Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. október, IV. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
FÓRUM

FÓRUM
Szávai-változat a regényre
Bizonyos klasszikus regénymodell ismérveiként szokás felsorolni a lineáris cselekményvezetést, a fordulatos, gazdag és szerteágazó eseménysort, a hús-vér jellemeket, az információbőséget, a külvilágnak tartott „vándorló tükör”-szerepet. A mai regény megértéséhez és értelmezéséhez talán a mondat, a beszéd eme legkisebb egysége szintjén kereshetjük a kulcsot. A regényolvasó számára a megszólalás elemi egysége, annak nyelvi-történeti-kulturális vonzatai, rezonanciája adhat kiindulópontot. A tegnapi, a posztmodern előtti regény ezzel szemben szövegegységek szintjén mutatja meg eszszenciáját, azaz ha nem is egy-egy mondat, de a nagyobb beszédegységek magukban hordják a mű egész levegőjét. Egy kis túlzással, bárhol elkezdheted a modern regény olvasását, hiszen minden szövegegység – az egészhez, a műhöz viszonyítva –; mikrokozmosz. Erre a feltételezésre juthatsz már a szöveg első olvasása során, de a második alkalommal meg is bizonyosodhatsz róla.
Tengerből a cseppet kimerítve, íme egy bekezdés. „Seggre esik, meg is csókolhatja a kezemet, hát hogy nem jutott eddig eszembe Jankó Imre, ha az embernek van a kezében az iniciatíva, mindjárt másabb, ha én vagyok a nyeregben, s jövök az iniciatívával, már el is van minden intézve, hát Jankó Imrétől jövet csak úgy el kell ejteni, na, látod, apám, ez itt egy olyan hely, amilyenről neked beszéltem, szólj a feleségednek, elhozzuk ide egy vasárnap, mert még jövünk ide, errefelé, apám, hát hogyne jönnénk, akár minden vasárnap estére, hétfőre virradóra itt lehetünk, mert hétfőn reggel jönnek a lovakért, egyszer elhozzuk az asszonyt is, te szólsz neki, itt ez a völgy le van foglalva a pioníroknak! ezt csak úgy odaveti az ember, ha nyeregben van, s legközelebb visszakérdezi, s többet nem is kell feszegetni, mert el lesz intézve, ez ilyen, ha az ember nyeregben van, én pedig ez egyszer nyeregbe kerültem!” (147.)
A nyeregmetafora mint lelki motívum többszöri és hangsúlyos előfordulása olyan beszélőre vall, akit kisebbrendűségi érzések töltenek el, folyton komplexusokkal küzd. Egyszer viszont – úgy tűnik e kisember számára – a véletlenek összjátéka folytán kézbe veheti az események irányítását („jövök az iniciatívával”), uralhatja a helyzetet („meg is csókolhatja a kezemet”), gátlások nélkül viselkedhet („na, látod, apám”), mivel kezdeményező helyzetbe kerül éppen közvetlen fölöttesével szemben.
A stílus maga az ember. Szereplőnk beszédében benne van furcsa észjárása és szinte teljes értékvilága. Nyers és közönséges („seggre esik”), korlátolt és infantilis figura („ha én vagyok a nyeregben, s jövök az iniciatívával, már el is van minden intézve”; „el lesz intézve”). A nagy „iniciatíva” (!) pedig nem más, mint a beszélő gyermekded képzelgéseinek egyike, az a tény pedig, hogy – úgymond eszébe jutott Jankó Imre, olyan érdemek begyűjtését kellene előmozdítsa, amelyekben része nem lehet, amíg fölöttese tervének kivitelezésében neki csak asszisztálnia adatik meg. A hétfő hajnali „lóvadászattól” hiába vár a maga részére (mint akié az ötlet volt!) elismerést, csak a kudarccal és fölöttese részéről a további mellőzéssel kell beérnie. Ez utóbbi gondolat ugyan nem mutatható ki vegytisztán a megfigyelt „csepp” képletében, de a feltételes mód sejteni engedi ezt is.
A közléstípus tekintetében az idézett szövegrész belső monológ, s mint ilyen, szerencsés választás eredménye, hiszen a beszélőnek önmagával folytatott párbeszéde indokolt, s a helyzetről való elmélkedés kifejezésére is lehetőséget ad. Közvetlenné, életszerűvé nem utolsósorban a szabad-függő beszéd alkalmazásával válik a nyelvezet.
*
Belső monológok teszik ki Szávai Géza Utójáték című, 1985-ben, Magyarországra való kitelepedése előtt írt regényét*, amelyből idézetünket vettük.
A regény három, egymással párhuzamosan zajló belső monológ szakaszainak montírozása, megszakítva néha egy-egy rövid párbeszéddel. A három főszereplő egy időben reflektál arra a helyzetre, melynek szenvedő alanya a mindenkori fogva tartott, elhurcolt egyén, illetve a „jelenet” kellékei, a letartóztatók, valamely hatalom pribékjei. Különböző nézőpontok jutnak kifejezésre, amint halad előre a három belső monológ kifejlése, néhol egymásba kapcsolódnak a gondolatok, másutt egymáshoz csapódnak hullámok gyanánt, esetleg megőrzik különállóságukat
A mindennapi esemény fontossá válik, a közönséges figurák pedig különlegessé, amint fokozatosan, szakaszonként, egyik szereplő elmélkedéséről a másikéra váltva hatódunk előre a regényszövet megismerésében. A székelyföldi nyakas magángazda (a beszédstílusát román szavakkal „emelő” bőrkabátos szavajárása szerint, capos, azaz Szávai következetes „átírásában”: köposz), Molnár Vencel után megérkezik a rettegett fekete duba egy vasárnap este, augusztus végén, ezerkilencszázhatvankettőben, lévén azon kevesek egyike ő, aki még nem győződött meg (!) a közös gazdálkodás, a „szocialista mezőgazdaság” (?!) előnyeiről... Erőszakot, brutalitást viszont még véletlenül sem követnek el ellene, a bilincs is – úgymond – saját érdekében kerül kezére... A bizonytalan holnaptól és sorsa fordulata miatt hol aggódik, hol önmagát biztatja, végül is helyesnek találván döntését a magántulajdon mellett: „(...) nem is állok be soha, mert nekem pont annyi földem van, amennyit meg tudok dolgozni a feleségemmel együtt (...)” (32.) S mintegy mellékesen, de jelezve az írói szemléletben fontos helyet kapó testiség eszméjének jelenlétét és a vaskosság iránti affinitást, idézünk egy különös érvet (!) is, mellyel Molnár Vencel alátámasztani véli döntését. Arra a kérdésre, hogy milyen disznóságot látott a kollektív működésében, egy történet felidézésével válaszol hősünk: „Kérem szépen: a kollektív földjén pityókát ültettek az asszonyok. Voltak vagy harmincan. Egy fogatos, Máté Berci hordta a fészkekbe két lóval a ganét a faluból. Egyszer, teljesen váratlanul a sok asszony rearontott, lefogták, lenyomták a földre, s nagy röhögve kigombolták a nadrágját, hogy megnézzék a tökét, megnézték, s volt, aki le is köpdöste. Ilyen még nem volt, kérem. Ez soha nem fordulhatott volna elő, ha nem egy tagban s nem közösen dolgozik egy csorda fehérnép.” (82)
Nem is sikerül megtörni Molnár Vencelt a rajoni elvtársaknak, csakis a fővárosiakkal kíván szóba állni... Ez indítja az akció vezetőjét, a szürke kabátos Zudor elvtársat fondorlatos terve kivitelezésére: még azon éjszaka – úgymond – Bukarestbe szállítják a nyakas gazdát, valójában pedig a fekete autó alig néhány kilométeres körzetben megy vele megállás nélkül, egy-két megállót tartva csupán, amíg az éppen sofőri tisztet betöltő Mambó, azaz Kovács Coloman (ahogy önmagát szokta aposztrofálni) „elintézi” jövendőbeli menyasszonyát, illetve amikor sor kerül a már említett lókilövésre. A valódi utaztatásáról mit sem sejtő Molnár Vencel végül is a hajnali lövöldözés hatására megtörik: aláírja a belépési nyilatkozatot.
„Lövöldöznek, lőnek, istenem, hova hoztak? megint lőnek, értem nem jönnek, ha mondják, se szállok ki, ahol lőnek, ott nem szabad szétnézni! aztán el se engedhetnek, ha olyant látsz meg, amit meg se szabadna látni, én ki nem szállok a masinából, ha aláírnám is, csak itt benn írnám alá, s aztán vigyenek az állomásra, én vonattal megyek haza, elvtársak, én nem is tudok gondolkozni (...)” (186.) Szorultságában most már attól a „masinától” remél védelmet az elhurcolt szerencsétlen, amelyet addig félt, amelynek „vasgyomrában” egész éjszaka emésztette magát. Lelkileg-idegileg mélypontra viszont akkor süllyed, amikor arra is várakoznia kell – vészt sejtető lövöldözések közepette! –, hogy végre aláírását adhassa. Kétségbeesve kezd dörömbölni, elveszíti önmagát a megviselt és kijátszott ember, és anyanyelve biztonságos terepét is elhagyva (feladva?), rossz román nyelvi tudásával kiabálni kezd a vak és süket világba. A regénytörténet csúcspontja ez az epizód, s az az eljárás, hogy az író hőse román mondatait magyar ortográfiával jegyzi le, harsány, groteszk színt kölcsönöz az élő nyelvi szövetnek. Íme: „Engedjenek ki! nem értik? merzse áfárö! eu merzse afárö!!! én, én szétverhetem a masinát, akkor se jönnek? engedjenek ki, merzse afáröf merzse akászö!!” (191. – kiemelések tőlem, B. J.)
Az már csak a megaláztatásra való ráadás, hogy végül megtudja Molnár Vencel a „sikeres” akció vezetőjétől, hogy nem is vitték őt Bukarestbe, csak jöttek -mentek vele... A „siker” következtében Molnár Vencel mintegy emberileg semmisül meg (becsületes kollektivista dolgozó ember lett!), Mambó meg még inkább eltörpül főnöke mellett, komplexusai súlyosbodnak: „Övé a dicsőség, Keresztúron mindenki seggre esik (...), hogy ezt soha nem hagyja el a szerencséje! a boromat megkezdtük, a pálinkám egy részét lóra lőttük, megittuk, de mintha nem tudná, hogy az enyémet isszuk, hát ma éjszaka én voltam az úr, de el lesz felejtve (...)” (199.) Zudor Antal pedig – aki úriemberként (!) viselkedett végig, de hősünk sejtése szerint veszedelmesebb, mint bőrkabátos kollégája – önként feladva elveit, erkölcsileg prostituálódik: a tőle idegen és hazug ügyért örökölt értékeit is feladta, embersége után nemzeti hovatartozását is könnyen feledi; az epizód szerint áldozatát köszöntve nem átall mindkettejük magyarságára hivatkozni, ily szavakkal: „Egészségére, bátyám, s aztán nem kell mondanom, hogy amit magyar ember aláír, ahhoz tartja magát, egészségére!” (198.)
Hétfő reggelre hazaviszik Molnár Vencelt, visszatérünk az „utazás” kezdőpontjához, de a regénytörténet ezzel a szimmetrikus, zárt szerkezetet megvalósító jelenettel – az olvasó várakozása ellenére nem fejeződik be. Egy későbbi esemény, éspedig az előzőekben eldolgozott szálak egyikének tovább göngyölítéséből kibontakozott emberi tragédia zárja a regényt.
Az író újabb nyitást hajt végre ezzel – utójátékot teremt a regény első (terjedelmes) részében megjelenített történethez –, s ennek fényében a három főszereplő további útja is feltárul. Ez az írói eljárás egyben egy olyan, az epika eszközeivel megvalósított felfogás kifejeződése, miszerint a történelem s az egyéni létezés egymást követő szakaszai is végső soron utójátéknak minősíthetők. Láncszerűen kapcsolódik egyik „utójáték” a másikhoz, a korábbi meghatározza a későbbit, s ugyanakkor a későbbi alapján átértékelendők-újraértelmezendők a korábban lejátszódottak. S ezzel a gondolattal összefüggésben maga az elbeszélő mű, jelesen a regény is befejezhetetlen.
Az epilógusban is jelen vannak ugyan az első részt uraló minőségek és magatartások, de ezek mellett megjelenik vagy fölerősödik a rezignáció és a kiábrándultság érzése, s a fölény mellett az azonosulás. A monológok nyomán megjelent tudattereket komor, nyomasztó hangulat lengi be. A belső monológ továbbra is a személyesség jegyeivel tölti fel a narrációt, s a szabad-függő beszéd alkalmazása, akárcsak az első részben, plasztikussá és könnyeddé, életszerűvé teszi az Utójáték regénynyelvét. Egészében pedig élményszerű a mű.
Szávai Géza következetesen halad a maga regényírói útján. Meggyőződhettünk eddig is: a regényműfaj lehetőségeit teszi próbára (lásd Séta gramofonzenére, 1985; A megfigyelő, 1987). Az Utójátékot sem tárgyát tekintve („kollektivizálás”) tartjuk fontos stációnak ezen az úton. Nem a felidézés és megjelenítés tárgya, sokkal inkább annak módja, végső soron a létrehozott alkotás elsődleges az irodalom szempontjából.
BORCSA JÁNOS
 
*Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1991.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék