Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. május, IV. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

Jánosházy György
Óda a kedveshez
1
Jégkorszakok, eónok óta,
hogy emberként taposta lábam
a Föld sarát már, és csalóka
kísértetek közt, ködvilágban,

élő álomképem kerestem –
te voltál az: régmúlt időkben
ikersejt volt tested s a testem,
s arcod sejlett folyvást előttem,

azért fohászkodtam öröktől,
hogy lépj ki walkűr-tűzkörödből,
és életembe zárjalak.

Tudtam, hogy el fogsz jönni egyszer
és balsorsommal megverekszel:
mindig csak téged vártalak.

2
Mindig csak téged vártalak,
és téged foglak várni mindig,
míg végső búcsújuk nem intik
a tornyok, utcák, házfalak.

Jó déli órán várni rád,
és tudni, bármikor beléphetsz,
kis szatyrodban a kész ebédhez
meleg kenyér és friss virág.

 
Oly izgalommal várlak itthon,
mint hajdan, randevúzva titkon,
ligeti cinkos fák alatt:

percenként ablakhoz rohanva
dúdolgatom a neved: Anna,
ujjongó szívvel áldalak.

3
Ujjongó szívvel áldalak,
munkám el-elfeledve nézem,
hogy fésülködsz, vagy fonalat
fűzöl be, varrogatni készen,

vagy portörlővel szöszmötölsz,
míg csöndben bütykölöm e verset,
vagy főzöl vagy halkan pörölsz
a telefonba, és a percet

lesed, amikor befejeztem
az írást, végre leeresztem
tollam
– s szabad megint a nóta,
egy-széken szorongok veled,
s hálás csókkal köszöntelek,
mint biztos földet a pilóta.

4
Mint biztos földet a pilóta,
úgy becézem könnyű kezed,
ha nyugtatóan rám teszed:
oly kedves, mint fűzbarka csókja.

Én úgy akarlak, úgy szeretlek,
mint bágyadt part a hűs vizet,
hús balzsamot a régi seb,
szomjas darázs a hűs ranettet.

Mindennap újra fölfedezlek:
a manna vagy, az ostya és bor,
ahányszor csak karomba veszlek,

 
és úgy köszöntlek ébredéskor,
mint szabadságot a helóta,
mint hajnalpírt a szalakóta.

5
Mint hajnalpírt a szalakóta,
úgy ölellek szegény szívemre.
Nekünk itt homlokunkra rótta
hamujelét a Semmi csendje,

befont homállyal és hideggel,
sírok közt bunkós rém ijesztget,
sötét az est, sötét a reggel,
béklyót hordunk itt, vagy keresztet;

te Nap tüzét hozod magaddal,
fény és meleg vagy, nyári nappal,
erőt adsz, kedvet, szárnyakat,

hogy bátran és dalolva vágjak
a szenvtelen, kevély világnak –
nem kísér többé árnyalak.

6
Nem kísér többé árnyalak,
hogy ha kitörnék már a rácson,
az éjszakába visszarántson.
Nyomomban csak madárcsapat.

A részed lettem, s te a részem,
szíved szívem, szavam szavad
De hogyan lehetnék szabad
ilyen szoros belső kötésben?

Rabsorsot rabsorssal cseréltem –
de bérc lehelte, tiszta szélben:
nem húz magához sár, salak.

A Kozmoszban nincs is szabadság
és kedves nékem ez a rabság:
napfényben élek általad.

 
7
Napfényben élek általad,
hiszen magad is napsugár vagy,
mely Isten homlokáról árad,
áttörve a homály-falat

bezápult életem előtt.
De nem vagyunk-e egy mi ketten?
Egész valómban már te lettem:
tüdőt cseréltünk, agyvelőt,

benned lélegzem, és te bennem,
gondolatod lüktet fejemben,
minden dalhoz te vagy a kóda.

Bármerre járj is, megidézlek;
ha itt vagy és hallgatva nézlek,
a lelkem csupa lelkes óda.

8
A lelkem csupa lelkes óda,
hímes jelzőket aggatok rád,
csillagporral szórom be hóka
sámánként vállad és a szoknyád;

szeretsz, tudom, szeretlek én is,
kitartunk kézen fogva jóban
és nyomorúságban – de mégis,
ismerjük-e egymást valóban?

Magunkat is sokszor nem értjük;
a kezünk néha idegen kéz,
szemünkkel néha idegen néz –

s eszünket is hiába kérdjük:
egy idegen felel helyettünk,
ha olykor zimankós a kedvünk.

 
9
Ha olykor zimankós a kedvünk,
mert épp ábrándokat temettünk,
szobánkat megüli a fagy,
kihúny az ablakban a fény is;

itt állsz székem karfája mellett,
a vállamat súrolja melled,
és mégis olyan messze vagy,
oly messze vagyok tőled én is,

mint fjordok szirtje s déli pálma,
más ég alatt, más földi térben,
bármit tennénk, kezed s kezem

egymásra most úgysem találna;
nem moccanunk, és érzed, érzem:
fáradt bennünk a szerelem.

10
Fáradt bennünk a szerelem,
érezzük némelykor szorongva,
ha egy-egy terhes óra gondja
benőtte lelkünk, mint a gomba,

ha kínunkban egy esztelen
és szúrós szó nyelvünkre téved,
s feledteti a sok-sok évet,
a boldog, tiszta vizű révet.

De lásd, a kányaröptü percek
végül csak elhúznak felettünk –
legyen hát emlékezni merszed,

mily gyönyörű is az, mikor
az erjedt szőlőlé kiforr:
idézd fel, mily nagyon szerettünk.
 
11
Idézd fel, mily nagyon szerettünk
ifjonti hévvel, ifju testtel:
nem bántuk, irigyen ki leskel,
mikor egymás karjába estünk,

vagy gyorsbüfében virslit ettünk.
Be kár is, hogy nem lehet újra-
csinálni mindent, összebújva
mellékutcákban tekeregnünk...

Ha színevesztett alkonyatkor
fanyar a lelkünk, mint a vackor,
idézd fel ama régi évek

egy percét – és a szerelem
friss, ifjú lánggal újraéled,
s szívem szívedhez emelem.

12
Szívem szívedhez emelem,
mint fonnyadt szerzetes az éghez.
Mikrovilágunk sorsa véges:
behavazódik fejemen

a hajszál s jaj nélkül lehull,
mint száraz lomb, elnyílt virágok,
a fénykép, mely még ifjuságod
őrizte, lassan megfakul –

de én ma is szememben őrzöm.
Felettünk hársfa ága ring,
kék fityulás cinkék dalolnak,

s lelkem tükrén egy régi őszön,
egy régi kertben árnyaink.
mégegyszer egymáshoz hajolnak.

 
13
Mégegyszer egymáshoz hajolnak
múltak csókjára éhes árnyak.
De jaj, cinkéink merre szállnak?
Ifjúságunk szép násza, hol vagy?

Valahol, kint a Végtelenben,
tudom, egyszer még feltalállak,
együtt leszünk, árnyam s az árnyad,
ha nemsokára messze mentem.

Lásd, készül már a télre minden:
dérlepte réten, hegygerincen
kaszás, hideg szelek tarolnak;

pucér bokrok közt botorkálnak
sápadt emlékei a nyárnak –
emlék leszek én is maholnap.

14
Emlék leszek én is maholnap.
Úgy nyújtom át neked e verset,
mint tizenöt szál nefelejcset,
szegényember mezei csokrát:

szerény dísznek, nem hervadónak
adom, hogy majd kebledbe rejtsed,
és útjaidban ne felejtsed,
a csillagokból gondolok rád,

kivel ikersejt volt a testem,
kit Crô-Magnonban látva láttam
már álmaimban, és csalóka

kísértetek közt, ködvilágban,
konok megszállottként kerestem,
jégkorszakok, eónok óta.

 
15
(Mesterszonett)
Jégkorszakok, eónok óta
mindig csak téged vártalak;
ujjongó szívvel áldalak,
mint biztos földet a pilóta,

mint hajnalpírt a szalakóta:
nem kísér többé árnyalak,
napfényben élek általad,
a lelkem csupa lelkes óda.

Ha olykor zimankós a kedvünk,
fáradt bennünk a szerelem,
idézd fel, mily nagyon szerettünk,

s szívem szívedhez emelem:
mégegyszer egymáshoz hajolnak –
emlék leszek én is maholnap.

Marosvásárhely, 1992. októberében.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék