Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. október, IV. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Marton Lili

Marton Lili
BÉKEBELI, BOLDOG SZÍNÉSZNŐ
(Kép egy családi albumból)
1924. augusztus, nagyvakáció. Kisiskolás vagyok. A házunk csupa izgalom. Sütés, főzés, nagytakarítás. Hiszen büszkeségünk, színésznő nagynéném érkezik, aki évek óta Berlinben és Bécsben filmez. A falakon fényképei, de élőben még szebb. Nekem, a kislánynak úgy tűnik, hogy olyan, mint valami fényforrás, amelyből éterien tiszta, finom illat is árad. Rövid életemben kétszer láttam csak, de ez ünnep volt, izgalmasabb, mint a karácsony, és sokkal nyugatalanítóbb, mert ha Ő – Masi a beceneve – itthon van, a ház megtelik vendégekkel, akik különben sose járnak hozzánk, de most az ő tiszteletére összegyűlnek, isznak az egészségére, ünneplik, körülrajongják, és ami rossz, elveszik tőlünk, s így nem jut idő arra, hogy kibeszélje magát velünk, hogy lássuk, érezzük, hogy velünk legyen, egészen a miénk, s nem valaki, aki tőlünk nagyon messze, egy számunkra ismeretlen világban él, aki képeslapokon mosolyog, s nem Marton Erzsinek hívják, hanem úgy, hogy Lisa von Marton. Nagymama egy külön bársonyfedelű albumban őrzi a róla szóló újságcikkeket, kritikákat meg a sok-sok fotót, amelyeket róla és partnereiről készítettek. Édesanyámmal gyakran megyek moziba, ahol egy kopasz zongorista szolgáltatja a film zenekíséretét. Kedvenceink: Henny Porten, Olaf Föns, Psylander Waldemar és Petrovits Szvetiszlav – a húszas évek csillagai. Nagy bánatunkra ide sohasem hoznak olyan filmet, amelyben a mi Masink játszik, méghozzá főszerepet. Csak egy-egy fényképen láthatjuk, s ezeket nagy, monogramos borítékban hozza a posta nagyapáék címére, innen osztogatják aztán szét a családtagok között.
Nekünk anyukával is van egy albumunk Masiról. Nézegetem a képeit, a szálkás, elegáns betűit, amelyekből olyan meleg hangú, csupaszeretet sorokat ró össze. Masi nemcsak híres szépség, de csodálatosan jó is. Milyen lehet az a film, miről is szólhat, amelyet legutóbb készítettek vele Berlinben? A felvételen Masi kifestett szemű, lenyalt hajú fiúval látható. Egészen közel áll hozzá és rámosolyog, ahogy csak ő tud mosolyogni. Pedig ez a fiú nem tetszik nekem, furcsa, hímzett mellényt és bő ujjú blúzt visel, bohócféle lehet. A másik képen egy trópusi sisakos, élemedett bácsi, mintha meg akarná csókolni Masit, megragadja a két kezét, feléhajlik, Masi fél, látszik, hogy ezt a bácsit nem szereti, félrefordítja a fejét. Arca csak félig látszik, fátyol takarja, tele van gyöngyökkel, ékszerekkel. Ebben a filmben keleti táncosnőt játszott – írta nekem. Van aztán két izgalmasnak látszó jelenet egy másik filmjéből. Az egyiken egyedül látni egy gyönyörű lakásban, amint a függönyökkel ékes szárnyasajtót próbálja eltorlaszolni, rémült szemekkel. Pompás estélyi ruhában van, de hogy kitől fél, és kitől védi az ajtót, nem lehet persze tudni, mert az ő filmjei sohasem jutnak el hozzánk. Drágák – mondja mindig nagyapa büszkén. Legutoljára egy még izgalmasabb filmből küldött fényképet. Hát ettől egészen felháborodtam, mert azon egy bácsi fekszik a pamlagon, és Masi, az ő csodálatos kibontott bronzhajával, kezében tőrrel áll mögötte, elrévedt szemekkel, mellette megint az a lenyalt hajú, kosztümös fiú, akiről megesküszöm, hogy ő a gyilkos és nem Masi, mert ö ilyen szerepet nem vállal, ahol meg kell ölnie valakit. Nagy hülyeség lehet ez az új filmje – mondja nagyapa –, a legtöbb film hülyeség – és vádlón anyukára és rám néz, mert tudja, hogy mennyire szeretünk moziba járni…
Igen, Masit várjuk, aki olyan ritka vendég nálunk, de aki – mert nagyon szeret bennünket – évente háromszor-négyszer is – követként eljuttatja hozzánk ajándékait: bőkezűen, tékozlóan, amilyen egész életében volt, hatalmas bőröndökbe zsúfolt, téliesen új vagy újnak látszó ruhákat, cipőket, fehérneműket, kalapokat, így aztán mi valamennyien, kispénzű emberek, mindig elegánsan, divatosan öltözünk, és ezt Masinak köszönhetjük, aki óriási luxust űz. Tudom, mert amikor egyszer édesanyámmal meglátogattuk őt – akkor még Pesten a Magyar Színház művésznője volt –, láttuk, hogy csak olyan fehérneműt visel, amely valódi nyersselyemből készült, és kézihímzés díszítette. Egy színházi pletyka szerint ő volt akkor a legelegánsabb színésznő Budapesten.
*
Késő dél van, amikor egy kétlovas konflis megáll a kapunk előtt. Masi nem szereti, ha elémegyünk az állomásra, borzasztóan érzékeny, mindig sírva fakad, és nem akarja, hogy az emberek megbámulják. Csak nagyapa megy érte, ő mindnyájunk között a legjózanabb. Imádja a lányát, Masi pedig már elfelejtette, milyen rettenetes jeleneteket rendezett, mikor kijelentette, hogy színésznő akar lenni… Igen, itt vannak most már, szaladunk eléjük. Leszáll a kocsiból, kék szeme csupa könny, sorra ölel-csókol valamennyiünket. Nem lehet érteni, amit kérdez, s hogy ki mit felel, mert mindenki egyszerre beszél. Bekísérjük a mi szerény otthonunkba, amelynek ablakaiban muskátli virít, és a kertben van egy lugas labdarózsákkal, ahol nagyon szeret üldögélni, illetve csak szeretne, mert jönnek az ő rettenetesen kíváncsi barátai, az újságírók, és magukkal viszik. Most azonban alighogy karcsú alakjára feszülő gyönyörű kosztümjében, rengeteg bronzhaján egy kis fátyolos kalapban a házba lép, kijelenti:
– Drágáim, amíg itthon leszek, nem akarok látni senkit rajtatok kívül!
*
Ott ülünk mind a hatalmas ebédlőasztal körül, amelynek oroszlánlábai vannak. A székek bőrülése és párnázott háta rézgombokkal kiverve. Sikerült mellé ülnöm, néha rám mosolyog. Rözi néni, a drága, fekete ruhás Rözike, nagymama nővére behozza a párolgó húslevest. Nagymama először a vendégnek merít belőle, mégpedig jócskán, mert Masinak jó étvágya van, sohasem tart fogyókúrát, és sohasem hízik meg. Mindenki csak őt nézi, meghatottan. Nagymama ránk szól: – Gyerekek, hagyjátok őt nyugodtan enni… Nagyapa már kikanalazta a levesét, és máris készíti a különleges fogást, Masi gyermekkori kedvencét: a pirított kenyérszeletekre a velős csontot, megpaprikázva. Masi bólint, beleharap – Istenem, hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű, fehér foga, még csak anyukámnak van hasonló –, és azt mondja: – Köszönöm, pompás, ha én ilyesmiket kaphatnék külföldön… Aztán jön a szószos marhahús, amit szintén szeret, a szószos tál körbejár, s a körítés is. Mindenből vesz, jóízűen eszik, és oly szépen, hogy öröm nézni. A keze is gyönyörű, egyszer láttam, amint a körmeit fényesítette egy furcsa kis szarvasbőr párnácskával. Megvillan kezén a híres briliáns gyűrű. Csak egyet visel mindig, nem szokta felékszerezni magát.
Most már beszélgetnek, a kérdések és feleletek úgy röpködnek az asztal fölött, mint megzavart, izgatott madarak, csak nagyapa hallgat kitartóan, komolyan, az ő jelszava: magyar ember, amíg eszik, nem beszél.
Mialatt lenyelek pár falatot a húsból, Masi lenéz rám, s megkérdi kedvesen: – Kicsi Lilikóm, miért nem eszel, hiszen olyan finom minden… Tényleg nem eszem, nem megy le a falat a torkomon, csak nézem és hallgatom Őt. Titokban megérintem finom, hímzett selyemblúza ujját, és nem tudom, miért, de rettenetesen szomorú teszek, szeretnék kiszaladni a lugasba és jól kisírni magam. Máskor is láttam én Masit, de akkor sokkal kisebb voltam, Ő hozta nekem Párizsból az én gyönyörű Elle babámat. Akkor nem éreztem magam boldogtalannak, amiért csak jön, és máris elmegy, mint csodatevő tündér a mesében.
Így zajlik le a közös ebéd, aztán a nagyok félrevonják Masit, elkészítik számára a hálószobában a délutáni alvás fekvőhelyét, s Ő nagy nehezen beleegyezik, hogy csak azután bontja fel a nekünk szánt csomagokat. Ha itthon van, mindig saját kezűleg osztja szét az ajándékait…
*
Hiába minden, már híre fut Kolozsváron, hogy megérkezett, így ezután a következő napokban alig látjuk őt. Egy forró délután két bérkocsiba ülünk. Masi elvisz minket, gyerekeket a strandra. Velünk van Nuskó, a másik nagynéném és férje, Feri bácsi, a festő, a híres keresztapám, Bátyó, aki már nagy gimnazista és Gabi, a Nuskóék kicsi fia. A strandon Masi fekete, testhez simuló, diszkrét fürdőruhájában minden tekintetet magához vonz. Az emberek úgy dongják körül, mint darazsak a mézet. Mert Masit nem lehet titokban tartani, Ő meg kedves és jó, nem akar senkit megsérteni. Ott kuksolok a közelében. Utálom ezeket a szőrös lábú, vidám férfiakat meg a vihogó nőket, akik velük vannak, s akik minket, gyerekeket kutyába se vesznek. Gabi a Nuskó ölében ül, aki boldog, mert mindenki azt mondja: micsoda tündérszép kisfiú – és ez igaz is. Bátyó elment úszni, ő is roppant jóképű, épp most kamaszkodik, s bár szeretem, tartok tőle, mert néha kicsit goromba. A strandon a szokásos zsivaj, zene. Én építem a homokvárat, s egyszer csak hallom, hogy valaki azt mondja: Csináljunk csoportképet. Odakerült egy fényképész. Nuskó Gabival az ölében elszalad Bátyóért, a fényképész már rendezgeti őket nem messze tőlem, s én szívdobogva várom, hogy engem is hívjanak, hiszen Masi nekem is nagynéném, mint Gabinak, de rólam elfelejtkeznek. Istenem, Masi se szól, hogy gyere, Lilkó. Csak ülök a forró homokban, és TUDOM, miért nem hívnak. Ők mind szépek, anyuka is, aki nem megy soha a strandra, mert mindig otthon segít nagymamának, nekem azonban túl nagy a szám, kicsi a szemem, és nagyon sovány vagyok, és mindig beteg, és félek a sötétben, és rosszak az idegeim, és Gyergyai professzor bácsi nem akarta kivenni a mandulámat, pedig azok miatt kapok néha óriási lázat, és iszonyú torokgyulladásom van, és amikor anyuka elvitt hozzá, olyan jelenetet rendeztem, hogy nem vállalt, mert azt mondta: nem nyúlhat hozzám, ha ilyen borzalmasan félek, nem vállalja értem a felelősséget. Igen, ezt mondta, és most is beteg leszek, mert már megfáztam, mert egy picit bemártottam magam a Szamosba. Én beteges és gyáva vagyok. Ők szépek és egészségesek, és ha engem odahívnak, elrontom azt a nyomorult fényképet. És Masi se hívott, hát nem tudja, hogy imádom? Vagy haragszik? Amikor nála voltunk anyukával Pesten, abban a csodás Hajó utcai ötszobás lakásban, egy délután anyuka elvitt a Magyar Színházba a Kaméliás hölgyet megnézni, és rosszul lettem, mert Masi meghalt a színpadon, rettenetesen sírtam, kivittek a nézőtérről. Igen, talán még haragszik. Amikor Ő németórát vett egy bácsitól, megengedte, hogy benn maradjak az órán, és egyszer én feleltem helyette, mert Ő nem tudta jól a leckét. Persze megharagudott. Egyszer azt mondta szánakozva anyukának: Még jó titkárnő lehet ebből a Lilkóból. De az is lehet, elfelejtette, hogy én is a strandon vagyok. És mindez annyira fáj, hogy amikor a fényképész elmegy és tízóraizni hívnak, azt mondom, hogy köszönöm, nem vagyok éhes, és tovább építem a homokvárat, s amikor kész, széttaposom…
*
Masi ott áll a vonatablakban, gyönyörű, most nem mosolyog, látni rajta, hogy lenyeli a könnyeit. Mielőtt felszállt, engem is szorosan átölelt. Légy jó, kicsi Lilkó, vigyázz anyukádra, nagyon szeretlek – mondta. Istenem, már nem haragszik a németóra miatt, és biztos valaki más nem akarta, hogy a strandképhez engem is odahívjanak. Annyira szeretem, s olyan jó hallani, hogy milyen boldog, milyen szerencsés, híres színésznő, gyönyörű, milyen jó, hogy elvált attól a szerencsétlen Kálmán bácsitól, a színigazgató férjétől, aki vidéken csődbe ment. Ezt nem nagyon értem, azt igen, hogy Masit semmi se gyűri le, azt sem, hogy a távollétében Kálmán bácsi eladta a gyönyörű, közösen szerzett luxuslakást, de Masi nem haragszik rá, a válóper után máris annyit keresett, hogy új háromszobás lakást szerzett magának, és be is rendezte az Üllői úton. És most van Valaki, aki megkérte a kezét, s azt mondta, hagyja ott a filmezést, a színházakat, kimennek vidékre, ahol gyönyörű gyerekeik lesznek. Persze Masi legyőzhetetlen, mindig talpra áll, boldog, okos, de talán mégse akarja a gyönyörű gyereket pont vidéken. Jaj, Istenem, indul a vonat, elviszi, elviszi! És ott a peronon, mélyről, keservesen, kétségbeesetten zokogni kezdek, úgy sírok, mint soha még, valami összeszorítja a szívemet, nem tudom, mi ez, csak sírok, sírok, mert Masi ott áll az ablakban, a kék szeme nagyon fényes, alig tudok a könnyeimen át neki integetni, ököllel gyúrom a szemeimet. Végül anyuka átölel s – bár az ő szeme is könnyes – vigasztal: – Lilkó drágám, ne sírj, őszre visszajön, megígérte. – De én TUDOM, hogy sohasem látom többé...
*
Távirat Budapestről: „Marton Erzsi veronállal megmérgezte magát, és meghalt. Tettének oka ismeretlen.”
Nekünk szóló utolsó levelét így kezdte: „Nem búcsúzom Tőletek, hogy erős tudjak maradni...”
 

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék