Gazda József
HITVESSIRATÓ
(Naplójegyzetek)
„mert az csak neked fáj,…
jaj, csak neked fáj... ”
JUHÁSZ FERENC
1992. augusztus 15. (szombat)
Ma érkeztem Budapestre. Óriási nyomás, óriási félelem ül meg. Mi lesz? Mi lesz Ellácskával? Azóta is rá, és mindig rá gondolok. Itt most este háromnegyed tíz, otthon háromnegyed tizenegy az óra. Vajon alszik? Pihen? Vajon köhög? Meggyógyul? Meg kell gyógyulnia! De hihetjük ezt? Úgy félek egy rosszabb lehetőségtől! Ha nem csak egyszerű tbc fertőzésről van szó! Ha… Félek. Istenem! Éltesd őt! Gyógyítsd meg őt! Győzze le a szervezete a rosszat!
Elgondolkoztam magamban… Ő a jóság! Ő a szelídség! Ő nekem mindenem, több, mint Petőfinek Júlia. Hitvesem, barátom, munkatársam, szellemtársam, akivel kicseréljük, megtárgyaljuk gondolatainkat, vitapartnerem, társam a gondjaimban, a közös gondokban, a közösség - és hány szintje van ennek a közösségnek! – gondjaiban. Olyan nagy, mint amilyen kicsi. Érző, érzékeny lény, alkotó ember, művész, feleség, családanya, gondok gyötörtje, fáradt ember. Ebben a betegségben van valami jó is, ki kell pihennie magát. Most például biztosan alszik, mert a kórházban fordított az élet, hamar lefekszenek, s reggel korán kell ébredni. Ő otthon mindig éjszakázott, s ha később is kelt, sohasem aludta ki magát. Istenem, sohasem! De ott – tegnap óta, mióta oda költözött – jut idő a pihenésre. Csak tudjon megnyugodni, s lehessen ok arra, hogy megnyugodjék! Szeretőm, hitvesem! Akkora a nyomás, akkora a félelem rajtam, a lelkemen! Itt vagyok Pesten, holnap bele kellene sodródnom a Világtalálkozó forgatagába, és csak magunkra gondolok, csak rád gondolok, rád és rád és rád!
Augusztus 21. (péntek)
Fájdalmat érzek, cselekednem kell. Cselekednem! S az egyetlen lehetséges cselekvés számomra most az írás. Tehát írnom kell, kiírnom magamból a „bajt”. A bajt, amit kiírni nem lehet, mert megvan, itt van, a fejünk felett van. BENNÜNK van. Számtalan formában lebeg itt körülöttünk, leng, ránk ül, nyom. Egyszerre jön innen is, onnan is. Ami kint van, a világban, s velünk történik, nyilván, az a rossz, a tömény rossz, a mindnyájunkat érintő. De mert emberek vagyunk, ember vagyok én is, most hadd fájjon, hadd nyomjon az én külön, magánjellegű fájdalmam, az Őmiatta való szorongás.
Szeptember 10. (csütörtök)
Remény és reménytelenség, megnyugtató eredmények és nyitva hagyott lehetőségek után szörnyű, úgy tűnik, megmásíthatatlan hír, a megmásíthatatlan bizonyosság. Kínlódva, gyötrődve, vívódva jártam az utat a kórház és a színpad, a veszélyeztetett lét és a fiatalság üde világa között. Feladatot teljesítettem itt és ott is! Teljesítettem a feleségem mellett, a reménység és reménytelenség, aggodalom, félelem közepette, a szeretet, a szerelem jegyében, folytatva a harcot az életért, a halál ellen, és ott, a tőlünk határokkal elrekesztett, ugyanúgy a kisebbségi lét keserű kenyerét evő sorstársainknál, a fájdalmak földjein turnézó diákjainkkal a színpadon, a színpad árnyékában, az életért megint, a megmaradásért, a közös egymásra találás gondolatával. Nehéz turné! Nehéz, sok-sok gondot adó, olyan, ahol a közösség ügye mellé betolult a magánügy, a közös gond elébe odatolakodott a mi pici, parányi, de eget rengető nagy-nagy gondunk, az övé, aki a lét peremére sodródott, s onnan int, integet, onnan mosolyog, onnan küldi jóságos pillantásait. Drága jó Istenem! Csodát, csodát tégy! Szűnjék meg a kór, a beteg gyógyuljon meg! A beteg maradjon meg! Istenem, segíts meg minket!
Édes asszonyom, szerelmem, mindenem! Akkora a fájdalom bennem, hogy Te azt el sem hinnéd!… Te még vidám vagy! Vagy vidám vagy? Te még nem tudod, hogy ott leselkedik fejünk fölött a halál. Vagy sejtesz valamit? Rád gondolok, rád gondolok mindig. Nem tudok nem rád gondolni. Nincs nyugodalmam! Az éjjel aludtam, de ahogy háromnegyed ötkor megébredtem, egyben szörnyű fájdalommal nehezedett rám a valóság. Az, hogy vége! Vége, vége!
Most: szorongattatottságok közepette küszködöm magammal. De Ez már más, mint Az volt! Akkor is aggódtam, féltem, de most már tudom, hogy nincs menekvés. Nincs szabadulás. Az a bizonytalanság volt, ez a bizonyosság. Szörnyű, szörnyű! Reménykedned kell ott, ahol tudod, hogy nincs remény!
És nincs remény itt, ezeken a szomorú tájakon, Kárpátalján, Felvidéken sem, ahová reményt hozni jöttünk, és mi sem tudtunk adni reményt! Mindenütt dühöngőn támad a sovinizmus, az emberek meg vannak szomorítva, a pirkadásra alkony következett, a zsendülésre fagy jött, nehéz, hideg, tél szagú nyár. Odavan minden, odalett a fény, a hit fénye, a bizonyosságnak a világossága. Már újra félnek az emberek, óvatosak, meggondoltak, nehezen nyílnak meg.
(A tegnapelőtt a pozsonyi rádió magyar adásának a szerkesztőjét, aki azért jött, hogy rólunk készítsen riportot, megkérdeztem: mi a véleménye Meciarról? A lehangoló válasz: „Nem feladatom az aktív politikába beleszólni. Az rajtam kívül intéződik!”)
Nem tudok szabadulni a gondjainktól, sem ettől, sem attól, nem tudok elszakadni Ellácskámtól. Itt van bennem, betölti a lényemet, betölti a lelkemet, mind csak rá gondolok, mind csak vele vagyok…
– Istenem! Köszönöm, hogy megteremtetted, köszönöm, hogy adtad, hogy nekem adtad, reszketve, remegőn, félőn, féltőn köszönöm! Köszönöm a melegségét, köszönöm a jóságát, köszönöm a szelídséget! Én kicsi árva madaram! Istenem! Ne vedd el őt! Nem akarok nélküle élni. Nem akarok, nem akarok, nem akarok!
Szeptember 15. (kedd)
Szinte elhajtottak a tanártársaim, hogy jöjjek Budapestre! Így Nagykanizsán csak pár órát voltam, az előadást sem vártam meg, s máris Budapestre rohantam a legelső vonattal. És Ellácska, a kicsi kedves szaladt szembe velem. Fel volt öltözve, Árpád fiát várta, s én érkeztem meg, váratlanul. De olyan boldog volt! És annyira hiszi az orvosi „látleletet”, a megtévesztőt, a vigasztalót. Mondja, egy kicsit megszédült, amikor közölték, hogy gyógyíthatatlan  a betegsége, de végül is – így ő – egyszer élünk. S a fontos – így mondták az orvosai –, hogy dolgozhat! Hogy megláthatja majd az unokáját. Istenem, ha meggyógyítanád, vagy legalább pár évre megállíthatnád a bajt. Hogy még legyen közöttünk! Hogy velünk lenne! Hogy élne! Add, Istenem!
Ó még ideig-óráig a jövőben gondolkozhat, de nekem már mindennek vége… Értelmetlennek érzem az életemet. Bár most – kénytelen vagyok belátni ezt is –, az elkövetkezőkben, egy ideig még szükség lesz rám. Őt kell majd ápolnom, gondoznom, a szeretetemmel oltalmaznom!… Istenem, oltalmaznom?
Szeptember 20. (vasárnap)
Már itthon vagyunk. Hazajöttél, hazahoztunk – talán utoljára –, kicsi szívem. Várt a ház, befogadott az otthon.
Október 2. (péntek)
Szemtől szemben állni az elmúlással, a megfordíthatatlan véggel! A fájdalom, mint valami csendes kín, mint lélekemésztő gyötrelem, állandóan mar, marcangol. Rettenetes, elviselhetetlen állapot ez, amit el kell viselni, és el lehet viselni, mert nincs kiút belőle. Bele kell törődni, és nem lehet beletörődni. Tudomásul kell venni, és nem tudom, nem akarom tudomásul venni, de azt is tudom, hogy minden képzelgés, minden megsajogtatott remény önáltatás, álom, csak ábránd. Tudomásul kell venni az élet marcangoló parancsát, a vég megállíthatatlan közeledését. Hogy itt van, csendesen közeledik, lép, lép felénk, de még bizonytalan a távolság, hogy hol van, csak azt tudom, hogy közel, itt, itt, és jön, és jön, de én nem akarom, menekülnék előle, kérném, könyörögnék, hogy ne, még ne, hagyjon, kerüljön el minket, hagyjon még örülni egy kicsit, hagyjon gyönyörűséggel élni! Mert ezek a napok életem legszebb, legmelegebb, legboldogabb napjai is. Sokszor megállok, és csak nézem, nézem, falom, falnám, örökre felfalnám a tekintetemmel, örökre magamba zárnám, burkolnám, magamban tudnám, ha lehetne. Magamban, mellettem, velem. Olyan jól esik látni, olyan jól esik megcsókolni, tízszer, százszor, ha kell, ezerszer is, olyan jól esik megfogni a kezét, megsimogatni az arcát, ajkammal érinteni az ajakát. És szorongatóan tudni, hogy ezek a percek soha nem fognak visszatérni, de most itt van ő, mellettem van, velem van! Hozzá bújok, magamhoz szorítom! Ó, ha szeretettel meg lehetne menteni a menthetetlent! Azt mondják, csodákat művel a szeretet. A lélek sugárzása. Hát jöjjön a csoda! Jöjjön, jöjjön, mert már csak ő a remény, az egyetlen, az utolsó! A csoda, a drága megváltás! És magamba hullok, magamba roskadok. Félek, hogy nincsenek csodák. De van a szeretet, igen, ez az el nem múló, ez az örökké tartó, s van a lélek meleg sugárzása, a belőlünk áradó simogató jóság! És addig a jó, addig a boldogító, amíg van kit szeretni. Van kihez ragaszkodni, van akit megölelni, megcsókolni, akit félteni, akit könnyezni. Addig, csak addig a jó!
November 1. (vasárnap)
Halottak napja van. Az utolsó, amikor ott lehettél. Te is édesapád sírjánál, rendezgetted a virágjainkat, s kitudja, mire gondoltál... Én arra, hogy TE még itt vagy, aztán itt leszel örökre, de már nem leszel itt, csak én, s a gyermekeid, hozzuk neked a virágokat, és sírva fogunk emlékezni rád, Édes, aki már csak voltál… Megálltam egy kicsit hátrább, a hátatok mögött, s elsirattalak, s veled elsirattam mindnyájunkat, az emberi sorsot, azt, hogy egy darabig vagyunk, aztán már nem vagyunk, és nem is leszünk soha. S olyan jó, hogy Isten rendelése szerint nem tudjuk a sorsunkat. De a tiédet tudjuk, édesem, s így sokszorozódott bennünk a fájdalom, hatványszerűen megnövekedik, megerősödik. Be jó lenne, ha valamiképpen megfordulnának a dolgok, s majd Te jöhetnél ki az én síromhoz. Mert Te lelke tudtál maradni a családnak, összefognád gyermekeinket, gyapjúba szőnéd álmaidat, a fájdalmadat is, de én, én, árva leszek, magányos, mindenütt idegen ordas…
November 8.(vasárnap)
A református egyház ma ünnepelte meg – a vasárnapi halottak napja miatt – a reformáció emlékünnepségét. Úrvacsoraosztás volt. Levittelek a kerékpár rúdján, többször tettem ezt, utóbb már így jártunk, járunk, így karikázunk, mint hajdan, amikor még vőlegényed voltam, csak vőlegényed, s mit tudta a világ, hogy mennyi varázslat, mennyi szépség, mennyi öröm volt ebben, ahogy a rúdon ültél, félig-meddig az ölemben, s lopva meg is simogattalak, sőt még meg is csókoltalak. Így volt akkor, s így volt most is…
Levittelek a templomba, úgy helyezkedtem el, mint amióta beteg vagy, máskor is, keresztben, szemben – Te a nők oldalára ültél, én a férfiakéra –, hogy lássalak. Mert a múlt vasárnapok egyikén rosszul voltál, amint mondtad, elmelegedtél, s már-már úgy érezted, hogy ki kell menned. Néztelek, néztelek az istentisztelet szinte minden pillanatában, láttam a halvány arcodat, törékeny termetedet. S amikor az úrvacsorára került a sor, s lejártak a férfiak, jöttetek ti, iszonyatos szorító szorongást éreztem. Drága kicsikém, ott álltál, mint a Golgotán, álltál, magadhoz vetted Krisztus testét, mely miérettünk megtöretett, s magadhoz vetted ama vért, az ő vérét is, mely miérettünk kiontatott. Úgy néztelek, úgy néztelek, mint akit utoljára látunk, s mind az járt az eszemben, hogy többet nem foglak látni itt, ebben a templomban úrvacsorát venni. Folyt a könnyem, ahogy néztelek, s könyörögtem a Jóistenhez, legyen velünk, ne vegyen el téged! Ha az ima magasra száll onnan, az áhítat, a könyörgés hajlékából, talán meghallgattatom, meghallgattatunk, mert biztos az én imám s a Te imád valahol összetalálkoztak, összekapcsolódtak, s együtt szálltak fel a magasba, fel az égbe…
(emlékek)
Október végétől január közepéig nem, vagy alig írtam naplót. Féltem, hogy észreveszi… S amúgy is megsűrűsödtek a dolgaim, lekötött a mindennapi élet, lekötött a sok-sok tennivaló. Összefogtunk, hogy a lehetetlent cselekedjük  meg, hogy a bajt legyőzzük! Az ő feladata az volt: HINNI! AKARNI! Nem adni  fel a reményt. Az én feladatom: megteremteni a szükséges hátteret, s a megfelelő körülményeket. Ha már az orvostudomány nem tud reményt adni, megpróbálunk hinni mi, s a magunk akarásából, a magunk reménységéből meríteni. Gyógyteakúrát kezdett, zöldség és céklalé ivókúrát kezdett, növényi táplálkozásos kúrát. Úgy tartják – akik hisznek ebben, s ekkor, végső reménytelenségünkben mi is megpróbáltunk hinni, akartunk hinni –, hogy a táplálkozási rend megváltozásával változás történik a szervezetben, s a sejtek cserélődése közben a beteg sejtek elpusztul(hat)nak, s egészségesek szület(het)nek helyettük. Egy távoli orvosnő koplaló és petróleumkúrával gyógyult meg. Ellácska nem koplalhat, mert sovány, gyenge. Meg kellene hízni ehhez! Tíz kilót kellene felszednie. Tehát: jól kell táplálkoznia, ennie kell. A kúra lényege az lett volna, hogy csak vitamintartalmú zöldséglevet fog inni, a szervezet nem kapva táplálékot, önmagát falja fel, s mert energiaigényesebbek s gyengébbek is, kevésbé ellenállóak a beteg sejtjei, hát először azokat, s így megszabadul(hat) a bajtól. A finomított petróleumból pedig reggelente éhgyomorra egy evőkanálnyit kell meginni, mert „az is jót tesz!” Az az orvosnő nagyon nehéz állapotból meggyógyult, s Ellácskának azt hazudtuk, ugyanaz volt a baja, mint neki! Tehát: hízni, hízni kell! S közben koncentrálni arra, hogy minden idegszálával gyógyulni akarjon! Elolvasta da Silva Agykontrollját, s azzal is próbálkozott. Minden erejét összeszedte, minden akaratát koncentrálta. S közben dolgozott. Kezdetben a Körösi Csorna Sándor Emlékkönyvön – annak a képanyagát szerkesztette, címlapját tervezte meg, egész október és november ezzel telt el, majd november 25-én új, örömteli hírrel jöttem (milyen fájdalmas volt az örömöm, Istenem!), hogy két könyvem jelenik meg Magyarországon, s az egyiknek (Mindennek mestere, Püski kiadó) a szerkesztői munkáját hazahoztam. Ő szegény teljes gőzzel annak fogott. Sok ezer felvételemet nézte, böngészte át, válogatott belőlük, majd megtervezte a címlapot, meg a 48 képoldalt. Méricskélt egész nap, sok-sok órán keresztül, fájdalmas, nehéz, kimerült arccal, de nagy-nagy akaraterővel. Ült, görnyedt a székén, ráhajolt az asztalra, rakosgatott, válogatott, keresett, méricskélt, rajzolt, építkezett. Mikor félteni kezdtem, hogy túl sokat dolgozik, túlságosan kifárasztja magát, vigasztalt. Vigasztalt, hogy ha még ez se volna, megőrülne! Így legalább hasznosnak érzi, tudja magát, értelme van az életének… Istenem, az életének…
Megrázkódtatások is érték ezalatt.
Szeptember 30. tájt még együtt sétáltunk le a piacra, bő két kilométernyi távolságra. Október 13. tájt mentünk be Emesét – a kicsi mentőangyalkánkat – megnézni. Istenem, milyen boldog volt! Ő volt az utolsó nagy-nagy, már-már emberfeletti boldogsága. A lépcsőn nehezen vonszolta fel magát, de felment, s boldog volt… November 22-én volt Zoltánkáéknak a színházi bemutatójuk, a barátaink bevitték kocsival… Előadás előtt és után is felmászott a negyedik emeletre… Alig két hét után újra lehetőség adódott, hogy Emesét megnézze – ekkor már szinte állandóan rágondolt, benne élt –, s úgy érezte, összeroskad, alig bírt felmenni. Iszonyatosan kifáradt, kimerült, s ekkor tudomásul kellett vennie, hogy utoljára van ott, többet már nem lesz ereje, hogy ide jöjjön. Elsiratta magában a sorsát, el a kicsi unokáját, akit ki tudja, lát-e még! S amikor január 12-én utoljára ment le itthon az udvarra, meg kellett másznia a mi négy lépcsőnket, s ez szinte, lehetetlennek bizonyult számára, még egy hatalmas súlyt kellett a lelkére vennie.
A karácsony este csodálatosan sikerült. Zoltánkáék elhatározták, hogy titokban kihozzák Emesét… Kora délután érkeztek meg, s ahogy vonultak be a gyermekkel, mintha a mennyországból érkeztek volna meg. Azt az örömöt, azt a földöntúli boldogságot semmivel sem lehetett volna megszerezni neki. Már régen elmentek, este, az angyal megérkezése után, mint más években is, ültünk a szobánkban, ültünk, s ő mind azt emlegette, neki milyen boldogság volt, hogy az unokája, a kicsi angyal eljött hozzá, s láthatta…
Ebben az időszakban nagyon szépen, valamiféle olyan mámorban éltünk, mint valamikor fiatalon, házasságunk kezdetén. Vagy még akkor sem! Nyíltabb, közlékenyebb volt hozzám, olyasmiket mondott el, amit addig soha.
1993. január 12. (kedd)
Miután megjártam Szentgyörgyöt – reggel mentem el, s hét óra után érkeztem haza –, ő egy egész nap fáradalmával, rosszulléteivel maga mögött, mint egy ázott kis veréb, éppen rakta a kályhát, s fáradt mosollyal „nyugtázta”, hogy hazaérkeztem. Most már jobban van, mondta, miután egész nap légszomjjal küszködött, bevett egy fél miofilint, talán attól könnyebbedett… Az arca fáradt, mondhatni: fájdalmas, reménytelen.
– Hogy vagy? Mit érzel?
Rossz a légzésem, nagyon-nagyon fáradtnak érzem magam, s összegondolok mindenfélét! – így ő. Arra gondoltam, hogyha túlélem az áprilist, akkor megmenekülök. Mert édesapám is áprilisban ment el, Keszi is…
– Kicsikém, Istenem, hát ne ilyesmikre, a gyógyulásra gondolj!
– Szeretném, szeretném én is, de olyan hurrá-optimista nem lehetek!
Nem lehetsz, kicsikém! Nem lehetsz!
Napok óta látom, fogy az ereje, iszonyatosan levert, csak alig-alig van! Mi lesz vele, mi lesz velünk?
A tegnap mondta – szegény –, hogy az utolsó munkájának, a Csomaszőnyegnek megvan gondolatban a társa. Az is nagyon szép lenne, képzeletben teljesen él benne… Itt van a sok gyapjú, itt vannak a szövőszékek, itt az ő drága nyoma az egész házban. S még van, még él, szenved, gyötrődik ő is. Mi lesz vele, drága Istenem, mi lesz vele?!
Január 13. (szerda)
Egyre elmélázóbb, egyre elgondolkozóbb… A viszonylag reményteli napok, amikor mosolygott, amikor annyiszor mondta: köszönöm, köszönöm, megköszönte a csókot, a gondozást, meg az éjszakára való jókívánságaimat, véget értek, s most egyre többet látom szegényt elmélázónak, gyötörtnek, reménytelennek… Még gondos, gondoskodó, aggódó, szerető, de már érzi, hogy az ő útja elvezet, másfelé vezet, magába van hullva, szállva, saját gondjai, gyötrelmei foglalkoztatják…
Olyan szörnyű ez! Olyan rettenetes!
Január 18. (hétfő)
Nem vettem részt az RMDSZ kongresszuson. Mehettem volna, s mentem is volna, de Ellácska helyzete nem engedte, nem tette lehetővé… Vele akarok lenni, amíg még lehet, amíg még lehetek…
Utóbb annyit néztem, nézem az egészségeseket, a leányokat, asszonyokat, nézem a fürge vagy energikus mozdulataikat, nézem a frissességüket, s  mindig Rá gondolok, az én asszonyomra, aki roskatag léptekkel, lihegő tüdővel, keresve valamit, amiben megfogózhatnék, kapkodva a levegőt az oxigén után, szédeleg, botorkál, tengődik. Tengeti a létét. És az én asszonyom, ez az áldott lény, ez a kedves lélek, ez a csodálatosan gazdag világ, ez az intelligens, világosan látó kicsi, törékeny nő, aki most gyenge, esetlen, de a szelleme, az értelme éppoly friss, mint barmikor, mintha egy hatalmas kereszt alatt, sorsa keresztje alatt roskadozna, és én arra lennék kárhoztatva, hogy csak nézzem, nézzem, és ne tudjak segíteni rajta… Most csak viszi a hátán összecsukló testtel, megroggyanó térdekkel azt a szörnyű keresztet, de majd nemsokára ott lesz rajta, kiszegezve, előrehajtott fejjel, merev, megmárványosodott tekintettel. Ott lesz rajta és mi, többiek, sírva fogjuk körülállni az ő golgotáját, az ő tragikus megsemmisülését… S én mind arra gondolok, bocsásson meg nekem a Jóisten ezért, hogy bár Te vagy átszögezett kézzel, meggyötört tüdővel a pokollá való lét sajtolójában, neked fájnak a percek, és neked fáj lenni, és neked fáj a közelgő nemlét is, mégis majd neked lesz a jobb, mert a nemlét az nem fáj már, ott véget ér minden, míg mi maradunk, én maradok, s az életem most már sohasem lehet boldog, örök emlékezés fogja betölteni a lényem, te leszel bennem, a Te sorsod kegyetlensége fogja gúzsbakötni, mint az én sorsom kegyetlensége a lelkemet, az eszemet, s a fájdalom, a hiányod fájdalma nem fog szűnni soha.
Január 23. (szombat)
Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod! Akard, drága jó Istenünk, te csodatevő, Hatalmas Nagy Isten, akard, hogy ő megmaradjon! Állítsd meg azon a szörnyű lejtőn, melyen csúszik, csúszik, zuhan lefele, zuhan a semmi felé. Állítsd meg, szent Isten, drága jó Istenünk, állítsd meg, add vissza az erejét, add vissza nekünk őt! Ne vigye el az értéket, ami az ő lelkében olyan szép, olyan nagy! Olyan nagyszerű! Hatalmas Isten, mi lesz velünk nélküle, mi lesz velünk az ő melegsége, az ő jósága, az ő gazdagságai nélkül! Drága jó Istenünk, te csodatevő, te korlátlan akaratú Nagy Úr, a csodát tedd meg vele, érte, értünk, mindnyájunkért. Hisz Te tudod, ő nemcsak a miénk, ő a tied is, ő mindnyájunké.
Itt volt ma az utolsó NAGY ALKALOM, drága Istenem, ma örömben részesedhetett volna, elismerést kaphatott volna az emberektől. Nem kapta meg! Add meg Te, Isten, add meg a lét örömét, a cselekvés, a megmaradás lehetőségét. Hogy a megmaradásával a megmaradásunkért tehessen, küzdhessen. Adj Erőt, Erőt neki, Istenem, add, hogy reggelenként sokáig olvashassa még Szent Bibliádat, Istenem, adj erőt neki, adj tüdőt neki a levegőhöz, segítsd meg, Istenem, drága jó Istenem. Te Mindenható, segítsd meg, hogy élhessen még. Add meg neki a Te Szent Csodádat, az Életet, add, hogy maradhasson meg ebben a hatalmas embertelenségben, embertelen létben. Úristen, drága Jóistenem, Te Mindenható, Te örök Isten!…
Január 28. (csütörtök)
Mennyit tud ez az asszony, milyen gazdag építményeket emelt magában. A színes fonallal vall az örömről, a bánatról, a szomorúságról, múltról és jelenről, születésről, delelő életről s az elmúlásról… A színes fonallal, a színnel vall a sejtelmekről, a derűről, a bemohosodó arcról, komorló tekintetekről, kínról, szenvedésről, a télről, tavaszról és a nyárról…Csodálatosan sokat tud, az agysejtjei hatalmas anyag birtokosai, tele computer, millió és millió kreatív információ, s megmagyarázhatatlan, információkra sem redukálható tudás, kombinatív készség, tehetség. Ő az – mondom –, ő az egyetlenegy, a milliók között! S ez az egyetlenegy, ez a rendkívüli lény, ez a csoda, az a világegyetem belehull, belehulljon a nemlétbe?
Február 1. (hétfő)
Az ember úgy van, tudja, hogy nincs menekvés, s mégis reménykedik! Tudjuk a megmásíthatatlan tényt, mégis bizakodunk. A magunk módján kísérletezünk… Szeretnénk szembefordulni azzal, amivel nem lehet szembefordulni. Megakadályozni azt, amit nem lehet megakadályozni. Kívülről nézve nagyon naivnak, nagyon ostobának tűnhetünk. De ha mi mindig csak a reálisan megvalósíthatót kíséreltük volna meg, s nem hittünk volna a lehetetlenben, sokkal kevesebbet értünk volna el. Hittük, s nekimentünk az üveghegynek is. Egész életünk a lehetetlen ostromlásával telt el. De – igaz is – a halál hatalmas uraságával szembefordulni több a megengedhetőnél. Meghaladja az erőnket. Naivul hittük: megpróbálhatjuk. Nem lehet! Úgy érzem, mindig mellébeszélünk, úgy teszünk, mintha homokba dugnánk a fejünket. Világos, ő is érzi, tudja, hogy hatalmas csonterővel kopogtat a vég. Tudja, de nem mondja, nem hangoztatja. Aztán jön ebből egy másik baj: a dolgai rendezetlenül maradtak, maradnak. Nincs lezárva a könyvvitel. Nem tudjuk, mi vár ránk nélküle. Nem tudjuk megbeszélni azokat az időket, amikor ő már csak emlék lesz, a lelkünkben sajgó fájdalom lesz. Most még hallom a nehéz szuszogását, etetem, gondozom, ahogy tudom. De holnap mi lesz?
Február 3. (szerda)
Szörnyű délutánunk, szörnyű éjszakánk, szörnyű délelőttünk, szörnyű mánk és szörnyű holnapunk volt, van és lesz. Most már a vég veri hangos ökleléssel ennek a drága lénynek bordaboltozatát, veri, ökleli, gyötri. Rosszullétek sorozata figyelmezteti, figyelmeztet: fel kell készülnünk az utolsó pillanatokra fel a végső búcsúszóra. Elbúcsúzunk nemsokára végleg, végérvényesen. A tegnap reggel még kért: masszírozzam meg a lábát, olyan jól esik, úgy elbágyad tőle. Én: meglásd, meggyógyítalak! Én gyógyítalak meg! Este már: – Masszírozzalak? – Ne! – Rosszul vagy? – Igen! Igen! Mi lesz ezután? – Igen, mi lesz ezután! Az eszemmel tudom, hogy itt a vég, mégis azt mondom: Még él, még él, a CSODA megtörténhet! S tudom, hogy ostoba vagyok, makacs ostoba…
Február 5. (péntek)
Most még a lényed a teljes gazdagságával, a szíved mélységeivel, az eszed, a tudásod, kifinomult ízlésed, fogékony lelked mind-mind vannak. Még vagy! Hallom az oxigén-áteresztő víz rotyogását, hallom a szuszogásodat, látom, ahogy ereszkedik-emelkedik a vállad, ahogy szívod, kapkodod a levegőt.
A hangod petyhüdtté, elejtette vált a kábító nyugtató hatására, nehezen értem a szavaidat, meg kell ismételtetnem, Te megismétled, újra mondod, nagy fegyelmezettséggel újra formálod, s én eszeveszetten ügyködöm, hogy kicsikis, de oly nehéz, s neked, mai helyzetedben olyan sokat jelentő kéréseidnek eleget tegyek…
Február 6. (szombat)
Az oxigén tegnap valamikor óta egyvégbe megy. Sikerült az orránál rögzíteni a csövet, így tartania sem kell. De ha lazul, magának erősíti meg. Bár: erőtlenné váltak a kezei… Ma először lehulltak, mikor a nyakamhoz akarta kulcsolni őket, hogy könnyebben tudjam megemelni. Magánál van, tud mindent, mindent…
Most elszenderedett. Töprengek, vívódom magamban. Annak idején, még valahol ott Kolozsváron, amikor már elhatároztuk közös jövőnket, megegyeztünk, hogy őszinték, egyenesek leszünk egymáshoz. Nem tudom, és nem is hiszem, hogy valaha lényeges dologban hazudtam volna neki. Ő sem hazudott. Megmondtunk egymásnak mindent. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy kapcsolatunk nem lazult. Az igazság, a hűség, az egymás iránti tapintat, az egymáshoz való ragaszkodás volt házaséletünk alapja. És az egymás munkája iránti föltétlen tisztelet. Ha én dolgoztam, úgymond írtam, ő mindent  csinált, felvállalta az én munkáimat is. S amikor ő szőtt, megbokrosodottan, (lázasan – mert mindig így dolgozott –, mindent végeztem, ami rá tartozott volna, azt is. Ezért fáj, hogy ebben az utolsó nagy próbatételében nem mondtam meg neki – nem volt erőm hozzá – az igazat, amit tudtam, s amit ő csak sejthetett. S nem adtam meg az utolsó esélyt, hogy szegénykém rendezhesse a dolgait, s úgy készüljön fel a halálra.
Február 7. (vasárnap)
(délután) Fogom a pulzusát. Kalimpálva vágtat, rohanva, vergődve teljesíti 56 évvel ezelőtt betáplált programját ez a drága szív! Még, még végzi a feladatát, de szakadék szélén, szűkülő világban, a lét peremén…
És: bekövetkezett. Este fél nyolckor… Halott vagy! Halott, halott! Most már lezárult végleg az út, megtérülni rajta nem lehet…
Jaj, jaj az arcod, jaj, jaj, a hangod, jaj, jaj, a tekinteted, jaj, szíved melegsége, jaj, lelked mélysége, jaj a szereteted, jaj a mosolygásod, jaj a patakban csobogó víz, a kirügyező álmok, az álmaid, a vágyaid, a szépségeid, a benned kibomlott, a benned már soha ki nem bomló szépségek, jaj, a reménység, jaj a hit, ó jaj, Krisztus, a Krisztusi Kereszt, a Te Kereszted, ó jaj, ó jaj a lecsüngő fejed, ó jaj a szelídséged, a fájdalmad, amely már nem fáj, Neked, Kedves, ó jaj, a csend, a megkövesedő, a megkövesedett, ó jaj, az idő, mely benned megállt, de nem állt meg, és halad tovább...
Március 9. (hétfő)
Nem tudom, mi van velem, felnövelem-e magamban a kínt, vagy az magától nő? Nem tudom, hibás vagyok-e, vagy természetes, hogy ez így van?
El vagyok rémülve, megvagyok borzadva annak a megmásíthatatlanságától, hogy vége, hogy soha vissza nem lehet fordítani az időt, soha vissza nem lehet téríteni azt, ami elmúlt, hogy Ella már többé SOHA NEM LESZ, én vele már többé SOHA NEM TALÁLKOZOM, én őt többé SOHA NEM LÁTOM, SOHA MEG NEM SIMOGATOM, a keze, a teste, a drága bőre, a mosolya, a szuszogása, a hangja számomra és senki számára a világon már TÖBBÉ NEM LESZ, s én az úton, mely hátra van, ezután már egyedül fogok járni mindig, a munkámat egyedül fogom végezni mindig, és ő nem segít, ő nem figyelmeztet, hogy mit felejtettem el, mire kell vigyáznom, és mi van még hátra. Ez: TÖRVÉNY, törvény és megmásíthatatlan, ezen változtatni NEM LEHET. Istenem, miért van ez így, miért tetted ezt velünk, miért zártad úgy be azt az ajtót, hogy kinyitani ne lehessen sohasem? Miért, miért?
Csak egy menekvés van számomra. Dolgoznom kell, mert megbolondulok!
Elkövetkező munkám értelme: megörökíteni az emlékedet!