Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. október, XI. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Segesváry Viktor

Ady és a modern kor tragikuma

(E tanulmány nem irodalomtörténeti munka. Szerzője a sors által külföldre sodort, messzeségben élő erdélyi magyar, akinek Ady mindig egyik legkedvesebb költője volt. Így írása személyes élményein keresztül összekapcsolja a költőfejedelem üzenetét a modern kor tragédiájával.)
S.V.

Ady... Alakja, versei, látomásai végigkísértek életutamon, bármerre is élni a világban*, s állandóan fülembe csengett a fekete zongora, hiszen "Boros, bolond szivemnek vére / Kiömlik az ő ütemére. / Ez a fekete zongora". Talán azért kötődtem annyira Adyhoz, mert én is Erdély havasai és völgyei közül jöttem; aztán azért is, mert én is az erdélyi magyar kálvinista talajból nőttem ki, s talán azért is, mert mindketten húsunkban és vérünkben éreztük nemzetünk, népünk szenvedését, ha különböző korokban is. Hiszen furcsa sors a magyar sors. Mi csendben szenvedő nép vagyunk, az ütéseket mint Isten büntetését, lehajtott fejjel elfogadó, de amikor felgyúl a tűz bennünk, amikor dacosan felemeljük a fejünket a süvöltő széllel s a mindent elsöprő természeti erőkkel szemben, vagy szembenézve a nagyvilággal, mely szemünkbe vágja emberi és nemzeti voltunkat - akkor a veszély elébe elszántan megyünk, kifeszített mellel, mintegy eszünket vesztetten, úgy, ahogy ez történt a török ellen, Rákóczi idején, 1848-ban és 1956-ban.
Közös vonásunk Adyval az is, hogy mindketten beleszerettünk Párizsba, követve elmerengve a Szent Mihály útját, ahová most is, rendszeresen beköszönt az ősz, suhanva, nesztelen, mint az ő idejében, majdnem egy évszázaddal ezelőtt. Kevés olyan év volt az elmúlt évtizedek alatt, amikor nem jártam Párizsban, s kevés olyan alkalomra emlékszem, amikor nem mentem el meghajtani fejem a neki szentelt emléktábla előtt, melyet az utókor magyarjai arra a házra helyeztek a 6. kerületben, melyben egykor ő lakott.
Kelet népe, Nyugat kultúrája, e két ellentétes pólusnak a feszültségében élni, szenvedni, jajongni, mindkettőnknek ez volt a végzete. Ady akkor távozott el, amikor ez a feszültség még sok ígéretet hordozott magában, amikor még lehetett remélni a jövőben. Az én sorsom viszont az, hogy még életemben megértem, mély kiábrándulás útját járva Kabultól New Yorkig, e feszültség feloldódását, mely lassan elhalványodva tűnt el a múlt sötétjében, s korunk alkonyának viharfelhői között. Ez a tanulmány a Kelet népe és a Nyugat kultúrája közötti feszültség nagy tanújának, Adynak gondolatait és életélményét próbálja megvilágítani az új évezred elejére elvesztett remények s egy korszak végének - a modern kornak - vibráló, nyugtalanító fényében.
Ady egész költészete önkeresés, olyan kor kezdetén, amelyben egyéni, közösségi és nemzeti identitását lassan a legtöbb, a nyugati civilizációban élő ember elveszti (ahogy ma mondják, az individuum nem más, mint különféle érdekeinek és fogyasztói preferenciáinak összessége). Ezért jajong, megdöbbentő őszinteséggel keresve a megértést, a Másik által való elfogadását:

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse,
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
....................................

De, jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Ady alakja a modern kor vízválasztóján magasodott fel, a huszadik század elején, amikor még senkinek sem volt sejtelme azokról a borzalmakról, amelyeket a század ismeretlen jövője hordozott magában. Egyénisége magába gyűjtötte, mint sokoldalú prizma, a 19. századi modern fejlődés egyes sugárvonalait, azokat átszűrte fájdalmas magyarságának érzelmein és valóságán, hogy kidobja magából látomások, felhördülések, és az ellene szegülőkkel dacosan szembenálló, lekicsinylő magatartás formájában. Ugyanakkor a mélységekben rejlő, mások által nem érzékelt problémákat átható pillantása megláttatta vele az erőfeszítések hiábavalóságát. Megérezte, hogy a remények halva születtek, s lefelé vezető lejtőn már nem lehet megállni.
Ady a költő, Ady az ember azon a magaslaton állt, ahová felfutott a modern kor haladásban, az ember hatalmában és lehetőségeiben hívő vonulata, s ahonnan leszállt a 20. század örvénylő vizei felé vezető, bár akkor még mindig biztató, de egyre meredekebb ösvényre. Európa egy békés évszázad utolsó esztendeit élte, az 1815-ös bécsi kongresszustól az első világhábor kitöréséig, s a nemzetiségi hullám tetőpontja felé haladt az egyes népek önrendelkezési jogának meghirdetésével a wilsoni elvek értelmében. A gazdasági élet mindenütt pezsdült, az egyesült Németország felzárkózott francia és angol versenytársaihoz, s Amerikában megvalósult az első közlekedési és távhíradási technológiai forradalom, mely azonnal éreztette hatását az egész nyugati kultúrkörben. De ezeknek a nagy jelentőségű folyamatoknak eredményeképpen a felhők már kezdtek sűrűsödni a történelem boltozatán, az állami önállóságukat követelő nemzetiségek - lásd Magyarországot és a Balkánt - szét akarták robbantani a régi területi birodalmak kereteit, a gazdasági verseny és a nagyhatalmi versengés egyre élesebbé vált, s még a birodalmi határok kiterjesztése sem tudta hosszabb ideig elsimítani az ellentéteket.
Magyarország az 1867-es kiegyezés után egyik ritka békés korszakát élte, s az ipari és technológiai fejlődés, melytől mindenki az ország gyors felemelkedését várta, feljavította a lakosság egy részének életkörülményeit, a társadalmi struktúrát valamennyire fellazította, s magával hozta sokak számára a cselekvési szabadság bizonyos mértékét. Ugyanakkor a magyar állami függetlenség vágya nem tudott az elvárásokat kiegészítve megvalósulni, egyrészt azért, mert Magyarország a Habsburg Birodalom része maradt, másrészt azért, mert az ország egyes részeiben a többséget képviselő nemzetiségek a maguk függetlenségi törekvéseit igyekeztek tűzzel-vassal érvényesíteni. S a demokratikus szellem, mely Nyugaton már régebben hódított, de még ott sem lett teljes valósággá, kezdte szétfeszíteni, erjesztő hatásával, Magyarországon is á kiváltságokra épülő társadalmi rend kereteit, ugyanúgy, mint a nyugat-európai országokban az Ancien Régime letűnésekor.
Budapest és Párizs ellentéte, a Kelet népe - az elmaradt magyarság - és a Nyugat felvilágosultsága - a demokratikus politikai és a kapitalista gazdasági rendszer a maga Keleten elképzelhetetlen vívmányaival - e két pólus között vergődött Ady, mély magyarságában gyökerezve, de a francia kultúra bűvöletéből soha meg nem szabadulva. Meggondolandó számunkra, magyarok számára, ez az állandó hányattatás a Kelet és a Nyugat között, ez a kielégíthetetlen vágyakozás a Kelet mélységeiből a Nyugat fénye felé. Ennek az érzésnek történelmi gyökerei a 16. és 17. században teljesen jogosultak voltak, hiszen a magyarság a keresztény Nyugatot védte a törökkel szemben, s ez a felmagasztosuló érzelem nemzeti öntudatunk szerves része iett. De a Habsburgelnyomás alatt, a saját földjén öntudatosuló más nemzetiségek között, a magyarság egyre inkább úgy fordult a Nyugat felé, mint egy soha el nem érhető délibáb felé, s ez az érzés máig is megmaradt. Mint már fél évszázada külföldön élő magyar, sokszor kérdezem magamtól, vajon miért van az, hogy az én népem mindig a Nyugat után sóhajtozik, mindig Európára tekint, mint követendő példára, mikor én, e délibábos Nyugaton élve, oly sok elképzelhetetlenül rosszat és hazugot találok a mai Európában és a mai Nyugat kívülről színes, de belülről inkább rothadó almához hasonló világában?
Adynak ellentétes pólusok közötti vergődése meghatározta költői kifejezésének stílusát is. Az ő kettébe hasadt világképének a Párizsban a huszadik század elején oly népszerű szimbolizmus felelt meg legjobban, az a versforma, amit akkortól kezdve "szabad verselésnek" hívnak. A szimbolizmus az a kifejezésmód volt, mely a legtöbb szabadságot adta a dialektikusan felfogott és érzékeltetett valóság megmutatására. Persze ez a versforma s a szimbolikus kifejezésmód az ún. akadémikus körök egyeduralma elleni lázadást is képviselte, s érthető, hogy Magyarországon is nagy ellenállást váltott ki. A jövő azonban a szabad verselési forma további fejlődését hozta magával, s a szimbolizmus is tovább élt váltakozó formákban. Külön ki kell emelnem, hogy az Ady stílusának jellemző vonásával: a szavak, kifejezések, gondolatok ismétlésével a legtöbb nem nyugati kultúrában sokszor találkozunk, egyrészt, mint kifejezési formával, másrészt, mint a kifejezett gondolat vagy érzés nyomatékosságát felerősítő, aláhúzó gyakorlattal. Az európai népek irodalmában ez persze már a középkor óta ismert költői technika volt, s Ady ebből a szempontból régi költészeti gyakorlatot követett.
Ma, bármilyen szemszögből nézzük is, a késői modernitás korában élünk. Nem azért, mert egy új évezred elején állunk, nem azért, mert most a modern kor, technikai vívmányaival és tagadhatatlanul nagy teljesítményeivel együtt, az emberi boldogság teljes beteljesüléséhez vezetett volna el, s már csak azért sem, mert sokan egy ún. posztmodernitásról értekeznek (hiszen posztmodernitásról addig nem lehet beszélni, amíg az új kornak nincs egy pozitív meghatározása, s csak az elmúlt kor ideológiai kritikája jellemzi). A késői modernitás azt fejezi ki, hogy a modern kor utolsó fázisába értünk, s az utolsó 2-300 évnek a mérlegét kell elkészítenünk - az emberiség közös sorsának egyre kritikusabbá váló állapotára való tekintettel (Oswald Spengler Ady idejében írt nagy munkája, A Nyugat alkonya, értelmében).
A modern kor, mellyel az európai kultúra legújabb idejét jellemezzük, a 17. és 18. század szülötte, mert, egyrészt, a tudományok hallatlan és minden más kultúrkörben elképzelhetetlen fejlődésének kezdetét jelzi a newtoni világkép megalkotásával, másrészt a 18. századi felvilágosodás életünk szellemi, társadalmi és gazdasági keretét máig is meghatározó ideológiájának létrehozásával, elsősorban a francia (Voltaire, Diderot vagy La Mettrie), a német (Kant, Herder, Fichte és Hegel) s az angolszász gondolkodók (Hobbes, Locke, és Hume) munkásságának eredményeként.
A tudományok és a felvilágosodás eszményeit megvalósító utolsó három évszázad nagy sikerei és az emberiség sorsát kétségtelenül javító teljesítményei, az ember által a saját maga sorsa irányítása lehetőségének és a bennünket körülvevő természet felett való teljes uralmának képét vetítették a jövőbe, a haladás eszméjén keresztül. Ezt ma a "történelem vége" ideológiája tükrözi. Ennek persze elmaradhatatlan feltétele volt a nyugati kultúrkör szekularizálása, tehát a keresztény vallásnak, eszmevilágnak és erkölcsnek a társadalom életéből való teljes kiiktatása.
Ebben a tanulmányban nem lehet a késői modernitás válságának minden részletére, minden vonatkozására kitérni. Csak emlékeztetőül említem meg az emberiség létét fenyegető két olyan veszélyt, melyeket az emberi tudomány hozott létre annak következtében, hogy az ember tudományos sikereinek elérésével nem párosult egy magasabb rendű, az elért eredmények által megkövetelt etikai minőség. Gondolok először az atomfegyverek és az atomfelbontásra alapított iparra (emlékezzünk Csernobilra és a volt szovjet hadseregnek a murmanszki tengerben és Kola-félsziget körül rozsdásodó, atomhajtású és atomfegyverekkel felszerelt tengeralattjáróira); gondolok másodszor természeti környezetünk tönkretételére, mely nemcsak az ipar tevékenységének és a fogyasztói kultúrának a következménye, hanem az Európán kívüli emberiség hallatlan megsokszorozódásának is - a demográfiai robbanásnak -, mely földünkön az ökológiai egyensúly felbomlásának hatását szintén megsokszorozta.
A Kelet és Nyugat, a magyar valóság és a párizsi álom közötti ellentmondás mellett, Ady felfogását két alapvető, dialektikus feszültség határozta meg: az első az életnek és a halálnak, a másik a forradalomnak és a kiábrándulásnak a dialektikája. Ez a tragikus, kettős feszültség jellemzi a modern kor huszadik századi szakaszát és a késői modernitás végkifejlését is, - azzal a különbséggel, hogy a késői modernitásban egy történelmi korszak végének érzése és a fejlődésbe vetett hit eltűnése az emberiség horizontjáról határozzák már meg az uralkodó korszellemet. Mert a modern kor álma volt, egyrészt - a jelen teljesítményein és materiális kielégülésein keresztül - a halált legyőzni, s ha fajunk elkerülhetetlen sorsát megváltoztatni nem is lehetett, a kor igyekezett azt a tudatunkból, a legutolsó pillanatig, teljesen kimosni. Másrészt a modern kor forradalmisága mindig abból a hitből táplálkozott, hogy az embernek, mint a teremtés koronájának, lehetőségei végtelenek, hiszen tudományos eredményei révén nemcsak a mi emberi világunkat tudja megváltoztatni, hiszen még az univerzumot is meg tudja hódítani, de ezt a hitet mára már minden józanul gondolkodó ember elvetette. A létnek ezt a két dialektikus feszültségét Ady kálvinista őseitől örökölte, Istenbe vetett hite fogta össze egy, a végtelenbe tekintő, reményteljes pillantásba. Ezért lehet Ady költészetét úgy is bemutatni, mint a modern kor tragikumának egy korai kifejezését, még Isten hitével kapcsolatban is, mert korunkban egy igen erős ellenhatás mutatkozik a spiritualitáshoz való visszatérés irányában, a francia író és kultúrpolitikus, André Malraux szavainak értelmében, aki azt írta több mint három évtizeddel ezelőtt, hogy a 21. század vagy visszatér a spiritualizmushoz, vagy ez a század egyáltalán nem lát napvilágot (mert az embervilág pusztulása elkerülhetetlen lesz).


I. Ady Istenhez való viszonya

A fenti sorrendet megfordítva, Adynak elsősorban a vallásos hittel, a transzcendenssel szemben való modern magatartását fogom elemezni. A modern kort tagadhatatlanul a Max Weber-i Entzäberung jellemzi, melynek kicsúcsosodása a 18. század óta kultúránkban állandóan jelenlévő ateizmus. A korszellemnek a késői modernitás idejére jellemző változása folytán Ady vallásossága is egy új fényben tűnik fel számunkra.
Ady református hitéhez való ragaszkodása közismert. Hány költeménye mutatja vergődését életének két véglete között: egyrészt az ő szenvedélyek által uralt sajátos élete és a szekularizált kor kizárólag e földi megoldásokat kereső, emberekre épített és a transzcendentális perspektívát elvető világa, másrészt a lelke mélyén élő, az Isten kegyelmébe vetett hit és reménység, mint az önmarcangoló vádakból és végső elkeseredésből való megmenekülésnek egyetlen lehetősége ("Néhányszor, már-már, szinte hittem, / Néhányszor megjelent az Isten"). Ősi református zsoltáraink világképét idézi, amikor szinte egy megkönnyebbült sóhajtásban emlékezik, "Az Úr Illésként elviszi mind, / Kiket nagyon sújt és szeret", mintha azt remélné, hogy ő is az Illés-nép közé tartozik. Egy-egy különös pillanatban aztán megvallja bizonyosságát, hogy ő is a kiválasztottak között van.

Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús "Ádám, hol vagy?"-ára
Felelnek hangos szívverések.

Szívemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.

A legjobb kifejezés, mely Ady Istenhez való viszonyát képletesen jelzi az, hogy ő az Isten közelségében élt minden bűne, minden tétova keresése, tagadása és újra és újra térdre hullása ellenére, mert az isteni kegyelem őt, a bűnöst, az elvetettet, befogadta.1 Isten közelségének érzését, az abban való élést, én magam sokszor megtapasztaltam világjárásom során. Amikor olyan helyeken éltem, ahol nem volt református templom, de még egy keresztény közösség sem, éreztem közvetlen kapcsolatomat a Mindenhatóval, aki sokszor, igen nehéz helyzetekben, kegyelme által megmentett. Kevés a hasonlóság Ady Isten-élménye és az enyém között, de az én tapasztalatom is mutatja, hogy isten közelségének ténye valóság, mely sem helyhez, sem időhöz sem személyhez nincs kötve. Ennek az Isten közelségnek a tanúja egyik legmegrázóbb istenes verse is:

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten...
És megvakultak Hiú szemeim,
Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Az Isten-hithez néha kapcsolódik a Jézus, a drága Isten-ember, felé emelkedő sóhaja is, a legigazabb ember és a föltámadt Krisztus megmentő szeretetébe kapaszkodva (Volt egy Jézus). De az istentelen világ és a lelkébe begyökerező Isten-hit kettőssége önvádaskodás formájában is jelentkezik, mint a Júdás és Jézus című versében, ahol Ady Júdás szerepét ölti magára. Ugyanakkor tudatában van annak, hogy a hit és a hitetlenség közötti ide-oda szállongása nemcsak saját élete bűnösségét jelenti ("Mert jaj nekem: Multért s Jövőért / Vagyok kárhozott bűnös ember", ahogy ezt az Anti-Krisztus útja című versében is világosan érezteti), hanem a Kelet népével való azonossága folytán a régi magyar pogányság visszajáró kísérteteként az egész nép bűnösségét is magában hordozza. Csak az isteni megbocsátásra, a krisztusi kegyelemre számít, s hite elvezeti a kegyelem felismeréséhez is, annak a kegyelemnek, melynek mindent köszönhet:

Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
..................................................
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Szabó Lőrinc írta, még a húszas években, hogy Ady volt a magyar nép legvallásosabb költője, s ezt a vallásosságot a klasszikus, görög panteizmushoz hasonlította. Én azt hiszem, hogy Ady Isten-hitét, mely a magyar kálvinizmus mélyéről csapott fel a viharos égig (mint a Rákóczi korabeli prédikátoroké), nem lehet a klasszikus ókor panteizmusához hasonlítani, hanem inkább a hindu vallás legősibb, legeredetibb formájához, a brahmanizmushoz. Ebben a perspektívában Brahman, a mindenható és teremtő Isten, bár transzcendens, tehát a világok felett álló Úr, jelen van minden élőlényben is, mint spirituális erő, mint moralitás, s mint az emberi sors végletességének, a halálnak tudata.


II. Élet és halál között

Talán legjobban az élet és halál közötti vívódásában képviseli Ady a modern kor tragikumának teljességét. A modernitás hozta magával az életnek, a földi egzisztenciának a mérhetetlen felértékelését, talán lázadás volt ez a középkori életfelfogással szemben, mely az immanens világot teljesen elhanyagolta a túlvilág partjaira való készülés javára. Ma még ennek a lázadásnak a légkörében élünk, ahogy ezt modern művészek egész sorának felfogása, Baudelaire-től kezdve jelezte, akiknek számára az élet nem más, mint a múló pillanat, e pillanat gyönyöre és szépsége, mely csak annyi ideig tart, mint a tiszavirág rövid léte, de az új pillanat új gyönyöröket és új szépségeket hoz - vagy legalábbis ez az ember reménye. Még a késői modernitás idején is az állandó jelenben élünk.
A földi élet felértékelése magával hozott egy, a történelem folyamán eddig soha nem tapasztalt optimizmust, mely a haladásba vetett hiten alapszik. Így Ady életfelfogása is korának ezt az optimizmusát tükrözi, melyet, többek között, az Új vizeken járok reményteljes hangjában hallhatunk: "Szállani, szállani, szállani egyre / Új, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre, / Röpülj hajóm (...) Új horizonok libegnek elébed, / Minden percben új, félelmes az Élet." A messzeség, a nagy víz mindig vonzotta, és sokszor az akaratból fakadó remény szimbólumává vált. Persze, Ady lendületébe belevegyült egy kis büszkeség is, hogy "Valaki az Értől indul el, / S befut a szent, nagy Óceánba". Mert az Élet ígérete az Ember erejébe, hatalmába vetett hiten alapszik Adynál (Az Ősz dicsérete) éppen úgy, mint a modern életérzés más, nagy megéneklőinél:

De Ember az Isten igérete
S míg ember él, minden győzve halad
Teljesülésig, mit csak ember élt
S a legkülömbek szent vágy-zászlait
Továbbviszik a legkülömb maradtak
S Halál nincs a legfurcsább vágyra itt.
Evoé, Élet, be gyönyörű Ősz jött.

Adynál Párizs jelentette az igazi életet - Párizs az én Bakonyom -, ahová éveken át utazott, egyrészt Léda miatt, másrészt menekülni az otthoni valóságtól, abból a világból, ahol lebecsülték, lenézték és támadták hányatott élete miatt (ahogy ezt az érzést a Gare de l'Est-en című versében kifejezi). Párizs, a szép ámulások szent városa jelentette az ő gondolatvilágában az Élet és Léda közötti elbonthatatlan kötődést.
A modern kor életörömét és élni vágyását semmi sem fejezi ki jobban, mint az a központi szerep, melyet korunkban a szexualitás játszik. Minden kultúrát egy alapvető feszültség jellemez a szexualitással kapcsolatos tilalmak s az ennek jogait, gáttalan érvényesülését követelő hedonista irányzatok között, hiszen a szexualitás, az ember testi követelményei, az emberi életnek integráns részét alkotják. De az ezzel kapcsolatos feszültség soha nem ért el a többi civilizációs körökben, mint például a hinduizmusban vagy a konfucianizmusban, vagy a klasszikus görög és római világban, olyan mértéket, mint a monoteista vallások - a judaizmus, a kereszténység és az iszlám - által létrehozott kultúrákban, így a mi nyugati civilizációnkban is. A keresztény középkor tanítása, mely az ember fizikai alkatának és funkcióinak teljes leértékelését követelte meg a hívőktől, oly messzire ment a szexuális életre vonatkozó tilalomban, mint talán semmilyen más vallás és kultúra a történelem folyamán. A középkori tilalom a szexuális ösztönök kielégítését csak azért tűrte meg, mert ez szükséges volt az emberiség léte fenntartásához, a nemzedékeket követő nemzedékek végtelen sorának folyamatában.
Evvel szemben, mintegy ellenhatásként, a modern korban a szexuális tilalmak fokozódó fellazítása, egyre inkább elfogadottá vált (mint ahogy ez kifejezésre jutott Maurice Merleau-Ponty filozófiájában), nemcsak azért, mert a szexualitás az egyes embercsoportok fennmaradásának egyetlen záloga, hanem azért is, mert a kor elismerte, hogy két különböző nemű embernek egymásra találása, testi és érzelmi kapcsolataikon alapuló közös élete, az életöröm egyik lényeges forrása. De ezt az új életérzést, a szexualitásnak ezt az új értékelését még a modern kor előbbi szakaszai sem vitték olyan végletekig, mint a késői modernitás, melyet nem az emberi lét egyik alkotó és folytonosságot biztosító elemének visszanyert szabadsága, hanem teljes libertinizmus, a szexuális ösztönök kielégítésének az élet céljává való tétele jellemez. A modern kor emberének ez a szexuális magatartása pontosan a mi napjainkban egy tragikus végkifejlődéshez jutott el, mert a szexuális kapcsolatok biológiai feladatának elhanyagolásához vezetett, amellett, hogy a szerelem etikai és esztétikai perspektíváit is elvetette. A szerelem pedig, ha csak egy fizikai élvezet pillanatává válik, közösségi és társadalmi hatásaiban felmérhetetlen károkat okozhat az emberi együttélés szempontjából.
Ady ebből a szempontból a mai kor életérzésének idő előtti képviselője, aki felrúgta korának minden előírását, s a borban és szerelemben kereste létének értelmét. De ebben sem tudta teljesen kiélni magát, mert az elmúlás, a kielégítetlenség (mely sokszor jellemzi a minden szenvedélyt túlzásba vivőket), s rendszeresen visszatérő önkritikája, hiszen kálvinista nevelését nem tudta maga mögött hagyni, szerelmi életét is tragikussá tették. A bortól mámoros éjszakák Adyt sok-sok lány és asszony karjaiba vezették, ahogy erre versei utalnak. Tragikusan végződött Lédával való nagy szerelme, vad násza, a hosszú évekig tartó viszony, melyben a testi-lelki szerelem összefonódott a Párizsért való rajongással. Már 1906-os verseskötete a Léda asszony zsoltáraival kezdődik ("Nagyon szeretlek / S mert engem szeretsz / Te vagy az Asszony, / Te vagy a legszebb"). Végül betegségei - fiatalkorából eredendő tüdőbaja, tomboló életének már első szakaszában szerzett vérbaja, s a legyengült testét kínozó fájdalmak lassan-lassan felemésztették életerejét, s haláltudata egyre erősödött: "Életem: vallás, gőg és szerelem... / S addig is, míg a Halál elhivat, / Magam vagyok..."
A század első évtizedének évei Ady költeményeiben így még a szerelemtől mámoros ritmusok szinte végtelen sorában jelennek meg, s Lédával való szerelme a csókok világa, melyben még a gondolatok is csókban fogamzanak. De már ekkor is érzi, hogy átok a csók, átok az élet, mert a nagy párzásoknak ez az ideje kopottá, bússá, beteggé teszi létét és gondolatvilágát. Csak pár évvel később találjuk meg egy versében legmélyebb magyarázatát ennek a féktelen szerelemhajhászásnak, amikor azért könyörög, hogy "Akarom, hogy szeressetek. / Az érdemem talán kevés: / Akarom, hogy szeressetek, / Akarom, tisztán lássatok, / Akarom, hogy szeressetek". Szenvedő embernek a kiáltása ez, aki kikerülhetetlen sorsát hordozva, szeretet után fut, szeretetet keres minden asszonyban, minden ágyban, minden mámoros éjszakában. Léda vagy a többiek: Ady voltaképpen minden nőben, még a szerelemben is, önmagát keresi, önmagát akarja megtisztítani. Hágái oltára előtt bevallja, hogy "Úgy csókolok én, mint egy isten: / Friné és Genovéva rokon, / Mikor én csókolok. Nem a némbert, / Én magamat csókolom". Ez az igazság: Ady minden szerelmében, minden bódulatában saját énjét kereste, s A magunk szerelme című költeménye őszinteségében talán egyedülálló a világirodalomban is.
Az egyetlen kivétel Csinszkával való viszonya, melyben az egyre betegebb, s magát egyre öregebbnek érző Ady végre magnyugvást talál (Megköszönöm hogy vagy). Fiatal feleségében nem a Lédai szenvedélyek új átélését keresi, hanem az elmúlás felé haladva az élethez kötő szeretetnek az erejét: "Már vénülő kezemmel / Fogom meg a kezedet, / Már vénülő szememmel / Őrizem a szemedet" - írja, mint a vízbe hullott, megmentés után kapkodó, kiáltó ember, akinek reményei már a messzeségbe távolodnak el. S bár könyörög, hogy "Simogass csak, olyan jó a kezed (...) Simogasd meg ráncos vén gyermek-arcom", feladva, elűzve a gőgös Ady minden dacos gőgjét.
Az életörömet hamar elűzik a költőből bűnös múltja éveinek emlékei, állhatatlansága s még azoknak elvetése is, akik szerették, vagy segíteni akartak rajta: "Bántottam, kik védtek, szerettek, / S öleltem a júdásokat, / Igazuk van, akik megvetnek." És Búgnak a tárnák, bármilyen szép is az élet, bármilyen vonzóak is a gyönyörei, azért "Egy pillanat és megindul a hegy: / A büszke tető táncos népe / Bevágódik a semmiségbe." Ilyen pillanatokban, a tárnák búgása közben, úgy érzi, hogy legjobb lenne visszatalálni egy kis falusi ház fehér falai és szőke gerendái közé, letérdelve szeretett édesanyja elé, megcsókolva annak kezét (Áldott kezeddel simogatsz meg, Anyám). Ezért álmodozik többször is a jó kisfiúkról, akik nyugodt lélekkel alszanak kis ágyukban (Zúg-zeng a jégcimbalom), és vágyik vissza a szülői ház kisfiús-kori hangulatába.
Még az új horizontok reménye is kikerülhetetlenül magával vonja a halál gondolatát - Én a halál rokona vagyok -, s ez a gondolat szüntelenül kísérti.
A halál valósága készteti arra is, hogy Lédának feltegye a kérdést: "Miért nem voltunk jók egymáshoz, / Amikor éltünk?" Önmagát veszti el, amikor már nem tud csókolni, amikor már nem képes másra, mint a nézésre, a szép asszonyok és ringó keblek után való fordulásra. Ez az öregség sorsa, írja Ady, bár nála ez nyilván a betegségektől és szesztől meggyötört testét jelenti, s elfogadja, hogy a megérett gyümölcsöket mások szedjék le a fájukról ("A poharat körüláhítjuk / S bánjuk is mi, ha más kiissza").
Így Ady költészetének aktuális volta az ő haláltudatában is megnyilvánul, hiszen a modern korban, s különösképpen a késői modernitás nyugati kultúrájában, a halált el kell felejteni. A halál nem lehet téma, mert az elmúlás az ember kozmosz felett uralkodó hatalmának megtagadása, s a végtelen haladás reményeinek meghazudtolása.2 Adynál a halál gondolata mindig párosult öntudatának legmélyén az élet dicséretével. S egyetlen kiútja, egyetlen menedéke az imádság marad eljátszott öregségében: "Uram, adj csöndes éjt / Nyugodalmas, nagy éjt / A te vén gyermekednek, / Beteg, rossz gyermekednek."


III. Forradalom és kiábrándulásos csalódottság

Ady eszmei világában elvitathatatlanul forradalmár volt. Elsősorban az 1848-as szabadságharc nemzeti és demokratikus eszméit vallotta magáénak, de egyszersmind a nemzet függetlenségéért Rákóczi által vezetett kuruc szabadságharc, vagy a társadalmi rend igazságtalanságainak eltörléséért Dózsa György nevével fémjelzett parasztfelkelés eszményeit is magáévá tette.
Ez a nemzeti és demokratikus forradalmiság teljesen áthatotta költészetét, de ugyanakkor létének paradoxonja - s ez Adyt a modernitás alapvető ellentmondásainak legfontosabb magyar képviselőjévé tette a huszadik században -, hogy már akkor felismerte a modern kor alapvető tragikumát, tehát azt, hogy ennek a kornak minden társadalmi-politikai forradalma - beleértve a francia, amerikai és orosz forradalmakat is - bukásra voltak ítélve. Bukásra voltak ítélve elsősorban az emberi természet és a mindenkori társadalmi struktúrák előre el nem képzelt ellenállása miatt. Ehhez a modern korban hozzájárult az, hogy a modern gazdasági és társadalmi fejlődés csíráiban hordozta a forradalmak bukásainak okait. Itt mindenekelőtt a kapitalista vagy piacgazdasági rendszer pénzimádására utalok, a disznófejű Nagyúr uralmára, melynek áldozatul estek nemcsak a szocializmus délibábos álmai (végeredményben a mai szocializmusok nem a piacgazdasági világnézet egyik változatát alkotják-e?), hanem a szabadversenyen alapuló, kapitalista rendszer illuzórikus elképzelései is (vajon nem ezt bizonyítja a társadalmi szolidaritás eltűnése és a társadalom egyre növekvő töredezettsége, vagy az egyéni érdek szolgálatában álló hasznossági meggondolások természeti környezetünket pusztító, az emberiség jövőjét alapjában veszélyeztető gazdasági tevékenysége?). Mert a pénz mint a mércéje minden eszmének és cselekedetnek, vette át az etikai megítélések és magatartások szerepét, s az erkölcs az egyéni haszon és érdek szolgálójává lett. Nem ez a Vér és arany halálos ellentétének az értelme?

Ady magyar keserűsége

Ady magyarsága mélyen átérzett identitás-érzést jelentett a Kelet népével, amikor büszkén, dacosan a magyar parlag világának szemébe vágta, "Én nem vagyok magyar?" S azt a magyart, melyet az ős Napkeletnek megfelelően képzelt el, Ady a saját maga megálmodott képének mintájára formálta hősnek, borúsnak, nemes, örök-nagy gyermeknek, napfiának, magyarnak. Egyéni sorsa tragédiájának minden vonása benne van Az ős Kajánban, a Keletről jött úrral való mámoros vívódásában, ebben az egyenlőtlen küzdelemben. A Kelet népének a metaforája elkíséri egész életén keresztül. Mintha a mai magyar helyzetet tükrözné, majdnem egy évszázaddal megelőzve a történelmet, a Kelet és Nyugat ellentétének ez a magyar sorsot meghatározó minősége: a költő korabeli magyar társadalmának szembeállítása az elvarázsolt, bűvös párizsi Nyugattal. A "magyar Messiás" elkeseredésének csak Jeremiás próféta siralmaiban találhatjuk párját.
A parlagiság, az hogy a rossz nemesi példát adó szolgabírák, de a társadalom felsőbb rétegei is, egyre kevésbé voltak műveltek, ez a jelenség azóta sem tűnt el, sőt a mai tömegtársadalmakban még inkább érződik.3 Hiszen a "parlagiság", ahogy Ady jellemezte a nemesi osztály műveltségét, nem volt egyedüli jelenség sem Magyarországon, sem Európában. Meglepő az, hogy Ady nem vette észre, hogy az átlagember Párizsban sem volt műveltebb, mint Budapesten - s ez a helyzet azóta sem változott. Adynak nyilván volt alkalma a párizsi házmesterekkel, utcaseprőkkel, kis hivatalnokokkal és talán még a társadalom felső rétegét alkotó emberekkel is beszélni, mégsem látta meg azt a valóságot, hogy a magyar parlag európai parlag is.
Ady számára a régi Magyarország társadalmának és berendezkedésének kritikája magában rejtette a jövő rossz előérzetét, azt, ami az egész magyar nép huszadik századi sorsát jellemzi, amint ezt a vén Duna vallatása is bizonyítja:

S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.

Vajon igazolható-e, még költői művekben is, a jelen Adyéhoz hasonló visszavetítése a múltba, abba a múltba, melyről tudjuk, hogy sok dicsőséges eseményt hordoz magában? Elfogadható-e egy ilyen visszapillantó kritika, még akkor is, ha a jelen teljesen reménytelen ("S fáj, hogy nem lehetek büszke arra, Hogy ember vagyok"), különösképpen, ha ez a kritika elsősorban a költő saját lelkiállapotával magyarázható?
Ady társadalomkritikája - hiszen politikai megnyilatkozásoknak, állásfoglalásoknak minősített verseit nem lehet másnak tekinteni, mint a 20. század eleji magyar társadalmat bíráló kesergéseinek - végeredményben egy olyan kritika, mely a társadalomból való kivetettségéből származik. Abból, hogy az akkori magyar közerkölcsök szerint, az ivásos-mámoros, szerelmeket hajhászó életvitele elfogadhatatlan volt nemcsak a nemesi, de a polgárikispolgári rétegek számára is. Már kora fiatalságában, egy Debrecenben, 1899-ben kiadott verseskötetében, Ady bevallotta, hogy

Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
Egy beteg kornak dalosa,
Vergődöm az ellentétek közt,
De irányt nem lelek soha.

Magas, dicső eszmék hevítnek.
De elkap a tömegnek árja,
Bennem van a kornak erénye
S bennem van minden léhasága...

A demokratikus társadalmi és politikai, valamint a piacgazdasági rendre vonatkozóan el kell ismerni, hogy az utolsó évszázad két utolsó évtizedének tanúsága szerint, bár ezeknél jobb intézményes formát ma sem ismerünk, ezek mégsem képesek az emberi faj számára egy békés és boldog életet teremteni. Az amerikai demokráciát szemlélve a 19. századi francia gondolkodó, Tocqueville, már a múlt század első felében megállapította, hogy a többség demokráciája a kisebbséggel szembeni despotizmushoz vezet, s arra kell gondolnunk, hogy az emberi jogok ma kihangsúlyozottan fontos szerepét pontosan a nemzetállami rendszer miatt szükséges hangsúlyozni. Ez azt jelenti, hogy a demokráciának más formáit, mint például egy decentralizált intézményes keretet kellene előtérbe helyezni. A világgazdaság súlyosabb problémái pedig azt is bizonyítják, hogy a piacgazdaság csak akkor működhet a közösség érdekében, ha morális magatartással párosul, s megfelelő játékszabályok keretében valósul meg.
Ebben a megvilágításban két következtetést lehet Ady forradalmiságára és társadalomkritikájára vonatkozóan levonni:
Először, Ady, mint korának hű gyermeke, még hitt abban a forradalmi ihletben, amit a szocialista és kommunista ideológiák hirdettek ("Jönnek, élnek és talán meg se halnak: / Kiebrudaltjai a Mának / S apjai a diadalnak"), mint oly sokan Magyarországon és a legtöbb európai országban is - e lelkesedésből mi, a harmadik évezred első századának emberei, már régen kiábrándultunk. Erről tanúskodik egyik leglendületesebb forradalmi verse, Csák Máté földjén:

Nyakatokon vad, úri tatárok
S mégis büszke a ti fejetek.
Frissek a vérben, nagyok a hitben,
Csák Máté földjén ti vagytok az Isten.
Előre magyar proletárok.

Ami csak szépség s ami reménység,
Mind ti vagytok a Tisza körül.
Nincs a világon még annyi bánat
S annyi láncosa nincs még a világnak,
Mint itt és nincs annyi nagy éhség.

Adynál tehát a társadalmi forradalom képei összemosódnak a nagy nemzeti szabadságharcok, mint a kuruc háborúk s az 1848-as függetlenségi küzdelem emlékezetével, anélkül, hogy számot adna magának arról, hogy a két "forradalmiság" között milyen nagy különbség van.4 Számtalan példája van költészetében a két forradalmi eszmény öntudatlan egymásba való ötvözésében, de elég csak egyre utalni, A márciusi naphoz, melyben talán a legradikálisabb hangot üti meg. A szociális jobbulást hirdető forradalmisággal, annak mitológiájával és negatív eredményeivel kapcsolatban, Ady megint csak a modern kor tragikumát fejezi ki, mert egy ilyen forradalom sem vezetett az egyes ember és a közösség életének gyökeres jobbulásához, még az agyondicsért francia forradalom sem.5
Másodszor, a forradalmár Ady, a kuruc Ady, mondjuk meg őszintén, egy szalonforradalmár volt, aki szobájának félhomályából bátorította az újítókat - "Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra, / Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva" -, mint a legtöbb művészember (kivéve a Balassi Bálintokat vagy Petőfi Sándorokat). Persze lehet úgy érvelni, hogy ez egy költőnek nem feladata, s neki biztonságban kell maradnia azért, hogy verselhessen, s evvel az ifjakat, a tömegeket cselekvésre buzdítsa. Ezt az érvelést nem lehet elfogadni, mert klasszikus etikai elveink és meggyőződéseink megkövetelik, hogy azok, akik forradalomról beszélnek, aktívan hozzá is járuljanak annak kiviteléhez, cselekedeteik minden veszélyét felvállalva. Ilyen szempontból lehet elvetni, például, a huszadik század francia írójának és filozófusának, Jean-Paul Sartre-nak politikai működését, aki ugyan részt vett tüntetéseken, kocsik tetejéről beszélve a tömeghez, de aki mégiscsak egy párizsi intellektuel kényelmes, anyagilag biztosított hátteréből támogatta a társadalmi változásokra vágyókat. Ady tehát elsősorban társadalmi kivetettsége miatt, azért, mert személyét és költészetét csak a társadalom peremén értékelték (hiszen a Nyugat is egy peremjelenség volt kortársainak, csak a későbbi kor értékelte fel a folyóiratnak a magyar kultúrában vállalt szerepét), s ez forradalmi magatartásának egyik oka, mely a történelemből merített forradalmi meggyőződését is motiválta. Erre bizonyíték az is, hogy amikor az 1918-as vérontásokra került sor, ezek Adyt, a korabeli tanúk szerint, kétségbeesésbe sodorták pedig igazi forradalom sohasem volt vérontás nélkül. Ezt a vérontás előtti megrökönyödést, megborzongást fejezi ki az Ember az embertelenségben:

Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.

Harmadszor, Ady forradalmisága és baloldali szemlélete a szegénységben szenvedőkkel való hiteles emberi együttérzéséről tanúskodik. Ez alapvető humanista beállítottság volt nála, bármiféle ideológiai színezet nélkül. Erre utalnak megható és szép versei, mint például, a Proletár fiú verse, vagy az újpesti, húszesztendős legényről szóló Álmodik a nyomor című költeménye

Tiszta ágyat és tiszta asszonyt Álmodik s vígan fölkacag, Kicsit több bért, egy jó tál ételt, Foltatlan ruhát, tisztességet,

S emberibb szavakat. Kevesebb vért a köhögésnél És a munkánál több erőt

S hogy ne kellessen megjelenni Legalább tíz-húsz esztendőig Az Úr színe előtt.


A disznófejű Nagyúr

A minden etikai meggondolást elpusztító materializmus mértéke a pénz, s moralitásról nem lehet beszélni, amikor az értéknek, bármilyen értéknek, ez az egyetlen mértéke. Ennek legszembetűnőbb következménye késői modernitásunkban a közélet minőségének teljes leromlása, amit az állandó botrányok, sikkasztások és hatalommal való visszaélések jellemeznek, vagy például az a tény, hogy a képzőművészetek nagy alkotásainak értékét azzal mérik, hogy milyen árakat érnek el a nyilvános árveréseken. A baj tehát nem a kapitalizmussal van, nem a piacgazdasággal, hanem azzal, hogy anyagi életkörülményeink hallatlan megjavulásától elbódulva (csak itt, a mi nyugati világunkban) minden más értékmércét, morálisat és emberit, elvetettünk, azért, hogy a pénzzel, az arannyal megszerezhessük mindazt, amit vágyaink, szenvedélyeink, értelmetlen s a reklámok által teremtett, azok által meghatározott kívánságaink kielégítésére szükséges. Nem ez csendül-e ki Ady híres verséből, mely sugározza tudatalatti rossz lelkiismeretét, s melyben leírja küzdelmét a disznófejű Nagyúrral?

Megöl a disznófejű Nagyúr,
Ereztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten,
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom. ..............................................

(Vad vágyak vad kalandorának Tart talán?) S térdre hulltam ott, A zúgó Élet partján voltunk, Ketten voltunk, alkonyodott: "Add az aranyod az aranyod." ..............................................

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.

Sokszor úgy rémlik neki, hogy még bűneiért is pénzzel, arannyal kell fizetni (Isten drága pénze), s lelkiismeretfurdalása annál inkább marcangolóbb, mert tudja, hogy egy olyan élet viszontagságait, mint az övét, nem lehet az itteni világ törvényei szerint jóvátenni. Vér és arany, ez a világ rendje; minden elmúlik, minden egyéb hasztalan, emberek és nemzetek jönnek és mennek, de a vér és arany uralma megmarad, s a költő Véresre zúzott homlokkal botorkál tovább. Ezért kéri számon a pénztől, a disznófejű Nagyúrtól minden értékének - életének, hazájának, anyjának, szeretőjének és Istenének - elvesztését, mert úgy hiszi, élete fölötti kétségbeesett lelkiállapotában, hogy ha lett volna elég pénze, akkor mindenki mellette maradt volna, még hazája, még az Isten is (Mindent másképpen szeretnék), mert

Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs olyan érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár.
A jelszó mindig: eladok, veszek!

Ady világában is (mint ma), a pénz teszi az embert, mert Mi urunk: a pénz, mint ahogy ezt Mammon parancsolja, akinek szerzetesei szüntelenül zsolozsmázzák a pénz, az anyagiak hatalmát a szellemmel, a lélekkel szemben. A pénz imádatát az egyének önimádata egészíti ki, hiszen "Csak az a fontos, ami: Én (...) Csak az a fontos: ki vagyok?(...) Be nagy a hivalkodó ember", s az én szerelmét a pénz birtoklása elégítheti ki. Nem a mi fogyasztói társadalmunk leírását adó prófétai meglátása ez a "látó" Adynak? Nem a túlzott individualizmusnak és a vágyak kielégítése hajhászásának tragikus kifejlését éljük meg mi, itt és ma, a nyugati civilizáció harmadik évezredében?


Utószó

Életem végén, az itt leírtak során döbbentem csak rá, hogy Ady megértése ma, új évezredünk elején, visszavezet bennünket a magunk megértéséhez, a magunk önvizsgálatához. Ahhoz, hogy próbáljunk választ adni, korunk körülményei között, arra a kérdésre, melyet ő tett fel először, s melyet mások utána sokszor ismételtek: Mit ér az ember, ha magyar? Mit jelent ma magyarságunk? Mi a mi valóságos identitásunk? Hol vagyunk Kelet és Nyugat között? Van-e egyáltalán ellentmondás a Kelet népének álma és a Nyugat illúziókat teremtő prófétizmusa között?
Ady erre nem tudott választ adni; mert a kor sodrában, a nagy változások és nagy szörnyűségek százada elején, senki nem tudott választ adni ezekre a kérdésekre. Vajon mi, az új évezredet köszöntve, tudunk-e legbensőbb énünk e legfontosabb kérdéseire választ adni - megértve a magyar sors Ady által felismert drámaiságát a késői modernitás tagadhatatlan tragikuma kibontakozásának jelei között?


* A szerző New Yorkban él, évtizedekig az ENSZ szakértőjeként dolgozott.

1. Ady ragaszkodása ősei hitéhez igen megható formában is jelentkezik, mint például a kis, falusi plébánián szolgáló, cselédlány, Kató történetében (egy vers, mely a kevésbé ismertekhez tartozik). Kató életet ad egy törvénytelen gyermeknek, s a kisdedet kidobja a havas semmibe. Karácsony van, s Kató mégiscsak elmegy az éjféli misére. Mikor hallja a papot és gyülekezetét a betlehemi gyermek születésének dicsőségére énekelni, "Kató fölsír a papi szóra / S az a gyermek, a betlehemi, / Könnyezve tekint le Katóra".

2. Pedig alig 30 évvel ezelőtt mondta ki a modern biológia egyik legnagyobb képviselője, Theodosius Dobzhansky, a New York-i Columbia Egyetem néhai professzora, hogy az emberfajtát elsősorban az különbözteti meg a többi élőlényektől, hogy haláltudata van, mely egzisztenciáját alapvetően meghatározza.

3. Ezért mondhatta a nagy ír-angol író, G. B. Shaw, hogy a modern kor átlagembere épp annyira áldozata a hiedelemnek, mint a középkor átlagembere, amihez Neil Postman, aki a New York University tanára, azt tette hozzá, hogy "a középkorban az emberek a vallás tekintélyében hittek, bármi történjen is, míg ma az emberek a tudomány tekintélyében hisznek, bármi történjen is." [Neil Postman, Technopoly: The Surrender of Culture to Technology, New York 1993, 57-58]. A számítógépek billentyűinek nyomogatása vagy az Interneten keresztül kapott információk - de nem tudás - műveltségnek számíthatnak?

4. Különbséget kell tehát tenni a két fajta forradalom között: egyrészt a társadalmi forradalmak - amilyen a francia forradalom volt -, másrészt a felszabadító vagy szabadságharcos forradalmak - amilyen az amerikai gyarmatok lázadása az angol gyarmatosító ellen vagy a mi 1956-os forradalmunk
5. Evvel kapcsolatban utalok a pár évvel ezelőtt autóbaleset folytán elhunyt nagy francia történész, François Füret munkásságára, aki egyébként az 1956-os magyar forradalom elnyomásának következtében értette meg a kommunista hatalom lényegét, és lépett ki a francia kommunista pártból.


kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék