Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. október, IV. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
MŰTEREM

MŰTEREM
Festő a félelem erdejében
Régóta ismerem a képeit, művészi stílusát, különös, eredeti egyéniségét, magát a művészt is, láttam őt ecsettel a kezében, készülő mű előtt – de még mindig alig tudom elhinni, hogy ezeket a képeket – legalábbis a zömüket, éppen azokat, amelyek a legjellemzőbbek alkotójukra, és a legmélyebben vésődnek emlékezetünkbe – nő festette.
Gondolkozásunk térben és időben oly sokfelől örökölt-szerzett (de a modern demokráciában többnyire – kivált értelmiségi szinten – óvatosan elhallgatott) sztereotípiái szerint csupán a rend, logika, világosság princípiumát képviselő, férfias jang szellemiség láthatja ily kritikus-tisztán a zűrzavart, az értelem trónvesztését és a jin homályos erőinek uralomra jutását megbolydult, feje tetejére állt világunkban.
Így látja, így érzi, így mutatja fel festővásznán a világot Kákonyi Csilla, marosvásárhelyi kis műtermében. Egyetlen nagy, kimeríthetetlen és megunhatatlan témája: a talaját és irányát – sokszor már talán önazonosság-tudatát is – veszített ember odüsszeuszi hányódása egy ismerősségében is ismeretlen és veszélyes világ összegubancolódott erővonalai között. Felszínes pillantásra olyan semmitmondóan szokványosnak tűnhetne néha minden – de ha szemünk van hozzá: titok és fenyegetés árad mindenből éppen túlontúl, már-már valószínűtlenül ragyogó, harsogó színeivel olykor furcsán idegen még a táj is, csoda-e, ha szorongás, rémület lappang gyermekek, felnőttek, öregek szemében?
Napjaink alapvető emberi érzése: a szorongás, a félelem mindentől, a világtól, a láthatótól és láthatatlantól, a kiismerhetetlentől, egymástól és önmagunktól, az az ősvilágból magunkkal hozott, eredendő félelem, amelyet a 18. és 19. század racionalizmusa ideig-óráig visszaszorított némiképpen, századunk robbanásszerű technikai fejlődése azonban nemhogy végképpen felszámolt volna, hanem döbbenetes erővel keltett új életre – nem is szuperfegyvereivel, inkább a pusztítás eszközeinek elsütő szerkezetét működtető, elszabadult ősemberi indulatokkal. Nyisd ki az újságot, kapcsold be a tévét, rádiót: erőszak, merénylet, terror leselkedik az emberre minden ártalmatlannak tűnő utcasarok, saját otthonának minden bútordarabja mögül. Írónak, művésznek, értelmiséginek nem lehet súlyosabb gondja ennél a mai ember egyetemes rettegésénél, amit a viszonyok áttekinthetetlenné vált kuszasága egyre inkább a démon- és boszorkányhit korának névtelen borzalmával tölt fel ismét. És Kákonyi Csilla kivételesen érzékeny művész (talán egyedül ez vall nő voltára mégis), aki nem csak látja, de – mint ember és művész egyaránt – éli is a modern ember szüntelen borzongását örökös fenyegetettségének szorításában. Nem ábrázolja: önmagából, saját tudatából és – talán még inkább – tudatalattijából vetíti ki ezt az érzést. Akárcsak a késő középkor festői, akiknek látomásaival gyakran – nem eszközeiben, de ami fontosabb: szellemében – elgondolkoztató rokonságot mutat.
Innen képeinek megrázó őszintesége, hitele, az, hogy legmerészebb, legszokatlanabb. leggroteszkebb ötlete is meggyőzően hat, nemcsak a „szakma” habituéjére, de a mégoly avatatlan szemlélőre is. Ebben a lelki-szellemi légkörben magától értetődő, hogy kígyó tekerőzik asztalunkon, hogy ijesztő dolgok történnek körütöttünk és velünk; itt természetesnek tűnik még a természetfölötti is. Fekete mágia szövi át ezt a világot, titok és veszedelem rejlik legjelentéktelenebb apróságaiban is. Ezt a kétértelműséget sugallja művészileg a képek „mágikus realizmusa”, amiben drámai feszültséggel terhes, labilis egységbe forr a rendkívüli a hétköznapival. És mert Kákonyi Csilla par excellence kolorista, nem meglepő, hogy ezt a drámaiságot és labilitást – sokszor túlfeszített – színeinek olykor túlvilági izzásával érzékelteti. A Természet különös felfokozottságával, amelyben valahogy idegen elemnek rémlik az ember.
Társadalmi gyökerű, kollektív jelenség a modern ember félelme, és a belőle rákos sejtként burjánzó pánik. Kollektív jelenség, amely furcsa módon nem összefogja, hanem még jobban elválasztja egymástól a pénz és technika világában amúgy is eléggé elidegenedett embereket. Kákonyi Csilla nem pszichológus, de tudja, vagy legalábbis mélyen átérzi ezt. Alakjai – jellemző módon még az olyan régebbi, lírai hangulatoké is, mint a szobám falán őrzött Romantikusok – magukba, sorsukba zárva élnek, nem fűzi össze őket semmi, feloldhatatlan magányra ítélve néznek szembe az ismeretlennel. Ez a magány tragikus árnyalatokkal súlyosbítja elmaradhatatlan kísérőnket, az egzisztenciális félelmet – vagy talán éppen az ember magára hagyottságában, önmagára ítéltségében fogamzik meg a rettegés?
A festő nyilván nem tudna válaszolni erre. Az alkotó művész nem elemez (az effajta becsvágy sokszor tévútra csábít botcsinálta „teoretikusokat” is), hanem kifejez. De egyet bizonyosan tud Kákonyi Csilla: hogy a hisztérikussá nőtt félelem agresszívvé, és ezen a fokon valóban kollektívvé válik. Magunkban szenvedjük el a rettegés kínjait – de közösen pusztítunk, ölünk, egymást bátorítva és egymás példáján felbuzdulva. Marosvásárhelyen közelről láthatta, tanulmányozhatta ezt a művész. És természetesen meg is festette. Nem ama történelmi nevezetességű „fekete március” valamilyen epizódját, hanem a barbárság tobzódását, a kollektív elembertelenedést a pogrom szellemét.
Érthető, hogy az emberi elvakultság és elaljasodás e förtelmes színjátékának festői „visszajátszásában” a „mágikus realizmus” felfokozottságukban is mértéktartó eszközeit nyersebb, szertelenebb – ha mindenáron „dobozolni” akarunk: az expresszionizmus felé hajló (ennek világa sohasem volt idegen Kákonyi Csilla piktúrájától) – eszközökkel váltotta fel a művész: a formakezelés, a téralkotás, a kolorit, a kompozíció olyan meghökkentő drámai „fogásaival”, amelyek – mikor is? két-három évvel ezelőtt méltán borzongatták meg a megyei őszi szalon látogatóit.
Újabb fejezetet nyitna meg ez a kép Kákonyi Csilla művészi fejlődéstörténetében? Folytatását még nem láttuk – de lehetséges, mármint a mind erőteljesebb, mind világosabb – ha úgy tetszik: mind „férfiasabb” – önkifejezés tekintetében, ami Kákonyi Csillát egyik legmarkánsabb egyéniségű festőnkké avatja. Piktúrájának veleje azonban változatlanul ugyanaz: a fennmaradás és az emberhez méltó lét egyik sarkalatos kérdésének művészi napirenden tartása, a humanizmus szolgálata megtépázott egzisztenciánk talán legfájdalmasabb pontján.
JÁNOSHÁZY GYÖRG
 
Kákonyi Csilla munkái
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ablak
 
A kígyó megjelenése
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ostorsuhogásban
 
Fekete karnevál
 
 
A gyűlölet farsangja
 
 
A világtól elzártan
Menekülés

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék