Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. június, IV. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Káli István

Káli István
BEMOSDATÁS
Szanek úr aznap reggel nem gondolt Terézre. Öt percig állt mogorva arccal a csupaüveg kalitka előtt, és éles tekintettel figyelt. Fürkésző szemei kutatva pásztázták végig a Téglást. Úgy tett, mintha a kemence falai mögé is belátna.
Szanek úr eddig sem ismert pardont, ha szándékában állt bizonyítani, hogy ki a főnök a Téglásban. Csak kiállt az ajtó elé, és nézett éles tekintettel, mintegy jelezve, hogy itt főnök van. Aki szemmel tartja a nyüzsgést. Az érkezését követő második napon már tudta, más az, ha egy régi, deszkaajtós tűzoltófészer ajtaja elé áll ki, és megint más egy új, csupaüveg kalitka elé kiállni. Csak egy hét férfimunka kellett hozzá, a vasárnapot is beleértve. Ennyi. A többi rá tartozott. Mert abban biztos volt, hogy egy főnöknek reggelente ki kell állnia.
Különben jelen volt, vagy sem, a munkának mennie kellett: nem ő vájta ki a falból a szép lilásszürke palát, nem ő fútta be a levegőt a kemencébe, hogy téglapirossá égjen, a szárítóból sem ő kaparta ki a csuparagacs, kátrányos kormot meg a pernyét, ha valamelyik alagútban eldugultak az átfúvók. Ezért hát többnyire csak olyankor jelent meg az ajtó előtt, ha éppen nem ismert pardont, és szándékában állt bizonyítani, ki a főnök. Azaz reggelente. És nem úgy állt ott, mint akinek terhére lenne.
A dzsipp kijárt neki. Már csak azért is, mert onnan jött le, ahonnan lejött. Ahol megszokhatta, hogy dzsippel járhat. (Ott szokta meg azt is, hogy minden, ami mozog, gyanús, sőt, az egész világ gyanús, ajánlatos hát szemmel tartani. Arcára is ott fagyott rá a mogorvaság.) Szanek úr tisztában volt egy életre szerzett jogaival. És élt is velük, azok után is, hogy onnan lejött. Nem sokat kellett magyarázkodnia, hogy lenn is megértsék. Hetente két alkalommal kivinni a Téglásba a fizetést nem lehet csak úgy, minden nélkül. Ahhoz feltétel kell. A dzsipp is egy feltétel. Hozzá külön sofőrrel, természetesen.
Szanek úr használta is a dzsippet, ha már kijárt neki. Reggelente tudatta hogy ki a főnök a Téglásban, aztán ment. Fizetésnapokon mindig visszajött, hozta a pénzt. Havonta kétszer. A tekintete távolról sem volt olyan éles, mint reggelente, de a pénzt mindig rendesen leszámolta. Valahogyan sikerült neki mindig rendesen leszámolni. Megtehette volna hogy másra bízza, de nem tette meg. Amikor befejezte a számolást, elkezdte jól érezni magát. Különösen szerette az olcsó féltégláért ajándékba kapott szilvóriumot. Attól megnőtt a hangereje meg a csipkedős kedve.
Az első fizetésnapkor volt nehezebb. Nem értette, hogy mit nem értenek. Mire megértették, belefáradt a magyarázásba. A másodiknál csak Szász Jankó volt az, aki nemigen értette, mit akar tőle Szanek úr. Még tüzelt az arca a kemence hevétől, még krákogott a parázs lehelte forró gázoktól, amikor belépett az üvegkalitkába. Nem is igen érthette. Még nem hallott előjogokról. Arról is nap mint nap meg kellett bizonyosodnia, hogy ha kihord havonta ötvenezret, joga van abból megélni hetedmagával. Úgy két éve meg hatodmagával, mióta Irén ellett mellőle. Levette a foszladozó kesztyűjét, hogy ne kenje fel izzadt arcára a beleévődött téglaport, és borostás képéhez törölte érdes, repedezett tenyerét. Így szokta meg. Egyikkel vakarta a másikat. Mikor éppen melyik viszketett jobban. Amikor kezdte érteni, a tenyere viszketett jobban. Nézte Szanek urat, és hitte is, nem is, amit hallott.
Szász Irén nemrég múlt volt tizenöt. Jól meg kellett nézni Jankót, hogy az ember megértse, mitől olyan, amilyen. Jankót megszívta a téglapor, megaszalták a meleg gázok, de a szeme ismét kék lánggal tüzelt, mint húsz évvel azelőtt. Fél percig. Addig sem talán. Akkorra eszébe jutott a másik négy. Kisebbek, mint Irén. És tudta, ami hátravan még, azt nem lehet elkerülni.
Húsz évvel azelőtt sem lehetett elkerülni. Szanek úr akkor is civilben volt. És nem tudhatta, hogy Jankónak valamikor lesz egy Irén nevű lánya is. Akkor még csak egy Irén nevű felesége volt. Eleinte háttal állt, kinézett az ablakon, úgy kérdezte, hogy miért nem írja alá. Türelmes volt, többször is megkérdezte, és nem értette, miért válaszolja Jankó folyton ugyanazt: mást ígért Irénnek. Csak később fordult meg, és ment közelebb Jankóhoz, néhány perccel azelőtt, hogy Jankót két egyenruhás kivitte. Szanek úrból később szűkszavú ember lett, így aztán soha meg nem tudható, hogy ott marad-e arccal az ablaknak, ha bizonyos benne, hogy Jankó két év szigorított és három év nádvágás után is inkább elmegy a Téglásba, meg hogy lesz egy Irén nevű lánya.
Amikor Irén kijött az üvegkalitkából, mindenki a szemét figyelte. Nyoma sem volt benne a keserűségnek. Csalódásnak talán. Sietett haza. Éppen ideje volt, az egy szál disznó sírt már az esti moslékért.
Szanek úr nem volt igazán elégedett. Elsősorban a feltételekkel. Azt gondolta, és mondta is, hogy ez így nem az igazi, ágy kell. Hamar ment nála a gondolkodás. Az üvegkalitka közepét felfalazták, az egyik felébe került a kiselejtezett kórházi vaságy. Abban a felében az üvegfalakra a plafonig fehér súberpapírt ragasztottak. Úgy volt szűziesebb. Elölről lehetett kezdeni.
Amikor Irén másodszor is kijött Szanek úrtól, látszott rajta, hogy ezúttal más volt, mint először. A véleményét azt követően sem titkolta, hogy egy alkalommal más ruhában jött ki, mint amiben bement. Nem bánta, akármit olvasnak le az arcáról. Hazament, ugyanúgy elrendezte anyjuk helyett a négy kisebbet meg az egy szál disznót. Jankó azt mondta neki, inkább ne kacagjon, ha nem tud olyan csengőn, mint annak előtte, és ne is nézzen rá, mert valami baj van a szemével.
Szász Jankó naponta újraszámolta, hogy megéri-e. Minden nap más eredmény jött ki neki. Már éppen szólni készült, amikor Szanek úrnak úgy a huszadik fizetésnap után eszébe jutott, hogy a világ nem egyhangú dolgok ismétlődése, ezért újítani kellene. A különbség kiderítése végett. A kilencvenkettőből harminchéttel ki lehet próbálni, hogy mi a különbség. Legközelebb csak rábökött hát a fizetéslistán egy névre, jelezve hogy melyikkel akarja kipróbálni. Szász Jankó nem állt oda megmagyarázni, hogy miért jobb ez így. Csak mert Irén az ő lánya volt. Ezért nem illett. Pedig ha ő mondja, talán könnyebben megértik. Így hát sokkal nehezebb volt az elsővel, mint ahogyan Szanek úr gondolta volna. De aztán csak megtörtént. Attól kezdve szokása lett havonta kétszer így rábökni egy-egy névre. És semmit nem kért azon kívül, hogy a viselője bemosakodjon egy kicsit, ha éppen délutános volt. Csak hogy ne érezze úgy, mintha egy kéményseprővel hancurkázna.
Az újítás bevált. Szanek úr körülbelül a lista felénél tartott, mindet kipipálta, hogy tévedés ne essék, amikor megállapította és nyilvánosan ki is jelentette, hogy van különbség. Erről bárki meggyőződhet. Feltéve, ha nem válogatós. És ha van ereje a második menethez is. És ha olykor le tud mondani a kezdeményezésről. Megéri.
Szász Jankó attól kezdve csak azért imádkozott a Teremtőhöz, hogy Szanek úr kibírja Terézig. Nem szégyellte vasárnaponként, istentiszteletkor is imádkozni érte egy sort.
A Teremtő szerette Szász Jankót és meghallgatta. Szanek úr megérte, hogy Terézre is sor került.
Teréz annak idején utolsónak került fel a listára, és minden időben utolsó is maradt rajta. Azért takaríttatták vele szívesen a szárítóalagutak eldugult átfuvóit, mert rajta látszott legkevésbé, hogy bőrét belepi a csuparagacs kátrányos korom meg a pernye. A haján meglátszott volna, mert az idejekorán őszbe fordult, de azt a koromszínű fejkendő eltakarta. Volt a testének egy olyan része, amelyet talán pendelyes korában ért utoljára a Nap. Ha olykor rájött, nagy előszeretettel mutogatta a szárítók mögül, csak úgy magától, de megtette külön felkérésre is. És együtt röhögött a többivel. Volt valami rendhagyóan kecses abban, ahogyan felkapta és meglibegtette a szoknyája elejét. De ebben ki is merült minden nőiessége.
Nem szemérem és nem álszemérem tartotta vissza. Évekkel előbb, amikor szoknyalibegtetés közben követelőzni kezdett, mindig mást kapott, mint amit várt. Az egymagában sírdogálások elrettentették, jobban érezte magát, ha ötvenen röhögnek rajta. És mindent elkövetett azért, hogy ez megtörténjen.
Szász Jankó két egész hétig élt izgalomban. A fizetését tette rá, hogy soha nem fog megtörténni, aminek különben menetrendszerűen, természetszerűen meg kellene történnie. A dzsipp közben naponta jött és ment, és Szász Jankó nem állta meg, hogy az első hét végén egy reggel szóba ne elegyedjen a sofőrrel. Volt is miatta elég lelkiismeretfurdalása. Merthogy milyen ember ő, ha ilyen gyarlón alakoskodik, önmaga ellen intrikál, és még azért is képes imádkozni, hogy a felebarátja bűnbe essen. Ám akit a Teremtő szeret, azt gyarlóságában sem hagyja el, és jelét is adja, hogy meg tud bocsátani neki.
Szanek úr hozta a fizetést, sikerült neki rendesen leszámolni, aztán vette a listát, bizonytalankodott egy kicsit, válogatott egy kicsit, húzta, csavarta a száját – ott álltak mind a kilencvenketten az üvegkalitka előtt félsorakozva, mintha valamennyi egy második fizetésre is várna –, akkor hirtelen odabökött a kipipálatlan névhez, farsangi mozdulattal, csakazértis.
Nem tört ki üdvrivalgás. Csak egy halk, de tartós moraj jelezte, hogy többségben vannak azok, akik értékelik a mozdulatot. Attól a pillanattól kezdve tizenketten gazdagabbak voltak annyival, amennyivel Szász Jankó szegényebb volt. Mégis Szász Jankó volt az, aki leghamarabb eszmélt. Fürgén, de szép gyöngéden ölbe vette Terézt, és vitte hátra a kemence mögé, az udvari csaphoz. Ott letette, és édes, csitítgató szavakat suttogva neki, gondosan vetkőztetni kezdte, ahogyan előző évben egy filmen látta, amikor Irénnel bementek a városba ruhát venni a konfirmáláshoz. Minden úgy ment, ahogy kigondolta. Azt mondta, szappant ide, máris hoztak egy vadonatúj kulcsszappant. Azt mondta, vizet ide, ketten szöktek, hogy felcsavarják a másfélcolos gumislagot, amivel a téglahordó kocsikat mosták. Gyenge sugárban folyt a víz a Teréz fejére, Szász Jankó a tiszta ingét használta spongya gyanánt, nagy gonddal és nagy figyelemmel kétszer is átdörzsölte a fonnyadó testet. Tetőtől talpig, hosszan elidőzve a kényesebb részeken. Nem volt szíve tessék-lássék munkát végezni, mert már megfordult fejében az újabb fogadás, az újabb tét, s nem akart magának utóbb szemrehányást tenni. Vigyázóbb szemmel forgatta meg Terézt, mint gondos örömatya az ünneplőbe öltöztetett menyasszonyt.
Teréz érezte, hogy valami rendhagyó történik vele, és kéz alá állt. Hagyta magát babusgatva tisztogatni, aprókat vinnyogott és vigyorgott, tátott szájjal, kimutatva mind a hét maradék fogát. És nem csodálkozott azon, hogy senki nem röhög rajta.
Szász Jankó törülközőt is mondott, de azt nem volt honnan előkapni hirtelenjében. Úgy döntött hát, hogy edzett ember Teréz, nem lesz baja abból, ha bőrét az októberi szél szárítja meg. Nagyon igyekezett, hadd érezze a szegény teremtés, mennyi ünnepélyesség van abban, ahogyan hatan megragadják, a fejük fölé emelik, és testét szent zászlóként végighordják az egész Tégláson, ünnepet ülve az elmúlt kétszer harminchét meg az előbbi kétszer huszonvalahány hét minden győzelme, diadala fölött. Mert azt mindannyian tudták, hogy Teréz teste a színe ellenére sem lehetne soha egy gyászmenet zászlaja.
Teréz váratlanul komolyan, már-már megilletődötten mérte fel saját fontosságát. Attól kezdve, hogy a fejük fölé emelték, el sem mosolyogta magát.
Úgy tették be az ajtón, olyan ünnepélyesen, ahogy illett.
Akkor Szász Jankó elvesztette a józan eszét. A négy kisebbik gyereke életére megesküdött, hogy ha Szanek úr Terézhez is kedvet kap, személyesen díszíti fel, piros masnival azt a bizonyosat.
A Téglásban attól kezdve félórára minden belemerevedett az izgalomba. Az emberi csend olyan különösen nyomasztó volt, hogy még a kemence negyvenezres nagy ventilátora is csak halkabban mert dohogni. Félóra múltán megjelent az ajtóban Teréz. Olyan vigyor ült az arcán, amilyet annakelőtte soha nem láttak rajta. Tapsikolt tekintetében a kielégültség. De volt benne valami mértéktelen gőg is. Egyszóval: nem az a Teréz jött ki az üvegkalitkából, akit félórával előbb betettek az ajtón Szanek úrnak. A csendnek immár nem volt értelme. Ki is szorította azonnal az üdvrivalgás. Mindenik Terézt akarta megérinteni, pedig már nem is ő volt az érdekes.
A lárma még egy percig sem tartott. Akkor Szász Jankó csendért ordított. Még mindig nem hitt a szemének. Odaugrott Terézhez, hogy közelről is megvizsgálja. Tette, vette, forgatta, de be kellett látnia, hogy semmi kifogást nem emelhet. Terézen ott voltak a semmivel össze nem téveszthető árulkodó nyomok. Fölösleges lett volna ellenkeznie, amikor hátulról a kezébe nyomtak egy piros szalagot. Az éjszakai őr karszalagjából hasították értő kezek. Kihúzta hát magát, és belépett az ajtón, amelyen két perccel előbb Teréz kilépett. Ajtócsukódásig követte a csend.
A dulakodás zajai alig néhány pillanatig tartottak. Aztán ismét csend lett.
Egy perc múltával megjelent az ajtóban Szász Jankó, ölében az alélt Szanek úrral. Az ígért helyen ott virított a piros szalag szabályszerű csokorba kötve. Az a pici vörös maszat az állán nem tűnt fel senkinek.
Még aznap este utána jöttek Szász Jankónak. A nyílt tárgyalást a Téglásban tartották. Hét évet kapott. Két év múlva elnöki rendelettel harmadolták. A maradékot az utolsó napig leülte. Amikor a Téglásból először csomagot kapott, visszaküldte, csak a cigarettát vette ki belőle. Attól kezdve cigarettán kívül semmit nem küldtek neki. Irént is csak egyszer fogadta beszélőre, egy héttel azután, hogy megtudta a harmadolást, örült, hogy a kicsik mind jól vannak.
Amikor szabadult, már nem Szanek úr volt a főnök. Két hét próbaidőre visszavették. Nem volt, aki kihordjon ötvenezret havonta.
Még három évig bírta a kemencézést. Éppen annyi ideje lett volna még a kedvezményes nyugdíjig is. Akkor egy éjjel megfojtotta a tüdőödéma.
Előtte nem találkozott Szanek úrral. Csak mert nem kereste a találkozást. Tudta, hogy nyomasztó lenne, Nem tudna ránézni a rosszul összeforrott állcsontjára.
Azóta talán mégis találkozott vele.
A minap láttam a Szanek úr nevét az apróhirdetésekben.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék