Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. június, IV. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
SZEMLE

SZEMLE
Korunk szavai
Szépliteratúra. Korunk, 1992/12. Kolozsvár.
Nekem a decemberi Korunk tetszik is, meg nem is, ami nem okozna fejtörést, ha nem kellene beszélnem róla, de mivel vállalkoztam a recenzálásra, és mivel a recenzálás a tetszés-nem tetszés jelenségre épül, ezért gondot okoz. Induljunk ki Platonból, aki szerint a szép, az okos és a kellemes nem válogat abban, hogy kire hat, és kire irányul, ahhoz azonban, hogy az emberek rendezett viszonyok között éljenek egymással, meg kell mondani nekik, hogy e szépnek, okosnak és kellemesnek, mikor és kire szabad hatnia, s ugyanilyen szabályozás alá kell esnie annak is, hogy kire és milyen körülmények között nem szabad irányulnia. Alkalmasint a Korunk szerkesztői is ebből indultak ki, mert ebben a Korunk számban rám az hatott, amit rejtegettek, amit egy hagyományosnak mondható lapszerkesztés eltakart előlem, és az nem tetszett, amit tetszésembe akartak ajánlani. Furcsa dolog ez? Vagy lényege volna az irodalomnak, mely ily mód, egy metafizikai intuíció segítségévei, egy metafizikai intuíciót leplezetten belénk oltva, a mindennapi felfogásunk és érzékenységünk meghosszabbítója egy lépéssel? Ebben a Korunk számban korunk szavait én Kányáditól, Tandoritól, Madarastól, Szijjtól, Kisgyörgytől és Jakabffytól, Zalántól, Esterházytól és Egyed Emesétől hallottam, no meg Deim Pál képzőművésztől. Tudom, persze, hogy a kritika mindig is gyanúsnak és értelmetlennek tűnik. De ahogy Levinas mondja, a kritika a közönség egyik viselkedési módja, a közönség, amely nem elégszik meg azzal, hogy feloldódik az esztétikai élvezetben, hanem ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy beszéljen, fecsegjen, szomszédja könyökét lapogatva, szomszédja fülébe köpdösve, beszéljen, beszéljen, beszéljen.
Mint minden, a kritika valamennyi problémája önismeret kérdése, de ebbe most nem megyek bele.
Visszatérnék a „Korunk szavaihoz”. Itt van Jakabffy esszéje a pipázásról. Az esszéírás legjobb angol hagyományait követve fecseg, úgy ír, akár egy William Hazlitt, egy Thomas Carlyte vagy egy Leigh Hunt. Utóbbinak a meleg ágyból hideg reggeleken való fölkeléséről írt esszéjével (Getting up on Cold Mornings) jelzem, ml értek angol hagyományokon: szellemességet, könnyedséget, eleganciát, és talán mindenekelőtt a hagyomány finom jelentkezését, tehát, hogy annak, amit csinálok (nemcsak a felkelést, hanem annak megírását gondolom), a hagyománytól vezetve teszem. Huxley írja, hogy akitől íráskészségünk való, végső soron akitől a tehetségünket örököljük, az nem más, mint a hagyomány, és mindenfajta irodalmi elemzés, monográfiaírás célja ennek a hagyománynak a feltárása. A magyar szépirodalom – különösen az erdélyi magyar – nagy hagyományokkal rendelkezik az úgynevezett „diáriumos esszék” vagy „összesített diáriumok” tekintetében, lásd a többtucatnyi emlékírót, Bethlen Miklóst vagy Aport.
Kicsit komolykodó, nehézkes, ünnepélyes a mi irodalmunk. Visky az előszavában ünnepről beszél, nagybetűsen használja a szót, én inkább ünnepélyességet érzek (majdnem ülepélyességet gépeltem, pardon!) – a papok bevonulása a mise előtt, díszes öltözet, színes szalagok, ragyogó süvegek, zene tölti ki a lelkeket, ez akar látszódni, ezért kell eldugni a másfajta mozgást, gesztusrendszert, szemléletet és habitust. Nyilván ennek a vonulásnak is megvan a maga érdemes hagyománya (mi volna lélekoldozóbb pillanat e templomi körmenetnél, miközben zeng a Mária-ének), de úgy érzem, bezárja magát önmagába, terméketlen hermeneutikával viszonyul a világhoz, például felteszi magának a válogatás elvének a kérdését, miközben nem képes válaszolni rá.
Nem tudom, mennyire nehéz más megoldást találni. Hazai lapok közül egyikben sem tudatosult efféle probléma, egyik sem látszik szembesülni ilyenféle nehézséggel, hiányossággal. Úgy gondolom, és volnának bizonyítékaim is, hogy tizenkilencedik századi szemléletmódok jelenlétéről beszélhetünk, miközben, ahogy azt Szegedy-Maszák fejtegeti: „az egész magyar irodalmat ma már aligha lehet a nemzetsors megnyilvánulásaként értelmezni”, majd hozzáteszi, amit szintén fontosnak érzek, „valószínű, hogy a nemzeti kánon átrendezésre, sőt, talán maga a haladás-központú irodalomtörténetírás is felülvizsgálásra szorul”.
Bizonyítékokat most csak a szerkesztésre vonatkozólag gyűjtöttem.
Kölcsey, a nemzeti hagyományokról értekezvén, az ifjúságot minél előbb meghaladandó állapotnak írja le, mindenekelőtte a felnőtt férfit dicsérve azt mondja, hogy az ő neve „nagy”. A nemzetnek is megvannak az ő különböző koraik, folytatja aztán, tehát „a legnemesb és legfőbb gondja leszen a férfikor elérése, mert így tudja magát a sorssal s a körülményekkel szerencsésen öszvemérni”.
Amikor Csokonai műveit recenzálva a költő életéből vett szcénákkal igyekszik bizonyítani a költő éretlenségét, akkor hasonló tőről fakadt érveléssel utasítja őt ki az igazi szépliteratúrából. Hogy a Korunk milyen írásokat tesz a főlapba, s kiket „rovatol be”, annak, amennyiben erre nézve vannak kritériumai, tizenkilencedik század eleji kritériumai vannak, még akkor is, ha ezeket a Korunk-szerkesztés kritériumainak nevezi. És ebben a tárházban vannak jobbára az Árnyékhatár című folyóirat kritériumai is (a Látót a vendég illedelmességével nem említem). Ez így van, hiszen azok az írások, amelyeket a Korunk, mintegy arcképet festve önmagáról, tükör gyanánt tart maga elé, azok a férfihierarchiákban a férfinak tekintett témák férfias kidolgozásai. De korunk szavai egészen másképp is szólhatnának, egy olyan természetesség logikájával, amelyben a kultúra új formái fölváltják a régieket (nem ölik meg), de korántsem holmi magasztosabbnak nevezett cél érdekében. A művészetet Derrida olyan kiszögelléshez hasonlítja, amelyen megtörik a hermeneutika.
Recenzens itt megtorpan, hiszen nem akar ő a jövő század kritikusának látszani, már csak azért sem, mert azáltal maga is az emlegetett magasztos cél általi elhivatottság kelepcéjébe kerülne. Még egyetlen mondatat fűzne fejtegetéséhez.
Jellemző, hogy a két legjobb írás ebben a tizenkettes Korunk-számban a Kisgyörgy Rékáé és az Egyed Emeséé.
ISTVÁN MIHÁLY

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék