Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. április, IV. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Gergely Tamás

Gergely Tamás
VÖRÖS FIFI
Borz a szabad ég alatt állt. Odújából előbújt, ám semerre sem tartott. Kezdetben még az eget kémlelte, végül lehajtotta a fejét, és csak különösebb illatok, emlékek érték el, hogy újra felemelje. Ezekkel és ezeknek élt.
Különböző áramlatok szállították őket. Egy nyugodt hajnalon a Golf érzelmes kis remegéssel lepte meg. Úgy szagolt bele Borz a légbe, mint aki régen elfelejtett tavaszának jelenlétét sejti meg.
– Vörös Áfonya illata – mondta.
Állt és emlékezett:
*
Fifi a Vörös Áfonya illata volt. Filigrán illatcsepp, melyet az Áfonya Virága könnyezett a világra, hajnalban, amikor a levegő a legfrissebb, s amikor a Darazsak, Méhek meg egyéb virágpornyakalók ébredeznek.
Fificskének se lába, se szárnya, s hogy szállt, azt pehelynél is könnyebb testének köszönhette, no meg annak, hogy maguk előtt tolták a kora nyári ragyogásban hozzá hasonló törékeny és érzékeny illatcseppek.
Mindenki féltette: Katicabogárka a szárnyára akarta venni pettynek, Szitakötő serénykedett, hogy elkészüljön szitájával, vagyis tudja őt kifogni, ha a veszedelem közelébe ér, Szikla meg így intette:
– Állj meg, te könnyű szép! Bekap a Szakadék.
Végül mégis a Csér segített rajta. Útját elállta, s a fáradt jószágot pihéivel betakarta.
Nevet is ő adott neki. Ám a Szellő megtréfálta, ezért ahelyett, hogy kimondta volna, hogy „Áfonya”, a név a prüszköléstől „Fi-fi”, Fifire sikeredett. Szitakötő lélekszakadva közeledett:
– Fificskeee! Szerencseee! Micsoda szerencse, hogy a szitám elkészült! Most már nem fogsz belezuhanni a Szakadékba.
Akárhogy csippeszkedett, nem tudta felérni ésszel Fificske, miért féltik őt annyira a Szakadéktól. S ha valamit nem értett, megkérdezte:
– Miért félelmetes a Szakadék?
A sziták kötője ezt feleltei
– Hiszen nem látni a végit. Meg az elejit se.
Ekkor az illatcseppecske bucskázott kettőt a tengelye körül, az illatozást ezalatt beszüntette, s ha nem illatozott, egyszerre láthatatlanná vált. Szitakötő nem látta, félelmetesnek mégsem tartotta, ezért csak összecsapta a kötőit, és sopánkodott.
Másodszor Fificske a Vörös Hangyák elől bújt be a láthatatlanság leple alá. Minthogy a hangyák nem nyugodtak bele, hogy más is használhatja a Vörös nevet, megkeményített szívvel és kimeresztett csáppal indultak az ismeretlen és láthatatlan ellenségnek. Ám Fificske hagyta őket átmasírozni magán, és csak nevetett. Tudta már, hogy rá egészen más törvények érvényesek, mint ezekre a kezes-lábas-kedves-aggodalmas teremtményekre.
Arra a következtetésre jutott, hogy ha ő képes láthatatlanná válni, továbbá, a Szakadéknak nem látni se az elejét, se a végét, akkor ő is Szakadék, illetve a szakadék egyetlen nagy illatcsepp. Felfedezését elmondta Szitakötőnek is, aki meg sem értette, és Szarka is idegesen csörgött, ahelyett, hogy helyeselt volna. Mikor azonban még a pálcikalábú Csér sem mert a pártjára állni, annak ellenére, hogy szárnyával a Szakadékot többször is átszelte, Fificske fogadalmat tett, hogy a végére jár a dolognak.
A messziből, talán éppen a Szakadék mélyéből a Mälaren Tó Kékje amúgy is régóta lengette feléje színes sálját, hát akkor majd hozzá megy el vendégségbe, s a dolgot megtudakolja.
Hogy nem azonnal indult a nagy útra, annak két oka volt. az egyik Gránitszikla szeretete, a másik Csér Árnyéka.
– Itthagysz bennünket? – szólt hozzá Szikla.
Fificske meglepődött, hogy az a lomha barna, aki ráadásul sima és lapos, immár másodszor szól hozzá. Hetykén kérdezte, mint ahogyan Csérrel társalogni szokott:
– Miért ne mehetnék, hiszen nem ti hívtatok!
Sziklának olyan meleg volt a lelke, mint amilyen hideg a teste, ezért így folytatta a beszélgetést:
– Igaz, hogy nem hívtunk, viszont annál jobban megszerettünk.
Vörös Fifi bármennyire okos meg érzékeny volt, ezt a szót nem ismerte.
– Mi az, hogy szeretet? – kérdezte.
Mikor pedig megtudta, hogy attól egy gránit is meghasad, először önmagát féltette, kicsi kis puttonyát, mely testét összetartotta, azután meg arra gondolt, hogy talán a Mälaren Kékje is szereti, s nem tudta, hogyan is oszsza meg magát.
Mire azonban dönteni kellett volna, derékon kapta a Csér Árnyéka, akit zavarában a pálcikalábú a Sziklán felejtett, és csak úgy ropták a táncot.
Talán sohase hagyják abba, ha oldalukat hegyes fullánkok meg nem csiklandják. Fifi azt hitte, a hangyák jöttek vissza, s most először félteni kezdte duzzadó puttonyát, mikor is az első szárnyas vendég elé állt:
– Ne félj tőlünk, Fificske, hiszen mi Darazsak vagyunk, és csupán egy kis illatot akarunk, annyit, hogy a Vörös Áfonya Bokráig eltaláljunk.
Hát persze hogy bontotta puttonya száját Fificske, hogy az áfonyaillatot onnan kieressze, ám nemcsak illat érkezett onnan, hanem azok mellett egy furcsa érzés is kisurrant onnan: a büszkeség, hogy neki Hivatása van!
Ekkor fedezte fel, hogy körülötte mindenkinek van hivatása. Van, vagy volt.
Párának például a Moha gyökerét kellett nedvesen tartania. Szolgálata közben majdnem teljesen elfogyott, de még azelőtt búcsúvacsorára hívta meg ismerőseit.
Fificskét Csér Árnyéka vitte el a furcsa találkozóra, amelyen jelen volt rajtuk kívül a Napnak egy Sugara, belibbent időnként Szél Úrfó, megmutatta magát Katicabogár Pettye. A Napsugarat Borz Bajszának Csillogása segítette, így aztán még a Vadkacsa Hápogása is eltalált a Moha Zöldjére.
Pára testének utolsó foszlányait osztotta ki vendégei között, egy Fifinek is jutott, aki megilletődve kérdezte: – Hová mész? Honnan jössz? Miért hagysz itt bennünket?
Választ már nem kapott. Csér Árnyékának sebtiben vissza kellett kerülnie a Sziklára, mert megjött a Gazdája, Vadkacsa Hápogása beleveszett a Mohába, s a nagy kavarodásban Pára észrevétlenül tűnt el a szemük elől.
– Volt – mondta Vörös Fifi. – Ellejtett. Volt s ellejtett.
Félt attól, amit nem értett, s hogy tovább ez a kérdés ne kínozza, kihúzta puttonyából Félelmét, kiállította a Szikla peremére, s a Szakadékba belelökte.
Megnyugodni mégsem tudott. Alighogy megfordult, egy eltévedt Darázs tolta felé szablyáját – gyilkos élű szavait:
– Nem találtalak a helyeden, eltévedtem, s amíg kerestem, Vörös Áfonya elvirágzott! Nyomatékot úgy adott a szavaknak, hogy megnyomta a végük: „helye-dén, téved-tem”, ám Fificske szívében a kést azzal forgatta meg, hogy miatta az Áfonya Bokra elvirágzott.
– Bocsánatot kérek! – rebegte a Darázsnak; magamagát kemény szóval így büntette:
– Elvesztetted a Hivatásod!
Játékos Kedvét meg Kíváncsiságát jól elrejtette puttonya aljában, és magára parancsolt:
– Elmész és megkeresed!
Kiállt a Szikla szélére, és Bánatát valamint Rossz Lelkiismeretét nehezékként maga előtt tartva, előrelépett, vagyis bele a Szakadékba.
*
Ezt a történetet Borz igen jól ismerte. Hiszen maga is benne volt, legalábbis Bajsza. Megtapogatta, bizony, igen reszelős a tapintása, egészen belemar a lélekbe. S a Csillogása! Hogy megfakult, mintha beleveszett volna az is egy nagy Mohába! Inteni akart hát Borz, vagyis legyinteni. Érezte viszont, hogy nem szabad. Mindent szabad, csak egyet nem: lebecsülni egy illatcsepp reménységét, gyengíteni az akaratát. Legyintéshez felemelt kezével búcsúzott, s magában ezt kívánta: „Sok szerencsét, Fificske!”
*
Hosszú útra vállalkozott Fificske, ezt maga is tudta, ezért vitt magával mindent, ami hozzá tartozott: illata mellett puttonyában békésen fért meg Óvatossága, nem egy Kételye, ám ott volt Okossága, sőt Bátorsága is. Nagyon mélyre az emlékeit sem rejtette, például Pára foszlányát, Gránit szeretetét, föléjük helyezte tapasztalatait, hiszen nem tudta, melyik siethet segítségére az útvesztőben.
A biztonság kedvéért illatából vékony fonalat csavart, hogy visszataláljon, bár az, hogy „vissza”, „előre” meg „hátra” rögtön elindulásuk után beleveszett a Bizonytalanság Fátylába.
Fificske csak arra vigyázott, hogy el ne felejtse erős elhatározását, ezért szorgalmasan illatozott, s ez mindannyiukat tovább röpítette.
Viszont el sem érték még az első hasadékot, mikor hajójuk, vagyis Fifi cseppje beleütközött egy remegő testbe. Nézi Fificske, hát saját Félelme vacog egy rémisztő odú előtt. Felvette, persze, hiszen rájött, hogy mindenkinek magának kell legyőznie a Félelmét, nem lehet azt se a Sziklára, se a Tóra bízni. Magához szorította, de még mielőtt puttonyába visszadugta volna, szemét bekötötte, annyira remegett a nyomorult.
A hajó karfájára, vagyis a puttony szájára csippeszkedve senki sem csodálkozott rajta, elég volt megpillantaniuk azt az alaktalan, félelmetes, magába mindent beszívó szörnyet, aki Talán volt.
Talán!
Talán ki sem jutnak belőle, ha Fifi nem olyan élelmes. Először is az illatát jól elrejtette, másodszor kérdéseivel elaltatta Talán éberségét.
– Mi haladunk? A világ forog körülöttünk? Rátalálok-e Hivatásomra?
– Talán. Talán. Talán – érkezett az örökös válasz, mely Fificske Akaratát és Eltökéltségét azonnal körbefonta.
S ha Talán markából ki is menekültek, tisztán még akkor sem láttak. Nem tudták, hogy a Kilátástalanság tengerének van-e partja. A Semmitől még Fifi Okossága is félt, s hiába küldte fel Reménységét Fifi az árboc csúcsára, semmi megnyugtatót nem hallott tőle.
Egy furcsa jószág, Valaki vigasztalta meg a kicsiny kompániát. Úton volt ő is, hiszen magamagát kereste:
– Van Itt Valaki? – hangzott első kérdése.
– Mit kerestek? – ez volt a második.
– Keresem az elveszett Hivatásom – válaszolta Vörös Fifi, aki a kérdés től erőre kapott.
– Hiszen ha keresed – nyugtatta meg Fifit Valaki –, akkor te már a Túlsó Parton vagy, el is érted az Őszinteség Pillanatát!
Az illatcsepp Szeleburdi Utasai nem nagyon tudták, mivel eszik az őszinteséget, azt viszont megsejtették, hogy jó úton járnak, s ezért a kalapjukat magasra dobálták.
A Megnyugvás meg az Ocsúdás kereszteződésénél Fifit a Mälaren Kékje várta, aki egy percre megvált Mälaren tavától, hogy szép szóval siessen vendége elé:
– Sok mindent megtudsz, és sok ismeretlennel megismerkedsz, ha a Mälarenbe belépsz – susogta Mälaren Kékje, s elkérte mosás végett Fifi Vágyakozását, azt a láthatatlan szálat, mely a kis utast a Mälarenig elcsalta.
Fificske a Mälarenbe nem belépett, őt oda a hullámok berántották, vitték, dobálták.
– Áfonya Bokrát ott hagytad! – zúgta az első.
– Párát elfeledted! – vádolta a második.
– Szikla könnyét észre sem veszed! – forgatta meg a harmadik.
S hát valóban, ahogy az örvényből kikerült, látta meg őket: hiszen azok a hullámok korábban az ismerősei voltak! Felismerte Pára foszlányait, s ott tudta meg, hogy az az erecske, melyet a Grániton látott keresztülszaladni, az a könnye melegszívű-hidegtestű barátjának…!
Míg ámult meg bámult, vagyis emlékezett meg szégyenkezett, egy Mört, más szóval Veresszárnyú Koncér bekapta. Fifi előbb arra gondolt, hogy benne lehet a halban az ő Hivatása, ha a Mört öt bekapta, azután nagy gondba esett, mert tartott attól, hogy a koncér a szárnyára akarja Veres színnek, végül kétségbeesett, ha arra gondolt, hogy a Hivatása mellett elúsznak. Félelme mentette meg, reszketésétől egész teste rázkódott a halnak, s mert nem kellett neki olyan zsákmány, amitől remeg a gyomra, kiköpte az egész bagázst!
Mitévő legyen, leereszkedett Fifi a Mälaren fenekére.
– Mi járatban vagy? – kérdezte tőle a Sötét.
– Keresem az elvesztett Hivatásom – válaszolta Fificske, szeme már kezdett hozzászokni a félárbocra eresztett Remény homályához.
Elvesztett holmi nem egy volt a mélyben. Elvesztett, sőt leszakított, eldobott.
– Az Erdő Sóhaja vagyok – mutatkozott be az egyik. – Elfújt a Szél, nem találtam vissza.
– Szitakötő Reménysége vagyok, hogy nem ér véget a Nyár – susogott a másik. – Vigyél vissza, Fificske, nem bánod meg! – esedezett szegényke.
– Hiszen visszavinnélek – válaszolta Fificske. – Hogyha az lenne a hivatásom. De most egy sincs, még a sajátom is megszökött előlem.
– Rossz helyen keresed, Fificske! – szólalt meg a Mälaren Feneke. – Könnyű vagy, mint a Fény, talán a felszínen bukkan elő, a habok közül, ott keresd!
A Habok a vízfelszínen táncoltak, kezükben ezüst lap, mellyel napsugarakat fogtak, s azokkal eljátszottak. Fifinek az ezüstlapokból nem adtak, megbízták viszont, hogy fessen egy kis pírt az arcukra. Ők sokan voltak, Fificske egyedül, nem bírta a szolgálatot, meg hát nem is tudta elviselni azt a nagy vidámságot. Úgyhogy amikor a Csér Árnyékát a vízen meglátta, az első hívő szóra visszakérte Mälaren Kékjétől a Vágyakozását.
Hozta az, hozta, bár szép szóval marasztalni próbálta a kis vándort.
– Nem érezted jól magad nálunk? – faggatta.
Fificske elég érett volt már ahhoz, hogy olyan választ adjon, amivel nem szomorítja el Mälaren Kékjét, mégis az igazat mondja:
– Sok régi ismerőssel találkoztam, és megismertem temérdek ismeretlent. Ám a Hivatásomra rá nem akadtam.
Ahogy kimondta, tudta már, hogy meg kell keresnie az Áfonya Bokrát, mely őt útjára engedte.
Patyolat Vágyakozására mutatott, közben ezeket rebegte:
– Hogy kimostad nekem, valamint a vendégséget köszönöm!
Azzal belekapaszkodott Csér pálcikalábába, meg Csér Árnyékának köntösébe, és régi barátaival messze szállt.
*
Borz csodálkozott magán, hogy újra integet, valahogy nem tartotta ezt összeegyeztethetőnek azzal, hogy belőle a Remény lángja régóta ki- meg elszállt, mintha csak újabb testet keresett volna egy másik, egy nála csodálatosabb utazáshoz. Tudta ugyanakkor azt is, hogy léteznek hajnalok, melyekben képtelenek vagyunk parancsolni testrészeinknek, igen, még egy borz is képtelen rá. Még akkor is elmozdulnak a részek, integetnek, lelkesednek, ha már rátelepedett a gyász üszke az egész testre, testünkre.
Integetett hát, mintha a Mälaren Fenekén kallódott volna ő is, együtt a többi elfeledettel, kitaszítottal. Mintha tőle is el-, a Fény felé utazott volna a megújhodott reményű illatcseppecske. Minden szomorúsága, aggálya ellenére állt Borz Fificske felé fordulva és integetett.
*
– Jól elbolyongtál… – Ezekkel a szavakkal fogadta az áfonyabokor. – Olyan messzire – folytatta –, amilyen messzire én sohasem jutottam.
Fifi nem tudta, hogy ezeket a szavakat minek vélje: dicséretnek-e vagy elmarasztalásnak?
– Hiába, na, nem erre szólt a Hivatásom – fejezte be megnyugodva mondókáját Vörös Áfonya.
– Hát éppen ez az… – kezdte el Fifi a magáét, s elmesélte, hogyan fedezte fel, hogy elvesztette a saját Hivatását, hogyan kereste és nem találta meg újra.
Vörös Áfonya így vigasztalta meg illatcseppjét: – Nem vesztetted el, lányom, hanem lejárt.
Megmutatta, hogyan vöröslenek a bogyói, és megköszönte Fifinek, hogy a Darazsakat útba igazította.
Fifi nem tudta, hogyan szólítsa ezeket a nála fiatalabb, ám testesebb rokon bogyókat, ezért csak körberöpködte, és gondolatban megsimogatta őket. Hálás volt nekik, amiért puttonyából a bánat nehezékét kihúzták, mégsem tudott tiszta szívből örvendeni ezzel a fordulatnak. Minthogy cserébe semmit sem kapott, úgy érezte magát, mint egy kiürült zsák.
Megint csak az emlékei segítettek összeszedni magát. Szikla, Csér, Szitakötő és a többi is mind előkerült, mire ő búcsúzni feléjük indult.
Persze hogy Szarkát meg Szitát, vagyis Szitakötőt az érdekelte, hogy valóban óriási illatcsepp-e a Szakadék, mint ahogyan Fifi gondolta. Fifi őszintén bevallotta, hogy feleletet kérdésére nem kapott, az viszont biztos, hogy nem olyan félelmetes, hiszen őt nemcsak bekapta, hanem ki is bocsátotta.
A válaszon az érintettek kissé elmerengtek, legalábbis úgy tettek, Csér viszont roppant meg volt elégedve vele, olyannyira, hogy pálcikalábán elaludt.
A legnehezebb dolga Gránitsziklával volt, aki úgy tett, mintha nem is ismerne semmiféle illatcseppet. Látta viszont Fifi az újonnan szerzett repedéseket, felismerte Gránit könnycseppjeit is ezúttal, ezért így szólt a vajszívű Sziklához:
– Köszönöm a szereteted! – Szálltában megfordult még, és Csérnek visszakiabálta:
– Köszönöm a nevem!
Fificske megpróbálta elengedni magát. Nem félt, hiszen Félelme erre az utolsó útra nem merte követni, kiugrott belőle, ott feküdt kiterítve alatta a köveken.
Megpróbálta elengedni magát, de egyből nem sikerült. Puttonyát összefogta a ragaszkodás, a szeretet.
– Hiszen hozzám szóltak!
Egyenként felejtette el őket.
Mikor utolsónak a Katicabogárra gondolt, ezt kérdezte:
– Vajon nem a bolondját járatta velem a vörös, amikor felajánlotta, hogy felvesz a hátára?
Ezt kérdezte, de rögtön át is ugrott más kérdésre, mint a fekete pötty egyik Katicabogárról a másikra.
– Mi történt volna, ha nekem is akad árnyékom?
Ezen korábban nem gondolkozott, s most se, hiszen ki kellett osztania megmaradt illatát, hogy az foszlányokra szakadozva vegyüljön el a levegővel, hadd hordja szét a Szél azon a tájon, melyen hozzá szóltak.
– Most vidám legyek vagy szomorú? – idézett fel egy buta kérdést fiatalkorából.
Hangja olyan távolinak tűnt, mint a Darazsakéra emlékeztető zümmögés, saját illatfoszlányai lebegése, mellyel tőle elbúcsúztak.
*
Borz hosszú ideig moccanni sem tudott. Végül felszakadt lelke mélyén egy seb: magáért soha, ám Vörös Fifiért ott, odúja előtt, a szabad ég alatt állva zokogott.
Éjszaka, amikor a hétköznapi zajok elülnek, vonításszerű hullámok formájában érkezik meg a nyugati szél. Az a hang a Borz Éneke.
042_           Házak Pádovában

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék