Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. október, IV. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Lászlóffy Csaba

Lászlóffy Csaba
VALAMI MÁS
Az utcák, a házak egyre álombavalóbbak, hihetetlenebbek lettek.
Valahogy elkezdett emlékezni. Orra fölött éles ránccal, gyanakvóan nézte a dimbes-dombos vidéket. Megszokta, hogy kedvére nosztalgiázva paszulykarókkal, érzéki lebegésű héjákkal népesítse be az aszfalt színű sivárságot. Vagy legalább egy lyukas tetejű putrival. „Szerény, gyönyörű tájszavakat napfényre hozni!”… Síró, köhögő roham fogta el, de ő erőszakkal trappolva a sárban tovább, úgymond kurucoktól és Csokonaitól ösztönöztetve, régi szavakat iparkodott ráolvasni Erdélyre. Rálopni a képzeletében már-már veszélybe sodródott országrészre.
Amolyan kriptaféle, nagy ház terpeszkedett el előtte. Megtorpant, s ezzel egyidejűleg a fenekére huppant a sárban. Lába beledagadt a gyaloglástól az úri cipőbe, ölébe vette, a balt, amelyiket ráadásul a visszerek is jobban kínoztak. Behunyt szemmel is érzékelte a mögötte megálló jelenést. Légiesnek ezúttal nem nevezhette: az őrangyali szerep és mosoly lehervadt róla, szemében dac tüzelt, s a párizsi parfümnek még az illúziója is elillant róla.
A. dalolni kezdett a trágyás úton, ám hangja inkább hasonlított a vonító kutyák nótájára.
– Lehúznám a cipőmet – nyöszörögte. – Szeretnék mezítláb járni.
– Nem szabad – hallotta a nő suttogását. – Meglátják.
Cs. lehuppant az árokszélre, s karjával megkísérelte elérni A.-t.
– A falusi menyecske úgy érzi – búgta a férfi fülébe –, hogy neki egy derék, jó kis uracskája van. – A hízelgés kiábrándítóan erőltetettre sikeredett, ezt mindketten érezték; de Cs. végre A. közelébe férkőzve, kézbe kaparintotta a fuszeklis, puha lábfejet, amelyikről a cipő már korábban lekerült. – Ki vigyázott rá eddig is, hogy meg ne szúrja a talpadat a szerb tövis?! – mondta babusgató mozdulatok kíséretében.
– A bosnyák – horkant föl A. – A katonai behívómról egy szót se. – Lefittyedt ajkára egy krampuszvigyor ült ki mégis. – A novellámat arról a két szerencsétlen magyarról a háborús Boszniában azért megírom. – Mint aki éppen tűnődik: – „A szerelem nélkülözése dühíti jó gyilkossá az egészséges férfiembert... és most erre van szükség.”
Mögöttük a gödrös úton nagy kerekek lármáztak. Előttük a meredek. A., ahogy felállt – csak a fél lábán volt cipő –, gesztikulálni kezdett. Komikusnak látszott, a távolodóban hátrapillantó Cs. szemével nézve legalábbis – még ha megint egy álmát mesélte is kékre fagyott szájjal.
– Az ég buján, ázsiaian utoljára még kiragyogta magát. – Az is lehet, hogy magának mesélt. – Tornyos, integető bakterlámpáktól lekacagva döcögtünk. Hihetetlennek tűnt az egész. Gondtalanul, mondhatni infantilis lázban, nem véve tudomást arról, hogy sárga felhők nehezednek az égre. S mégis mintha Budapestnek tartottunk volna. Ismerős volt a tájék, minden – húzta össze a vállát kelletlenül.
*
Máskor meg A.-nak ujjongó kedve támadt a lejtőn nyíló hóvirág láttán. A deszkarakáson tyúkok mászkáltak, ruha száradt. Ő az ilyesmit meg sem látta. A szűzi hóvirág felé tartott flanellingben, pizsamanadrágban. Mezítelen lábán vékony talpú papucs. De egyszerre csak köhögni kezdett. Közben a nap is elbújt. Az ég ólmosodott.
Lekuporodott a földre. Fejét piszkos térdére fektette s hallgatott. Mikor Cs. rátalált, reszketett, szeme gyulladt volt.
– Kivénhedt lovag – motyogta. – Az este elhiteti veled, hogy a fázós téli készülődés után jó és szép lesz... a szökés.
– Mit akarsz még? – próbálta vigasztalni Cs. – A csucsai várkastélyt bevetted.
„Okos; unzsenírt tud füllenteni – gondolta éberen A. – Kell a megértés, de nem így, alamizsnaként... A kontóra rendelt savanyú bor sem hozhatja meg ama kompromittált, ócska szeretetet bár. Most, midőn az apjaura halálán van…”
A zsalugáterekkel elzárt, délutáni fojtógatottságban aztán harmadszor fogott bele a valószínűtlen történetbe: „Váradon kiugrottam a mozgó vonatból...” – S mert csillapítani akarták, fűtött hangon kiabálta: – Órákig keresték a csomagomat!
A cigarettafüst és a szelelő kályha miatt aggályoskodó orvos kényszeredetten mondta ki a diagnózist:
– Hűléssel súlyosbított idegláz.
*
Gyűlölök minden függőséget! – panaszkodik a költő. – Tejszínhabos sütemény, ikrasaláta! Az úri osztály kényelmében, nyugalmában úszva minden ellenállás kiázik belőlem. Te ne tudnád ezt, aki kedvedre lubickolhattál a jólétben?
– Hiányzik talán a rusztikus élmény?! – csattant fel Cs. gúnyosan. – Mindjárt itt lesz Vojnyica: magasra emelt pendelyében behozza a tűzifát.
– Csipkelődj csak. A múlt héten is hány napomat vette el a kötelező vízi



személytelen vonzalmával „sohasem juthatott el testi mivoltáig, s csak genieén keresztül érezte meg a vágyat A. után”. Ha viszont nem mondott igazat, lelkiismeretét nagyobb „bűn” terheli, mint a múlt századbeli lengyel grófnőjét, akit Chopin végül ezzel a váddal illet, játékosan: „Mennyi ihlet és zenei ötlet ment veszendőbe Miattad. Meglehet, nem egy ballada, polonéz vagy micsoda kallódott el így, vagy talán egy egész zongoraverseny is... Vagyis telve vagy muzsikával, az én műveimmel áldott állapotban.”
A. egy megsárgult fényképet tart a kezében. A párizsi állatkertben készült még akkoriban, midőn az ő borgőzös szája magától értetődő konoksággal lehelte az L. kagylószerűen rózsaszín orrlyukába, hogy: „Meg fogom hódítani a világot!” A kép hátán nyílegyenes sorokban gömbölyű betűkkel ez áll: A majmok bőségesen és gyakran esznek, emésztésük is rendes, etetéskor odajönnek a rácshoz.
Fogalma sincs róla, kinek a kezeírása.
Sikerül viszont fölidéznie emlékezetében a két izmos, vörös-barna szőrű orangutánt. L.-lel a ketrec előtt álltak. Az újságok által beharangozott ritkaságok érkezését több európai állatkert képviselői várták. Végül a Jardin D’Acclimatation igazgatója ötvenezer frankot kínált a szumátrai őserdők szörnyetegeiért.
Ötvenezer frank – egy orangutánpárért! Sell and repent, but sell! (Adj el és bánd meg, de adj el!) Őt egy bolhás kocsmában lökdösik jobbra-balra. A zsebe üres, könyöke az asztallaphoz ragadt, várja, hogy valaki kiváltsa onnan. Fizessen – egy ismerős vagy egy ismeretlen.
Az orangutánokat látja maga előtt. Végre kinyújtózkodhatnak a szűk, nyomorító szállítóketrec után!
Jó nekik...
Föl akar állni; megkapaszkodik az ajtófélfába.
„Úgy éltem, mint egy eszelős...” *
Áll – gonosztevő a vizsgálóbíró előtt.
A harctéren fejsebet kapott, lengyel eredetű francia költőtárs, Guillaume vajon hol kesereg (vagy már nem kesereg?) a tékozlás miatt?
A. csendben gubbaszt. Egyre tompultabban. Részvétlenül.
A lányok kialvó mosolya: borzalom. A kocsma felejtést kereső zarándokait lángoló szesszel eszméletlenségig leitatta a halál. Vagy lekaszálta a söntéspult alá.
Megindul óvatosan puha fekvőhelyet keresni. Majd elheverve, borzadállyal tűri, hogy a halálfejes titok-pillangó keringjen feje fölött. Mintha egy ősi bosszútól félne ma is. Összetépi az állatkerti képet. „Baljós jelek.”
A depresszió terméketlen órái ezek.
*
– Látod, még a vén Jepurét is körüludvarolja a némbere, sikoltozva, lányos kacagással! – nyűgölődött a zsenge napsütésben a nagybeteg A. – Szerette sajnáltatni magát. – Én lettem itthon is, Párizs után, a legkoldusabb nomád. Maholnap házalni kényszerülök a kézirataimmal a törpék előtt, mint egy fokhagyma-, nem, annál is kellemetlenebb szagú vigéc.
Cs. marokra fogott fűzfavesszőt suhogtatott meglehetősen vidáman:
– Sejtettem, mi következik, ha előrajzanak ajzott agyadból a csúnya manók, melyek Chopin lelkét is annyit marták.
– Szerinted rögeszmés vagyok?! – fordult szembe vele sértődötten A. – Megtiltom, hogy engem a poraim fölött tiszteljetek! – kiáltotta, minden hangerejét beleadva. – Süsse meg a háláját az utókor...
– Most nem vagy őszinte... Vagy talán nem csupán az ifjúságodat hagytad a Maria Grün szanatóriumban, hanem a titáni elhivatottságtudatot is?
Otthon A., több órás mogorvaság után, követelte az italt, sírt, lármát csapott.
– Ne hidd, hogy meghibbantam – dadogta kirobbant, kifejezéstelen arccal, miután eleget ivott. – Egyből megvilágosodott előttem, ami volt... S ami lesz. A hideg hotelszobákban idegenben az alkohol fűtött. Kamaszkoromban megkaptam már a fricskát Kincs Gyulától Zilahon: „Mint a disznó a pocsolyában.” Ha láttad volna Párizsban a négereket, a japánokat, a malájokat, a kínaiakat! Ők, a vadak őrizték a Sorbonne-t izzó nyárban is... Én?! – Vékony csíkokban ült arcán a szürkeség; mintha rácsok mögül érkeztek volna Cs.-hez a szavak. – A Marseille-be vezető országút mellett, Fontainebleau-hoz közel éltem néhány napot; valamikor Franciaország királyai vadásztak azon a pompás, erdős tájon. Ott szeretnék megébredni – a másvilágon.
– Te, aki a magyarság lelkiismerete akartál lenni?!
A. feje a mellére billent; a lámpafényben Cs. zöldesnek látta a mély szemüreget. Itt véget kell vetni a szövegelésnek, gondolta.
– Még mindig abban a zsúfolt vonatban vagyunk? – kérdezte nagy későre, fölriadva A.
„Még mindig van ereje pózolni?” – ámuldozott magában a virrasztó szőke nő.
Kora reggel elkezdték vágni kint a kerti fákat.
– Eszeveszett sebességgel, megállás nélkül – motyogta A.; vacogás rázta, mintha fülkesarokban szorongana. – Kétkedés nélkül”
Kint most a magányos fát kezdték döngetni.
– Az első komoly olvadás – mondta Cs.
– Az utolsó támadás – mondta A.
A döngő fatörzsben egyre mélyült a seb.
 
*Apollinaire: Égöv

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék