Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. október, XI. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Fazakas Attila

Éjféli halászat

Pedig jó volt a paplanba takarózni, és a sápadt, tojássárgára mázolt falnak fordulni némán, mintha az anyaméhben feküdne az ember, puha burokban és vízben, a sötétség még érintetlen és vigasztaló volt, a paplan ragyogó huzata pedig friss és érdes, mint a kora hajnalok súlyos s egyszersmind törékeny, kéklő levegője. Kintről vakító fénynyaláb hasított a szobába, de az ágyhoz érve, szemcséire hullott a tárgyak durva élein, lakkozott kiszögellésein, a hintaszék szőke nádtámasza pedig, akár egy szűrő, széttörte a jégfehér neont. Az apró hajócska kikeményített, feszes papírvitorláival, gyufahegy orrával most is ott úszott a tévékészülék faburkolatú fedelén, könynyedén hasítva a félhomályt, miként a táguló pupilla az álom és ébrenlét egymásba torlódó határait.
Nagyapám a konyhában ücsörgött egy konyhaszéken egyensúlyozva, hatalmas testével egészen ráhajolva a konyhaasztalra, amit vöröslő rózsamintákkal telehintett viaszosvászon borított. A gáz folyamatosan sziszegett, ő pedig láthatóan teljesen belemerült a zsinórok, ólomdarabkák, gyűrűk, orsók és bambuszbotok bütykölésébe. Nagy és durva esztergályos kezével úgy igazított mindent egymásba, hogy abban a későbbiek során aztán semmi hiba ne essék.
- Felébredtél már? - kérdezte, és felém fordult, a szoba irányába.
Fél szemét a vastag dioptriák alatt fekete gumifolt fedte, mint a kalózokét, egy égő szikra pattant a szemébe még ifjúkorában. Ettől aztán egy kicsit mindig megijedtem, a tekintetem egyik része ilyenkor, ha ránéztem, mintha mindig ezzel a sötét vakfolttal találkozott volna, úgy kellett tennem, mintha őt nézném, miközben azt a hülye gumifoltot kerülgettem a tekintetemmel, teljesen összezavarta a gondolataimat.
- Hány óra van? - kérdeztem nyűgösen, és a szemeimet dörzsölgettem, mert a csillár még mindig szédülten ingázott, imbolygott, mintha különvált volna a kályhakormos, összekent mennyezettől.
- Két óra - felelte rám se hederítve, és egy csipesszel keményen rászorított az egyik ólomdarabkára, majd a zsinór végét a szájába vette, és leharapta. Még minden homályos volt.
- Kettő? Még csak kettő?
- Süket vagy, fiam? Gyerünk, igyekezz már, mert annyit tökölődsz néha, mint egy felfázott tojós tyúk. Gyerünk, fel azt a nadrágot, zoknit, inget, pulóvert, milyen katona lesz így belőled, mi?
- Én nem akarok katona lenni - makacskodok tovább, s pislogok, mint akinek por hullt a szemébe.
- Márpedig igenis, az leszel, katona, de még milyen katona. Na, felöltözni, rajta, egy-kettő! Nincs idő nyafogni - és már ki is bontott a puha takaró alól, ami olyan lágy volt, mint a lányok forróra sült hasa, ha kinn napoztak a parton, és érdes, akár a kora hajnalok tintakék levegője, és én máris ott álltam az ágyam mellett, meztelen lábakkal a jéghideg cementen, akár egy rakás szerencsétlenség.
- Rajta, ne a füled tövét vakargasd, fiam, hanem le azt a gatyát, fel azt a nadrágot, gyerünk a vécére, mosakodni, aztán leülni szépen az asztalhoz, gyerünk, egy-kettő...
Hát ez így könnyű, a parancsokat csak úgy osztogatni, egy-kettő, egykettő, mint az a lökött metronóm, abban a filmben, Vasárnapi zongoralecke, vagy mi is volt a címe. Tessék, nem jut eszembe pontosan, pedig nekem jó a memóriám, otthon legalábbis ezt mondják. De lehet, hogy csak a képmemóriám jó, ahogyan apu mondja, a képmemóriám. Ha most behunynám a szememet, biztos, hogy megint magam előtt látnám azt a csokornyakkendős, díszfrakkos kölyköt, amint azt a slég zongorát klimpírozza, reggeltől estig, míg az embernek ki nem rojtosodik tőle a füle. Azt mondja nekem egyszer Zoli: "Te, én akkorát tudok üvölteni, hogy neked attól úgy becsomósodik a dobhártyád, mint a tejbegríz, mibe' fogadjunk?" Mondom, nekem itt ez a bicskám, de te mit adsz cserébe, ha esetleg nem csomósodna be? Azt mondja, enyém a kutyapóráz, vagy amelyik plakát nekem tetszik a szoba faláról. Amelyik csak tetszik, vihetem. Jó, mondom, ebben megegyeztünk. Odatartom neki a fülem, ő pedig beleüvölt, mint egy oroszlán, de egyszerre mintha kaparóval nyúltak volna a torkába, köhögni, krákogni kezd, olyan vörös lett, mint nagyapám viaszosvásznán a kipingált rózsaminták. Én pedig csak álltam ott mellette fölényesen, másnapra pedig lekerült a falról az a gombostűkkel teleszurkált, születésnapi nektárral lelöttyintett Tomszójer-kép. Szóval, könnyű a parancsokat büszkén osztogatni, egy, kettő...
Most újra az ágyat látom magam előtt, az arcomat a fény felé fordítva alszom, miközben a nadrágommal bajlódok, nagyapám pedig ismét megáll a szoba küszöbénél, és látom, hogy akkora, hogy már-már beszorul a szűk ajtókeretbe a teste, egy hátrafésült hajú, szikár, csontos termetű és természetesen gumifolt tekintetű szobor, aki egyszerre, fenyegető magasságból rám mordul a sötétből, mintha énekelne:
- Ébresztő, fiam.
Én pedig ijedten nézek szét, szótlanul felkelek, belebújok a hideg bőrcipőmbe, visszataposva a sarkát (ettől megy tönkre minden), s mintha csak papucs volna a lábaimon, a meleg konyhán át, mely mint egy fűszerbolt illatozott mindig, kicsoszogok csendben a vécéig. Zoli mondta egyszer azt is, hogy jobb időben leengedni a fáradt olajat, semmint, hogy akkora hólyagod legyen, mint egy terhes nőnek, és egy kerek domborulatot rajzolt a kezével a hasa elé, hogy jobban megértsük, miről is van szó.
Hideg van, akár a kamrában, fenn a magasban szellőztetőablak, éjjelnappal résnyire nyitva, s ebben a résben látni most egy vékony indigócsíkot az ég kékjéből. A magasba bámulok, miközben a dolgomat végzem, a kintről beáramló hűvös csendet figyelem, az éjszakai levegőt, és elképzelem, mikor majd akkora leszek, hogy a fejemet bármikor kidughatom azon az indigószín szellőztetőablakon. Aztán azon kapom magam, hogy ismét szédülni kezdtek, a szememet lehunyom, fél kézzel nekitámaszkodok a vécé falának, és ijedten várom, ameddig a pillanatnyi rosszullét elmúlik. Emlékszem, egyszer még vért is törültem le az orromról, igaz, az másként, máshogyan történt. Miután végeztem, visszamegyek a konyhába, megengedem a hideg vizet, fogat, kezet és nyakat mosok, pancsolok, mint a kacsák, pedig mosakodni semmi kedvem, legkevésbé ilyenkor, kora hajnalban. Nagyapám továbbra is háttal nekem, tesz-vesz a konyhaasztalon, okádja magából a selymes, szürke cigarettafüstöt.
Ha nekem ma is azt mondja valaki, hogy az Öreg halász, és hogy így Hemingway meg úgy Hemingway, hát arról nekem érdekes módon sosem Spencer Tracy meg a cápák szétmarta sodronykötelek, vagy a filmstúdiók medencéiben táncoló vihar, és a mesterséges módon felizgatott hullámok ívein imbolygó ladik jut eszembe, hanem nagyapám; nagyapám óriás termete, amint egy fénylő, nyári délutánon, hátán a piszkos, folyton nyikorgó hátizsákkal és kezeiben az acélvégű bambuszbotokkal felpakolva, amelyeknek a maréknyi nagyságú fémorsóit ő maga csiszolta, esztergályozta a gyárban, eszembe jut, amint a felé a kübliszagú kocsma felé tart, aminek a képe ellenben aránytalanul elmosódik most a szemeim előtt, nagyapám, táti, aki sosem akasztott a horogra mázsás kardhalakat, a tengervíz zúgó áradatát pedig annyira ha ismerheti, mint én, de aki a barna, csapolt söre mellett üldögélve, és közben valami rossz szokástól vezérelve az orromat tépázva, bütykös ujjai közé csippentve az orrom hegyét, rontom-bontom kirontom, mondja, miközben folyton tengeralattjáró nagyságú harcsákról beszél, amelyek olyan könnyedén kapják el a folyó felszínén aláereszkedő kiskacsákat, ha arra egyszerre étvágyuk támad, akár a partifecskék a levegőben cikázó bogarat, az ékszer nagyságú szitakötőket.
Későn jöttem rá, hogy nincs mit kezdenem az idővel, ezzel a poros, hasznavehetetlen kelléktárral, mely nem őriz semmit, csupán újrajátszható benne minden kis és főszerep, micsoda komédia!, minden egyes estén más és más előadás, és hogyha magamat vagy szeretteimet menteni is kívánom, hát nincs hová, csupa meztelen, jelentésétől megrabolt tény hever előttem, megannyi kifosztott kép, hang és szó, amelyeknek a fontossága és szüntelenül feléledő, súlyosodó terhe nem hagy nyugodni, ki kellene valahogyan mondanom őket, s velük együtt magamat is, de ilyenkor a szám mindig akár egy megfagyott, mészporos vakolókanál, szótlan és csorba, és érezni azt is, hogy a kezem a kiúttalan sorok között, amelyek az idő mögött minduntalan lemaradnak, érezni, igen, hogy a kezem ilyenkor mennyire erőtlen és gyenge. Például ha fel kellene elevenítenem a magam kedvtelésére a barna sör ízét, amit bár többször ittam, kóstoltam gyermekkorom óta, de legelőször ott, akkor, abban a vizeletszagú és mészklórral felöntött kocsmában, ha tehát fel kellene elevenítenem ennek a keserű és tömény, zsírosan alásikló zavaros íznek az érzetét, akár egy madeleine süteményét, vagy ha bármilyen körülmény folytán bárki azt kérné tőlem, hogy írjam le a kocsmának a nagyapám vállai mögé eső szegletét, a maga egyszeriségében, mint ahogyan azt akkor láthattam, amikor is nagyapám négy kiló telt hasú paducot adott el a helybéli patikusnak, pedig mennyire szerettem volna ezeket a halakat egy lavór vízben az udvar közepére tenni, játszadozni velük, mint egyéb alkalmakkor, a patikusnak, aki igencsak becsiccsentve, vékony drótkeretes szemüveglencséjét folyton törülgetve vakarta elő kabátja zsebeiből az aprópénzt, olcsó volt a hal, az ára pár bani, egymáson hevertek a vasasztalon, emlékszem, szám szerint éppen öt kiváló példány, tátogva és le-fel ugrálva, vizes, iszamos testükre hullt, és lecsordult rajtuk a nyári nap aranya, ha tehát erre kérne valaki, akkor meg kell mondanom, hogy bizonyára csődöt mondanék, vagy olyan általánosításokba kezdenék, amelyek valószínűleg mindenki előtt jól ismertek, s emiatt kevésbé fontosak, de amelyeknek a valódi helyhez és időhöz azonban sajnos valahogyan még sincsen semmi közük. Nagyapám mondta azt is egy alkalommal, miközben bütykös, kötélcsomószerű ujjaival sima barackot kevert a fejem búbjára, hogy azt hittem, mind kihull a hajam, de azért csak fogtam a fejemet, és nem nyavalyogtam, ezt valahogyan tiltja a törvény, férfi a férfi előtt ne bőgjön, az ilyet mindig kiröhögik, ellenben azt is nagyon pontosan megéreztem, hogy nem vagyok és én nem is leszek soha holmi vakmerő, féleszű kaszkadőr, aki a felgyúlt házakból szaltó-mortálézik a közönség, a kamerák orra elé, szóval azt is nagyapám mondta, és a kotyogó, meglazult biciklikerékre mutatott, miszerint elég, ha két-három küllő meglazul, nem több, egy, esetleg kettő, ismételte, és máris nyolcasban ténfereg az első kerék, mint a nokedli, akkor pedig oda az ember aznapi jókedve, minden boldogsága. Az időben is ugyanígy recseg, ropog, akár egy feldarabolt fényképalbum, kotyog az egész szerkezet, pedig mindig csak valami apróság, talán az az egy, talán az a két küllő lazult ki újra.
A sarkig tárt konyhaajtón beáramlott a ribizlibokrok, fonnyadt paradicsomtövek és a birsalmafa félnyers gyümölcseinek édes illata, lélegzett a kert, keveredve a gyárkémények fátyolként lebegő lúg- és ammóniumszagával. Az ég sötét volt, mint a harcsák lefejtett irhája, csillámló koromfekete. A kertben egy-egy gerle búgott fel álmosan, emlékszem, hányszor fogóztam, kergetőztem itt az unokanővéremmel, de aztán el is halt szerelmes turbékolásuk, mintha rossz időpontra időzítették volna a szerelmi vallomások fáradt és hűvös óráit. Gyenge holdfény szűrődött a háztetőkre, a rádióban könnyűzene sercegett halkan, hullámszerűen tántorogtak a dallamok, érzelmesen, folyton a tárgyakba ütközve, majd felerősödve újra, mintha a huzat kergetné, himbálná, dajkálná lágyan a hangok nyári delíriumát. Egy pillanatra úgy tűnt, akárcsak akkor, amikor kicsordult és a számba, a torkomba ömlött az orrom vére, hogy minden összekeveredett bennem, a kerti növények illata, a föld szaga, a kapualjak elé öntött szemétkupacok bűze, az érces rádióhangok, a függönyt meglebbentő nyári szél lehelete, az ammóniák csípős tejfátyla és a kék gáznyelvek duruzsoló sziszegése, majd ugyanolyan hirtelen le is tisztult, és különvált minden; hang, íz, szag és forma, úgy tűnt, minden a helyén, akár a susogó, nyári levelek a kerti birsalmafa göcsörtös ágain.
A rózsanyomatokkal telehintett viaszosvászon fölött mélyen alálógatott lámpa, egy szál égő izzott, a mennyezeten a neonok szürkésfehér üvegcsövei tompa ritmusban pislákoltak, még alig múlt el éjfél; még csendes volt minden.
- Ülj le, fiam, az asztalhoz, mit ácsorogsz úgy, mint akinek se anyja, se apja - mordult rám kedvesen ismét nagyapám, és máris egy fémből hajlított súlyos lapítót tett elém, majd rá egy lábost, amiben még forrón gőzölgött a hagymás tojásrántotta, kenyeret vágott, és egy villát szúrt a rántotta közepébe.
- Egyél, fiam, nehogy elfogyjál itt nekem, mint az őszi harmat - viccelődött tovább, és én láttam rajta, hogy nagyon izgatott, és hogy valamiféle nagy harcsa lebeghetett most a szemei előtt az asztalon, akkora, mint amelyiknek egyszer egy macskát találtak a hasában, mert ezt az elhamvadt, tömpe cigarettacsonkot minduntalan, sűrűn emelte a szájához, a konyha tejfehér selyemszálakkal telt meg, és közben a fehérre mázolt parafa dugókat huzigálta le-fel azon a vastag nejlonzsinóron, hogy a megfelelő mélységet, így, félszemre bemérje, megsaccolja. Kortyolt a kávéjából, én pedig nekiláttam az evésnek, és miközben sűrűn törtem a kenyérből, és kelletlenül gyúrtam a számba, hogy nagyapám rám ne találjon szólni, eszembe jutott az a kép, amely benn a szoba falán, az álmosan és legénység nélkül, egyre a semmiben vitorlázó gyufaorrú hajócska fölött függött, szinte az ajtó mögött, úgy, hogy fel sem tűnik, ha a szobába lépik az ember, egészen kis méretű kép volt csupán, valamilyen remekmű után készült színtelen másolat.
A kenyér puhán szétmállott a számban, majd rágós galacsinná olvadt össze, hol a szájpadlásomra, hol pedig a fogaimra, a fogínyemre tapadt, rendületlenül tömtem magamba az ételt.
A tollrajzot akkor akasztottam le a falról, és vettem a kezeimbe, hogy így közvetlen közelről is megnézhessem, amikor nagyapám egy alkalommal valamelyik közeli szomszédhoz lépett át, beszélgetni, hogy valamit, biciklit, a letört ereszt megjavítani, mert szokása szerint szeretett néha távol lenni a háztól, egy kupica pálinka ötlete ilyenkor mindig csábító ötletnek ígérkezett. Tulajdonképpen nem kellett volna elcsennem a falról a képet, megnézhettem volna bármikor, nagyapám pedig készségesen el is magyarázta volna bizonyara, hogy mit is ábrázol a kép, de a kíváncsiság és az a vágy, hogy én magam fejtsem meg ennek a képnek a titkát, erősebb volt minden atyai szónál és gyermeki kérelemnél.
A fakó tollrajz egy hatalmas, felpuffadt, kövér és üvegesen fénylő, guvadt szemű halat ábrázolt egy kis, kopár partnyúlványra vetve, valami hájas pontyfélét, de rondábbat és főként óriásibbat annál, ilyen halat én még életemben nem láttam, akkora volt, hogy a hasában talán nyugodt lélekkel felalá sétafikálhattam volna, miként egy rózsafüzért morzsolgató szerzetes a kolostor árkádos körfolyosóján, a hatalmas bordák görbe mennyezete alatt zsoltárokat és megannyi miatyánkot eregetve az Úr színe elé. De az a kép valójában eszembe se juttatta a napfényes árkádsorokat és a szentségeket, inkább arra gondoltam, micsoda bűz lehet ennek a halnak a bélpoklos bendőjében. Ettől a képtől hirtelen görcsbe rándult minden izmom, és amire egy kissé fanyalogva rá is játsztam, a gyomrom, mintha undor fojtogatná, remegett, bár minden túlzás és színlelés ellenére, nem, és nem szerettem, hiába bámultam aztán más alkalmakkor is, hogy kedvem leljem benne, hogy csodáljam, ahogyan a felaggatott képeket általában csodálni szokás.
- Ne piszmogj azzal a villával, rendesen egyél, minden falat fontos, rágd meg az ételt, ne kapkodj, mint egy zugevő.
- Rendesen eszek - feleltem, és ennek megerősítéseképpen ismét törtem a barna kenyérből.
- Nem a lé a legfontosabb, hanem a kenyér, ezt jegyezd meg. A kenyér tölti meg a hasat, nem a leves, a mártás, a tojás. A kenyér - ismételte mániákusan nagyapám, majd hozzátette -, mert ha korogni kezd nekem ott a gyomrod, akkor mit csinálok veled? Most egyél, és ne sajnáld a kenyeret, van abból bőven, látod, még a paducoknak is jut...
Mert nem tudtam, mi szeretnivaló van abban a látványban, amely egy degeszre tömött óriáshalat ábrázol, amint annak az unottan és barlangnyílásszerűen eltátott, undortól és jóllakottságtól szétlöttyent száján kisebb méretű, de ugyanolyan falánk és telhetetlen halak csusszannak ki, egyik a másik torkába fordulva, a torok nyílásán pedig minden esetben az a hájfehér hátrész és a farokúszó fityegett ki, az anyahal testét pedig egy férfi emberméretű késsel hasította fel, ahonnan úgyszintén döglött haltetemek, szétnyílt, gyászfekete kagylók fordultak ki, nyálkafényesen a puszta partnyúlványra, a kopár, élettelen földre, nem, nekem ez nem tetszett, engem ez felkavart, olyasmit mutatott meg nekem, amiről nem akartam tudomást venni, és a képet szépen visszaakasztottam porlepte helyére, a falra, az ajtót pedig ráhajtottam, mintha a bűnjel nyomát tüntetném el, óvatosan, akár városi papunk a sekrestye ajtaját, és a rádiót bekapcsolva, vagy egy folyóiratot a kezembe véve vártam, hogy nagyapám végre abbahagyja a szomszédolást, és hazajöjjön, akár ha attól a kupica pálinkától kissé becsiccsentve, jókedvűen is. Az evést lassan befejeztem, a lábos kiüresedett, elfogyott a kenyér, nagyapám pedig utolsó csepp kávéját felhajtva elpakolt sorra mindent; fogókat, csipeszeket, zsinórt, a ceruzavékony úszókat, műlegyet. főtt kukoricaszemeket, kisebb és nagyobb méretű ólomdarabkákat, a horgokat egy piszkosfehér kenőcsös dobozkába seperte a tenyere élével az asztalról, rácsapta a fedelet, és a hátizsákja oldalsó zsebébe szorította a többi holmi mellé, majd egy apró, rozsdaszín csattal, határozott mozdulattal egybefogott, egyberázott mindent.
- Most pedig alászállunk - mondta nevetve, de én nem értettem, mit is akar ezzel mondani.
A pincébe mentünk, itt is hűvös volt, mint a kamramagas budiban, csövek, tartályok, vezetékek kattogtak, sziszegtek, szivárogtak körös-körül, fenn ebből a mély motozásból semmit se hallani, mintha nem is volna, ahonnan két hideg pléhbödönt cipeltünk fel a lépcsőkön, ki-kiloccsantva a szellőzőlyukakon a vizet; nagyapám inas karja a súlyosabbikat emelte, hogy oda ne koccanjon az alja, ebben békák ugráltak, brekegtek vegyes összevisszaságban, neki-nekiszökkenve a bödön szürke pléhfedelének, a másikban, amit alig bírtam el, néha csíkhalak úszkáltak a bödön falához simulva, kecsesen és büszkén, körkörös ritmusban, akár a beesett szemű, fiatal özvegyek. Nagyapám még annyit elárult nekem, hogy ezeket az ujjnyi vékony csalihalakat a Maros mellékágaiból halásszák, a kosarat a fenékre, a fortyogó iszapba, a susogó nádas gyökeréig lenyomva hajtják a kosarakba, aztán, mintha újra az én orromat facsarná el bogos ujjaival, hangosan kattanva egyet elfordította a rádió gombját, én még egyetlen pillantást vetettem a feltúrt puha ágyra, ragyogó szigetemre, majd nyikorgó hátizsákját megtermett vállaira vetve, a bambuszbotokat kettéosztva villanyt oltott, és mi kiléptünk végre a szabadba.
Mély lélegzetet vettem, úgy csordult a tüdőmbe izgága orrcimpáimon át a levegő, vékony sugárban, hűvösen, akár a tinta, a lúg maró üledékével keveredve.
Szerettem volna, ha a pillanat nem múlna el sosem, én pedig kiléphessek ugyanígy újra nagyapámmal a szabadba, az ég tiszta volt, a kertben csendesen susogtak a bokrok, a kapu mögött terebélyesedő birsalmafa szétterülő lombja pedig széles, remegő árnyékot vetett a földre, valahol a távolban felfelsírt egy vonat, csattogó kerekek morajlása fúlt el az éjszakában.
- Láttál-e már ilyet? - kérdezte nagyapám, és a ház falára mutatott a magasba, ahol egy penészzöld drótkarika függött, benne két csivitelő, kékes, rozsdás mellű madárpárral, a gyenge faroktollazaton pedig, mint lágy ecsetvonás, vékony narancsszín fénylett.
- Milyen madár ez? - kérdeztem, amikor nagyapám leakasztotta a kalitkát, miként egy képet, és az orrom elé tette a csőkorlátra, a madárpár pedig ijedten ugrált fel-alá a kalitkában, hevesen dobogó szívvel, szapora szárnycsapásokkal.
- Kékbegy - mondta nagyapám, és a kalitkába nyúlt, ahonnan a hímet óriási tenyerébe fogva kiemelte, és abba az üresen fityegő kalitkába tette át az ajtófélfa mellett.
- Mi is etettünk egyszer fiókákat - jut eszembe a zúgó tölgyfaerdő képe, a rikácsoló, fészke fölött féltékenyen visító anyamadár látványa - léggyel és gilisztával... De aztán másnapra mind megdöglöttek. A fészek tele volt hangyákkal, a fiókák feje pedig szürkéslila. Zoli azt mondja, mert megérezte rajtuk az anyja az emberszagot.
- Az emberszagot?
- Ühüm, ahogy a lovaknak is van szaguk, vagy a kutyáknak, a macskáknak, emberszag... Vagy a halnak... - kapcsolok hirtelen.
- A hal, az más - mondta nagyapám, mintha oda se figyelne, miről beszél éppen. - A hal az más. A halat ki kell fogni, aztán meg kell enni. A hal nem énekesmadár, még jól néznénk ki, nem, nem az, hanem étel. Olyan, mint a kenyér...
- Én úgy érzem néha, mintha a hal rám meredne, és nézne engem a tányérból, miközben én az ujjaimmal a húsát csipegetem - mondom az öregnek.
- Hát ezért vágják le egyesek a fejét, hogy nyugodtan ehessenek, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalásuk. A lapítóra teszik, így; aztán zsupsz, és csúszik a fej, mint a szappan. Aztán nyugodtan bámészkodhat tovább azokkal a buta szemeivel a szemetesveder tetején. De milyen halászok az ilyenek... teszi hozzá méltatlankodva nagyapám, és nekem megint az a Hemingway jut eszembe, aki olyan sokat írt a halászokról, és aki az Öreghalászt írta, és aki a kampókon lelógó hullaszürke kardhalakkal fotóztatta magát, és ez a büszkén ragyogó arc most összekeveredett nagyapám felráncolt homlokával és szigorú tekintetével, aki a kalitkát a kezembe nyomva kijelentette, hogy minden rendben, most már csakugyan mehetünk, végre elindultunk. A főutcára érve vettem észre először, hogy fázom, pedig nyár volt, a langyos széláramlat meg-meglegyintette puhán az arcomat, az álmosan vizenyős szemeimet, amit nem tudtam megtörülni, mert igyekeztem minél merevebben tartani az ujjaimmal a drótkalitkát, és közben a koppanó ólomdarabkára figyeltem, amely minduntalan a csontos bambuszbot göcsörtjeihez ütközött, nehogy belém akadjon, a bőrömbe, vékony pulóverembe a horog. Tücskök cirpeltek, körülöttünk pedig mély álomban virrasztottak a lefüggönyözött ablakú házak. A kavicsos főutcácskával egy irányban telehold világított, üres és halott föld ragyogása. Zoli mondta egyszer, mikor színészkedni kezdett, és Rómeónak képzelte magát, emlékszem, betéve fújta a hideg lépcsőházban párálló szájjal a verssorokat egy kora tavaszi estén, hogy ez a bolygó, amelyen már ember is járt, és mégis, csendes, mint egy kripta, ez a bolygó néha összevissza kavarja az embert, úgy játszik a hangulatán, mint más a citerán, ha kedve tartja, olyan ereje van, és hogy még a napot is elfedi, hogy aztán mindenki vakon tapogatózzon, mintha kifolyt volna a szeme világa, de az a bolygó, hadarta tovább felhevülten, egyszersmind az átkozott szerelem vakító csillaga is, meg azé a hangulaté, amit az orvosok melankóliának, depressziónak neveznek.
- Nesztek nektek, Rómeó - szólt rá akkor valaki abban a kivilágított kirakatban - egy főbolond okos, ki ad neki egy csókot, egy rúzsosat, egy jó cuppanósat? Micsoda nevetés volt az, visszhangzott a hely.
Befordultunk a gesztenyefasor irányába, a drótkerítéssel körülkerített kocsmaudvaron hófehéren izzottak a hajlított támlájú, cifra vasszékek, és a lecsukott napernyőkkel átdöfött fehér pléhasztalok, mögöttük pedig faládák hevertek szétment rakásban, a földön feldöntve sörös- és ásványvizes üvegek zörögtek, gurultak fel-le a nyirkos aszfalton.
- Délután majd onnan bentről, a ketrecből nézünk majd ide, kifelé mondta cinkosan rám hunyorogva nagyapám, és megcsillantak a sötétben az arcán a homályos dioptriák. De nekem nem volt időm még egyszer az üres kocsmaudvarra nézni, az asztalokra, székekre, már a gesztenyefasor végét kerülgettük sietve, a széles fatörzseket, és úgy kísért bennünket, szinte a vállainkat érintve a gyárkémény és a gyárépület romos sziluettje, akár egy regénybeli, holdfényes vár, elhagyatott kastély.
- Bírod még?
- Hogyne, persze - feleltem készségesen, miközben ide-oda botorkáltam az olajos síntalpak között, keresztül a hídon, egyik kezemben a verdeső kékbegyet himbálva a drótkalitkában, a másikban pedig a botot tartva feszesen magam mellett, mint egy szuronyos puskát, amivel most hősi halálra készülve nekimegyek a túlsó parton sűrűsödő félhomálynak.
Meresztettem a szemeimet, a parafa dugót lágyan ringatta a part mentén a Maros. Nagyapám is hallgatott, a fűzfalombok alá húzódva, kissé távolabb tőlem, közelebb a parthoz. A parafa dugót lágyan ringatta a víz, fenn tisztán ragyogott a telehold, a fák aláhulló koronája tépetten lógott a szélbe.
- Fázol? - kérdezte. Egy szétlapult fűcsomón kuporogtam, körülöttem türkizkék pikkelyek csillámlottak, halszagú volt a levegő is.
- Nem. Már nem - feleltem, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk, összenéztünk, mindketten izgatottan, várakozva, feszülten mosolyogva, nem is törődve a hideggel, egyelőre semmit sem fogtunk.
A víz lágyan és zavarosan ringott, a felszíne pedig lassan sodort a híd irányába csonka fatörzseket, vajsárga nejlondobozokat, halványan megcsillanó üvegeket, amelyek le-fel rugóztak ebben a sötét áradatban, mely szélesen és nyugodtan hömpölygött alá, miként az idő.
Aztán lassan virradni kezdett, szinte észrevétlenül gyorsan, mint nyaranta szokott, világosodni, fakulni az ég, a gyárépület sziluettje eltűnt, mintha nem is lett volna, nagyapám kuporgó, várakozó háta pedig kivált a sötétségből, és a kékbegy fecsegő, csacsogó, csalogató trillázásba kezdett a kalitkában, amit egy elnyílt vadrózsabokorra helyezett el a part mentén nagyapám, és amelynek a két oldalán csapdák voltak kipöckölve egy ceruzavékony fadarabbal, két kisebb kalitka, amire most a napfény első, forró nyári sugara hullott.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék