Vida Gábor
***
(ajánlás)
ha jól meggondolom, mi sohasem találkoztunk, mert az együtt töltött vidám vagy borongós napokon mindig történt valami, te általában megpróbáltál olyan lenni, mint a többiek (pedig nincs átlagember), én meg azt bizonygattam, hogy nem vagyok olyan, mint a többi, vagy megpróbáltál olyan lenni, mint én, én pedig olyan, mint te, el lehet ezt ragozni, de rá kell jönnöm, hogy már nem lehetek az, aki lenni szeretnék, s tudom, hogy találkoztunk vagy találkozni fogunk vidám, borongós napokon, amikor közbejön valami
(értekezés)
szeretnék elmesélni neked egy történetet összefüggéstelen, vélt vagy viselt dolgaimról, egy történetet, ami csupán egy hangulat, egy önálló, dimenziótlan érzés, ami kikerülhetetlenül megteremti saját kötöttségeit; helyet, időt, embereket és azt a jóleső, mégis kínzó kényszert, hogy el kell mondani, tovább kell adni vagy csak túladni rajta
neked mesélem, akit most válogatott szép szavakkal elképzelek, hogy legyen kinek mesélni, és miközben mesélek, elképzellek
ez vagy te: szüntelenül azt hiszed, hogy valaki megálmodott, és elég visszaevezni az álmokon, magadba szállni, hogy megtudd, ki is vagy, és ki az, aki mindezt álmodja, közben reméled, hogy te találtad ki saját magadat, de nem mered elhinni
hát ez vagy, most bebizonyíthatnám, hogy létezel, logikus, következetes érveléssel, de járatlan vagyok a szillogisztikában, azaz türelmetlen, nem is várnád meg az érvelés végét, vagy ha igen, nemtetszésedet palástolandó, minden gondolatnak kitalálnád az ellenkezőjét, szép kis veszekedés támadna, ám veled nem akarok veszekedni, látod, ilyen vagy, de ha mégis csendben végighallgatnád léted bizonyítását, az utolsó, kimondhatatlan szó helyett csak elmosolyodnál, és nem hinnél az egészben, ám az a szó, ami túl van a logikán, és minden bizonnyal léted kulcsa, fanyar mosolyodba költözik, már együtt tudjuk; minden bizonyítás fölösleges, csak az az egyetlen szó: egyszer nevetni szüless meg, én nem tudom ezt egy szóban elmondani, de azt hiszem, érted, olyan a mosolyod, mert ha nem is látszanak még, tudom, hol lesznek a ráncaid, és a mosolyt ott mindig megtalálom, közöttük, mögöttük, mert ilyen vagy
te vagy az a szó, s ha már itt tartunk, kegyetlen leszek, először, s most mondjam, hogy utoljára?
olyan vagy, mint Véel, aki egy reggel valami miatt hirtelen nem tudja eldönteni, hogy ő az Isten vagy a Sátán, ne is akard ezt a helyzetet most elképzelni, keep smiling, és ebben a mondjuk, Dosztojevszkij-lenyomatú pillanatban öngyilkos szeretne lenni, de nem lesz, mert ha Isten vagy Sátán, akkor nem lehet öngyilkos, ha mégis, akkor csak ember, és így nem éri meg, Véel egy kicsit elkomorodik, mint egy függőben maradt sakkjátszma fölött, aztán lázas sietséggel papírt vesz elő, hogy megírja egyik szenzációs ötletét (ez az ő kifejezése), mert ha Isten öngyilkos lesz, akkor elkezdődhet a világ, de melyik világ? itt megakad, rájön, hogy ezt már sokan megírták, lehet, hogy mindenki csak ezt a történetet akarja megírni, de hiányzik hozzá egy szó, ami olyan, mint a mosolyod, amiről én csak annyit tudok mondani, hogy: egyszer nevetni szüless meg
Véel nem találja a szót, és ez nagyon lehangolja, jobban, mint a szitáló októberi eső vagy a fehér és fekete bábuk az erdőszélen
– megint háború lesz – biccent az ablak felé lemondóan, később átjön a szobámba, és elmeséli az ötletét, mosolyodat az arcunkon felejtjük, s délután elindulunk a szürkületben, valahova, mondjuk egy kóláért, egy utolsó kóláért
– ez jó – mondod, mert az utolsó kólának mindig sajátos íze van, ahogy az a mozdulat is egyedi, amivel arcod majdani ráncait mutatom, parányi bűntudat a szívemben, hogy ha másként simítanám az arcodat, talán sose ráncosodna meg, talán
– hát engem jól kitaláltál – mondod olyan hangsúllyal, mintha csak a fekete lében fölfelé bukdácsoló buborékról jutna eszedbe – jól kitaláltál, most megisszuk a kólát, elszívjuk a csikkeket, pénz már nincs, bebújunk a hálózsákba, kezdődhet a háború, hát megérte?
mikor kezdtelek elképzelni, én már tudtam, hogy sikerülni fog, ígértem egy hangulatot, de félek, hogy ez a hangulat nem az, tulajdonképpen akkor kellett volna elképzelnem téged, amikor az a hangulat volt, de azt hittem, hogy megússzuk, és örökre elképzelhetetlen maradsz, de hamisan mosolyogtam, és nem tudtam lefordítani azt a verset, amit én szerettem volna megírni, persze magyarul, hat átköltöttem az utolsó sorát, és ez a sor, ami voltaképpen egy szó, de csak ha nem írták volna meg helyettem, s mikor kimondom, hogy egyszer nevetni szüless meg, mindjárt meg is szerettelek, és már szinte nem is kellett téged elképzelni, ez jó, de most adósod vagyok egy hangulattal
valamikor azt hittem, hogy ha régi, máskori hangulatokat akarok érzékeltetni, gondolkoztál már azon, hogy mi a hangulat? mindegy, tehát azt hittem, hogy csak az idősíkokat kell egy kicsit eltologatni, de rájöttem, hogy ez nem így van
egy rossz minőségű, töredezett hangfelvételről Véel hangját hallom: – ismered Dalinak ezeket az elnyűtt óráit, ismered a képet, ugye? bántóan utal arra, hogy milyen sebezhetőek vagyunk, és ezt az időt is csak mi találtuk ki
és azon a szalagon Véel hangja kicsit hideglelős, mimikátlan, gesztusok, háttérzöngék nélküli, reszelős, száraz, pedig ez csak egy odavetett ötlet, hanyagul kibökött gondolat, amitől nyilvánvalóvá lesz, hogy a jó órás nemcsak a rugók, fogaskerekek, mutató szövevényéhez ért, hanem az időhöz, ami lehet, hogy van, és lehet, hogy nincs, de ha van, akkor nem lehet eltologatni a síkjait, ha meg nincs...
de most nem erről van szó, végül is tartozom neked egy hangulattal, ami odalett, és lehet, hogy már soha többé nem találom meg, azaz egy megoldás még van, ha te leszel az a hangulat, ha úgy képzellek el, hogy te legyél... igen, ez jó ötletnek tűnik, de abban a pillanatban megszólalsz
– figyelj! nem kényelmetlen ez a bújócska, ha nem mondogatod állandóan, hogy képzeld el, már nem is tudsz semmit elképzelni?
– nem értem
– egyszer elképzeltél, többé nem tudsz elfelejteni, miért kell állandóan mondogatni, hogy ezt képzelem meg azt képzelem?
– először is csak, másodszor mert te Fiktívke vagy, én találtalak ki, és ne szólj bele a dolgokba
– ha nem szólhatok bele, akkor nem is vagyok, elmegyek
– ha nem vagy, nem tudsz elmenni
– elmegyek és megöregszem, a ráncaimat tudod, én leszek minden elfelejtett ötleted, s Totelész téged kegyeibe fogad
azt hiszem, ez a fenyegetés hatott rám, Fiktívke nem ment el, és azóta is beleszól a dolgaimba, hogy ki az a Totelész? egy órásmester, aki nagyon jól elboldogul a rugók, fogaskerekek labirintusával, sőt, azt is tudja hogy a bambusz napórától a kvarcbigyuszig hogyan fejlődött a mesterség, de vajmi keveset tud az időről, mert arra a kérdésre, hogy van-e, azt mondja, hogy van, vagy azt, hogy nincs, pedig az egyetlen válasz: ilyen kérdés nincs is, mikor egyszer erről szó volt, Totelész pontosan megmondta, hogy ezt melyik könyvben olvastam, és igaza van, de az időről még mindig nem tudunk semmit, mert ha Dali elnyűtt óráit nézem, Véel megszólal, hogy ezt az időt, lehet, csak mi találtuk ki, ennyire sebezhetőek vagyunk, látod, téged is csak ezért kellett kitalálni, vagy azért, mert egyszerűen megszerettelek, és el akartam mesélni neked egy történetet, de zagyvaság lett belőle, a hangulathoz sem jutottam közelebb, ám az a mosoly majdani ráncaid fölött, azt már nem tudom elfelejteni, együtt fogunk megöregedni, és nem vesszük észre, Fiktívke pedig ne zavarjon, valójában nem szól bele a dolgaimba, tapintatosan mindig azzá válik, amiről éppen szó van, azaz még utoljára fejtörést okoz, amikor sanda, formátlan, gyanús mosolyával megszólal:
– szépen kimagyaráztad magad, de ki vagyok én?
– állandó státuszt akarsz?
– most elárultad magad, mert ha mindig az vagyok, amiről szó van, nem kell állandó státusz, de ebben te sem vagy egészen biztos – mondta, majd izgatottan, kissé szemrehányóan hozzáfűzte –, nekem nem mondtad, hogy ez hazárdjáték
– hm, nos, bon, mi szeretnél lenni?
– te találtál ki engem...
– ugyan már, csak Totelész hiszi, hogy mindig arról beszélek, amiről akarok
– homályos vagy
– igen? tudd meg, hogy te meséled magadat nekem, de a kívülálló csak azt tudja, hogy én szövegelek neki, érted?
– jó, akkor egy magas, vékony, fekete hajú, kék vagy zöld szemű lány szeretnék lenni, aki úgy elegáns, hogy nem tanulta sehol...
– ne! mindenki azt fogja kérdezni, hogy ki ez a nő, és burkolt szerelmi vallomásokat, célzásokat ért meg belőle
– akkor lehetek szőke és barna szemű, de az eleganciából nem engedek, különben az egész buli alatt Párizsban leszek
ennyiben maradtunk, mert mindig olyan vagy, amilyennek elképzellek, én meg olyannak képzellek el, amilyen vagy, és egy ködös pályaudvari reggelen, amikor Véellel kikísérünk a párizsi vonathoz, végképp leszokunk arról, hogy logikai csapdákat sejtsünk gyerekes játékainkban, Totelészt meg nem háborgatjuk többet, ki tehet arról, hogy ennek a bukdácsoló történetnek mondatokban kell léteznie, ahhoz, hogy tied is lehessen, és van, aki a szavaknak csak a jelentését, etimológiáját tudja, és van, aki színüket, ízüket, tapintásukat, nem azt nem tudja, hogy azt csak érezni lehet, s ha érzek vala mit, azaz van bennem egy érzés, akkor Van Gogh öreg cipőiről az jut eszembe, hogy az én hegymászó bakancsomnak is lelke van
ez olyan, hogy amikor messziről megérzek valamit abból a hangulatból, mindig ilyen furcsa dolgokat művelek, mert állandóan az az érzésem, hogy most le kell ülni, és elmesélni, megírni, megfilmesíteni, s van még pár ehhez hasonló dolog, pedig nem is kellene csinálni semmit, csak beülni egy kocsmába, s hallgatni a zenét, vagy ülni egy kopár hegycsúcson, az esőben, és kész, de soha senki, semmi nincs a helyén, lehet, hogy ez a mesélési hajlam csak egy elvetélt kísérlet arra, hogy legalább egyetlen dolog a helyére kerüljön azáltal, hogy miután vége lesz ennek a szószaporításnak, szavak nélkül is tudjuk, hogy most nekivágunk ennek a hágónak, és lehet, hogy megfagyunk a tavaszi hóviharban, mert a hó már térdig ér, és az a jó öreg szél tombol, amelyről a hegyen túli emberek azt tartják, hogy évente kétszer fúj, áprilistól októberig balról jobbra, októbertől áprilisig meg jobbról balra, valójában mindig keletről fúj, de ebben a felhőbe, havazásba dermedt hegyszorosban most minden elképzelhetetlen irányból, alulról, felülről, kanyarogva, ha egy kicsit önzőbb lennék, azt mondanám, hogy a szél egyetlen célja, hogy minket betemessen a hó, de ez túlzás, mert csak az első harminc kilométer nehéz, utána már könnyebb menni, mint megállni, a hegyi faluban rágyújtunk egy tüdőszomorító Gitane-ra, mert ezt az utat megnyertük, hamarosan kitisztul az idő, és egy behavazott oldalból megpillantjuk a kék eget, amely alatt az az ország van, ahova igyekszünk
egy ország, amely akkor az enyém, ha nem tartozom sehova, mert ez az ország annyiban különbözik a többitől, hogy kellene valami közöm legyen hozzá, de nincs, mert nekem például nem tanítottak történelmet az iskolában, vagyis hamis történelmet tanítottak, tehát nem tanítottak semmit, és ettől néha belém nyilall a rémület, hogy mennyit ér az a történelem, amit nem a nagyapámtól tanulok, ez persze másként történelem, mint amiről könyveket írnak, és csak néhány gondolat, amit még ő is a nagyapjától hallott, aztán dolgozott és korhelykedett valamivel többet, őszintébben, mint én, végül meghalt, és rámhagyott néhány gondolatot, amit semmibe se veszek, pedig csak a szívemre kellene hallgatnom, és már nem kételkednék abban, hogy a nagyapámnak igaza van, és egy ország, ahol nem emlékeznek a nagyapák igazára, az már nem is létezik, azzal csak hitegetjük egymást, de nem hiszünk benne, ha beismerem, hogy semmi közöm ehhez az országhoz, akkor az vagyok, amit a haragosaim mondanak, hazátlan, és ha egy pillanatra átélem ezt az érzést, a sehová sem tartozás lebegtető iszonyatát, a felhők résein keresztül megjelenik egy hely ahol nagyapámnak igaza van
ennek az országnak hamisan cseng a neve, ezért nem mondom el neked, mert csak egy név, és lehet, hogy húsz év múlva egy New York-i vagy vlagyivosztoki csapszékben részeg tengerészek, rozmárok és üres kriglik között olyan áhítattal tudom kiejteni, amilyet ötven éve keresnek az emberek, de nem találják, New Yorkban talán megvan, de a név, a szó már soha nem jelenti azt, amit jelentenie kellene... szeretném azt hinni, hogy ha elmegyek New Yorkba, helyettem egy akkora űr marad, amilyet én érzek majd az Óceán fölött négy pohár vodka után, közben nagyapámat látom a rádió gombját csavargatni, de egy repülő szaggatott motorzúgásán kívül nem hall semmit, ettől nagyon ideges lesz, rácsap a rádióra, egyet káromkodik, és azt mondja:
– ezeket a népeket a büdös életben nem békíti össze senki
ezt évek múlva elmesélem Totelésznek, aki rámnéz, mert nem tudja eldönteni, hogy hülye vagyok, esetleg beálltam újfasisztának, és jóindulatúan, mint ahogy a megrögzött bűnözőhöz vagy a kutyához közeledik az ember, megkérdezi:
– te mit javasolsz?
nem szoktam az embereket szemberöhögni, most is leküzdöm azt a kibírhatatlan érzést, ami egyfajta kétségbeesés, mert a nagyon okos embernek általában csak a legegyszerűbb dolgot nem tudom érthetővé tenni, nincs is mit magyarázni rajta, megint eszembe jut egy aranyköpés: „ha az ember turista, akkor ne játssza meg magát”, már csak a javaslataim hiányzanak, egy üveg vodka, Charles Bronson coltja és a rádió, hogy:
– most lőjj, most lőjj, góóóól!!!
hát ilyen ez az ország, mintha egy emberek által alkotott isten árnyéka lenne, egy árnyék, amiről az éteri magaslatokban nem akarnak tudni, s mivel a rokon dolgok is vonzzák egymást, minden, ami sötét, itt ver tanyát, mert ez az isten nem rosszabb, mint azok, akik megalkották, de nem is jobb, amit letagadni illik, azt le is tagadja, így neveli öntudatlanul maga mögött azt a sötétséget, ami vesztét okozza egyszer a varázsló mesélte, hogy valamikor a hozzá jövő emberek a félelem és a gyűlölet vegyes érzésével lesték érthetetlen szavait, amikkel megpróbálta tisztázni magát, hogy a békét, az esőt, az egészséget ne tőle várják, mert van valahol egy isten, akiben már ő is csak jobb napokon hisz, de ez nem változtat a dolgon, menjenek és keressék meg, de ők csak azt értették, hogy egyszer eső is lesz, a betegek meggyógyulnak vagy meghalnak, a háborúk újrakezdődnek, tehát véget is érnek egyszer, de a jövendölések pontatlanok voltak, a varázsló rendszertelen, az emberekben megfogyatkozott a félelem és a gyűlölet, tehát a szeretet is, egy idő után már nem keresték fel a varázslót, mikor sokáig volt már egyedül, kezdte azt hinni, hogy az emberek megtalálták istent, azért nem jönnek hozzá, melegség öntötte el a szívét, és ő is útrakelt, úgy tudta: Istenhez
– aztán rájöttem, hogy ez nem az az isten, akit érdemes lenne megkeresni, hát pusztítsa el magát, hogy elkezdődhessen valami
ez ugyanaz a gondolat, ami lehangolja Véelt, mikor észreveszi a fehér és fekete bábuk sorakozóját, közben pedig tudja, hogy egyetlen szó kellene még ehhez a történethez, amit eddig mindenki tökéletlenül tudott csak megírni
van valami nyugtalanító abban, amikor két vagy több embernek ugyanaz jut az eszébe, mert azt jelenti, hogy bárhol bárkinek eszébe juthat, és valójában csak az a kimondhatatlan, ismeretlen szó kapcsolja össze őket, amelyikre még mindig nem tudjuk rábízni magunkat, de az a szó nem véletlenül kimondhatatlan, ott van a mosolyodban, a varázsló hunyorgató szemében, amikor nekivágunk a viharban úszó hegyeknek, Véel utolsó kóláiban, de leginkább abban a bágyadt lebegésben, ami az utazó sajátja, aki mindenütt otthon van, tehát sehol sincs otthon, mert minden tovadöcögő vonat, sáros teherautó, zörgő szekér menthetetlenül elviszi azt, ami az otthonból megmaradt, az időszakos megérkezés jutalmát, a fáradtságot, a többi pedig: a kiégett, gödrös aszfalt, pályaudvarok hajnali moraja, ázott falvak düledező házai, a hegyekből lekúszó pára a tovaszálló madarak magukba szívják ezt az érzést, ami a sehova sem tartozás idővel egyre kínosabb szabadsága
(egyszer emberek közé viszlek)
megint egy közös ötlet, bár közös ötletek nincsenek, mert valaki egyszer tetszik-nemtetszik alapon kimondja, hogy film, vagy nem is, mert az a lány, akire most gondolok, valami jelentéktelen perlekedés során tizenéves önérzettel sziszegi:
– hagyj engem, színésznő vagyok! – egyet még grimaszol, majd tágra nyitott szemmel elbámul valahova, egy lényegtelen irányba, lényegtelen, mert abból a pillantásból semmit nem lehet kiolvasni, csak azt, hogy vagyok, és olyan, mint egy hepehupás vályogfalra ragasztott fénykép valahol a sarokban, még nem árnyékban, de a térből már kicsúszva
– mit látsz? – kérdezem, és a többiek lopva, homályos, alig érzékelhető fejmozdulattal bámulnak el abba a semmilyen irányba, valaki halkan füttyent, és a lány szeme elé kapja a kezét
– oltsátok már el azt a reflektort! – könyörög
mikor eloltjuk, egy sávnyi sötétség marad a szobában, egy hiányzó fénykéve, s valami jeges borzongás szivárog be a tépett csipkefüggönyön, mindenki hallgat, van ebben valami ijesztő, mint amikor szövegelés közben jövök rá, hogy megint rólam van szó, meg talán rólunk, megint minden ugyanaz, hisz ott voltál, megbeszéltük, s mégis újra...
– ti még mindig azt hiszitek?
– talán – mondanám ilyenkor, hogy kiegészítsem a történetet, talán még mindig vagy már mindig, de nem tudom folytatni, mert a még és a már között van valami, amiről sokat lehet beszélgetni, de nekem egy énekesnő jut eszembe, egy énekesnő, aki soha egyetlen dalt sem énekel végig, és ha mondjuk, New Yorkban élne, egy jófülű menedzser lekenne neki két hatalmas pofont, és bevinné a stúdióba, ahol felvesznek egy lemezt, amire ma már nem emlékszik senki, de találó rá az a megállapítás, hogy ha még mindig ezt hallgatod, akkor nosztalgiázol, de ha már mindig, akkor teljesen bediliztél
és ebben a valami és valami között egyre mélyülő szakadékban mindannyiunk számára világos lesz, hogy kellene rólunk csinálni egy filmet, mert mindez, amire a legjobb metafora, hogy nem csinálunk semmit, már csak filmben elmesélhető, az egészben az a pláne, hogy az egyik részeg hajnalt összekössük a másikkal
– milyen egy részeg hajnal? – kérdezi valaki
– olyan, mint amikor egy bulinak a legelején tudod már a végét egy éjszakába nyúló beszélgetés folyamán, amikor egy nagy asztal körül üldögélünk, és ki-ki saját jelmezében elmondja hogy mit kellene belevenni a filmbe, és mi lenne az a visszatérő motívum vagy szimbolikus értékű dolog, ami azt a nyolc ember által meghatározott ide-oda sodródó lényt igazán kifejezné, és lehetőségként szóba kerül egy részeg hajnal, céltalanul száguldozó vonatok, erkélyen lógó zokni, akkor valaki azt mondja, hogy ez az asztal, ezzel a társasággal, amint körzőkkel, logarlécekkel és ráloccsintott pohár vodkákkal tervezgeti a filmet vagyis az új világot... és ez az a film, amiről lehet majd írni egy jó regényt, amiből kiderülne, hogy ezek az emberek nem is ismerték egymást, és sohasem találkoztak
és Véel foszladozó hangját – mert ilyen ötletei csak neki vannak – mintegy megszűri a zene, azaz a két hang ellenpontozza egymást, és ez egy nekem címzett felszólítás, hogy írjam meg azt a regényt, ami arról szól, hogy az élet absztrakt, és ezáltal kegyetlen törvényei ebben a pár emberben szétzúzták az álomvilágot, a hitet, a szeretetet és mindazt, amit ezek a szavak nem jelentenek annak, aki önmagát sem veszi komolyan
tervezgetjük a filmet, és egyre bennebb haladunk az éjszakába, az a keresett szimbólum mind megfoghatatlanabb alakzatokat kezd ölteni, mert lehet, hogy mögötte nincs is semmi, pedig mi szeretnénk, hogy ezeket a zilált arcokat, fel-feltörő nevetésünket, élénk vagy elmosódott gesztusainkat jelentse, de hirtelen rájövök, hogy itt az egyetlen valamirevaló szimbólum ez a film, aminek itt a darabjait álmodjuk össze, unalmas, csontig rágott társasjáték, képtelenek vagyunk kikeveredni belőle, mert olyan pocsék, hogy már-már jó, ezt a filmet
pedig soha senki nem fogja elkészíteni, vagy ha igen, az egy egészen más film lesz, amiben a varázsló így imádkozik majd: – a játékainkat hagyd meg nekünk, Uram
először egy történetet ígértem neked, azután egy hangulatot, később meg azt játszottam, hogy valamit megértettem a világból, de ki fog derülni, hogy sem ezt az időt, sem ezt az országot, sem ezeket az embereket nem értem, persze az is lehet, hogy csak valami beteges érzékenység miatt hisszük azt, hogy értünk valamit, holott nincs benne semmi, hát jól kitaláltalak téged
(Történet I.)
Az átszálló pályaudvar aránytalanul nagy, koszos vendéglőjében már az a darabos félhomály uralkodott, ami sötétedéstől hajnalig feloldja a hideg, ragacsos dohányfüstben úszó asztalokat és a pár unatkozó vendég arckifejezését, akik valami messze robogó vonatot várnak, de nem biztos, hogy meg fog érkezni, a kívülről beszűrődő zajok semmi érdekeset nem ígérnek, a helyiség majdnem üres, csak az egyik, átlagosnál is sötétebb sarokban mozgolódik néhány marcona kinézetű vagány, mert egy álmos neoncső fényében, hosszú, fekete hajú lány üldögél gondolataiba merülten, balettiskolás karcsúsága sehogy sem illik a lepusztult környezetbe, egyébként is van valami furcsa a lényében, mert a röhécselő, sugdolózó vagányok, akiket bántóan figyelemre se méltat, már jó ideje tanakodnak, hogy milyen ürüggyel lehetne belekötni, de az a méla biztonság, ahogy egymás után szívja ismeretlen illatú cigarettáit, s közben egy számára kedves dallamot dúdol a szemével, bizonytalanná teszi őket, egyszerre kíváncsivá is, hát bonyolult sorrendben újabb és újabb asztalhoz telepednek át, hogy komolyabb feltűnés nélkül közelebb kerüljenek hozzá, ennek semmi akadálya, mert a vendéglő üres, de a lány még mindig nem akar tudomást venni róluk, már ott ülnek a szomszédos asztalnál, és sokat sejtető mormolással próbálják felkelteni a figyelmét, pedig már rájöttek, hogy hiába, a lány soha nem fogja megadni a várt jelet, amire aztán elkezdődhet az incselkedés, egy ideig noszogatják egymást, végül az egyik, harmincon túli tagbaszakadt, borostás képű férfi odamegy az asztalához bemutatkozni
– Palacsintás Tódor vagyok – és még mondana valamit, de érzi, hogy elhibázta a kezdést, ránéz a többiekre, mély lélegzetet vesz, de ebben a pillanatban a lány fásult, gyenge hangon, anélkül, hogy ránézne, megszólal
– ja, igen? akkor hozz nekem egy palacsintát és egy hűsítőt, elfogyott a pénzem
Tódor talán akkor sem lepődött volna meg jobban, ha a nyakába ugrik és megcsókolja, a többiek csodálkozására gépiesen odamegy a pulthoz, és hamarosan valami formátlan, tányérra borított tésztával és egy üveg sörrel jön vissza, letelepszik a lánnyal szemben, érzi, hogy zavarban van, közben a lány megszagolja a tésztát, elmosolyodik, először és ugyanazon a semmitmondó hangon mondja:
– ez nem palacsinta – majd nagyokat kortyol a sörből, biccent Tódornak, hogy igyon ő is, közben először pillant rá, Tódort ez megnyugtatja, ivás közben a szemével int a többieknek, hogy menjenek el, mikor ez megtörtént, újra próbálkozik:
– hogy hívnak?
– szerinted? – élénkül meg a lány szabályos arca
– Cinka – böki ki
– Cinka, Cinka, jó név, hát így hívnak
– honnan jöttél? – kérdez tovább Tódor
a lány egy kicsit gondolkozik, mintha Tódor arcát fürkészné
– Utrillo utcáiról – és megint olyan értelmetlenül közönyös a tekintete
– Utrillo, az Olaszországban van, ugye?
most egy pillanatra Cinka jön zavarba, sietve javítja ki
– nem, nem, Utrillo egy festő, utcaképek meg ilyesmik, de nem hoznál még egy sört?
Tódor szokatlan fürgeséggel siet a pulthoz, érzi, hogy ez a furcsa lány most azt csinál vele, amit akar – teljesen elittam az eszemet –, gondolja, aztán újabb sör, újabb hallgatás, érzi, hogy ha felviszi a lakására, akkor az azért van, mert a lány álmos és aludni szeretne, elképzeli, hogy milyen arcot vág majd, ha meglátja a lakását, a rendetlenséget, a koszt, szinte kárörvendően gondol arra a pillanatra, mikor majd betessékeli az ajtón, és felkattintja a villanyt, elfelejti, hogy Cinkán nem lehet kifogni, de megint eszébe jut, amikor a lány felkiált örömében
– ez Jim Morrison – és odarohan a rendetlen ágy fölé ragasztott plakáthoz, s úgy nézi, mint a macska a feléje gurított gombolyagot, mielőtt rávetné magát
– szereted? – kérdezi Tódor, olyan jól esik neki
– igen! – halványodik meg Cinka – én meg sem születtem, amikor meghalt, nálad még hippikorszak van? – Tódor először van fölényben, apásan magyarázni kezd
– hippik már nincsenek, csak halottak, remeték, őrültek, alkoholisták, bohócok...
– és palacsinták
Tódor megint úgy érzi magát, mint akit megfenyegetett az óvónéni, de Cinkát már nem érdekli az egész, unottan kotorászik a lemezek, könyvek, üres üvegek halmazában, egy-egy tárgyat hosszasan szemlél, másikat elegáns nemtörődömséggel dob félre, mint aki céltudatosan keres valamit, később előbányász egy sakktáblát, de nem érdekli a játék, s amikor észreveszi, hogy Tódor harmadszor is szándékosan nem ad mattot, idegesen lesöpri a figurákat, feláll az asztal mellől, és az ágyra veti magát
– aludni szeretnék
– aludj, ha tudsz, tetű az nincs, de minden egyéb – kacsint mókásan az ágy felé Tódor
– hagyj már! – fintorog Cinka és arcán az éles grimasz ugyanolyan semmitmondó, mint az a merev tekintet a kocsmában, a fal felé fordul, és mire Tódor eldönti, hogy tényleg alszik-e, vagy csak tetteti magát, Cinka elalszik
– miért kell egy szép lány ennyire hülye legyen? – gondolja (Tódor), hej, ha tíz, nem, tizenöt évvel ezelőtt találkoztunk volna – aztán legyint, eloltja a villanyt, és leheveredik a padlóra
Cinka azt álmodja, hogy többen erősen nézik, és nem tudják, hogy ettől ő fel fog ébredni, pedig már ébren is van, csak nem tud megmozdulni, és nem tudja kinyitni a szemét, de minél kínosabb ez az érzés, annál közelebb van a pillanat, mikor ellenállás nélkül felül az ágyban, ránéz arra a négy melákra, akik legalább tizenöt évvel idősebbek, mint ő, és mohón bámulják
– vetkőzzek le? – kérdezi a tegnapi hangon, és mielőtt bárki válaszolhatna, lerántja magáról vékonyszövésű, gyűrött trikóját, érzi, hogy a tört fényű pillantások körülfolyják egyenletesre barnult, meztelen felsőtestét, s mintegy behatolnak a bőre alá, egészen a szálasra munkált izomrostokig, bántó viszketegség járja át, egy szempár megtalálja a fényes gombot a farmernadrágján, neki oda kell nyúlnia, de mikor a zipzár mögül elővillan valami kékes alsónemű, a vagányok felállnak, s mint a bozóttűztől megszeppent elefántok, halkan kimennek a szobából, csak Tódor marad, hosszan nézik egymást, majd megszólal:
– nagyon magányos lehetsz, marhára tudsz bánni az emberekkel
– félnek ezek az emberek önmaguktól
– és én?
– te? még meg sem csókoltál
Tódor megint úgy érzi magát, mint akit mozgatnak, de már rájött, hogy ezt nem Cinka csinálja, kedves arcot vág, hozzálép, tág mozdulattal átkarolja, és magához emeli, látja még, hogy a lány kicsusszan nadrágjából, úgy fonódik rá, mint egy polip, ám azt is érzi, hogy valami görcs vesz erőt ezen a szenvedélyes, önkívületbe sikló testen, egy görcs, amitől hideg, csúszós, nehéz lesz, gyötrődő beteg macska, és le kell tenni, de gyorsan
Cinkát egy nagyon erős, ideges kéz eltolja a levegőben, meglöki, ő pedig menthetetlenül visszazuhan az ágyra, hogy reccsen belé, Tódor kegyetlen, vigyorgó arcát látja
– na, picim, most felöltözöl, veszed a cókmókodat és elmész, ahova akarsz, többet nem akarlak látni
Cinka gépiesen, egykedvű arccal öltözködik, mint aki tisztában van azzal, hogy mindennek így kell lennie, és ez rendben is van, ha ennyi, hát ennyi, semmi köze ehhez az emberhez, és nem is lesz, hát el innen, minél hamarabb
a pályaudvar, ha lehet, még lepusztultabb, még lehangolóbb, mint volt, hurcolkodó emberek, színes, piszkos ruháikban viháncoló cigányasszonyok, részeg, üvöltöző katonák, fokhagyma, pálinka, motorolaj-bűz mindenütt, Cinkát enyhe undor környékezi, kimegy a peron végére, ahol már nincs senki, belenéz az őszi napba, zsebében megtapogatja azt a kemény valamit, és úgy érzi, hogy hamarosan átlép egy másik világba, egy másik életébe, ahova ezek az emberek már nem tudják követni, és Tódor soha nem fogja megérteni, hogy hova tűnt a sakktábláról az egyik fekete futó
a vonat kilódul a döcögésből, neki a lepusztult, szikkadt tájnak, a csupasz dombok között alagutak és szárazhidakon keresztül olyan szeszélyes utat ír le, mintha legalábbis a svájci Alpok között futna, Cinka egy ideig az unalmas tájat bámulja, az lassan lefejti róla a gátlásokat, az önfegyelmet, és valami hisztérikus zokogásba rántja, ami olyan keserűségről, bánatról tanúskodik, amit jószerével meg sem élhet, de a remegő ajkak között felcsukló zokogás, a szabályos arcot barázdáló könnyek most mégis előhozzák abból a kiismerhetetlen űrből, ami az ember mögött marad, ha végérvényesen elmegy valahonnan
a fülke másik utasa, egy szigorú arcú, idős hölgy riadtan szemléli a hisztériarohamot, majd hirtelen mozdulattal felkapja féltve őrzött retiküljét, és kimegy a folyosóra, még az ajtót sem meri behúzni maga után, Cinka mintha vízfolyáson keresztül látná, idővel helyrejön, feleszmél, hogy csak magának játszik, erőt vesz a síráson, duzzadt arcát megpillantja a tükörben, rágyújt, hogy lássa, reszket-e a keze, nem reszket, de a kalauz megtorpan az ajtóban, sem a jegyet nem kéri, sem a dohányzás miatt nem szól, továbbmegy, és a következő fülkében kétszeres hangerővel reccsen az utasokra
– miért kell ezeknek beleavatkozni az életembe, miért kell azt játszani, hogy észrevettek, hogy különleges vagyok? – gondolja, és ugyanazt a bosszúságot érzi, mint jó pár évvel korábban, mikor egy fényképész kirakatába állította azt a róla készült portrét, amin a megtervezetlen kacérság, saját szépségének homályos tudata a legtöbb arra járó figyelmét magára vonta, mint a házsártos kémiatanárnőét, akiről az elemista srácok azt suttogták, hogy ő mérgezte meg Hófehérkét, pedig a rendes családanya-tanárnő csak irigykedett a szép leányarcra, és Cinkának minden órán kiselőadást kellett tartani az oktálsavakról, az osztály pedig tudta, hogy menthetetlenül megbukik kémiából, ám a hír eljutott a fényképészhez is, aki erre bevette a képet, és Cinka tudta, hogy nem a tanárnő avatkozott bele az életébe, hanem a fotós, ezért bosszúból az első részeg hajnalok egyikén csúzlival kilyukasztja a kirakatüveget, aminek az lesz a titkos következménye, hogy nem bukik meg kémiából
és vajon a kémiatanárnőtől vagy a fotóstól mennyiben különbözik a balettiskola tisztelt, szeretett, rettegett és gyűlölt madámja, aki lenézi, megveti, utálja a tanítványait, mert ő már nem lehet olyan fiatal, és hiába próbálja apácaéletre szoktatni őket, a sokórás intenzív gyakorlás csak egyre jobban felébreszti bennük a nőt, ezek a tükrök, a testre simuló, izomszorító melegítők másra se jók, és a madám szomorúan érzi, hogy ezek a lányok előbb-utóbb roskadozó bérházak penészes konyháiban fognak magukra találni a fiatalkori fényképeik között, hiába a Carmina Burana, a Hattyúk tava és a színház fülledt tapsvihara, mert az igazi tánc egy tükör nélküli, homályos próbateremben van, ahol a zene a padló és az izületek összefonódó recsegése, a kimerült zihálás, a koreográfia nélkül mozgó végtagok suhogása, miközben a terem sötét végében megjelenik egy sámán, és izgatott dobjátékával egyetlen vergődő, lassan merevedő mócsinggá változtatja a finom vonalú, karcsú testet, de a madám tudja, hogy ezek a lányok majd az ő korában elcsodálkoznak az orvos szavain, hogy a két fájós lábuk tíz évvel öregebb, mint ők, ezért igazán nem is haragszik rájuk, zsörtölődő, megjátszott szigorúsága, kínzó, precíz igényessége csak rutin, tanári fogás, amivel azt az embert keresi, aki ellenszegül, aki nyolcadszor is kiesik a ritmusból, mert nem érdekli a készülő műsor, sem a Carmen, sem a Rómeó, csak a sámánnak lesz hajlandó igazán táncolni, a madám tudja ezt, és azok a száraz, csípős pofonok, amelyekkel Cinka engedetlenségét, figyelmetlenségét megtorolja, a felismert riválisnak szólnak, aki megsejtett valamit az igazi táncról, és megteheti azt, amit a madám már soha, Cinka tudja, hogy irigykedik rá, mióta abban az éjszakai mulatóban találkoztak, ahol Cinka tekintete elárulta, hogy a tánc másik értelmét is ismeri, a szerelmet
egy homályos délután, amikor a próbateremben egyedül maradnak a lányok, és a madám tudja, hogy nem pihennek, hanem sokkal nagyobb erőbedobással táncolnak valami tiltott zenére, és ő hagyja, hadd fárasszák magukat, mert az jót tesz, hisz az unalomig gyakorolt mozdulatokba a szenvedés, a gyűlölet, a félelem tud csak életet lehelni, valami rémült sikoltás, jajgató, kétségbeesett sírás üti meg a fülét, érzi, hogy ez Cinka, és mikor egy perc múlva rápillant a térdére, tudja, hogy ilyen táncmozdulat nincs, ha lovakkal tépik szét az embert, ezek az inak szakadnak el utoljára, villan át a gondolat rajta
– a sámán – suttogja maga elé, majd az elszirénázó mentő mögötti csendben, miután hazakergette a lányokat, bevonul az öltözőbe, hogy igyon valamit, és kisírja magát
Cinka puha kórházi ágyon fekszik, lába vastagon bepólyálva lüktet, a másik szobából egy ingerült orvos hangját hallja: – asszonyom, ilyen sérülést csak olyan focista lábán láttam, akit meccs végén szándékosan térden rúgnak, nem tudom, mit csinált ez a lány...
később a madám szúrós tekintete és szigorú hangja:
– meséld el szépen, mi történt veled
– tegnap fociztunk – sóhajtja bele magát Cinka –, és megrúgtak, a próbán meg csináltam egy spárgát
– igen, ez az egyik változat – mondja a madám hirtelen meglágyuló, nagymamás arckifejezéssel, miközben könnycsepphez hasonló valami homályosítja el a szemét, és ezáltal mindent lát –, a másik szerint az éjjel ittál három konyakot, öt kávét s még ki tudja, mi mindent, és amikor kimentem, feltettétek a Bolerót
és Cinka ebben a pillanatban nagyon megszereti ezt a nőt, aki már nem a rettegve, utálva tisztelt-szeretett madám, hanem egy bölcs öregasszony, aki mindent tud róla, a táncról, az életről, aki megpróbált beleavatkozni a sorsába, de nem sikerült neki
– vajon, ki lesz a következő? – gondolja Cinka, mikor lekászálódik a vonatról, és végigsétál annak a városnak a főterén, amelyik olyan, mintha az építészek összebeszéltek volna, hogy Utrillo képeiről másolják a házakat, templomokat, utcarészeket, de nem igazán sikerült a dolog, mert a festő akkor még nem élt, vagy ha igen, az építészek eleve úgy képzelték el a várost, hogy akár Utrillo is megfesthesse, tehát minden vagy sivárabb, vagy giccsesebb lett a kelleténél, de néha, mikor egy seregnyi ismeretlen körülmény összevág, tényleg olyan hangulatú, mint azok a képek: a színek, a fények, az évszakok illata, a folyó mind onnan került ide, és csak a beavatottak tudták, hogy egy megszűnt bohém társaság álmodja ilyennek az egészet, mert azok az emberek képtelenek voltak kigyógyulni abból az állapotból, amikor az élet egy film, amit róluk forgatnak, és meg mernek esküdni, hogy bár nem is ismerték egymást, és sohasem találkoztak, a második pohár vodka után már mindig szeretni fogják egymást csütörtöktől csütörtökig, a Párizs és Kolozsvár között feszülő ösvényen, ahol most Cinka sétál unottan, de kíváncsian, hogy melyik az a ház, amit egyszer megálmodott, ahonnan esténként elindulhatunk kólát venni, ahova most be fog lépni, és a nagy üres szalonban a zsalugáter résein beszűrődő alkonyati napfény vöröses csíkokat mázol a vastagon leülepedett porba, távolról egy ismeretlen énekesnő Piaf-dalokat dúdol, Cinka áll a nyitott ajtóban, lassan, egyre gyorsuló ütemben táncmozdulatokba ringatja magát, körös-körül megszólalnak a dobok, de nem tudja ájultra pörögni magát, mert egyszer combtájékon valami erős reccsenést érez, a hirtelen támadt csendben leroskad, mint egy rongybaba, rémülten kap a lábához, és megérzi, hogy kifeslett nadrágja megadta magát, erre kirobban belőle a mindent elsöprő, eszelős nevetés
a sarokban egy fekete futó nyugodtan szemléli hosszúra nyúlt árnyékát
(Történet II.)
– Állj! – szólalt meg egy hang mögöttem az éjszakában, olyan ember hangja, aki nagyon sok időt töltött kibiztosított fegyvere társaságában, nem fél, és nem ijed meg semmitől, tudatában van időleges szabadságának, és az ebből fakadó biztonsággal őrzi a rábízott határszakaszt, kezében nem reszket a Kalasnyikov, mert a határsértőket lelőni vagy elfogni ugyanolyan munka, mint a többi, hátamban ott éreztem a géppisztoly sötét, fenyegető torkolatát, mint egy kíváncsi, de buta, vaksi szemet, és először az jutott eszembe, hogy mióta ezt a fegyvert megtervezték, minden háborúban legalább az egyik fél ilyennel lövöldözik, és ez a máshova tartozó gondolat, a maga abszurditásával kirántott a pillanat révületéből, már sehogy sem tudtam szembesülni a helyzet komoly voltával, mert ezek a bakák valószínűleg félholtra vernek, aztán átadnak, mindegy kinek, disszidens vagyok, de ezek a félelmek messze voltak tőlem, azon gondolkoztam, hogy egy más rendszerű, más űrméretű fegyver is ugyanazt a hatást tenné-e rám, ugyanúgy érezném-e, hogy minden nek vége, semmilyen trükk, szövegelés nem segít, és arra a ravaszon nyugvó ujjra én már nem tudok hatni
a katona egy ideig várt, hadd jöjjek rá magamtól, hogy itt semmi nem múlik rajtam, múljon el az első ijedelem, így kezelhetőbb vagyok, szól, hogy forduljak meg, nem látom az arcát, különben is a fegyvert tartó ember arca mindig más, sajátosan torz, hamis fényű, tekintete ferde, mert csak a célgömb ad neki értelmet
ahogy ott állunk a ködfoszlányos éjszakában, a sötétségbe dermedő mezők közepén, valahogy nem haragszom erre a bakára, aki el is engedhetett volna maga mellett, mert tudja, hogy visszafelé jövök a határtól, senki nem tudná meg, hogy itt jártam, és valakit átkísértem, tehát megnyertem a játszmát, de ez a baka nem filozofikus alkat, aligha érdekli, ki honnan jön, hova megy, ez tiltott terület, én ellenség vagyok, ha jól viselkedem, nem a személyes el lensége, hanem az országé, amit védelmeznie kell, ráadásul most kap értem egy hét szabadságot, hiába is alkudoznék vele, ez megnyugtató, már nem is kell csinálni semmit, ezentúl csak történnek a dolgok velem
Útközben az őrszoba felé, a géppisztoly már nem mered olyan szigorúan a hátamba, talán, mert a katona lazán tartja, készen arra, hogy oda tüzeljen, amerre elfutnék, de nem tart tőlem, egyre közelebb jön, a sötétségben nem is akar szem elől téveszteni, öt lépés, négy, három, már csak kettőre van, és megkísért a gondolat, hogy elvegyem tőle a fegyvert, csak egy jól időzített lépés, meg egy határozott mozdulat, még ha számít is rá, egyre tompul a figyelme, lassulnak a reflexei, mégsem jön a pillanat, amikor már nem tehetek mást, amikor nem én mozdulok, hanem csak megragad valami nálamnál sokkalta nagyobb erő, és nem engedi elhibázni, pontosan érzem, hogy mikor van az a pillanat, mert a katona figyelme és a fegyvercső egyre többször, egyre hosszabb ideig kalandozik el, de az impulzus késik, mintha ez a nagy mező is belenyugodott volna abba, hogy most elkaptak, mert kezdettől nyilvánvaló volt, hogy egyszer elkapnak, hiába ismerek minden bokrot, minden zsombékot, és azt az utat, amit valamikor a pásztorok tapostak az ingoványban, amire már csak a legendák emlékeznek, s amiről én is csak a nagyapámtól hallottam, mert az a jeltelen, nyomtalan út, amin valamikor gulyákat és méneseket hajtottak át a török elől, később kurucok és betyárok menekültek olyan vidékre, ahol még nem ismerik őket, most is megvan, hiába szántották fel a legelőket, csapolták le a mocsarakat, vágták ki az erdőket, az az út valójában a menekülők, a bújdosók zsigereiben, idegvégződéseiben, fohászaiban létezik, hogy csak az találhassa meg, aki rábízza magát
ez a fiú is csak azért foghatott el, mert ugyanúgy otthon van az éjszakában, mint én, és miként félelem, éjszaka is csak egy van, most egyformán fiai vagyunk, hát nem bánthatjuk egymást, de az ő kezében puska van, meg kellene ölnöm, hogy megszabaduljak tőle, de nem tehetem, ez a mi közös éjszakánk, hogy holnap mi lesz, arról egyikünk sem tehet
holnap? holnap Szotyka, akit most átvittem a határon, egy menekülttáborban kuksol, és hasztalanul próbálja feldolgozni ezt az éjszakát, amikor többórás gyaloglás után rámutatok egy kukoricatarlóra, hogy: – az már túl van, egyenesen menj, ne siess, és ne állj meg
– gyere te is – suttogja eszelősen, de én csak elfordulok, és indulok vissza, kalandfilmekből és konferenciák nyilatkozataiból idézhetném, hogy miért nem megyek, de ez mind nem lenne igaz, mert csak attól félek, hogy kiderül, ahhoz a túli országhoz még annyi közöm sincs, mint ahhoz a bakához, aki esetleg keresztüllő, és ez a félelem egész más, mint amit Szotyka érezhetett útközben, neki remegett a szája, szűkült, tágult a szeme, verejtékezett, ezért irigylem, úgy félt, mint az élni akaró, aki egy lapra tesz fel mindent, és el nem tudja képzelni, hogy veszthet, nem hisz, de bízik, a bizalom ára a félelem, de ott, túl, a felszántott, boronált sávon, megszabadul tőle, én meg visszajövök félni
ez a félelem szokott elvinni a határig, hogy megnézzem azt a kukoricást, később tarlót, vagy megmutassam egy rászorulónak, s miközben hallom, hogy lélegzetszaggató rohanásba kezd, nyugodtan indulhassak vissza, mert valami megint sikerült, megint kevesebb lettem egy haverral, aki majd visszajön, ha a helyzet úgy alakul, de a helyzet soha nem alakul úgy, mert valahányszor egy jóbarátot elviszek a határig, a jövőtől búcsúzom, a lesz még jobb érzésétől
– lesz még? – kérdezek vissza egyszer
– lesz
– és mihez kezdjek vele? fátyolosodom, mint ez a ronggyá taposott éjszaka az alacsonyan kúszó fellegeivel, az ide logarlécezett határral és ezzel a közömbös bakával a hátamban, akivel jól megvagyunk, aki holnap elutazik szabadságra, aki nem tehet az egészről
az őrmester morcosan ébredt, mint mindenki hajnali háromkor, ráadásul ügyeletes volt, és remélte, hogy ez az éjszaka minden baj nélkül fog eltelni, tehát az alvással nem szegi meg a szolgálati szabályzatot, de csalódnia kellett, tisztuló fejjel arra gondolt, hogy ha valami komoly dolog történt, és kiderül, hogy aludt, lefokozzák, de legalábbis áthelyezik, rápillantott a szolgálattevő katonára, aki felébresztette, s kérdezés nélkül próbálta kitalálni, hogy riadó van-e, de a törzsépület csendje megnyugtatta
– na, mi van? – horkant nagyot, miután becsatolta vállszíját, és kezét végighúzta borostásodó arcán
az őrmester pisztolytáskájára csapott, s hirtelen erélyes mozdulattal talpra ugrott, kézfejével megigazította borzas bajuszát, hunyorogva belenézett a sápadt villanyégő fényébe, hogy végleg felébredjen, elmosolyodott, magában pedig valami elégedettségfélét érzett – ugye, hogy egy senkiházi szökevényért nem kell riadót fújni –, gondolta, és intett, hogy hozzák be
hallotta, hogy kint valaki biztosít egy fegyvert, majd nem túl élethű durvasággal betuszkol egy hosszú, vékony arcú fiút, aki hunyorogva néz széjjel, arca megviselt, közönyös, mint aki belefáradt az izgalmakba, de az őrmester azt is észrevette, hogy az őt fürkésző kék szempár valahogy nem illik az alkalomhoz, mintha nagyon erős fényhez lenne szokva, és azelőtt látna minden mozdulatot, hogy megtörténne, zavarta ez a pillantás, ami arról tanúskodott, hogy ez a fiú nem tőle fél, odalépett hozzá, hanyag mozdulattal erősen pofon ütötte, mielőtt nekiesett volna a fal melletti vasszekrénynek, alsókarját alig láthatóan, jellegzetesen megmozdította, a szekrény nagyot döndült, az őrmester elégedettebben, de ugyanazt a pillantást érezte magán, és már tudta, hogy mi az
– boxoltál? – kérdezte a feltápászkodótól
– nagyon régen
és az őrmester már nem haragszik erre az emberre, aki úgy néz rá, mintha gong után érné az ütés, amit nem pontoznak, tehát fölösleges, megütné még, de csak lenyomja egy székre, s szembeül vele
– hogy hívnak? – förmed rá, mert eszébe jut, hogy miatta ébresztették  fel
– Szombath Ká... – válaszolna, de az őrmester közbevág, mint akit nem érdekel a név
– mit keresel te itt?
– átvittem egy havert! – mondja a fiú, és arrafelé int a fejével, amerre a határ van, hogy az őrmester elhiggye, és elhiszi, mert úgy rándul össze, mint akit darázs csípett, felugrik, ideges, reszketeg mozdulatokkal rágyújt, és járkálni kezd, mikor valamelyest lehiggad, halkan, tagoltan megszólal:
– idefigyelj, te szarházi, ezt a határt én őrzöm, és itt élve senki nem megy át, ne felejtsd el, különben kaphatsz egy golyót a szemed közé – az utolsó szavaknál már suttog, egészen közel hajol Szombath K.-hoz, és mikor látja, hogy az megértette, nagyot szusszan
– maradtak nyomok? – kérdezi, de ezt már szakmai hangon
– hideg van kint, fagy – válaszol a Szombath, erre az őrmester megnyugszik, odalép a vasszekrényhez, elhúzza a döndülő ajtót, és az olajosan csillogó puskák mögül elővesz egy üveget, megszagolja, egyet kortyol, majd odanyújtja Szombathnak
– igyál!
bekiáltja a szolgálattevő bakát, ráparancsol, hogy állítsa fel a sakkfigurákat, igyon és tűnjön el, csak ezután kérdezi Szombathot, hogy tud-e sakkozni az első játszmában az őrmester öt lépés után ad mattot, a másodikban nyolc után, a harmadikban húsz után, és többet nem számol, nagyokat húz a pálinkából, egyik cigarettát a másik után szívja, s partnerét is egyre kínálgatja, Szombath már nem igen tudja, hogy mi történik vele, ennek az éjszakának a zűrzavara, a kapott pofon, a lúgosan maró pálinka, ez a kiszámíthatatlan, a maga módján mégis emberséges őrmester teljesen érthetetlen, ezek a dolgok így nem jöhetnek össze, ilyen nincs, bizonygatja magának, és nem igaz, hogy Szotyka halott, ám erre a gondolatra iszonyatos félelem fogja el, semmi bizonyítéka nincs arra, hogy Szotyka átjutott a határon, szinte hálás, hogy ez a sakk nem engedi máson töprengeni, s minden idegszálát összeszedve próbál egyenrangú ellenfél lenni, mert érzi, hogy ha túl jól vagy túl gyengén játszik, az őrmester abbahagyja, neki meg ismét el kell számolnia Szotykával meg önmagával, ebbe pedig bele fog őrülni, de megint szerencséje van, mert az őrmester az a sakkozó, aki túl sokat játszik, és rutinból, gondolkozni nem igazán szeret, és mikor Szombath erre rájön, úgy alakítgatja bonyolult támadásait, hogy közben a másik hol egy bástyát, hol egy huszárt vehessen le, az őrmester pedig elégedett nevetéssel, térdét vagy pisztolytáskáját csapkodva ezt meg is teszi, nem jön rá, hogy milyen kevés múlik rajta Szombath pedig úgy érzi, mintha átlépne egy másik dimenzióba, ahova az őrmester már nem tudja követni, ahonnan megértheti ezt az embert, ha rájön, milyen gondolatmenetek alapján sakkozik, de tapasztalnia kell, hogy ugyanolyan élvezettel veszi le az őrizetlenül maradt, mert fölösleges gyalogot, mint a felkínált futót, csak vagdalkozik összevissza, minden átgondoltság nélkül, logikátlanul, Szombath érzi, hogy menthetetlenül közeledik az a pillanat, amikor el kell számolnia egy emberrel, akivel nem tud elszámolni, sose fogja megérteni az őrmestert, ezt az éjszakát, és hogy mit is keres itt voltaképpen, miért nem szökik meg, hiszen az egyre kótyagosabb őrmestert nem lenne nehéz lerázni, és megint nem érti az egészet, pedig már hajnalodik
– jön az ezredes! – rohan be a szolgálattevő katona
– az istenit! – ugrik az őrmester, s villámgyorsan tüntet el üveget, sakktáblát, közben nem veszi észre, hogy Szombath a zsebébe süllyeszt egy fehér futót, csak belökdösi egy ablaktalan, szűk helyiségbe, rázárja az ajtót, hátbavágja a szolgálatos bakát, mert nem szólt idejében, és már hallani is lehet a terepjáró motorját
az ezredes egyedül van, kiszáll az autóból, látszik rajta hogy még nem döntötte el, rosszkedvű lesz-e vagy sem, magas, szikár, kissé görnyedt hátú ember, ráncos arca, sárgás, ősz haja nagyon öregnek mutatja, de csak ötven körül járhat, az alkohol és az átvirrasztott éjszakák hozzáadják a többit, de ahogy szigorúan körülnéz, látni rajta, hogy nem reszket a keze, akár poharat, akár kézigránátot tart, türelmesen végighallgatja az őrmester érthetetlen, pattogó hangú jelentését, aztán jóindulatúan megkérdezi:
– maga hülye, vagy részeg? nem látja, hogy egyedül vagyok?
aztán csak magának morogja – az egyik alszik, a másik részeg, a harmadik... na, rendet csinálok én itt – majd nagyot kiált az őrmesterre benn az épületben –, hozza ide azt a pálinkát!
letelepszenek, az ezredes rágyújt, iszik, biccent a másiknak, aki megsemmisülve nyúl az üvegért, mert kénytelen elismerni, hogy most nemcsak rajta múlik az ország biztonsága
– valami érdekes – jut eszébe az ezredesnek
– jelentem, fogtunk egy szökevényt
– ne jelentse, hozza ide!
az őrmester kirángatja foglyát a zárkából, s olyan arccal néz felettesére, mint egy horgász, ha a rekord fogással fényképezkedik, de az ezredes egy ujjmozdulattal kiküldi, majd rá se pillantva kérdezi Szombathot
– hova akartál menni? Új Zélandba? az nem itt van, és Ausztrália sem itt van – majd a fogolyra pillantva egy kicsit felderül –, nem úgy nézel te ki, mint egy szökevény, hány embert vittél át?
– egyet, azaz egyet sem – helyesbít Szombath, mikor meghallja kint az őrmester krákogását
– miért nem mentél át te is? – folytatja az ezredes, jelezve, hogy mindent ért
– hová? Új Zéland nem itt van, ön mondta
– igen? – rezzen fel az ezredes – igen, én mondtam, figyelj, hogy őriztessem ezt a rohadt határt, hogy senki ne jusson át rajta?
– az a srác, aki engem elkapott, otthon van az éjszakában, mást nem mondhatok
de az ezredes nem figyelt már, maga elé révedt, ujjai között lassan elégett a cigaretta, mikor magához tért, csak ennyit mondott:
– mind azt hiszi, hogy ez egy western, és ha győz, a nők beleszeretnek, ha meg veszít, elsiratják, nem értem ezeket az embereket, nem értem...
mikor Szombath elköszönt az ezredestől, és a várostól pár száz méterre kiszállt a terepjáróból, tudta, hogy ezt a játszmát időlegesen ő nyerte, de már többet nem megy a határ közelébe, valami nyomasztó, émelygős fáradtság telepedett rá, kénytelen volt leülni egy útszéli kőre, álmatagon bámult bele az októberi ökörnyálas napfénybe, az aszfalt mellett már felolvadt a sár, zsebéből elővette a fehér futót, és neveket rajzolgatott a levegőbe, a sárba, a tenyerére, majd két ujja közé fogta a figurát, s halkan azt mondta:
– hogy fogok én elszámolni ezekkel az emberekkel, és kinek?
(Történet III.)
a kávéház, ami, leszámítva a hozzámesterkedett hamis eleganciát, voltaképpen egy kocsma, nagy lomtalanítási akció után került a városnak ebbe a negyedébe, amiről az a hír járja, hogy bárhol laksz is benne, mindig a végén laksz, szeméthalmok és a dombokról lenyúló erdőmaradványok között, ahol a hiányos nyárfasor félig már felfeszegette a porladozó betonjárdát, és a villamossínek kiterjedt bogáncserdők között kanyarognak elfelé, egy megfejthetetlen irányba
vannak, akik a kocsma létében is kételkednek, mert a legengedékenyebb törvények szerint is a tulajdonos élete végéig az adósok börtönében ülhetne, a kocsmát pedig egy nagy daru valamikor beleengedte abba a bányatóba, amire csak az idősebbek emlékeznek, de nagy esők idején a sáros, szemetet és apró békákat utaztató víz mindig onnan indul a belső kerületek felé, az első kanálisig, ahol csak a horpadt sörösdobozok meg az átutazó békák jelzik, hogy megint történt valami
de a törzsvendégek pontosan tudják, hogy a kávéházuk túlél minden lomtalanítást, renoválást, s úgy áll az elsodort utcasarkon, mint egy ribanc, hiába nézik üres tekintettel a föléje magasodó, dölyfös toronyházak, mert csak az egyetlen, még csilingelni tudó villamosnak szól romlottságában is meleg pillantása, mert a másik, a reklámfecnis hiába szólongatja elektromos dudájával, egyszer úgyis megbotlik egy kanyarban, és örökre eltéved a bogáncsosban, van valami romlott elegancia ebben a lokálban, ahol a tulaj minden hétvégen elpanaszolja, hogy ez az utolsó buli. be fog zárni, az egész már régen csődbe jutott, előbb-utóbb a fináncok, a rendőrök, az egészségügyi ellenőrök lekapcsolják ezt a hibbant társaságot, őt pedig villamossal húzatják végig a városon, de ezeket a fenyegetéseket senki nem veszi komolyan, mert a tulajnak megint hajnalodik a részegsége, és a csehó emberemlékezet óta úszik az adósságban, nem merül el és nem száll fel a köddel, hiába ijesztgetik a múltjával, és fenyegetik a jövőjével, egyszer majd összedől, és boldog lesz, akit maga alá temet
amikor az átlagosnál is szomorúbb és szigorúbb idők jártak, még a villanyt is kikapcsolták, a homályos gyertyafényben a sarki rendőr sorra igazoltatta a törzsvendégeket, a tulaj pedig lehetetlen helyeken bujkált a hitelezők elől, a megfogyatkozott vendégek minden összebeszélés nélkül eszelős, kétségbeesett akcióba fogtak: először csak idegen, Astoria és Hilton feliratú poharak, csészék jelentek meg, de került aztán kristályvázától bantu kerámiáig minden, nemkülönben égett perzsaszőnyeg, csipkefüggöny, strandszék, horgászbot, boxkesztyű, gördeszka, cimbalom, hibás tévé, kopjafa, óriáscsap; pingpongasztal, szekérkerék, lókoponya, szörfvitorla és még tonnányi kacat, amit lopni, guberálni, kölcsönkérni lehet
a tulaj először aggodalmasan figyelte a gyarapodást, tudta, hogy most már orgazdaságért is le fogják csukni, de nem történt semmi, a forgalom megnőtt, a régi törzsvendégek mind visszaszivárogtak, csak éppen az adósságai nem csökkentek, ám a hitelezői egy ideje nem zaklatták, a sarki rendőr is csak a napi vodkáját itta meg, és ment is tovább, hogy megint visszajöhessen, lassan felgyógyult a kocsma hangulata, az ott lebzselő semmirekellők (törzsvendégek) esténként együtt ünnepelték önmagukat, és azt, hogy megint túléltek egy lomtalanítást, elvágtatott fölöttük egy divathullám, de ők még mindig itt vannak: az oktalanul lázongó diákok, a szeszfejű zenészek, szélsőbalos terroristák, a csempészek, a szajhák és mindazok, akik saját jelmezükben, békés tivornyázással várják azt a biankó csekket, amire egy nyolcjegyű számot kell majd felírni, ahhoz, hogy egy olyan igazi kávéházat lehessen nyitni, amilyen ez lehetett száz éve
de az a milliomos, aki majd megszeret egy itt kókadó tündérkét, egyre késik, pedig valójában csak húsz dollár kellene, amit azonnal elinnánk, egy ugyanolyan átlagos estén, mint az, amikor a segélyakció befejeztével, egy kissé becsípett, piros lakkcipővel és nagy szakállal álcázott költő megfakult, párizsi képeslapról üdvözlő sorokat olvas fel az egybegyűlteknek, akik egy frissen szerzett slágert énekelnek egy ENSz-katona és egy cigánylány megindító szerelméről
Véel egy sakktábla mellett ül, és régi újságból származó feladványon töri a fejét, a tulaj szól, hogy valaki lopkodja a figurákat, és ha elkapja, kitekeri a nyakát, Véel bólogat, pillantásával megkeresi a varázslót, aki mindent ért
– szerinted ki lopja a figurákat? – kérdezi egy okos tekintetű lány
– a figurákat? – mosolyodik el meglepetten Véel, miközben látja, hogy a varázsló úgy fordul sarkon, mint mikor nagyon rájön a nevethetnék
– a figurákat? igen, drágám, nem hoznál egy kólát, mert van egy jó ötletem, s el akarom mondani... mondjuk, hogy egyszer sakkozni szeretnék, de nem találok egy figurát, keresni kezdem, s közben rájövök, hogy én vagyok az a figura különben minden OK, csak rá kell állni a táblára, de már nincs sehol... Véel még mondana valamit, de látja, hogy már nem figyelnek rá, megtömi a pipáját, rágyújt és lassan, ábrándozó arckifejezéssel, lassan, ábrándozó arckifejezéssel.
(helyesbítés)
ígértem neked egy hangulatot, de még mindig az a rossz minőségű hangfelvétel jár az eszemben, amelyen Véel magyaráz:
– egyszer, ez még elég régen volt, le akartam írni egy fát, de nem sikerült, mert az nem egy olyan fa, nem egy élő, zöldellő, igazi fa, hanem... aztán egy poharat akartam, később egy szalmaszálat, de rájöttem, hogy nem így kell ezt kezdeni...