ÍRÓK ALBUMA
Fényképeim
Igen, ennek a szembesülésnek az imperatívusza már nagyon régóta nyomja a lelkemet. Családom levelesládáiban tallózva már csaknem egy évtizede, még az „aranykor” közepén megfogalmazódott bennem a felismerés, hogy ideje volna papírra vetnem: ki is vagyok tulajdonképpen; dédszüleim magyar, román és német nyelvű hivatalos iratai, illetve magánlevelei, a Roth, Gherlan, Steiner, Kövér, Makkai, Bakk, Simonyi – és persze, a Varga – felmenők legmeghittebb vallomásai, legváltozatosabb tárgyi hagyatékai közt turkálva, már rég tudatában vagyok annak, hogy ami bennem van, ami génjeimben kavarog, az bizony egy kicsit maga a kelet-közép-európai történelem. Ha úgy tetszik, József Attila szavaival élve, „minden, ami volt s van”...
A leghatározottabb módon azonban ez a felismerés akkor hasított belém, akkor kezdte el mardosni lelkiismeretemet – s teszi ezt azóta is, szűnni nem akaró intenzitással –, amikor 1991 júliusában Bukarestben, egy Colentina-negyedbeli tömbház második emeletén az alig negyvennyolc évesen meghalt unokatestvérem koporsója lépkedni kezdett felém. Dögmeleg nyár volt, a kánikula miatt tapadt reánk a ruha, a parányi lakás szobáit belepte a „pomana”-ra készített töltött káposzta, illetve a tömjénfüsttel keveredő gyertyalángok balkáni illata; már túl voltunk a megérkezésünk keltette feszélyezettség másodpercein, a részvétnyilvánítás dadogó közhelyein, sőt még a nyitott koporsó fejénél belénk diktált feketekávé ízét is elfelejtettük. Mi több, az ortodox liturgia kötelező házszentelése is lezajlott néhány másodperccel azelőtt, s a ritkás szakállú pópa füstölőjét lóbálva már indult is a kijárat felé – állítólag aznap délutánra volt még egy temetése –, amikor bekövetkezett az a pillanat, ami azóta is kitörölhetetlen kérlelhetetlenséggel figyelmeztet adósságtörlesztési kötelezettségeimre. Az, amikor a megboldogult tetemét derekánál átkötve a nyitott koporsót élire állították, s apró döccentgetésekkel léptetni kezdték a parányi helységek sikátorain át. Jött velem szembe bólogatva unokatestvérem porhüvelye, az egykori élsportoló ünnepi ruhába öltöztetett teteme, családomnak a Kárpátok koszorúján kívül szakadt ágának azon legutolsó tagja, akivel, ha már az anyanyelv nem is, de a közös származás mindkét részről vállalt tudata érzelmileg még összekötött. Aprókat biccentgetve jött felém a közeli rokonság letagadhatatlan jegyei, az azonos orr, azonos szemöldökív képében a figyelmeztetés, a mindannyiunk feje felett lebegő végzet kiszámíthatatlan bizonyosságáról, a „memento mori”, az örök halogatás csapdájának hátborzongató tudatosítása. Araszolva, hol jobb, hol bal vállát előretolva közeledett bizony felém, a nem lehet tudni, értem mikor érkező elrendeltetés...
Akkor, igen, akkor határoztam el végérvényesen, hogy nekiülök. Hogy összegyűjtők mindent, ami csak összegyűjthető. Hogy a legelső szusszanásnyi időben elkészítem majd azt a keresztmetszetet, amit rajtam kívül senki más nem készíthet el. Hogy számba veszek majd mindent, ami „sajátosságom méltóságához” hozzátartozik: legyen az akár pozitív, akár negatív értékű hagyaték. Hogy igenis szavakká kell örökítenem tulajdon transzilván örökségemet...
Ám ez a „szusszanásnyi idő” mindmáig – legalábbis számomra még – nem érkezett el. „Derékig állva a rendben”, mind kétségbeesettebb erőfeszítésekkel próbálok eleget tenni a mindennapok sűrűsödő kihívásainak – s közben mindinkább tudatosul bennem a halogatás okozta lelkiismeretfurdalás, mindinkább érzem, hogy a ma elhalasztott alkalom holnap már nem adatik meg ismét számomra Vergilius szavával élve: „fugit irreparabile tempus”. Bizony, pereg, pereg kíméletlenül a homokóra, s ha nem akarok lemaradni, igencsak ajánlatos volna végre-valahára már megszívlelnem a népi szólásmondást: „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra”...
Mert bizony senki rajtam kívül nem fogja tudni megírni annak az autodidakta, négy osztályt végzett marosújvári szűcsmesternek, apai nagyapámnak a hányattatását, aki – miközben öntudatos baptista prédikátor s a „Szeretet” egyik legkitartóbb munkatársa volt – gyermekeit a Bethlen Kollégiumban taníttatta, s minden félretehető pénzén kizárólag csak könyvet vásárolt; hogy aztán háború végeztével internálják, s könyvtárát csak a román szomszédok szolidaritása mentse meg a pusztulástól. Senki rajtam kívül nem ismerheti ezeknek a szürke kisembereknek a rajongását, hűségét s végtelen tiszteletét minden iránt, ami egyszerre vall egyetemes műveltségre és anyanyelvi kultúrára. Ennek a marosújvári Édennek a megírását, tudom, senki mástól nem várhatom el!... De nem kevésbé izgalmas anyai felmenőim curriculum vitae-je: a taktakenézi és kiskereki Keövyr (még csak nem is Kövér!), de genere Huba elszegényedett dzsentri család keveredése a vaskóhsziklási, tudatosan polgárosodni akaró Gherlanokkal, a vegyes házasságok minden ódiumával és pozitívumával egyetemben. Nem érdektelen bizony számunkra, hic et nunc, hogy a századforduló öntudatosodó partiumi románsága hogyan tudott a legkülönbféle állami közhivatalokat ellátni a milléneumi Magyarországban, s miközben igyekezett megtartani anyanyelvi identitását, gyermekeivel a Monarchia legminőségibb iskoláit végeztette el, s tőlük a kétnyelvűséget, kettős kultúra ápolását elemi szükségszerűségként követelte meg... Igen, ezeket a gyökereket csak én tudom az emlékezet talajából kibányászni; ezeknek a bonyolult szövevényeit csak én gombolyíthatom fel egyes-egyedül...
Ám legalább annyira „érdekes” volna eszmélkedésem világa, a „Pece-parti Párizs” metamorfózisa, Nagyvárad ötvenes-hatvanas évekbeli története – „a Nagy-Omlás alatti város” emberöltőnyi kálváriája. Nemcsak azért, mert „a sikátorokban, a külvárosok környékén, az ablakok réseiben itt is” – „mint mindenütt, mondjuk, úgy Kapplony és Jajdon között” – „vacogva didergett” bizony hosszú-hosszú esztendőkön át „a tavalyról valahogy itt rekedt kánikula”, nemcsak azért, mert „síkságra szabott tömbházai közt... szabadon kószált a fejlesztésben éppen zöld utat kapott disznóhízlaldaszag”, s „az üzletekben itt is pult alatti áru után szimatolva lapogatták pénztárcájukat az aznap éppen fizetést kapott háziasszonyok” – hanem valahogy a lelkek mélyén dédelgetett álom, „az ittmaradt nyár” miatt. Azon konok megmaradásvágy miatt, amely minden „kivilágítatlan utca”, „hajnalban csengető postás”, „kellemetlen kérdezősködés” dacára úgy-ahogy, de mégiscsak megőrizte az ezredforduló számára a Holnap városának a szellemiségét. Azon „földnehézkedésnél is kegyetlenebb erővel” ható ragaszkodás miatt, amely évtizedeken át éltette és megőrizte ama Juhász Gyula-i „Testamentum” „magyar dal”-át Váradon... Horváth Imre, Tabéry Géza, Tóth István. És persze a csonttá aszott termetű „öreg magyar”, a mindig mindenre figyelni tudó András tanár úr... Aki 56-ban azért kapott húsz évet, mert a pesti események idején egy perces tiszteletadásra volt mersze felállítani a diákjait... Itt bizony számomra „minden utcasarok egy külön élményt, minden kirakat egy külön élményt jelent; itt minden portáról, minden épületről, minden intézményről valami külön esemény jut az eszembe”. Legyen az az intézmény akár a környék legeldugottabb tanyáján is fogalommá vált „Sarokház” is (gyengébbek kedvéért ama bizonyos „decemberi eseményekig” itt volt az állambiztonsági szervek megyei központja – később, vagy négy tucat alkalommal magam is „látogatója” voltam...). Igen, ezt a miliőt mégiscsak én ismerem a legtisztességesebben; az emlékek világa, a megőrzött családi levelezések, na meg persze, az újságkollekciók – bizony, mind haragosabban követelik nemcsak Novák doktor úr Golgota-járásának megörökítését (a „Summa cum laudae” főhősét apámról mintáztam meg), de a teljes keresztmetszet megfogalmazását: ama „Nagy Omlás alatti” hiteles krónikát...
S már el is jutottunk világra-csodálkozásom felejthetetlen öt esztendejéhez, a temesvári diákévekhez, a Cseresznyés Gyula vezette „Tháliá”-hoz, Páskándi Géza abszurdoidjaival, a Franyó Zoltán által uralt Ady-körhöz, Anavi Ádámmal, Bárányi Ferenccel, Mandics Györggyel, a kisebbségi „muszáj-Herkulesség” Bega-partján felfedezett örök kihívásával. Igen, ott, az anyanyelvű egyneműség óvó elringatásából kicsöppenve ébredtem rá voltaképp arra, hogy a közösségi összetartás milyen hatalmas megtartó erőt jelent, itt tanultam meg – a diákszínjátszás örömével-küszködésével egyetemben –, Király Pista (bocsánat, Káli Király István szerkesztőségi titkár úr) az élő tanúm reá – azt, hogy a sikereinkért bizony valakinek mindig vállalnia kell a rivaldafényben való állás mellett az ügyelői szerepkört is... Jó iskola volt, mai napig hálás szívvel emlékszem reá...
A legcsodálatosabb azonban mégiscsak az idehaza töltött hetvenes évek voltak. Bizony különös dolgokra volt képes az egy akarattal való egybegyűlés; furcsa tartalékokat, Ismeretlen senki által nem sejtett teléreket bányászhat elő. Igen, abban az időben épp azok a péntek esti nagyváradi Ady-köri hangos együttgondolkodások, az a közösségi egyetakarás volt a legjobb példa arra, hogy miként tudta tucatnyi széplélek öncélú összejövetele alig néhány esztendő leforgása alatt egy közeli fórumként és szellemi műhelyként egyaránt Erdély-szerte számon tartott közösséggé, városának minőségi hangos hetilapjává, anyanyelv-őrző irodalmunk szerves részévé kinőni magát. Hogy néhány ember lelkesedése igenis közvéleményt képes formálni. Hogy az erős akarat magasra – nagyon magasra – tudja lendíteni még, az úgy tűnik, behozhatatlan hátránnyal indulókat is. Akkor bizony a minden heti péntek délutánonkénti megmérettetések kihívásában Ara-Kovács Attila, Gittai István, Kőrössi P. József, Nikolits Árpád, Szilágyi Aladár, illetve Tóth Károly és Zudor János vitaszelleme – a hozzánk igencsak gyakran leránduló kolozsvári és marosvásárhelyi „meta-nyelvet” beszélő „máskéntgondolkozó” eszmetársak jelenlétéről nem is beszélve – igencsak állandó versenyhelyzetbe kényszerítette a magamfajta, humán végzettséggel nem rendelkező „dilettáns” tollforgatót. Nem lehetett nem felkészülve menni azokra a péntek estékre! Nem lehetett hőbörögve mellébeszélni, valahányszor hozzászólásra felnyújtottad a kezed! Az esetleg felolvasásra kerülő „opus”-ok minőségéről nem is beszélve!... Itt minden alkotás a „mindenséghez mérd magad” jelige alatt született meg. Itt minden vitaindító Heideggerre, Lukácsra, Kantra – „legrosszabb” esetben Németh Lászlóra – hivatkozott! „A minőség forradalma” ott zajlott le a szemünk előtt!... (Csoda-e, hogy „Ellenpontok” lett az eredménye!?...) A közösségi elkötelezettséggel szembesülő „szövegek és körülmények” egyformán firtatták itt „a teória esélyeit”, valamint „a dolgok emlékezetét”, a „szülöföldön-világszélen” maradó láz „az elmélet küszöbén” itt döbbent rá, a péntek esti „szavak városában”, hogy ha így haladunk tovább, bizony „valami elkerülhetetlen” hosszú távon gondolkozva.
S innen már csak egy lépés volt a Bölöni Sándor kezdeményezésére 1978-ban újraindult „Irodalmi Kerekasztal” hősies hét évfolyamáig, szellemi pallérozódásunk ezen zsúfolt termekben lemérhető szabad-egyeteméig, amely havonta adott lehetőséget a megmutatkozásra művelődési életünk nem egy kiemelkedő személyisége számára, Balogh Edgártól Egyed Péterig. Költő, közéleti ember, műfordító, szerkesztő, színházigazgató, művészettörténész – immár lexikonokba rögzült szellemiségünk szinte teljes palettája képviseltette magát ezeken a hóvégi rendezvényeken, melyeknek korántsem volt ritka jellemzője a tett ház, zsúfolt karzat. Jó volt látni azt, hogy például Imreh István Bethlen Gáborról szóló előadása előtt bő negyedórával már nem fértek a terembe az emberek, hogy Sütő András nyilvános interjúja alatt a színpad is megtelt az érdeklődőkkel, hogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetének a bemutatóján Várad legnagyobb könyvüzletének teljes készlete – csaknem hatszáz kötet – talált gazdára röpke huszonöt perc leforgása alatt. Hőskorszak volt bizony az, a javából!...
Hogy aztán ’85 tavaszán azt is betiltsák, s egyre inkább atomizálódó világunkban már csak a kézről kézre adott nyomtatott szó, a hátizsákok aljában becsempészett lélekerősítő irodalom maradt. „Elfáradnak a legjobbak, ellankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is”, mondogattuk akkor igen gyakran csomagoló barátaink láttán Ézsaiás parafrazált citátumát, de lidércálmas éjszakáink során bizony mindannyiunk lelkére rátelepedett a kérdés: „és velünk? velünk mi lesz?” A feleletnélküliség mint Nessus-ing égette végig átkínlódott hétköznapjainkat, mint beteg testbe a burjánzó kór, úgy mart bele minden gondolatunkba a kiúttalanság... Ha könyveink nem lettek volna, talán nem is tudtuk volna kibírni...
Hogy aztán egyszerre csak megtörténjék a csoda, megtörjön a lidércnyomás, s egy már nem is remélt karácsonyi virradat visszaadja nekünk azt, amiben már nem is mertünk reménykedni: az utolsó utáni esélyt. A történelem eme fura változása ismét felkínálta számunkra az elképzelhetetlent: az önösszeszedés minden kínlódását és minden gyönyörűségét, a szolgálat idejét és a megmérettetés korát. A lehetőséget, hogy valami keveset tegyél te is azért a közösségért, amelyből vétettél...
Három évvel ama bizonyos „decemberi események” után, eufóriából már réges-rég felébredve, kijózanodva a lelkendező álmodozásokból mára már tudatában vagyunk annak, hogy „a tejjel-mézzel folyó Kánaán” bizony még messze, nagyon messze van. Tisztában vagyunk azzal, hogy a história szeszélye, meglehet, még nem egy csapdát, jónéhány buktatót tartogat számunkra is. Mégis, hiszem és vallom, hogy az úton menni kell, hogy a feladatot, amely nemzedékünkre méretett, vállalni kell.
Csak esténként, amikor haza vetődöm, ne vakítana olyan szemrehányóan az az íróasztalomon várakozó fehér papír...
VARGA GÁBOR
 

VARGA GÁBOR