Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. július, IV. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Ferenczes István

Ferenczes István
ÁRVA KATÓ MARGIT
„Írtam egy verset. Ez a vers arról az őszről szól, amelyről évtizedeken keresztül csak álmomban mertem beszélni, de még akkor is rettegtem, nehogy hangos legyen ez az álomi beszéd. Ez a vers arról a negyvennyolc évvel ezelőtti őszre emlékezik, amikor a felcsíki medencében feltűnt egy gyilkoló csapat, «Domokos felől jött a vérszomjas csapat/ rabolt, gyilkolt a rongyos, részeg áradat». Olyan jóra a sorsom soha nem tudott fordulni, hogy feledni tudjam azokat a napokat. Az akkor ránk borult gyász olyan, mint az őszi árnyék, egyre hosszabb, soha nem lehet kibújni alóla, így hát talán nem is érdemes feltenni a kérdést, hogy volt-e jó sorunk. De nincs a világon az a jó sors, amely törölni tudta volna egy tizenegy éves leányka emlékeit, azokat az éles sikolyokat, azokat a kerítésszaggató zokogásokat, amelyek negyvennégy októberében fölverték a felcsíki falvakat. 1933. április 15-én születtem Csíkdánfalván, abban a faluban, ahol a fazekasok még a cserépedényeket is fekete gyászra égetik. Októberben tehát épp tizenegy és fél éves voltam, kicsi, élénk, fürge eszű leányka, aki állandóan óvónénist, tanítónénist játszott. Ha egyáltalán jutott idő játékra. Mert a magunkfajtának dolgozni kellett, még a kisgyereknek is. Azon az őszön is teheneket őriztem kint a havason, az én gondom volt 20–30 tehén őrzése, s megtörtént, hogy éjszakára is egyedül maradtam velük, raktam a tüzet egész éjszaka, aludni sem mertem, minden árnyékban a medvét véltem felfedezni. Muszáj volt dolgozni, a szükség volt akkor az úr, az asszonyok nyakába szakadt a gazdálkodás, ők fogták az eke szarvát, hisz a férfinép java odavolt. Édesapám, Kató Károly és nagyobbik bátyám, Kató István a határon, a gyímesi szorosban, a felsőloki kaszárnyákban katonáskodtak, a front áttörésekor onnan vonultak vissza. Kisebbik bá­tyám, Áron is a hadak útját járta, Madarason tanított, levente katonaként, állandóan kiképzésre járt. Itthon nem sokat tudott segíteni, így hát az egész gazdálkodás édesanyám nyakába szakadt. És épp ősszel, amikor a legtöbb munka van, és épp egy olyan őszön, amikor összebolondult minden, ömlöttek a katonák, egymást tiporva vonultak vissza a Kárpátokból, magukkal sodorták a civil menekülőket, a lakosságot is. Mi is menekültünk. Kint a Hargitán, Págyikra-kertjénél volt egy nagyon szép havasi kaszálónk, kalibával, olyan nyári szállással, édesapám kedvenc helye, azt tervezte, hogy majd oda épít házat, s öregségére oda vonul majd el gazdálkodni, ki a rengeteg erdők csendjébe, magányába. A mi menekülésünk csak idáig, eddig a havasig tartott. Jól emlékszem, ma is hallom az ágyúk tüzét, Ajnád, Szentmihály égett, a karcfalvi állomást lebombázták, édesanyámmal felrakodtunk az egészvágás szekérre, a szomszédasszonyt, aki akkor szült, gyerekágyas volt, belefektettük a szekér derekába az apró jószág, a majorság mellé, s kiköltöztünk Págyikra-kertjéhez. Édesanyám azt mondta, hogy ő innen tovább nem menekül, itt várja meg a férfiakat. Ha élve megússzák a háborút. És a férfiak tényleg odajöttek. Elsőként István bátyám érkezett meg, ő valahol Szentdomokos, Marosfő környékén maradt le a szétvert, menekülő csapatoktól, édesapám később, valahonnan Marosmentéről jött haza. Ő utolsónak hagyta el a gyímesi határőrséget, szakács volt, a nyomában jöttek már az oroszok. Szeptember volt, s emlékszem, két hétig úgy zuhogott az eső, hogy látni sem lehetett. Azt hittük, itt a világvége, hogy ránk szakadt az ég. Ilyen mindent elmosó, feketeszín, országos esők csak a csíki havasokban tudnak zuhogni, nemcsak a jószágot, az embert is pusztítják. Ilyenkor a tűz sem ég, a füst szétterül, beborít mindent, a fogak kocogását elnyomja a marhák bőgése. Ha azokra a napokra gondolok, most is lúdbőrös lesz a hátam. Hát ide érkezett meg, ide, ebbe a szomorú őszi esztenába előbb István bátyám, később édesapám. Nyomukban az oroszok. Bátyám elbújt az erdőbe, édesapámat pedig a gyermekágyas asszony mellé bújtattuk be. Az oroszok nem foglalkoztak velünk, vonultak tovább, de mozdulni kellett nekünk is, hisz még lábán volt a termés, földben a pityóka, féltünk, hogy a mezőkről a katonák mindent felprédálnak. Már nem emlékszem a dátumra, de azt hiszem, október első napjaiban ereszkedtünk le a havasról, itthon, mintha árvíz hajtotta volna, úgy nézett ki az udvarunk. Házunk ablakait a légnyomás, amikor a karcfalvi állomást bombázták, mind betörte. Gyorsan rendet csináltunk. Édesapám a katonaholmikat, egyenruhát, jelvényeket, kulacsot, bakancsot, mindent, ami kincstári volt, a bátyáméval együtt elrejtette a kút mellé, egy kőrakásba. Egyedül a fegyverét dugta el máshová, féltette a fiaitól. A bátyám a fegyverét nem hozta haza, valahol az erdőn dobta el. Mi sem tudtuk, hová rejtette a fegyvert, a szomszédok sem, azok is csak annyit tudtak, hogy van fegyvere, ők is árulták el később. Megfordult a közmondás: a jótettedért jót ne, rosszat várj. Az orosz katonák meg akarták erőszakolni azt az asszonyt, édesapám védte, mondta az orosznak, aki románul is tudott, hogy hagyja békén, erre az ráfogta a pisztolyát, hogy törődjön a maga harisnyájával. Rosszféle némber volt ez az asszony, a menekülő németeket is rossz útra irányította, apámat is ő árulta el, amikor jöttek a Maniu-gárdisták. Mert jöttek. Jött előttük a hír, hogy Csíkszentdomokoson kivégeztek tizenegy vagy tizenkét embert, hogy Szenttamásról Iamandi, a román tanító elkergette őket, de Karcfalván már újból gyilkoltak, ott vitéz Bálint Istvánt végezték ki, akartak még másokat is, de azokat valami módon, étellel, pálinkával megváltották. Ezzel a hírnévvel érkeztek meg Dánfalvára is október 10én. 1944. október 10-én. Én édesanyámmal a mezőn voltam, a nagyobbik bátyám is kint volt, valahol messzibb, közel az erdőhöz, ő egy kicsit furfangosabb, óvatosabb volt, édesapám pedig felment Jenőfalvára, krumplit ásott, segített nagybátyáméknak, anyám testvérééknek, Kedves Istvánéknak, aki a háborúban megvakult, magatehetetlenné vált, segíteni kellett. Otthon egyedül kisebbik bátyám, Áron maradt, hogy gondozza a jószágot, egyik tehenünk kisborjas volt. Mi a falu felső felén laktunk, természetes, hogy elsőként törtek be az udvarunkra. Áron bátyámat jól elverték, a lábáról lehúzták a bakancsot, a házból is összeszedtek minden mozdíthatót, mi szemnek, szájnak tetszetős volt. Pofozták, keresték a fegyvert, ő nem tudta, hol van, szuronyt szegeztek a hátába, s felkísérték Jenőfalvára édesapámhoz. Ő egy kicsit pityókos volt, ugye megtisztelték, ahogy ilyenkor, kalákás krumpliásáskor szokás, de azt hiszem, a gabonapálinkát is akkor főzték Jenőfalván. Azt mondta jókedvűen, hadd el fiam, ha ti nem találtátok meg a fegyvert, én majd előveszem. Neki azt mondták a gárdisták, hogy bácsi, tudjuk, hogy van fegyvere, jobb, ha előadja, mert akkor nem lesz semmi bántódása. Ő hitt a szavuknak, tudott is románul, megértett mindent. Hazaérkeztek, ő ment egyenesen a fegyverért, tessék, itt van, s átadta nekik. Akkor Áron bátyámat összekötözték, kezétlábát, s beledobták a szekér derekába, édesapámnak pedig a kezeit kötözték hátra, s a nyakába akasztották az összegyűjtött fegyvereket, azt mondták, hogy van magának még egy fia, annak a részit is cipelje csak. Levitték Madarasra, ott volt az őrs. Apámat bezárták egy szobába, később hoztak egy madarasi embert is, Tamás Lázárt, azt is aznap kapták el, ő is ilyen határőrségi katona volt, hazajött a mezőről, a felesége eltagadta, hogy nincsen otthon az ura, de szerencsétlenségére épp akkor érkezett haza, amikor a Maniu-gárdisták rekviráltak az udvaron. Őt is elfogták. Fél óra múltán… Fél óra múltán kivezették őket a templom melletti dombra, a szántóföldre, megásatták velük a sírjukat, közben összeterelték Csíkmadaras lakóit, hogy megfélemlítsék… Három-három golyót lőttek mindkettőjükre. Három golyóval végezték ki. Három golyóval lőtték bele a megásott sírba… Áron bátyámat elengedték. Kivégzés előtt azt kérdezték, hogy kettőjük közül melyiket végezzék ki. Azt mondták, válasszanak, hogy kettőjük közül melyiket végezzék ki, az apát-e vagy a fiút. Édesapám azt mondta, hogy a fiamat engedjék el, kiskorú, még csak tizenhét éves. A fiamat engedjék el… A saját életével váltotta meg a fiát… A saját életével. Rövid időre. A következő évben tífuszban meghalt a kicsi bátyám. 1945. április 19-én, a születésnapján. Most is elfog a sírás, ha a temetésről készült fényképeket nézem. Vőlegénynek öltöztetve fekszik a koporsóban, mellette viszik a megtört koronájú fehérfenyőt a csíkdánfalvi lányok… Szól a rezesbanda, a temető kapuja sarkig ki van nyitva… A papot idegenből hívtuk, mert a dánfalvi még nem tért haza a frontról. Anyám, édesanyám pedig… Kibírta… Kint voltunk a mezőn, meghallottuk a harangszót, olyan furcsa volt, azt mondja édesanyám, jaj, édes jó Máriám, mi fog ma nálunk történni, olyan rossz előérzetem van, megyek haza, déli tizenkettő volt, akkor fogták el édesapámékat, édesanyám érzett valamit, mert szaladt, rohant, egy kis gyerek szaladt véle szembe, selypítve mondta, döjjön, Róji néni, me Kájoj bácsit e tatonák evitték, édesanyám rohant a kamrába, pálinkát, ételt kapdosott össze, hogy vigye le, hátha meg tudna velük értekezni, hátha meg tudná vesztegetni… Már késő volt. Amire leért Madarasra, már el voltak földelve. Mint valami dögöket, úgy földelték el. Ruhástól, koporsó nélkül. Hát azt a napot nem lehet elfelejteni… Pár nap múlva édesanyám bement Csíkszeredába a főispánhoz, hogy kérjen engedélyt a rendes temetésre, hogy legalább a végtisztességet becsületesen adjuk meg apánknak. A főispán azt mondta, hogy néni, maga térdig járhatja a lábát, felmehet Bukarestig, erre senki sem ad engedélyt, mert az exhumálásra az egészségügyi minisztériumtól kell az engedély, azt tanácsolom, hogy a holttesteket egy esti harangszó után lopják ki. Így is tettünk. Előkészítettük a szekeret, hárman voltunk, édesanyám, az egyik bátyám, én, valamint annak a madarasi embernek a hozzátartozói. Egyszerre mentünk. A legnagyobb titokban kiástuk, s hazaloptuk a dánfalvi temetőbe. Soha nem feledem azt a szagot, egy durva pokróccal letakartuk, édesanyám még megnézte az arcát, én is láttam a lábát, a combját, szét volt roncsolva, egy golyó ott találta el, lábbeli sem volt a lábán, azt is elvették a rablók, csak székelyharisnyásan feküdt a gödörben… S egyszál ingben. A bátyáim előzetesen itthon megásták a sírt, hazahoztuk a testet, beletettük a koporsóba, s eltemettük. Nem volt sem pap, sem kántor, az öreg harangozó bácsi mondott valami imát. Mi sírtunk, sötétség volt, így temettük el élete virágában meggyilkolt édesapámat, Kató Károlyt, azt sem írhattuk a koporsójára, hogy élt 44 évet. Én egyszer a Ceauşescu-időben megindultam, elmentem a rajoni elsőtitkárhoz, bizonyos Szabó elvtárshoz, de nem állt szóba velem, egy kisebb elvtársat küldött ki írásban beadott kérésem kivizsgálására, arra gondoltam, hogy megérett az idő a dolgok tisztázására, gondoltam, hátha segíthetek édesanyámon, hátha valami kis nyugdíjt kiharcolhatok neki, ugye bekényszerítették a kollektívbe, de ott nem tudott dolgozni, mert beteg volt, később levágták az egyik lábát. Szóval, azt mondja az a rajoni elvtárs, hogy hát nézze, asszonyom, a kérésük jogos, de nem katonaruhában végezték ki, így nem lehet hadi elesettnek nyilvánítani, így nem jár semmi nyugdíj. Azt is kérdezte még az elvtárs, hogy hát puskája volt-e, mondom, persze hogy volt, hát azért végezték ki. Akkor kidobolták ugyan, hogy a fegyvereket le kell adni, de mi nem tudtuk, hová rejtette el apám, ő nem volt otthon, mi nem adhattuk le. Mi mondtuk édesapámnak, hogy mit hirdetett ki a kisbíró, de ő azt mondta, hogy annak adja le, akire felesküdött, vagyis a magyar hadseregnek. Ezt nem mondtam el az elvtársnak, aki végül is, summa summárum azt mondta, hogy nem lehet anyámat hadi özvegynek nyilvánítani. Édesanyámat beidézték tanúnak a brassói perbe, s ott azt kérdezték, hogy mutassa meg azokat, akik kivégezték apámat, ha ő ráismer valamelyikre, akkor mint gyilkost elítélik. Hát ő honnan ismerhette volna őket, amikor amire leért Madarasra, a kivégzés színhelyére, már rég továbbálltak! Ugyanis meghallották, hogy érkezik az orosz parancsnokság, a gárdisták elpucoltak onnan, azt hiszem, át a Ködön Szentmihály, Lóvész felé. De a madarasi asszony sem volt ott a kivégzésen, tehát ő sem ismert fel egyetlent is a gyilkosok közül. A szentdomokosiak rájuk ismertek, de a gárdisták tagadták, hogy valaha jártak volna a faluban. Oda állítólag egy román tanító, aki a háború előtt ott tanított, vezényelte őket, az akart bosszút állani, az akarta lemészároltatni az egész falut. Lentebb, Csíkszenttamáson ellenben épp a román tanító, Iamandi kergette el a gárdistákat, ott azért nem volt vérengzés, Jenőfalván sem, ott állítólag már teljesen részegek voltak, Karcfalván kezdték újra a gyilkolást, ott Bálint Istvánt ölték meg, ő elszaladt, de utolérték, s úgy lőtték meg. Végül is az elvtárs a rajontói nem intézett semmit, azt mondta, hogy nincsen erre törvény, én mondtam neki, hogy a törvény valahol a sorok között van, a törvény az emberség, csak ember kellene, aki megtalálja a lehetőséget. Így maradt anyám a 100 lejes kollektivista nyugdíjjal, azt is hol fizették, hol nem. Pedig mit gürcölt, szenvedett szegény! Tessék elképzelni: apámat meglövik, eltemeti, a kisebbik fia, az én Áron bátyám egy fél év múlva meghal tífuszban, eltemeti, rá egy évre, vagy valamivel később, édesanyám újból férjhez megy egy ötgyermekes özvegy emberhez, mondhatnám azt is, hogy muszájból, mert a nagyobbik bátyám megnősült, ő lett a gazda, egy kapitányt hozott a házba anyámnak és nekem egyből hideg lett az ősz, vagyis el kellett onnan jönni. Így kerültem iskolás leánykaként mostohaapához, mostohatestvérek közé, fenékig üríthettem az árvaság keserű poharát. Szerencsére, jó tanuló voltam, öt osztály után, amit itt végeztem Dánfalván, Karcfalván elvégeztem a két polgárit, ott volt a járásközpont. Azután elmentem Csíkszeredába egy rokonomhoz, ott rábeszéltek, hogy fejezzem be a polgárit a városban. Miután azt elvégeztem, meghallottuk, hogy Csíksomlyón nyílik egy iskola, ahol varrást, szövést, népipart tanítanak, úgy is becézték, hogy cérnaegyetem, itt jártam két évet, negyvennyolcban és negyvenkilencben. Akkor az iskola megszűnt, de lehetőséget adtak, hogy átmenjünk a tanítóképzőbe. Igen, akkor volt tanítóképző Csíkszeredában is, Erdélyszerte legalább tíz magyar tanítóképző volt, azt hiszem, még bent Bákóban is. 1952-ben képesítőztem. Jött a kihelyezés. János Pál, falum szülötte ő is, ő rendezte ezeket a dolgokat. Bákó környékére nagyon kérték a tanítókat, mert ott a csángó falvakban akkor alakultak a magyar iskolák, már az előttünk járók közül is sokan oda kaptak kinevezést. Engem is behelyeztek Bákóba. Én azt tudtam, hogy az egy nagyobb város Moldvában, s hogy ott élnek magyarok is, akik a madéfalvi veszedelem után menekültek oda, de ennyi. Azt nem tudtam, hogy tömegben, hatalmas falvakban élnek ott, s a madéfalvi menekülők a bukovinai falvakat alapították, nem a Szeret melléki telepeket, ahol ősidők óta laknak magyarok. Szóval a semminél alig tudtam valamivel többet róluk. Felültem a vonatra, isten neki fakereszt. Az ádzsudi átszállónál megismerkedtem két kollégával, ők is Bákóba igyekeztek. A legnagyobb baj az volt, hogy nem tudtam románul, csak annyit, amit bemagoltunk a képzőben, de ez nem volt aktív román nyelvtudás. Akkor valahogy olyan természetes volt magyarnak lenni, senki le nem szólított, hogy miért beszélsz bozgorul. Végül is egy számomra teljesen új, idegen világba kerültem. A bákói állomáson egy Fazakas nevű tanító várt, ő vitt el a szállásra. Másnap esett meg a tulajdonképpeni kihelyezés. Egy Kardos István nevezetű tanfelügyelő fogadott. Képzelje el, Bakóban magyar tanfelügyelő! Azt kérdezi tőlem, melyik faluba akarok menni. Mintha azt kérdezte volna, hogy fiú vagyok-e. Főtanfelügyelő úr, nekem olyan mindegy, hogy hova küld, mert én egyik falut sem ismerem. Akkor én magát Lészpedre helyezem, az egy színmagyar falu, egy tömbben csak magyarok lakják, nincsenek összekeveredve a románokkal, egy nagyon ügyes igazgatónő, Kovács Ilona várja, és a falunak vasútállomása is van, így könnyebben hazalátogathat, ha eszibe jut édesanyám kalácsa. Gondolom, azért mondta ezt, mert szinte gyermekleányka voltam, alig tizenkilenc éves. Mielőtt elindultam volna Lészpedre, figyelmeztettek, hogy hát ezen a vidéken románul beszéljek, románul köszönjek. Leszállok az állomáson, köszönök románul egy embernek, megkérdezem, hol van az iskola. Megyek, amerre irányítottak, hát az a román iskola! Onnan eligazítottak a magyar iskolához. Oda amikor megérkeztem, már jöttek is a csángó asszonyok, mondták, hogy nyugodtan beszéljek csak magyarul, mert ők értik, ők itt mind magyarok, már az állomáson észrevették, hogy megérkezett az új magyar tanító néni, hisz a kiejtésem elárult, megérezték, hogy közéjük való vagyok. Bemutatkoztam az igazgatónőnek, nem nagyon látszott rajta, hogy tanítónő, épp meszelte az iskolát. Szó nélkül mellé álltam. Első lészpedi tüsténkedésem tehát az iskola kimeszelése volt. Két hétig az iskolában aludtam, a könyveket tettem a fejem alá párnának. Mi abban az iskolában négyen tanítottunk, a két osztályteremben délelőtt-délután, mert a következő évben annyi gyerek jött, annyian iratkoztak át hozzánk, hogy többen kezdtünk lenni, mint a román iskolában. Mi a román kollégákkal kezdetben jól megfértünk, de amikor az igazgató észrevette, hogy itt tulajdonképpen a kenyérről van szó, mindent megmozgatott ellenünk. Persze hogy a román iskolába is csángó gyerekek jártak, a faluban talán mindössze három román család lakott. Az is igaz viszont, hogy mi szívvel-lélekkel dolgoztunk, olyan kollégáink voltak, mint például Kallós Zoltán vagy Zudor Attila, aki végképp ott maradt, azt hiszem, Piatra Neamţon él. Nagyon közel kerültünk az emberekhez, a lészpediek szívéhez. És segítségünkre volt Gyergyina páter. Ó, csodálatos ember, tulajdonképpen ő hozott egy kicsi békét Lészpedre, ugyanis egy alkalommal a falu két pártra szakadt, szomszéd szomszéddal, apa fiával, anya leányával került haragba, mert az egyik románnak, másik magyarnak vallotta magát, az egyik román misét akart, a másik magyart. Gyergyina páter eldöntötte magában, hogy neki csak akkor lesz haszna, akkor lesz békéje, ha mind a két félnek eleget tesz. Csángó volt ő is, de a jászvásári teológián elfelejtette az anyanyelvét, törve beszélte. Amikor ez az incidens a faluban megtörtént, kiállt a templom elé, s azt mondta, hogy álljon az egyik sorba, aki magyar misét akar, a másikba, aki románt akar, a hangoskodókra rászólt, hogy te milyen csicsből szoptál, magyar csicsből szoptál anyatej. Csend lett. Akkor azt mondta: jövő vasárnap magyarul tartom a misét, azután románul. És hozzáfogott ő is tanulni magyarul, visszatanulni, hogy még jobban megértesse magát az emberekkel. A prédikációt leírta románul, minket az igazgatónővel behívatott esténként, s lefordítottuk magyarra. Nagyon művelt ember volt, németül, olaszul perfektül beszélt, azt hiszem, franciául is, mert láttam nála francia könyveket is. Ő rájött arra, hogy nincs értelme összeugrasztani az embereket, a legrövidebb út a lélekhez az anyanyelven át vezet, igazi keresztényként viselkedett. A magyar iskola rangját ez a kapcsolat is emelte, mi néha elmentünk a misére, különösen a nagy ünnepek alkalmával, bár tiltotta a rendszer, akkor kezdődött az ateista nevelés, de mi azért megreszkíroztuk, az egyházi tanácsosok, amikor meglátták a tanítókat a templomba menni, szaladtak haza, hozták a széket, legelöl, a szentélybe ültettek le, csak mi ültünk a templomban, más mindenki állva vett részt a liturgián, ebben a templomban csak állni és térdelni lehetett, nem volt ülő bútorzat. Most új, nagy templomuk van, miután mi elkerültünk, azután építették a régi, kicsi templom helyébe. Szóval, amikor a nép látta, hogy a pap mennyire tiszteli a tanítókat, kezdtek minket is szeretni, tisztelni, egyre jobban ragaszkodtak hozzánk. Mi nemcsak a gyerekeket, a felnőtteket is tanítottuk, akkor harcoltunk az analfabetizmus ellen, később sokszor kaptunk hálálkodó levelet, főleg a katonáktól, hogy az isten áldjon meg, amiért megtanítottuk csetilni, mert írhatnak, magyarul írhatnak a szüleiknek. Ragaszkodásuk kifejeződött abban is, hogy végül kovártélyt is kaptunk. Amikor megérkeztem Lészpedre, senki sem akart befogadni, két hétig az iskolában laktam, az íróasztal tetején aludtam, a könyveket tettem párnának, a kabátommal takaróztam. Nem akart senki házbérbe fogadni. Aztán, hogy lassan szívükbe fogadtak, kovártély is került. Rotáru Józsi bácsiékhoz kerültem. Józsi bácsi a második apám volt. A mi lányunknak neveztek. Ő meghalt, de a fia, Anti most is él, tartjuk a kapcsolatot, megmeglátogatjuk egymást. Anti román iskolát végzett, de amíg náluk laktam, megtanult magyarul írni, olvasni. Négy gyereke van, az egyik a iaşi-i teológián papnak készül. A házigazdám, Józsi bácsi mondta volt egyszer, amikor elmeséltem a családi helyzetemet, édesapám történetét, hogy akkor maga es olyan árva, mint münk vagyunk, a csángók. Igen, itt döbbentem rá igazából a sorsomra, hogy mennyire kietlen volt addig. De mindent felold az idő, fiatalok voltunk, a nyomor, az árvaság kisebbnek látszott, és persze, hittük is, hogy megváltjuk, holnapra jobb lesz a világ. A tanítás mellett rengeteg iskolán kívüli munkát is kellett végezni, mindenféle összeírást, faliújság szerkesztést, lozinka írást a tanítóknak kellett elvégezni, és a kultúrmunka is kötelező volt. Ó, én rengeteg mesejátékot tanítottam a gyerekeknek, sokszor szerepeltünk velük, énekelték a népdalaikat, járták a táncaikat, az ungureászkát, de a legjobban a Föl, föl, ti rabjai a földnek, az internacionálét, ezt szerették a legjobban énekelni, nem tudom, miért, minden műsor végén elénekelték, én nem bántam, ha nektek az tetszik, akkor énekeljetek, ez mindig aktuális. Nagyon szerettem őket, és ők is szerettek. Mégis el kellett jönni. Édesanyám párszor meglátogatott, hívott haza, ő attól félt, hogy férjhez megyek véletlenül egy románhoz, s örökre odamaradok, odahonosodom. És aztán kezdtük érezni, hogy a hivatalosság, a politika nem nekünk dolgozik. Először a gimnáziumi oktatást, az öt-nyolc osztályos iskolákat kezdték felszámolni. A hozzánk legközelebbi Kalagorban volt, oda kellett volna járjanak azok, akik elvégezték Lészpeden az egy-négyet. Ha a nyolc osztályt megszüntették, a négy osztálynak sem volt értelme. Ugye, ebben az időben, 1958ban szüntették meg a Bolyai Egyetemet is. Mindenesetre arra büszke vagyok, hogy Moldvában a legtovább a lészpedi magyar iskola működött, ez egy kicsit nekünk, az akkor ott tanítóknak is köszönhető. Egyik volt tanítványomról, Fehér Katalinról most is lehet hallani. Ő továbbtanult, a buhuşi-i textilgyárban dolgozik, de lészpedi házában, amolyan magán, vasárnapi iskolát működtet, magyar írás-olvasásra oktatja a lészpedi gyerekeket. És Lészpeden van még egy ilyen idézőjeles magyar iskola, a Fazekas Józsi bácsié. Nem, nem lehet csak úgy kiradírozni az anyanyelvet, a tanulás iránti vágyat az emberekből… Végül is 1956-ban kértem az áthelyezésemet. Buhuşi-ban egy idősebb bácsi volt a rajoni tanfelügyelő, nagyon szeretett minket, mindig dicsért, hogy a magyar iskolában milyen rend van, milyen esztétikus minden, tőle hallottam először ezt a szót, a tanítással is elégedett volt, ő adta a tudomásomra, hogy áthelyeztek Csíkszentdomokosra. Mintha egy kicsit rosszul esett volna neki, hogy elmegyek onnan. Én is olyan felemás hangulatban fogadtam a hírt, örvendtem is, meg nem is. Nem tudom, mi lett volna, ha maradok, én nem tudtam volna románul tanítani. A tanítványaim a szüleikkel együtt kikísértek az állomásra. Ott volt a fél falu. Sírtak. Sírtam én is. Sírtam én is. Hazajöttem, 1957 őszén férjhez mentem Albert Déneshez, ő Balánbányán tanított, oda helyeztek engem is. Ott is az iskolaépítéssél kezdtük. Bent laktunk az iskolában, mert máshol hely nem volt, akkor lett várossá a bányászfalu. A párttitkár feljelentett, amiért az iskolában laktunk. Aztán meghurcoltak azért is, mert tetvésztünk, a tetves gyermekeket hazaküldtük. Nem volt egy leányálom egy bányásztelepülésen az élet. És a sok összevissza jöttment ember, kegyetlen bányászok mellett, akik nem sokra becsülték az értelmiségi, tanító embert, ott voltak az elvtársak, akik karácsonykor járták a házainkat, hogy raktunk-e karácsonyfát, hogy van-e a házban kereszt. Templomba sem járhattunk. Mi a lelkünkben viseltük a keresztet. S volt amiért. 1963-ban szültem egy négy és fél kilós fiút. Meghalt. De az akkori körülmények között, ha megél, sem marad normális, fogóval vették el. Nem volt elég bánatnak, két hét szülési szabadság után vissza kellett menni tanítani. Szerencsére 1965-ben megszületett a lányom, Márta. Mit választhatott volna a szülei nyomán? Ő is tanítónő lett, 1983-ban végezte el a tanítóképzőt Székelyudvarhelyen, tehát jó tanuló volt, mert abban az időben az évről évre csökkentett létszámú tanítóképzőbe csak a legjobb tanulók juthattak be. Boldogok voltunk nagyon, ide a szomszédfaluba, Csíkmadarasra helyezték ki. Boldogságunk azonban csak 1987-ig tartott. Ekkor kirúgták a tanügyből, mert egy budapesti fiú, jelenlegi férje eljegyezte. Egy társas kiránduláson ismerte meg, és azután a fiú csak jött és jött, mert ő jöhetett, de esküvőt csak 1990-ben, a fordulat után tarthattunk. Ekkor ment férjhez a lányom… Elvitték Budapestre az egyetlen lányomat. Most már ez tölti ki az életünket. A várakozás. Várjuk a lányomat, várjuk az unokámat… A tavaly eltörtem a lábamat, nehezen gyógyul, nehezen tudok mozogni, mankóval járok. Sokszor azon veszem észre magam, hogy odaülök 89 éves féllábú, megsüketült édesanyám mellé, aki egész nap az ablak mellett ül, s nézi az utat hogy ki jön, vagy ki megy a templomba… Azon veszem észre magam, hogy én is az utat nézem, várok, hogy jöjjenek, hogy jöjjön Budapestről az unokám, aki már tudja, hogy én vagyok a csíki nagymama. Ilyenkor eszembe jut minden. Érdekes, hogy nem az eddigi életem örömei, boldog percei, hanem a szomorú, bánatos dolgok, a hiányok jutnak eszembe. Azok fájnak. Fáj a meggyilkolt édesapám, fáj a tífuszban meghalt bátyám, fáj az idegenbe, messzire szakadt lányom, fájnak azok a karácsonyfák, amelyeket a kommunizmus alatt nem rakhattunk fel, fájnak az anyanyelvű iskolától, templomtól megfosztott moldvai csángók, fájnak a visszanyelt, ki nem mondott gondolatok, érzések, amelyeket hosszú tanítói pályafutásom alatt nem volt szabad kimondani, fájnak az eltiltott ünnepeink, imáink, kikről suttogni sem mertünk, s amelyekért ma is félni kell, fáj, fáj, hogy nincs sehol igazunk, s inkább hisznek a gyalázkodásnak, a rágalmazásnak. Úgy vagyok ezzel a fájdalommal, mint édesanyám időváltozáskor a térdből amputált lábával. Jobban fájtatja, mint a meglévőt… „A hiányzó jobban fáj…”
Csíkszereda, 1993. január-február.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék