Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. október, XI. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Páll Lajos

Háromkirályok menekülése

Láttuk a fényt, sugara meg se rebbent,
a visszatérés tájai lassan már az emlékezeté,
aki társnak szegődött, mind gyanús lett,
sebei kirakva céljait elrejti
kínjait reszketi,
hogy még a lelkes állat is szánva bólong a láttán.
A félelem tart pásztort bennünk
ha nem szólunk egymáshoz?
mondjuk a végtelen zsolozsmát,
hogy láttuk a fényt... láttuk a fényt...
mint az árnyékainkat, úgy visszük a titkot
kerülve a zsivalygó várost,
vagy zsongó palotát.
Meddig az út, hány nap, hány éjjel, vagy
hányszor váltunk fáradt állatot míg
átfordít minket is, mint átolvasott lapot
a csillagos ég. A kórusban gyalázók
elalszanak hajnalnak jöttén.
Tán már folyik a szörnyű mészárlás,
melynek okozói lettünk, hisz buknak a csillagok
a domb mögé egymás után.
Penész, por az arany, amit hoztunk,
arcunk, mint az elefánt szeme olyan árkos.
Árulók vagyunk, kérdezgetők, menekülésre
megpecsételtek, kik a hírnek sem hittek.
Boldogok kik a szemnek sem hittek, járhatnak emelt fővel,
közömbösen kirakják mesetarisznyájuk
s hortyognak történeteik fogytán.
Ki ítélt így, hogy vinni az elmondhatatlant,
hogy láttuk az igazság fényét,
és szívünk önsúlyától mélybemerülő tömlő.


Menyhárt magára marad

Hatalmas Úr, ki útra parancsoltál
és csillagjelekkel tűzdelted az eget,
hogy legyen boldog tükör a homok felett
megfáradt tanúd a vándorló király.

Csodától telten, a társak már merre
lehetnek, mióta elváltak útjaink,
bárhova nézek a káprázat int megint,
de vén fejhez áldatlan minden csere.

Hatalmas Úr, mikor oldozol fel,
hogy megvallhassam igézeteddel,
amit ott láttam, a világ kezdete volt

s a pásztorok, barmok, ügyük tudatában
járnak körbe, s ha még kegyelem van,
hadd világítson utamra az égbolt.


Ne akard...

Ne akard, hogy azzal teljesüljön
gyarlóságon végtelen hatalmad,
hogy mint vasat felejtvén az üllőn,
kezed nyomát tőle megtagadtad.

Örülj, Uram, még egy győzelemhez,
foghíjas sor lassan így telik be,
hát kellett az irgalmatos mezhez
teremtésed, műved hagyni félbe.

Most kedves, ki botladozva ér el,
kín a próba, magyarázni ésszel,
hogy maradjon tovább égő titkod
s a kórusban a boldog révedőt,
ki ott mutál a szólamok között,
sejtem, Uram, hányszor megunhatod.


Ne engedd...

Ne engedd, Uram, hogy megbolonduljak,
inkább hagyd félárbocra a képzeletet,
csak a tapintat illeti a fényevesztett
napokat, ha némán tovább vonulnak.

Ide már soha nem csap be a tenger,
az ésszerű langyos követe megérkezett,
terjeng, burjánzik az algaértekezlet,
a szívre telepszik, mozdulni sem mer.

Gyönyörű, szálas sablonrengetegben
bolygó angyalok sem szólhatnak szebben,
sem mirha, sem tömjén nem lehet jobb illatú.

Ha mozdulunk a tagadás határán,
míg nem szennyezett be az álomkátrány,
hiába jön sírva a finnlandi hattyú.


Ha nem álmodsz...

Ha nem álmodsz, a halálra gondolj,
meglásd, olyan pillekönnyű lesz
a reggel, oda a státusfogoly,
hiába őr s a vasfogú retesz.

Ha nem álmodsz, mintha nem is élnél,
nincs formátlan árnyra felelet,
úgy vérzel el a gondolatélnél,
ruhád nem téped, nem teheted.

Akárhogy is van, maradj ma néma,
nem kevesebbel vegzál, vagy véd ma,
miről az akaratod lepereg,

s ha maradt még bármi leleményed
mivel a békéd ellenükbe véded,
mind megtagadják a zsigerek.


Igézetben


Ez is a tied, bár nem választottad,
ki jogod vitatja, megbánja százszor,
torz hitvány marad míg a pöröly vádsor
megtöri majd az akaratos hátad.

Kékesen nyálkás hüllőhátú hegyek
furcsa rajzaikkal még eltakarnak,
moraját hallva a nyavalygó karnak,
mind menekülhetsz, újból bekerítnek.

Mondják, e völgy ha igazra fordulna
csendjét szorozva hullana a manna
és képes lenne mindent megcsodálni

mit nem ért, és boldog maradna azzal,
hogy azt szégyelli, ha valaki úgy csal;
arannyá vállott a kezén a sok talmi.


Védőimnek

Vajon boldogabb, ki úgy felesel,
hogy habzik a vád s az elfutó szavak
egymás nyomába gyöngyözve buknak,
tudván, a céljuk sosem érik el.

Láttad, nem ismer semmilyen hámot,
még regáti fondorlat sem fékezi
az áradását, sem a borközi
igazság, bár érte könnyben ázott.

Tán mítoszban rejtőző néma
dörög majd értünk, mert aki véd ma
annak az áfium itala alján

ott ülepszik összekövesedve
hadd ámítsa Isten oldó kedve
míg a szabadság könnyből szőtt szivárvány.


kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék