akadékoskodók, barátságtalanok. Azért van ez, mert a természetükkel nem egyező feladatot kényszerítenek önmagukra, és ettől szenvednek, márpedig ha az ember szenved, másokat is gyötör. Hát én ebből nem kérek, de a pártfogóim sem; nekem vidámnak, könnyednek, tréfásnak, bolondos kedvűnek, mulatságosnak kell lennem. Az erény tiszteletet parancsol, a tisztelet kényelmetlen, az erény csodálatra késztet, és a csodálat nem szívderítő. Nekem unatkozó emberekkel van dolgom, meg kell nevettetnem őket. Nevetésre csak a nevetséges és a bolondos késztet, tehát nevetségesnek és bolondnak kell lennem. S ha már természettől nem volnék ilyen, az lenne a legegyszerűbb, ha ilyennek tettetném magamat. Szerencsére azonban nem kell képmutatónak lennem, ebből a fajtából amúgy is bőségesen akad, nem is beszélve azokról, akik önmagukkal szemben is képmutatók..."
A filozófus, mosolyogva, ernyedten védekezik.
A filozófus irtózik és fél, de ugyanakkor izgatja is az, aki ennyire kihívóan nem ő, aki ennyire kihívóan és pimaszul más mer lenni, mint a többi ember.
A filozófust izgatja Arlequin.
És körös-körül tükrök: tükörajtók és tükörablakok, tükörfalak...
Minden tükör, mi magunk is tükrök vagyunk, ha nem is csupán önmagunkat tükrözzük, hanem másokat is. Hány példányban is van jelen az unokaöcs és a gondolkodó?!
A tükörfalak, mint a szárnyasajtók, mint a forgóajtók, elmozdíthatók, más helyzetbe hozhatók, elfordíthatók, forgathatók, újabb és újabb alakzatokat adnak ki, körös-körül lobogó gyertyák, két gyertya, négy gyertya, nyolc gyertya pislákol? Tizenkettő? Már azt sem lehet tudni, melyik az élő, a valóban létező unokaöcs, és melyek az ágáló, a meglepett filozófus körül izgőmozgó, forgolódó tükörképei?
Játék mozgó tükrökkel.
A realitás önnön tükörképei közé vész.
De filozófus csak egy van, körülötte forog a hippi, a bohóc tükörsorozata másai.
A trükk zseniális és megismételhetetlen, húzták el a szájukat sokan, viszsza a realista színjátszáshoz!... Inkább egymást utánozzuk, abból soha nem lesz nagyobb baj!...
De itt kiszámíthatatlan minden.
Esrig Athéni Timonjában egy nyomorúságos figura jelenik meg, seprűnyéllel (!) üt rá a színpad előterében árválkodó gongra, és világosan, tagoltan, közérthetően s tán éppen ezért kihívóan azt mondja: "asta-i Troia!..."
És megkezdődik a színjáték.
Az Arlequin-unokaöcs - a nagy zeneszerző vérrokona -, Diderot traktátusában és Esrig színpadán így beszél: "Az idegen isten alázatosan meghúzza magát az oltáron, a hazai bálvány mellett, ott lassanként izmosodik, egy szép napon könyökkel támad szomszédjára, s bumm... a bálvány a földön hever!..."
A teremben meleg volt, mindenkiről folyt a veríték, lehetne részletezni itt az elpilledő férfifejeket, a nők arcáról erekben csorgó festéket, sok mindent lehetne részletezni, de a lényeg mégis az, hogy ezekre a szavakra megborzongtunk, mintha jeges fuvallat suhant volna át az elalélt színháztermen, mintha dermesztő légáramlatok érték volna egy-egy végtelen pillanatra a felhevült nézőket.
Ezt a borzongást érzem azóta is!...


6. Első, második, harmadik tanulság

A rendező ezekben az években sok mindent megtanult. Például:
1. tükörképek csak akkor keletkezhetnek, ha valakinek egész alakos vagy arc-képét kiadhatják, sokszorosíthatják a tükrök. Ehhez természetesen kell valaki és kell tükör!
2. a többi néma csend vagy ellenkezőleg, pergő viták, megtervezett spektákulum, koreográfia, súgólyuk, vasfüggöny, síró-nevető maszkok, vér - amelynek csak látszólag fedezete a paradicsomlé vagy a piros festék! -, homlokráncok, bohócarcokon szétkenődő púder, könnycseppek, hottokó álarcok, murokorrok, seprűnyél, amint egy gongon csattan, s rekedt hang jelenti be a félreértések elkerülése vagy - épp ellenkezőleg - megerősítése végett: "Ez Trója!..."
(A többi színház.
Az ugrás pillanata.
És felidézhetetlen, ami megmaradt.)
3. azt már kiszámíthatjuk - dünnyögi a bohóc, aki nem clown, bármi, de nem az, csak maszkja szerint, de álarcban van, álruhában - mihez kezd Robinson Péntekkel a szigeten! Civilizálja, nyilván, tűzzel-vassal, környezetével együtt az elmaradott (az ő nézőpontjától elmaradottnak tűnő!) bennszülöttet, de az még csak ezek után derül ki - jó esetben -, hogy mihez is kezd a világgal a sikeres kísérlet után? Mihez kezd civilizált énje civilizálatlan énjével? Hisz a kitanított Péntek énje része lesz, hiszen - üvölti az ál-bohóc, és elkeseredésében hosszan vihog -, Robinson belőle is lehet, Péntekből is lehet Robinson, hogy megkeresse a maga Péntekjeit!...
És megint elölről.
Valamikor akkor olvassuk Hamvas egy másik stencilezett, nehezen olvasható traktátusában, hogy: "... komolyan kizárólag a naplopót tudom venni, éspedig azért, mert ő az egészre fütyül. A rögeszme, mint tudja, társadalmi rokkantságot teremt, viszont a társadalomban elfoglalt úgynevezett foglalkozás feltétlen következménye rögeszme kell hogy legyen."
És itt a kör bezárul, elsötétül a tükör.


7. Két nő
és egy féri

És most visszakanyarodhatunk elhagyott történetünkhöz. A lakásomról, kiürítve a sörösdobozokat, eljöttünk végül is, keresni egy árnyas kocsmakertet. A rendező nem szeretett gyalogolni, elugrott taxiért, közben én kihasználva az alkalmat, elmeséltem a vadásznak, hogy évekig egy színházi plakát árnyékában éltem. A cím szemembe világít még álmomban néha. A pipacsok halála, ez volt a cím. A plakát mellett, óriásira nagyított fényképen két, magas sarkú cipőben imbolygó, félmeztelen, neccharisnyás nő között tétovázva egy zsakettes, szomorú, fekete szemüveges férfi áll. Korunk döntésképtelenségeinek esetlen megtestesülése. Mintegy ellensúlyoz a görlök árnyéka közt, láthatólag képtelen választani közöttük. Ez lehetett ama kép, ami a rendező fantáziáját végül kilendítette a holtpontról? A színpadon, a megvalósuló spektákulumban mindenesetre óriási szerepet kaptak az árnyékok. Fekete, imbolygó, torz, ugrásra kész árnyak törtek be a szereplők óvott magánéletébe, legintimebb perceikben is ott voltak, fenyegetően gomolyogtak a háttérben, nem lehetett őket kiiktatni, számolni kellett velük.
Ha a férfi - ez a csalóka, önmagát is becsapó báb - az egyik nőt választotta, a másik árnyképei kísértették és fordítva. Nem menekülhetett. Útját állották az árnyak. Bekerítették, akárcsak a filozófust züllött, huligán unokaöcsikéje tükörképei.
A rendezőt valószínűleg akkor már csak és kizárólag a választás - tágabban az autentikus életvezetés - honi lehetőségei érdekelhették, de akkor korunk kibeszélt hőse már megjelent, és egy bordó taxiból üvöltözött, hogy siessünk, mert nem lopja a pénzt! Megrendezte az Agóniát is. Krleza írja, kitekintve egy pillanatra az őt egész életére foglyul ejtő horvát csehóból:"... vajon merre tartanak ezek a Glembayak, s voltaképpen mi a célja családilag szervezett mozgásuknak a mi siralmas provinciális viszonyainkon át?..."
Az igazi kérdés nyilván nem ez.
Előre tartanak, magyaráztam a vadásznak, miközben a taxi felé siettünk, bár akkor már nem lehet eldönteni, hogy merre van előre, a költő szavaival élve már mindenhol előre van. Az igazi kérdés azonban mégiscsak az, hogy kinél van a stukker - ülünk be a taxiba -, ahogy a mester egy másik rendezéséből végletesen s végzetesen ki is derül!...
Igen, mondom, miközben a taxi megindul, igen a kelet-közép-európai groteszk, a maga hideglelős hahotáival. Igen, ide örökké beszüremlik a sorsverkli, elfojthatatlan, hideglelős, monoton rikoltozásaival.
- De ez már elmúlt - legyint a rendező idegesebben a kelleténél. - Ez már a múlté. Ma már nem lehet nyugodtan röhögni sem. Mert esetleg kiderül, hogy az ember magán röhög.
- A parti pedig - mondom - az ugrás pillanatában sem marad függőben.
"Innom túl sok volna, túl világos: de e lassú, váró mozdulattal tündöklése már elönti elmém."*
Igen, ezt és így idézem, révülten, kissé felcsigázva az éjszakai rumtól, a reggeli sörtől, az érzelmek rohamától, miközben a bordó taxi határozottan suhan fölfelé egy hegyen, a napfényben fürdő, de remélhetőleg azért árnyékos zugokat is rejtegető kerthelyiség felé.
Hallgatunk.


8. Tiszta Amerika!...

- Mondd el még egyszer - kér csendesen a vadász - onnan, hogy már elönti elmém!...
- De még mielőtt elöntené - így a rendező -, eljő egy szomorú őszi nap, haldokolnak a levelek, a virágok. Agonizál, hervadozik a ligetünk, a nap is már csak délben süt melegebben, alig félórákra mutogatja erejét, de már ezzel sem tud kárpótolni semmiért, és az ember, megerősítve magát, mindenben mindenkor nyilván csak neki, csakis neki, egyedül őneki volt igaza, s nem vitapartnereinek, riválisainak, ellenségeinek, kritikusainak, cenzorainak, vegzálóinak, "elvtársainak"... És repülőre száll. És máris repül, szálldos a szomorú föld felett, száll és átszáll és ott kereng Európa felett, mint egy lebombázott, fészkét kereső, lelkibeteg gólya...
Közben megérkezünk a helyszínre, kifizetjük a taxit, bevonulunk a hatalmas gesztenyefák alá, kiváló asztalt kapunk, árnyék is van, de a réseken a nap is beszökdösik és sugárzó meleg köröket rajzol a vakítóan fehér terítőre. Hidegtálat - téliszalámi, sajt, sonka, olajbogyó -* vodkát rendelünk, most nem kell választani, mint rendesen ("lengyelt tetszenek parancsolni a művész uraknak, vagy oroszt?"), mivel csak polonéz van, s a rendező olajbogyókra vadászva fogpiszkálójával, tűnődve folytatja:
- Most mondhatnám, hogy az ember mit, miket lát, de hát repülőről amúgy is térkép a táj, közelről meg nyilván tudjátok, ezt sem itt és most én szopom az ujjamból, semmi sem olyan, sőt minden olyan más!... Amerikába menet mindenesetre tény, hogy Izlandon pihent meg a gép, ezen a távoli, ezoterikus szigeten. Az ember nyomasztó és elmosódott térképtájak és a háborgó tenger után kidugja az orrát a gépből, farmeröltönyben, és majdnem megfagy. Reykjavikban ugyanis hideg van, nemcsak ahhoz képest, amit az ember vár, elvár, vagy amire egyszerűen el lehet készülve, hanem úgy egyáltalán hideg van. Az ember viszont, ez a tollatlan állat, elszántan ugrik ki a gépből, mert arra gondol, hogy neki ebben a kurva szomorú életben - amíg mégiscsak a színház álneve -, ki tudja, lesz-e még alkalma kódorogni Reykjavikban, a röptér körül. Az ember villámgyorsan dönti el, hogy nem lesz, és vállalva a vacogást, az esetleges tüdő-, homloküreg- vagy mellhártyagyulladás veszélyeit mégis kiszáll!... Hiszen tudja, rá még feladatok várnak, és ez az izlandi séta is jó lehet még valamire, itt is megvilágosodhat egy és más, ami addig háttérben maradt, rejtőzködött, bujdokolt. Sőt - miért ne nagyzolna? - a csodálatos reykjaviki repülőtéren egy dideregve ide-oda futkározó, lelkes és a kelleténél, ám lám, mégiscsak mozgékonyabb keletejrópai rendező* -
Őt, igenis VÁRJÁK A FELADATOK. A megörökítendő világ. Igen, az ember akkor és ott gondol először és komolyan arra, hogy für alle fälle, mégiscsak megrendezi a... Mivel a lista hosszú, mellőzöm, most amúgy sem erről van szó. Ugyanakkor fölmentelek titeket is a konspiráció alól. Proszit!...
- Persze - folytatja tűnődve, miután ivott -, nehéz lesz kikerülni az emlékeket. S lehetnek még más dőre, előre ki nem számítható bajok, sőt fordulatok is. Mint ahogyan a Mester, a Mesterek körül is ott kóvályogtak mindétig. Olyan persze az ő előadása, bármelyik, mint AZ AZ ELŐADÁS, mondjuk, a Rameau soha nem lesz, nem is lehet. S olyan se, mint az Első Erzsébet, már csak azért sem, mert neki nincsen egy Torna Caragiuja. S a fordítások is bűn rosszak. Gondoljunk, mondjuk, Caragialéra és párnahajdereire.
De akkor is! Az ember, ott, izlandi kényszerpihenője alatt, miközben futólépésben rohan előre egy girbe-gurba utcán - maga sem tudja pontosan, hogy hová? - elhatározza, hogy ezúttal nem fog kitérni a kihívás elől, mégiscsak megrendezi a Zűrzavaros éjszakát. Akkor még az ember nyilván nem is sejti, hogy tulajdonképpen OTT és AKKOR, a hidegben is harsogó, győzedelmes napfényben - ami még abszurdabbá teszi állandósuló visszafojthatatlan vacogását - megkezdődik az azután is, azóta is, immár hosszú esztendők óta tartó zűrzavaros éjszaka...


9. Az utcaszínház

- Bizonyos jelenetei - folytatja mélán a rendező, tétován szemlélve félig telt vodkáspoharát, mintha nem látta volna eddig - azóta is benne vannak, kitörölhetetlenül, mint bizonyos gyermekkorában megtanult versek, hogy aszongya megy a juhász a szamáron, vagy régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban, vagy mondjuk, népdalgyűjtő nagyatyja recsegő hangja, amint azt énekli, hogy a bögözi nagyhíd alatt / van egy forrás átok alatt / aki onnan vizet iszik / babájától elbúcsúzik... Látja is az egyik szereplőt, nevezzük az egyszerűség kedvéért közvetlenül TAMÁS-nak, amint a porban csúszik a tovalibbenő karcsú lány után - legyen talán ZSUZSANNA! -, s nem lehet tudni pontosan, hogy mi fehérebb: Tamás szakálla a porban vagy a hóban, vagy a Zsuzsanna fiús, de mégis nagyon vonzó idomait rejtő lepel. Ami úgy rejt, hogy mutat is, de mindent mégse... A harmadik szereplő, ha lehet, még roskatagabb, elesettebb öreg - a neve lehetne, mondjuk, JÁNOS -, annyira tele van Zsuzsanna igéző alakjával, a lepel alól ki-kivillanó, ingerlő idomaival, hogy a látványtól félőrülten, kissé kótyagosan s félvakon baktatva utána, sóvárogva nyújtja ki a kezét, nem is véve észre a porhóban fetrengő Tamást, belebotlik és keresztülesik rajta. Az emberek, az utcaszínház szájtáti nézői, eléggé el nem ítélhető módon röhögnek, a két öregember egymás mellett a téren, a földön, a hóban kiterülve. A szenvedély golyója által leütött tekebábuk. S fölöttük az ingerlően győzedelmes lány, az átlátszó lepelben, ami néha, ha rásüt a nap, sejtetni engedi szénfekete, dús bozontját is, s ezért az első tétova kérdésem az, megbolondultak ezek, ez a lány meg fog betegedni ebben a hidegben...
János éled hamarabb. Kinyújtja kezét Zsuzsanna felé. Keze, és most figyeljetek - így a rendező -, éles ellentétben áll roskatag jelmezével, fehér hajával, ráncaival, mondhatni kirívó ellentétben hófehér, stílszerűen jézusfehér pátriárka szakállával is. Jól formált, erőszakos, izmos és fiatal férfikéz ugyanis. Mondjuk, egy ejrópa bajnoki címre aspiráló tőrvívó keze is lehetne, mely kéz momentán még azt sem döntötte el, hogy a tőr markolatára fonódik, vagy ellenkezőleg, Zsuzsanna olvatag combjai közt pihen meg.
És itt újabb kényszerű szünetet iktatva a történetbe - amúgy is képeskönyvvé válik, egyre inkább leporellóvá, kimerevítve az árnyas kocsmakert asztalánál ülő tétova magunkat, s átmenetileg megállítva az amúgy is egyre bizonytalanabb időt - újabb cáfolata lészen történetünk, ha kiteljesedik? -, megpróbálom felidézni egy későbbi sétánk néhány vakító fragmentumát, az elhangzott vagy a sajnos el sem hangzott tanulságok kedvéért.
Lóra!...


10. A negyedik emelet látószöge

- És itten sem fog már rendezni soha - meditál, csöppnyi kétellyel a hangjában a rendező, még a nagy utazás előtt, itthon, utolsó megmaradt délutánjai egyikén, a parkban sétálva, megállva a felső sétatéren, az ominózus és történetünkben oly fontos helyet elfoglaló egykori zenepavilonnal szemben.*
- Az ember - így ő -, elbúcsúzván parktól, pavilontól, városától, múltjától, nyomasztó és elmosódott térképtájak, a háborgó tenger hányingerig ismétlődő moszatzöld látványa után (akkor még nem tudja, gépe 10 000 méter magasan repül, s onnét csak a hómezőkre emlékeztető felhőket látja majd!...) végre kidugja a fejét a gépből, és megtapasztalhatja, hogy a füstölgő öbölben hideg van...
De még nem tartunk itt, még a parknál tartunk, a felső sétatérnél tartunk, mindenesetre kitartunk!...
- Az ember majd kiszáll Izlandon - tervez boldogan -, hiszen az a füstölgő öbölbéli séta is jó lehet még valamire, itt is megvilágosodhat mindaz, ami eddig háttérben maradt, rejtőzött, bőszen bujdokolt, mint az olyan bujdosó - és nem vándor! -, aki igenis akarja, hogy végre megtalálják, lesz, ami lesz.
Az persze a felső sétatéri séta során sem derül ki - tán nem is fedeződhet fel -, hogy mi is maradt ez idáig háttérben, mi rejtőzködött, illetőleg bujdokolt? Nem, mert a rendező követhetetlen logikával már arról beszél, hogy ő vacogva, de elszántan rohan előre egy girbegurba kis utcán, a felső sétatér darabokra esik szét, eltűnik, volt nem volt, s helyét a kocsmakert fényei, zajai töltik be, egy napfolt pontosan a vadász teli poharára esik, s a vodka kevélyen, figyelmeztetően, gonoszul csillan meg, mintha figyelmeztetni akarna valamire. Igen, kis utcán rohan előre, ami hasonló topológiai emlékeihez és elvárásaihoz képest is túl hirtelen, váratlanul torkollott egy vese alakú térbe. A tér közepén három vándorkomédiást láthatott: két öregembert, az előbb már nevet is adott nekik, Tamást és Jánost, és egy lányt, a két toprongyos csavargó között. Ilyennek képzelhetnénk, mondjuk, Piroskát a mindenkori meséből, karján elmaradhatatlan kosarával. Ami most természetesen hiányzott, a lány karján nem volt kosár. Ezért is nevezhettem az előbb Zsuzsannának, valami másra is utalva.
A komédiások, ahogyan rögtön fölfedezhette, afféle népies pantomimet adtak elő. Amennyire mozgásukból kikövetkeztethette, játékuk arról szólt, hogy a kislány - Zsuzsanna? mégis Piroska? -, elvész és nem is kerül meg, és a két roskatag, búbánatos öregember mindenütt keresi, de persze soha nem ott és ahol éppen van, ahol keresniük kellene. Ami számtalan komikus jelenetre ad okot, s ezt a hálás - vagy hálátlan - nézők, járókelők harsányan s eléggé el nem ítélhető primitív "hozzáállással" reagálják le...
Igen, a forgolódó maskarákat figyelve (az öregeket alakító színészek nyilván fiatalok voltak, erősek, ezért mozgásukban a mímelt esetlenség és görcsös lassúság tévedhetetlen, gazellagyors mozdulatokkal keveredett, s ez némi diszkrét bájt is adott összehangolt kettősüknek...), téblábolásukban gyönyörködve váratlanul villant meg előtte időlegesen elhagyott városa, városának parkja, a part közepén a zenepavilon, most éppen kávézó,* úgy is mint egy eljövendő szabadtéri előadása esetleges színhelye!
Igen, Strindberget rendezte volna ő itten szíve szerint, hogy aztán a dolgok titokzatos összjátéka folytán a szöveg és az előadás is rendezhesse őt...
Persze, legyintett, távozása előtti sétánkon továbbvonszolt a park korántsem titokzatos belseje felé, ez akkor még nem volt "beütemezve".
Persze, kortyol vodkájából lemondóan az árnyas kocsmakertben, ez még nincsen beütemezve, és lehet, nem is lesz soha, de mégis, miközben a lány körül tébláboló fiatal öregembereket figyeltem egyre, egy általam csodált Strindberg-előadás főszereplőjét láttam, a kitűnő és jelenleg éppen Amerikában működő, elüldözött rendezőt, aki ebben a játékban színészként, csapott vállal, egyenruhában, mondhatni teljes harci díszben egy kopár asztal mögött üldögél, velünk, a nézőkkel, az ellenséges vagy ami még rosszabb, közönyös világgal szemben, és kis, szapora mozdulatokkal, késsel-villával pepecselve, hosszú, végtelennek tűnő, életfogytiglani percekig némán fogyaszt el tányérjáról egy nem is létező halat. Régi dicsőségünk halkés az éji homályban...**
Az emlék kellően lekötött, ezért nem is reagáltam a két öreg tétova mozdulataira elég gyorsan, az volt az érzésem, valamit megint szintén végérvényesen elmulasztottam, a két öreg (a szenvedély golyója által leütött két tekebábu) a földön feküdt, s Tamás kinyújtotta szemérmetlenül erős, fiatal kezét - ami éles ellentétben állt maszkjával, mímelt öregségével - a lány felé...
- Na jó, de a pláne az egészben? - kérdezi türelmetlenül a vadász.
- Hát ez az. Itt újabb kényszerű szünetet iktatunk a történetbe - nevet a rendező győzedelmesen, amúgy is képeskönyvvé válik egyre inkább, leporellóvá, s ő lemondóan ismerheti be: neki sem volt ideje megvárni a folytatást a boldog vagy épp ellenkezőleg nyugtalanítóan boldogtalan véget, mert vissza kellett mennie gépéhez. Így azután képzeletünkre bízza a folytatást. Ha nem vagyunk türelmetlenek, ha nem sietünk, magunktól is rájöhetünk erre-arra.
- Ez megőrült - néz rám a vadász.
- Nem, akkor még nem. Akkor még csak a géphez rohantam vissza, vacogva, didergőzve szálltam be, nemsokára felszálltunk, átrepültünk a nevével ellentétben állítólag egyáltalán nem Atlanti-óceánt - valahol a mélyben ott harangoznak Atlantisz harangjai is! -, s eljutottak Chicagóba, New Yorkba... De ez már egy másik történet. Nem akarlak untatni benneteket.
- Késő bánat - tromfol a vadász, koccintanak, isznak, s a rendező máris úgy szidja a négereket, mint egy mesebeli déli ültetvényes, és hosszan áradozik a nyolc és tizenkét és az isten tudja, hány sávos autópályákról.
- Peregrinus hazatérőben - idézem Cs. Szabót, és elhúzom a szám. Most, miközben ezt igyekszem lejegyezni, meglepődve vehetem észre, már a szemközti ház is fölépült, ahová, ha felemelem a fejem gépelés közben, úgyszólván akadálytalanul elláthatok, s meglep, hiszen igen jól emlékszem még, hogy korántsem takarták eme negyedik emeleti ablakokat mindig ezek a sötét, undorító, patkányvadász-egyenruha-zöld sötétítők, sőt a kezdet kezdetén - de ki tudja, hol van már az eleje? -, mondjuk, időben a rendező nyolcvanas évek eleji amerikai kószálásai idején, még ablakok sem voltak!... Emlékszem egy esős, gyanúsan fénylő nyári délutánra - gyantás délután, adtam nevet neki már akkor, ráragadtak az emlékeink -, amikor még csak az emeleti betonpillérek voltak meg - a későbbi ház csontváza! -, s én álmosan nézegettem azt a fiatal, önmagamra emlékeztető nagy hajú fiút, aki lábait lógatva a negyedik emeletet jelző betongerendáról, mélán bámult a tátongó s számomra negyedik emeleti ablakom látószögéből láthatatlan mélységbe, s tétován nyúlt gitárja felé. Mögötte egy hosszú combú, szőke lány állott, a vállába kapaszkodva, a szél pofátlanul emelgette kék pettyes ruháját. Aztán a fiú gitározni kezdett egy lassú melódiát, a lány pedig tétován pislogva le a mélységbe, szorította a vállát, s másik kezével igyekezett leszorítani a ruháját is, amelyet a szél fel-felemelt. S tétova pillanatokra láthattam megvillanni fehér bugyiját is...
Erre a lányra gondolok most, miközben ezt írom, s azon meditálok - a fiú gitárjának hangján nosztalgiázva -, hogy tényleg rendezett volna-e valamit, mondjuk Strindberget a rendező a volt zenepavilonban, ha alkalma lett volna rá, vagy ha engedélyt kapott volna a szigorú fölöttes szervektől, a kultúra helyi ostoba irányítóitól?!
Azt föltétel nélkül elhittem neki, hogy kedvére való lett volna a helyszín, s ezzel - noha még percekig hallom a fiú gitárjának mélabús akkordjait, ifjúkorom egyik kedves számát, A felkelő nap házát játssza a kelleténél is lassúbban - be is ugrik végre a régi pavilon, a javítóintézeti zenekar egykori törzshelye. Minden vasárnap itt zenélhettek akkoriban ezek a javítóintézeti növendékek, amikor én is, s a nálam valamivel idősebb, későbbi rendező is még egyként a nézők vagy stílszerűen a hallgatóság közé tartoztunk. Azóta ő átkerült az ő oldalukra (: azok közé, akik a mindenkori nézők kegyeiért indulnak harcba, s úgyszólván mindenáron ki akarják kényszeríteni a sikert!...), én pedig itt maradtam ugyan, elveszített szodé álmaim szemétdombján, de elhagytam valahol egykori ártatlanságomat. Erről mindenesetre nem itt és nem most. Ráérünk!...


11. Kopasz zenészek a pavilonban


Na szóval a pavilon. És a város hírhedett javítóintézetének kopaszra beretvált fejű, lelkesen zenélő növendékei. Ó, azok a vasárnap délelőtti hangversenyek!... Filcsik, az apagyilkos az első sorban ült, és fuvoláját félve szorította magához, időnként furulyára, szaxofonra, oboára cserélve fel. Xavér, az állomás-környéki tolvaj dobjára mindig látható élvezettel üt nagyokat, s a puffanásokban félrehajtott fejjel, vigyorogva gyönyörködik, mintha rettegve utált tanára, Balambér lenne a dob helyén, aztán váratlanul heves és harcias dobszóló következik, amelynek a végén tagadhatatlan átélt extázisában elhajított ütők eltávolodnak tőle, két-három métert is repülnek, a nézők megrettenve lépnek hátra, de mindenki azonnal fel is szusszan, hiszen a csaló ütők villámgyorsan vissza is rándulnak hozzá, az éles fényben nem látszanak azok a vékony gumiszálak, amelyekkel gondosan csuklójához erősíti őket. Kázmérka, a gyújtogató, közös kedvencünk (pedig akkoriban még nem is ismerem a későbbi rendezőt, egymástól függetlenül, a spontán módon gyülekező tömegben másutt, más és más megfigyelői posztról csodáljuk a zenekart!) nagybőgője mellett kedvesen törpül el, s keserű mosollyal hatalmas, hozzá képest óriási hangszerét meg-megszólaltja, mint akinek már minden mindegy, mint akinek már mindenről megvan a maga véleménye, s bőgője brummogója csak aláhúzza, nyomatékosítja a lángok martalékává váló, felgyújtásra ítélt világról alkotott, korántsem kedvező véleményét. Igen, elszálló cigarettafüst az élet. Sárguló, hulló falevél. Tétován kanyargó életvonal egy tenyéren. Bagatell. Hamu, ami az elszívott cigaretta után marad, s ha ráfújunk, elszáll...
Ninó, a lányok kedvence, aki az akkoriban már a nagy és kellően erélyes, szigorú rendezői felügyelet mellett s IMSZ - később KISZ - védnökséggel tartott "elvtársi összejövetelekre" is ellóg időnként, csak ő tudja, hogyan szabadulva darab időre ki, a kőkerítéssel körbevett, börtönszerű javítóintézetből, Balambér savószínű szemének álnok sugarából. Igen, ez az ő titka, bár meg kell adni, azért én is sokat tudok, s most tudásom egy elhanyagolhatóan csekély részét meg is osztom veletek: itt és most, időnk van, kedvünk van, miért ne mesélnénk, miközben az árnyas kocsmakertben a napfoltok vándorlását követve, a jézusfehér abszoron a felfüggesztett idő rabjaiként a rendezővel és a vadásszal együtt merevedünk bele egy vicc csattanóját követő tétova félmosolyba, várva, mikor érint meg megint a narráció varázspálcája, hogy életre kelve tovább bonyolíthassuk a leporellószerűen egymásba nyíló félőrült történeteinket.
Tehát Ninó, a szívtolvaj (mellesleg szeretője vélhetőleg hamis vallomása alapján, nemi erőszakért ítélik el! pedig - magyarázza nekünk keserűen vigyorogva - a napnak nem volt olyan perce, amikor is ez a fehérmájú ordas ne akart volna kúrni, csak hát a pénz és a bosszú, így megy ez, fiúk, vigyázzatok!...) kilopózik a sötét hálóból, lábujjhegyen óvatoskodik el Balambér szobájának nyitott ajtaja előtt, a nevelőtanár újságja fölött szunyókál, remélve, hogy a lap nevében is megjelenő lángok vagy szikrák anélkül is megvilágítják a fejében kerengőző eseményeket, hogy ő akár egyetlen hírt, tudósítást vagy nyilatkozatot, beszédet elolvasna a korszak uralgó lapjából... Ninó továbbmegy, fürgén, céltudatosan, már a kőfallal körülvett otromba sárga épület tetején egyensúlyoz - ebben a villában egy, a környéken közutálatnak örvendő kereskedő lakott, akit felesége szeretője szúrt szíven s a szeretők a falba rejtették a holttestet, soha nem került elő, most is ott málladozik... a tető széléről merészen egy melléképület szintén lapos betontetejére ugrik, annak az udvaráról úgy lép ki, mint akinek semmi dolga, leporolja nadrágját, begombolja zakóját, futni kezd. Az állomási csapnál céltudatosan vizezi meg cicerófrizuráját, igyekszik úgy simítani tüskehaját, mint a bélyegekről közismert angol király, csorba fésűjével az illemhely vakuló tükre előtt sokáig dolgozik a választékon, közben önkéntelenül is elgyönyörködik magában, akkor vagy talán egy másik, későbbi alkalommal egy gyöngyházfényű nyakkendőt is lelop egy vonatát váró, hortyogó pasasér nyakáról... kétes tisztaságú, fehér ingén nincsenek gombok, ezért a nyakkendő bogja hanyag eleganciával csúszik el, de mindez csak Ninó kétségtelenül hamvas és férfias bájának kétségtelen értékét növeli, a rajongásra egyként hajlamos csitrik és nevelőnőik szemében.
Ninó felszáll a nevezetes piros autóbuszra, a katolikus templom előtt száll le, futva éri el a leányiskola kapuját. Megáll, csorba zsebtükrében ellenőrzi a választékot, még egyszer tétován simít végig cicerófrizuráján, be- és kilégzéseket végez, majd ruganyos, elszánt, céltudatos léptekkel indul az "elvtársi összejövetel" színtere felé.
Helyben vagyunk.
Ninó, a végzet hercege megáll az ajtóban, egyelőre nem jön beljebb, mozdulatlanul, félig hunyt szemmel, áhítattal hallgatja a zenét, feje nem mozdul, csak résnyire nyíló szemével les körbe, tigris a zsákmányára, s aztán mint aki végre dönt, megindul és megadóan int egy szőke vagy fekete leányzónak, és átszellemült arccal tangózik velük, csak éppenhogy érintve őket fülükbe vad és tebolyító hazugságait, céltudatosan csábítva őket az egykori zárda, most leányiskola gyümölcsöskertjének ősvadonjába. "Te szőke démon" - mondja közvetlenül Ninó - "te fekete hercegnő, nézd, hogy dobog a kicsi szívem, ha csak megérintelek, elég, ha rád nézek, és máris szívdobogást kapok". És a lány reszkető vagy ellenkezőleg, izzadó tenyerét mellkasa fölé vonja. Persze, hogy mindig akad olyan vállalkozó szellemű, kalandvágyó leány, aki kimegy vele a kertbe, mert érdeklik Ninó színes, kellemes hazugságai, mert szeretné a végzet hercegével az égen méltóságteljesen vonuló teleholdat hosszan elnézegetni.
Ninó tehát a lány izzadtságtól ragacsos vagy épp kiszáradó, reszkető kezét szorongatva, határozott és céltudatos léptekkel indul a kertbe, ahol a sötétben ugrásra kész állatokként várakozó gyümölcsfák és omladozó, rejtelmes helyekre vezető lépcsők várják a felfedezőutakra induló bátor szerelmeseket, s a roskatag kőszent előtt (mely szenttel egyebekben Ninó beszélgetni is szokott, neki gyónja meg zűrzavaros életének levonható, bárgyú tanulságait) megállapodnak. A végzet hercege a lány arcához szorítva arcát, ahogyan vasárnap délelőtt a pavilonban a hegedűt, egy másik életére gondol, s amelyik talán nem is valósul meg immár soha, s mely változatban Ninó ismert és ünnepelt hegedűművészként Limuzinon siklik nagyvárosok kanyargó bulevárdjain, és a szállodákban ideje sincsen elolvasgatni a neki címzett, hódoló leveleket...
Igen, vasárnap délelőtt hegedűjét is így szorítja álla alá, és csalfa - kancsal? - szemét le is hunyja tán, mint csők közben a lányok, hogy ne kelljen rajongói pislogó tekintetébe bámulnia. Nem szereti zenélés közben, a szemsértő fényben a csak és kizárólag girlandokkal ékes tánctermi félhomályban megismert lányrajongóit, akik csupán a szordinós fényben kötik le a figyelmét, s akkor csak azért, hogy a kőszent elé, a fák közé csábítva őket, megcsókolja puha szájukat, s esetleg remegésüktől s tétova tiltakozásuktól felbátorodva lekönyörögje róluk bugyijukat, s puha combjaik közé szorítva fejét, óvatosan nyelvével érinthesse meg nedvező ölüket, mielőtt a kőszentnek fordítva őket, egyetlen erőteljes mozdulattal hátulról hatolna beléjük, ahogy egyebekben az elvtársnőkkel, a lányokra felügyelő nevelőnőkkel is rendszeresen megcselekszi, ilyenkor nem kell handabandáznia sóvárgásairól, örök szerelméről, a mélabús égi vándorról, ezek az élemedett nők tudják, hogy mit várhatnak tőle, s minden kétezer éves módon, olajozottan történik a sötétben, még a nyögéseik is egyformák... ahogy minden lányarc egyformának tűnik a hold sejtelmes, szúró fényében. Ninó szeretkezés közben partnernőit az élvezet körhintáin forgatva, két, három, négy vagy ötfelé is elosztja életét. Az a változat (amelyben egy holdfénysütötte kőszentnek támasztva hátulról kúrja a lányokat vagy nevelőnőket, s ahol elcsábításuk előtt szerelmes szavakat sugdos a remegő lányok fülébe, vagy telhetetlen, sóvárgó vágyáról hazudozik az elvtársnőknek, s a csillagokat mutogatja nekik az égen, elsuttogva, hogy itt, ezen a helyen egykor, talán nem is olyan régen, apácák is tekintgettek a Nyilasra, az Orionra vagy a Nagy Medvére) nem is érintkezik vasárnap délelőtti zenéléseivel. Ez életének egy másik megvalósuló fragmentuma, s a maga részéről ez sem érintkezik közvetlenül Ninó javítóintézeti, utált hétköznapjaival...
Amint ominózus szökésük után - s mit teszünk most, ha nem éppen ezt meséljük? -, a távoli mezőváros kis állomása mögött, félfenékkel üldögélve egy kútkáván, megvallja majd, az őt tágra nyílt szemekkel bámuló Kázmérkának és Xavérnek, van egy másik, számokkal nem jelzett élete is, a legbenső kép, amelyről nem vakerál soha senkinek, amelyre csak hegedülés vagy gitározás közben gondol néha, vagy amikor a lányokkal éldeleg az iskolai kert zűrzavaros életére emlékeztető vadonában, a megértő kőszent előtt. Ő ebben a távoli, elérhetetlen álom-életében - gyümölcsfa (!)
Igen. Vadkörtefa egy nyáron napsütötte, télen havas, minden évszakban szellős domboldalon. Ninó: "... de nem röhögsz ki, ugye, haver?!?" Xavér és Kázmérka és az illemhelyről visszatérő Filcsik döbbenten: "Nem, nem!..." Ninó: "Persze megkérdezhetitek, hogy miért pontosan gyümölcsfa, jelesen vadkörtefa? Ezt nem értitek, ugye, képtelenek vagytok felfogni, elfütyül a fejetekből?... Mivelhogy, fiúk, én amolyan vándorló fajta vagyok, tudjátok, az őseim is mindig vándoroltak. Ha nem állította meg őket egy hegedű, amelyik ugye egy zenekarhoz is tartozott, s ha már megállította őket, akkor rendszerint egy időre le is táboroztak, és kedvükre zenéltek úrnak, parasztnak. Mindegy lényegében, hogy kinek. De többnyire kóber alatt álmodoztak örökké, útközben, alföldi rónán, kéklő hegyek között, mindegy volt az... Országhatár meg nem állította őket. Csendőr sem, vámos sem, határőr sem, tiltótábla sem. Nem állította meg őket semmi. Nem volt akadály előttük, Nyáron, melegben, éjszaka, a szekér mellett hanyatt fekve, miközben kezük ez a tétova magyar vándor szeretőjük combján bandukolva kereste a titokzatos jeleket, a csillagos eget nézték, sorsuk távoli térképét... Cirkuszba is bejuthattak persze, erről se szeretnék megfeledkezni, de lényegében a cirkuszi élet is örökös vándorlás. Többnyire azért lovakat kötöttek el, bandákba tömörülve, s lehettek bármilyen ügyesek, előbb-utóbb elkapták őket a kitartó kopók, s akkor aztán pihenhettek a tömlöcben egy-két-három évet, ahogy nagyapám mondotta volt mindig, szegény, nyugodjék békében, főhettek a lerben, mert a börtönök abban is hasonlítottak egymásra, függetlenül attól, hogy milyen neve volt éppen az országrésznek, s hová tartozott, hogy nyáron fullasztó meleg volt a szűk zárkákban, télen meg vacogtató hideg, ami nem is csoda, hiszen csak az országrész neve változott, a börtön mindig ugyanaz maradt... Később aztán már távoli világvárosokban tömörültek bandákba, s ottan váratlanul büdös cigányból kutyafejű tatárok, roma csávóból hunky csávók lettek, akárhogyan is, de előléptek a ranglétrán, ami különbség (mivel idehaza mindig is rosszindulatúan és gonosz szívvel megkülönböztették őket) úgy enyészett el, mint a füst, mintha nem is lett volna...
Kezükben baljós pillanatokban mindig megvillant a kés. Az igazi nagy zsákmány, az igazságnak tartozunk ennek a leszögezésével, soha nem az övék volt, nem is lehetett, igaz? De az állandó lebukás veszélye mégis finomította, egyre finomította idegrendszerüket. Hasonlatosak lettek az óvatos prérikutyákhoz, messziről megérezték a veszélyt, s igyekeztek el is kerülni. Remegtek örökké belül, mint a napsugár a mezítelen tőrpengén vagy szeretőjük combjai között, amikor óvatosan szétsimítva a dús, szőke vagy barna bozontot nyelvük az elvörösödő, megremegő csiklóhoz ért. Füleltek minden neszre. Ma itt, holnap ott. Nem kötődni!... Se pénzhez, se házhoz, se nőhöz. Szabad lenni! Na, őneki, Ninónak ebből lett lassan elege, amikor élete tizenhatodik évében már a javítóban, ahová álnok, fehérmájú szeretője juttatta, a többi kopasz tökfej között arról kezdett képzelegni, váratlanul, hogy ő fa lesz, gyümölcsfa, vadkörtefa, mert akkor nincsen gond többé, nem kell elmozdulnia egy szeles, napsütötte, hol virágba borult, méhjárta, hol meg havas, gyermekrodlikkal pettyezett domboldalról, és átélheti végre kedve szerint az évszakok színeváltozásait, kiélvezheti az évszakokat, és róla szakíthat virágot a szerelmes legény tavasszal, hogy választottja selymes hajába tűzve, bizonyítsa szerelmét, és az ő érett-fanyar körtéinek örvendezhetnek majd az örökké kóborló kamaszok, s esetleg ágaiból vághatnak parittyaágat is maguknak. Igen. Akkor máris több élete lesz megint, s egy részéből parittya is lehet majd. Miért is ne? Közben az ő ágaira szállhatnak rá az örökké elégedetlenül csörgő, tolvaj szarkák is, és a filozófus varjak, ezek a fekete mezei bölcselők. S a verebek is, igen!...
Nem tudta akkor tovább mesélni, mert Filcsik idegesen közbevágva jelentette, hogy havere, aki idevalósi, sajnos már nem lakik abban a házban, amelynek kicsi szobájában tavalyi szökése után néhány napra meghúzhatta magát. Az asszony, aki a dörömbölésre mégiscsak lámpát gyújtott, és hárászkendőjét fázósan összehúzva magán, kijött a házból az ajtó elé, nagyon megijedt, ahogy őt meglátta a félhomályban, és így ő se nagyon faggathatta, félt, nehogy felkiabálja a szomszédokat, és üldözőik idő előtt nyomukra akadjanak.
- Na, akkor faljunk valamit - mondja majd Ninó derűsen -, még van egy szűk óra a vonatunkig, azalatt kilenc újabb tervet is kieszelhetünk.

(Folytatjuk)


* Ő se gondolta, hogy másfél esztendeig kell várakoznia.

* Pilinszky

* Rilke: Magány. Nemes Nagy Ágnes fordítása

* Hamvas Béla: Arlequin

* Rilke: Napsütötte országúton. Nemes Nagy Ágnes fordítása
* Akkor még - 1984. augusztus 21-én, történetünk napján mindez korlátlan mennyiségben kapható. Mikor erre emlékezve először rögzítem mindezt, valamikor 1988-ban már hírből sem ismerik. Ma megint van. Körülbelül ennyit a realista valóságábrázolás esélyeiről...
Állítólag évente egyszer-kétszer süllyed csupán 10-15 fok alá a hőmérő. Pechünkre az egyik alkalom pont látogatásunkra időzítődik. Ez ilyen!...

* Csak volt zenepavilon, az utóbbi esztendőkben beüvegezték, most kávézó; reggel, előtte elsietve, a cigarettafüstben imbolygó alakok kelthették fel a figyelmem, ha nem figyelnék éppen másra akkoriban. Most éppen a rendezőre, aki arról meditál, hogy Amerikába menet a gépe meg fog állni Reykjavikban. (Füstölgő öböl? Igen: jégország füstölgő öble!...)
* A félreértések elkerülése végett kávézó is már csak volt az egykori zenepavilonban. Ma borvízüzlet. A bodoki Matild elnevezésű borvíz bemutató üzlete...
** Esterházy Péter


kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék