Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. október, IV. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DISPUTA

DISPUTA
Vásárhelyi örökség
1987-ben megkíséreltük felújítani a Vásárhelyi Találkozó fél évszázados emlékét, ilyesmiről azonban a már teljességében kibontakozott és az egyneműsítő politika nemzeti türelmetlenségével szövetkezett román parancsuralom nem adott lehetőséget. A diktatúra bukásával a romániai magyar nemzeti kisebbség új, belső önkormányzati szakaszba érkezett, s egyre határozottabban valósítja meg a maga minden különbségen felülemelkedő hiánytalan önvédelmi egységét, alkotó történelmi szerepet vállalva ugyanekkor mind Románia konszolidációjában, mind a nemzetek közös békéjének előkészítésében. Most már nyíltan magunkénak vallhatjuk azt az átfogó nemzeti életformát, mely történelmi adottságainknak megfelelően egyaránt biztosíthatja odatartozásunkat a magyar nemzet egészéhez és együttélésünket a román néppel, közös úton egy ellentmondásainkat kiegyenlítő új Európa felé. Ezt a nemzeti életformát fogalmazta meg egy Magyar Szövetség igényének feldolgozásával 1937-ben az erdélyi magyar fiatalság Marosvásárhelyen, ezt az álmot teljesítheti ma mindennapjaink reális gyakorlata.
Érdemessé vált tisztáznunk az immár 56 eszdendeje kibontakozott romániai Magyar Szövetség-terv megszületésének lényeges körülményeit és élő hagyománnyá vált örökségét. Nem véletlen, hanem a dolgok logikája, hogy erről a Tamási Áron elnökletével lezajlott értekezletről ma egyre sűrűbben esik szó, hovatovább felismerve a benne és általa megadott társadalmi modellt.
Az esedékes megvilágításnak már csak azért is sorra kell kerülnie, mert az eddigi feldolgozásokra a szerzők jóakarata ellenére is rányomta bélyegét munkáik megjelenésének kora. Nem mintha akár Csatári Dániel A Vásárhelyi Találkozó című munkája (Budapest, 1967), akár Turzai Mária hasonló címet viselő kötete (Bukarest, 1977) nem dolgozta volna fel tárgyilagosan a történelmi témát, a nehéz időkön át is gonddal utalva az összegezésképpen elhangzott Vásárhelyi Hitvallás szellemére, de sem a magyarországi, sem a romániai emlékezés nem térhetett ki kellőképpen a találkozó előzményeire és hátterére, még kevésbé az esemény utóéletére. Elég, ha arra hivatkozunk, hogy mindkét feldolgozó a rendelkezésére álló szűk lehetőségek közt inkább csak a baloldali népfrontpolitika eredményét értékelhette a történtekben, s az 1944 őszén megvalósult, de a hovatovább eltorzuló szocialista rendszerben felszámolt Magyar Népi Szövetségben nem mutathatta fel a kisebbségpolitikai folytatást E hiányokat kellene most a történelmi teljes valóságnak megfelelően pótolnunk, s a Budapesten őrzött teljes jegyzőkönyvi anyag közlését szorgalmaznunk. Amíg ez az anyag a közönség elé kerülhet, csak vázlatosan térhetünk ki az eddig megjelent adatok kiegészítésére.
A Vásárhelyi Találkozót a fiatal erdélyi magyar írók kezdeményezték, s nem a meglévő politikai irányzatokat képviselte, hanem eredeti célkitűzéseivel ezek egyoldalúságait keresztezte.
Szerepe volt itt annak az új nemzedéki színben jelentkező erjedésnek, mely az Országos Magyar Pártban indult meg, s a Jakabffy Elemér szerkesztésében megjelent lugosi Magyar Kisebbség fiatal jogászaival reformokra készült. Ugyanekkor lépett színre a Hitel új megoldásokra törekvő széchenyis-párti csoportja is, eleinte félreérthető s a jobboldali divatokra ütő-jelszavakkal, a baloldalon pedig az Európa-szerte felerősödő antifasiszta népfront nyitott új távlatokat, s váltott ki új kezdeményezéseket egy radikális írócsoport, Ady Endre Társasága és a nemzeti demokrata Magyar Dolgozók Szövetsége.
Körlevelek, ankétok, újságcikkek minden oldalról felvetették a sokféle megmozdulás egybehangolásának szükségét, különös tekintettel a magyar kisebbséget egyre inkább fenyegető vasgárdista szélsőségesek előtörésére. A végül is Tamási Áron egységbe szólító felhívására összeálló Vásárhelyi Találkozó tehát nem foglalható le egyoldalúan „népfronti” vagy egyenesen „kommunista” győzelemnek, ahogyan később azt kényszerűen jellemezték, de semmiképpen sem volt helyes az a konzervatív nemzeti beállítás sem, amivel a második világháború közeledtével, majd bekövetkeztével járó bomlás idején a baloldalt kiszorító emlékezés az 1937-es eseményt csonkítani igyekezett.
Az igazságnak tartozunk, amikor tisztázzuk, hogy a találkozó eleve többfrontos harcban született. Egyfelől az Országos Magyar Párt hivatalos körei és lapjai akadályozták létrejöttét, másfelől szociáldemokrata oldalról is megtagadták. Vita Sándor és Petrovay Tibor Szövetkezeti tisztviselőket saját igazgatóságuk tanácsolta el az előkészítő bizottságban való részvételtől. S hogyan is történt a MADOSZ bekapcsolódása? Tanúként vallom, hogy az akkor még illegálisan működő, erősen szektaszerű Romániai Kommunisták Pártjában is felléptek az ellenerők Már javában zajlott a közéleti vita Tamási Áron felhívása nyomán, amikor Kolozsvárt közös megbeszélésre hívták össze a készülő találkozó baloldali híveit és ellenzőit. A szocializmus eredeti néptestvériség-ígéretére hivatkozva fejtettem ott ki véleményemet a kisebbségi önvédelem és a román-magyar viszony igazságos rendezése kérdésében, s az ellenem érvelők szokásos anacionális dogmatizmusa ez esetben – nem utolsó sorban a már erősödő népfrontiság hatására – alulmaradt. A balos ellenkezés jó időre elhallgatott, de hogy nem szűnt meg, azt később, a magát szocialistának nevező uralmi szakasz beszűkülése idején a Vásárhelyi Találkozó adta társadalmi modell, a Magyar Népi Szövetség likvidálásakor ugyancsak megszenvedtük.
A készülő kisebbségi magyar parlamentáris gyülekezet önálló, öncélú, független eszmei voltát igazolja egy külföldi kapcsolat visszautasítása is. A hitlerista előretörés következtében világszerte mozgásba jött antifasiszta készülődés során több levél érkezett Erdélybe Garbai Sándortól, a magyar munkásmozgalmi emigráció ismert személyiségétől, aki az ugyancsak száműzetésben élő Károlyi Mihály, volt köztársasági elnökkel karöltve egy demokratikus magyar világkongresszusra hívott meg erdélyi magyar írókat. A Vásárhelyi Találkozó rendezésébe kényszerű-kelletlenül beleegyezett szélsőségesek most ezt a külföldi beavatkozást próbálták egy hangsúlyozottabb, baloldali összefogás javára felhasználni. Kísérletük majdnem felborította a készülő teljes magyar önvédelmi tervet. A kihívás nyomán a MADOSZ képviselőit kiszorították az Előkészítő Bizottságból, s csak Tamási Áron egyeztető fellépésén és a munkásküldöttek szolidaritásán múlott, hogy a baloldal nemzeti demokratái is részt vehettek az egységre törekvő munkálatokban.
És a csoda megtörtént. Ma pluralizmusnak tituláljuk azt az egységet, mely a különbözőségek áthidalásával, a másságok összeegyeztetésével teremt belső erőösszefogást, 1937. október 2-án gyűlt össze Molter Károly író és Nánássy János ügyvéd vendégszerető rendezésében 187 ifjú, hogy az Apolló nagytermében három napon át jobbtól balig vagy baltól jobbig számítva parlamentárisan képviselje egy közös védelemre és reálpolitikára kész reformnemzedék egység-akaratát. Ott voltak Albrecht Dezsővel, a Hitel főszerkesztőjével és Kéki Bélával az élen a lap megújhodást hirdető fiataljai éppen úgy, mint Kurkó Gyárfás, a MADOSZ-elnök vagy Józsa Béla és Kovács Katona Jenő, a baloldal képviselői. A tanácskozáson egyaránt szót kapott a Magyar Kisebbség-csoportból Asztalos Sándor vagy a Korunk köréből Méliusz József, a történelmi egyházak lelkészei csakúgy, mint a paraszt Vargyas Antal, az arisztokrata Kemény János, Teleki Ádám, Wass Albert és a munkás Galambos Vilmos. Nem hiányzott a magukat magyarnak valló zsidó származásúak közül Arató András. Együtt vitatták meg a nemzetnevelés, tudomány, irodalom és művészet, sajtó, egységes magyar gazdaságpolitika részleteit.
Jelképessé vált Nagy István szocialista író kézszorítása Fodor József temesvári katolikus plébánossal, kölcsönösen elismervén az anyanyelvet és családi erkölcsöt szolgáló egyházak szerepét és a szakszervezetek jelentőségét a szociális igazság érvényesítésében. Forrpontra jutott a történelmi dialógus, amikor Kacsó Sándor a magyar nemzetiség és a román nép építő együttélésének feltételeiről tartott előadást, kijelentvén: „... magunkat sohasem vetjük alá semmiféle szupremációnak, amely az együtt lakó testvérnemzetek teljes egyenlőségét, összes polgári, politikai és uralkodó jogainak jogosultságát tagadja.” A kisebbségi humánum sokszor hangoztatott erkölcsi tételét itt már a közjogi megalapozás követelménye követte, hozzájárulván ahhoz, hogy az új magyar nemzedék békejobbot ajánljon fel a román demokratikus erőknek és személyeknek az őszinte kölcsönösség jegyében.
A párbeszédek lényege túlment a nemes szólamokon, amint az igéből test, a szólamokból testület, vagyis szervezeti megoldás terve rajzolódott ki, s vált maradandó örökséggé. Megszületett ugyanis egy Magyar Szövetség létesítésének elképzelése, s tisztázódott egyben gyakorlatának mikéntje is a már 1918-ban Gyulafehérvárt a román egyesüléskor kilátásba helyezett önkormányzat nemzeti életformájában. Érthető módon az eddigi feldolgozások csak óvatosan érinthették ezeket a kényes kérdéseket, holott már az első előadás megtárgyalásának eredményeként egyhangúlag elfogadtatott a történelmi javaslat: „... szükségesnek látja a Találkozó, hogy addig is, míg a népszervezeti eszmény, a Magyar Szövetség megvalósulhat, jöjjön létre egy, az erdélyi magyarságot egységesen irányító szervezet, amely politikai, egyházi, közművelődési és gazdasági intézkedéseken keresztül a Magyar Szövetség gondolatát mint erkölcsi princípiumot megvalósíthatja. ,.Ma, amikor találkozunk olyan szabados gondolkodású kritikusokkal, akik az egyéni jogokat féltik az ilyen „kollektivizmustól”, érdemes megjegyeznünk, hogy az idézet a Hitel 1937/ 3. számából való, s éppen a kommunizmustól legtávolabb álló előadó, Albrecht Dezső és a hozzászólók egyetértéséből fakadt.
Egy Magyar Szövetség rövid ideig létezett már Erdélyben 1921-ben is, elnöke báró Jósika Samu, titkára Kós Károly volt, ezt azonban egy belügyminiszteri rendelettel felfüggesztették, vezetői ellen eljárást indítottak, s a magyarság politikai egysége elemeire bomlott szét. Új alkalom a célkitűzésre csak egy már kisebbségi körülmények közt felnövekedett új nemzedék önszervezésekor keletkezett, méghozzá nem egyoldalú politikai háttérből, hanem mindennemű politikai és szellemi irányzat kölcsönös elismerésével a Vásárhelyi Találkozón.
A romániai magyar önkormányzat jelszava sem „balról” röppent fel, hanem Asztalos Sándornak, a Magyar Kisebbség munkatársi csoportjából való, tehát az Országos Magyar Párt táborához tartozó fiatal jogi előadónak a konklúziója volt. Ezt tartalmazza az ugyancsak a Hitelből idézhető határozati javaslat, mely szerint a Találkozó sürgeti „a magyar önkormányzat igénylését, amelyhez való jogunkat az erdélyi románságnak a saját elhatározásából született gyulafehérvári határozataira alapítjuk”. Egy következő pont megkívánja „a román nemzettel való békés megegyezést, amelynek előfeltétele lenne a békés együttélés biztosítása, a kisebbségi jogok elismerése és a magyar önkormányzat engedélyezése”. Reálpolitika volt ez akkor a javából, mint ahogyan annyi háborús kaland és véres megpróbáltatás, majd beolvasztó terror után ma is az.
A parlamentáris szóhasználattal baloldalinak tekinthető MADOSZ, szociáldemokrata és kommunista frakció, valamint az őket támogató munkás- és parasztifjak elért és elfogadott eredménye annyi tett, hogy a nem belőlük álló többség tudomásul vette részvételüket a magyar önvédelmi egységben, s egyöntetűen állást foglalt a dolgozók szociális védelme, elsősorban a szakszervezetek követelései mellett. A Találkozó örömmel köszöntötte, hogy a magyar nemzeti szervezkedésből sokáig kimaradt vagy peremre szorult baloldal félre nem érthető módon magáévá tette a keresztény erkölcs követelményét, és kiállott a nemzetközi szakszervezetekben és pártjai bármely kapcsolatában is a magyarság egyenlőségi jogaiért. (A MADOSZ ekkor már szövetségi viszonyban volt a román parasztok Ekésfrontjával) Éppen ezekből a deklarált hűségnyilatkozatokból eredt később a dogmatikus, terrorista, ultrabalos elemek ádáz bosszúkampánya a Vásárhelyi Találkozón részt vett magyar értelmiségiek és munkások ellen.
Az előadásokat, vitákat és megegyezéseket összefoglaló Vásárhelyi Hitvallás együttese nehezen vészelte át a következő évek politikai viharait, a magyar-román ellentétek kiéleződését, a két nép belesodródását a németek háborújába, s a mindezekkel járó csapásokat. Már-már úgy látszott, hogy a kiújuló csoportellenfelek baljós játékában szembekerülnek újra a „jobbra szakadtak és balra szorultak” (ahogy a beálló helyzetet akkoriban kénytelen voltam írásban is jellemezni). A Vásárhelyi Találkozóról kimaradt egyetlen újnemzedéki vonulat, az Erdélyi Fiatalok eredetileg népi, falubarát, majd magára zsugorodott csapata a maga maradék eszményi transzilvanizmusával is elhallgatott. Egyedül Tamási Áron személye virrasztott tovább a forgatagban, megőrizve a marosvásárhelyi „tiszta beszéd” emlékét. Már az olasz fasizmus összeomlását követően kereste fel a munkásság új javaslataival Józsa Béla, hogy az írót a változó helyzetben egy új Találkozó összehívására bírja, egyidejűleg a szociális mozgalmakkal szimpatizáló Mikó Imréhez, az Erdélyt Párt képviselőjéhez is levélben fordulva, de a bátor illegalistát elkapta a jobboldali szélsőségesek katonai maffiája, s fellépéséért életével fizetett. Éppen az Ő mártíriuma adott jelet arra, hogy új összefogás készül, amikor a börtönbe vetett Józsa Béláért az ugyancsak „találkozás” Venczel József állott ki s vette rá közbelépésre Teleki Bélát, az Erdélyi Párt elnökét. Elkéstek.
A német megszállás alatt kezdődött el a Vásárhelyi Találkozó sokáig elhallgatott utóélete. A belátásos és előrelátó Teleki Béla közös tanácskozásra hívta össze a Vásárhelyi Találkozó nemzedékének jobb- és baloldali képviselőit, s az így létrejött Tízes Bizottság irányításával nemcsak az antifasiszta ellenállás, hanem a hitlerista uralom ellen küzdő Szövetséges Hatalmak győzelme esetén újjászervezendő erdélyi magyar társadalom demokratikus összefogása és a románsággal való viszony rendezése is programba került. Ez volt születési helye a fordulat után létrehozott Magyar Népi Szövetségnek, melyben – újabb súlyos megpróbáltatások, elhurcolások, fegyveres támadások közepette – vallási, társadalmi, világnézeti különbség nélkül önvédelemre talált mind Észak-, mind Dél-Erdély szervezkedő magyarsága Az élen nemcsak a történelmi körülmények folytán megnőtt felelősségű munkásegységfront és a népi forradalom képviselői szerepeltek, mint Kurkó Gyárfás, Demeter János, Jordáky Lajos, hanem a Magyar Kisebbség egykori ifjú jogászai is, így Asztalos Sándor, Csákány Béla, Takáts Lajos vagy az Erdélyi Párt táborából Kós Károly, Venczel József, Demeter Béla.
Az országszerte felvirágzásnak indult Magyar Szövetség, bár nélkülöznie kellett a családi okok miatt Budapesten rekedt Tamási Áron személyét, sikerrel védte meg a magyar lakosságot, s átmentette az alakuló új román népi demokrata, majd magát szocialistának minősítő rendszerbe a magyar iskolai, művelődési és gazdasági intézményeket, s csak a központosító sztálinizmus és a vele szövetkező új román nacionalista irányzat növekvő nyomása következtében jutott válságba. Az 1946-os választások alkalmából még 600 000 szavazattal harminc magyar képviselőt juttathatott be az alkotmányozó nemzetgyűlésbe, s a Bolyai Tudományegyetem jogtudósai bevonásával elkészíthette egy optimális Nemzetiségi Törvény tervezetét, de már 1947-ben Kurkó Gyárfás kiszorult az elnökségből, s a szervezetet utóda, Kacsó Sándor sem tudta megmenteni. 1949ben a Vásárhelyi Találkozó és az antifasiszta ellenállás hagyományait képviselő MNSZ-vezetőket képtelen vádakkal illetve letartóztatták és elítélték. Velük (velünk) egy időben került börtönbe a Vásárhelyi Találkozó „jobbszárnyát” képviselő Venczel József, Demeter Béla, Szász István is, mint ahogyan egyaránt a balos-nacionalista „konszolidáció” áldozata lett Kurkó Gyárfás és a katolikus egyházfő, Márton Áron püspök. Jeles neveket ragadtunk ki, a meghurcoltak száma százakra és ezrekre rúg. A Vásárhelyi Találkozón megálmodott és kitervelt Magyar Szövetség első változata, az MNSZ 1953-ban hatósági rendeletre „önként” feloszlott.
Tudjuk, hogy Sztálin halála, a hidegháború enyhülése s egy tisztulási folyamat az 50-es évek dogmatikus kizárólagossága után bizonyos irodalmi, művészeti és tudományos folytonosság feléledését hozta magával, de a régi intézmények likvidálása, valamint az átfogó nemzetiségi testület teljes hiánya következtében mindez legfeljebb kommunikációs közösséget teremthetett, olvasó- és nézőtábort, melynek már nem volt közös önvédelmi képessége. Így a látszólagos szellemi pezsgésnek is vége szakadt Iskolák, lapok, népi együttesek, anyanyelvű televíziós adások szűntek meg, s végül az egész magyar kisebbség egy diktatórikus homogenizálásnak, a végső beolvasztás kísérletének áldozata lett
Az 1989-es decemberi népfelkelés új romániai magyar szövetkezésre nyitott alkalmat. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség vagyis RMDSZ megalakulásával végre lehetőség támadt a még 1937-ben megfogalmazott Magyar Szövetség-koncepciói felújítására, most már a legfejlettebb változatban. Egyáltalán nem véletlen, hogy a létrejövő testület marosvásárhelyi kongresszusát 1991-ben Tőkés László, az új összefogás forradalmár lelkű vezéregyénisége éppen Tamási Áronnak egy fél századdal azelőtt ugyanabban a városban elhangzott szavaival nyitotta meg. Önkifejlődése során ez a szövetség 1992-ben jutott el a kisebbségi önkormányzat igényének történelmi kimondásáig, templomi fogadalommal erősítvén meg a régi jelszót. Ma valósul meg mindaz, ami először a Vásárhelyi Találkozón csírázott ki: az RMDSZ egyetemes nemzeti életformát teremt, amikor liberális köröket, kereszténydemokrata pártot, különböző elvi és munkaközösségeket, gazdamozgalmat, a barbár torzulásoktól magát elhatároló szocialista frakciót tömörít egymás mellé, s egy belső konszenzus erkölcsi erejével lép fél az oly régóta óhajtott teljes kisebbségi autonómiáért. Apró ellentétek, személyeskedő számjátékok, intrikák és perpatvarok ideig-óráig zavarhatják még a kívánatos nemzetmentő munkamenetet, de az út már nyitott.
Hányan értük meg a Vásárhelyi Találkozó 187 részeséből a mai újjászületést? Kolozsvárt Kiss Jenővel és Vita Zsigmonddal együtt hárman vagyunk... Halott társaink serege nevében kívánhatunk-e, tanácsolhatunk-e öregségünkben mást, mint amit Tamási Áron a marosvásárhelyi forró napok záróhatározatátban – visszaadva a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét – meghirdetett: „A Vásárhelyi Találkozón megjelent fiatal romániai magyar értelmiség a legteljesebb nemzeti, szociális és politikai egység vágyától áthatva kimondja, hogy az erdélyi magyarság minden egyes tagjára sorskérdéseink és küzdelmeink iránti érdeklődés, tevőleges szolgálat és munka hárul; a magyarság minden egyes tagjának teljesíteni kell mind anyagi, mind szellemi tehetségéhez mérten kötelességét magára hagyott nemzetünk iránt.”
BALOGH EDGÁR

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék