Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. március, IV. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Kántor Lajos

Kántor Lajos
KIRÁLY UTCAI KIRÁLYSÁGOM
Egyszer már megpróbáltam mesélni róla, a Király utcai Fehérhajú Tündérről, akinek nem volt életkora. Pontosabban, már akkor öreg volt, amikor én megismertem, pedig legalább harminc éven át ismertük egymást (és amikor meghalt, bár a tündéreknek nem volna szabad meghalniuk, hetvenvalahány éves lehetett, vagyis megismerkedésünkkor fiatalabb volt, mint én most, aki pedig változatlanul ifjú vagyok). Ő egyébként jóval régebbről, megszületésem előttről ismerhetett engem, szüleim és nagy szüleim által. Otthon ezt az egész dolgot valami titok lengte be, az „unokák” faggatózása (mármint a miénk) nem sokra vezetett. Úgy tudom, anyai nagyanyám révén került be tanítónőnek a kolozsvári evangélikus elemibe (oda, ahol nagyanyám Cs. Szabó Lászlót tanította valamikor a század elején; nagymama-szinten ezt, sajnos, már nem volt módom elmeséltetni magamnak, Londonban Cs.-vel azonban föleleveníthettük e családi kapcsolatot, s a BBC alagsori étkezdéjében ennek fejében ittunk egy-egy csésze meleg teát, ami a hideg májusi délelőttön nem is jött rosszul). Aztán a Király utcai református leánygimnáziumba jött át, a kisebbeket magyar irodalomra s biztosan sok egyéb jóra tanította. Hétévi szibériai hadifogság után az én apám is itt kapott latin- és romántanári állást, ahol a nyilván szép és fiatal Fehérhajú Tündér már tagja volt a tantestületnek. Hivatalosan én csak annyit tudok azokról az időkről, hogy apám itt ismerte meg anyámat mint érettségiző diáklányt. Arról, hogy az ifjú kolléganő milyen érzéseket táplált a tekintélyes s a diáklányok (majd a Kollégiumban a fiútanítványok) által különösen kedvelt latintanár iránt, legfeljebb a későbbiekből következtethetek. FT – most már csak így mondom, de ezt a betűszót hassa át a legmelegebb szeretet – egy életen átjárt a nagyanyám Mikes Kelemen utcai házába, de hozzánk is, amikor még a Farkas utcában laktunk; miután pedig átköltöztünk, és nagyanyám négy év múlva meghalt, FT-t duplán örököltük mi, unokák. Ezt a duplát azonban úgy kell érteni, hogy apám nemigen zavartatta magát FT ottléte alatt, dolgozott a másik szobában vagy a kert ben, csak a vacsora alatt s esetleg még utána egy keveset ültük mind körül az asztalt A magázás szüleim és FT között mindvégig megőrződött, ám míg édesanyám és FT, állíthatom, anyai-barátnői szinten magázódtak, édesapám ugyanezt (FT irányában) némi kötekedő hanglejtéssel tette; FT viszont apámat következetesen a vezeték- és keresztnevén szólította, s még akkor sem engedte meg magának a bizalmasabb (keresztneves) emlegetést, ha az érintett nem volt a szobában. E magázó-komplexus megfejtésére mindmáig nem tettem érdemleges kísérletet, pedig még él talán egy-két tanu a leánygimnáziumbeli időkből. De meg kell mondanom a szóban forgó személyek (vélt) ismeretében, hogy különösebb felfedezésekre nem számítok. Talán ezért sem kutattam a hetven évvel ezelőtti dolgok irányában.
Azt viszont nem árt a fiatalabbak, tehát fiaim számára is hangsúlyoznom, hogy a Király utca, ahonnan királyságomat származtatom, távolról sem az az utca, amelyet egy (meglehetősen hosszú) időben szegény Majakovszkij utcájaként neveztek meg odafent, Budapesten Az én Király utcám születésem, de legalábbis fogantatásom helye Kolozsvár hagyományos belvárosának része, nevét a középkortól egészen a világháborúkig őrizte meg; az első háború után I. C. Brătianu román politikusra cserélték a Királyt, majd a második végén, egy újabb „felszabadulás” emlékére, Augusztus 23 lett a neve. Nos, az én egykori királyságomnak nyilván nincs köze sem Brătianuhoz, sem az augusztus 23-i romániai fordulathoz. Mint ahogy Kogălniceanuhoz sincs, akivel egyébként semmi bajom, nekem azonban örökre Farkas utca marad a Királlyal párhuzamosan futó, melyben négy éven át élnem adatott, természetes folytatásaként Király utcai kezdeteimnek – és amely megelőlegezte nekem a Mikes utcát. (A szabókat sem hibáztatom, akik a reggeli-déli-esti váltáskor itt mennek el, házunk előtt; nem ők követelték ki maguknak ezt az utcát, nem ők váltották le Mikes Kelement.)
Be kell azonban vallanom hogy birodalmam e számbavétele későbbi keletű, legalábbis a Király utcából nincsenek korai emlékeim. Négyéves koromban költöztünk át az új, tágasabb lakásba, ide már csak látogatóba jártam, igaz, elég gyakran. A leánygimnáziummal szemközti tanári ház lakásaiba kellett ezért azért becsöngetnem, a legtöbbször persze FT-hez. Ott láttam először működésben lévő hintaszékét, emlékszem, szívesen ültem bele, ha többet maradtam. Akkor még nem csodálkoztam azon, hogy a tündéreknek apja-anyja lehet, természetesnek vettem a keveset szóló, házsártos, töpörödött öregek jelenlétét FT manzárdjában, s azon sem ütköztem meg különösebben, hogy rendre eltűntek látókörömből, már a konyhában, kedvelt ülőhelyükön sem lehetett látni őket. A Fehérhajú Tündér, amikor jöttem mindig vidám volt, és ez volt a lényeg, Egy párszor láttam ugyan sírni, de a könnyeit hamar letörülte, mesélni kezdett (sosem mesét, hanem erről-arról, iskoláról, unokákról, barátokról, állatokról) és meséltetett.
Az évek múlásával Király utcai látogatásaim megritkultak, jobbára csak húsvét hétfőjén értem el régi udvarunkba. Aztán számomra kiürült udvar, ház, nem volt miért kinyitnom a kapuját. Furcsa sor azonban, hogy a tündérek egy helyre tömörülnek. Én ugyan nagy későn fedeztem föl, szerencsére mégis idejében, hogy ugyanabban az utcában, a szomszédos házban is lakik (sajnos, már csak lakott) egy tündér. Fiútündér, aki hivatásául a festészetet, tündéri képek festését választotta, s akinek mindenkihez csak jó szava volt. És amikor a Fehérhajú Tündért már csak a házsongárdi temetőben látogathattam meg, még évekig elmehettem, elmehettünk családosai a Király utcai tündér-műterembe, éteri tisztaságot beszívni sokszorosan fertőzött tüdőnkbe, szívünkbe. Királyságomhoz persze csak FT-t sorolhatom igazán, FIA ugyanis már a felnőtthöz szólt, ha gyermeki hittel és szeretettel is. Tulajdonképpen arról kell mesélnem, amit FT a Király utcából utánam hozott, akárhol voltam, a Farkas vagy a Mikes utcában, esetleg sokkal távolabb utánam, a legkedvesebb unokája után. így hívott, és biztosan így is gondolta; mert számtalan unokát vállalt fel az évtizedek folyamán tanítványai és tanítványai gyermekei közül. De máig visszahallom tőlük, unoka-társaimtól, ismerősöktől, hogy máshol is így emlegetett. Nem tudom mivel érdemeltem ki ezt a címet, az is lehet, hogy a szülői protekciónak is köszönhettem (meg a nagyszülőinek), a tény attól még tény marad. Ha a negyvenes évek második felének, gyermek- és ifjúkoromnak szóhasználatához próbálnék igazodni, élunokának minősíthetném magam, ám ez összeférhetetlen lévén a Király utca s tulajdonképpen egyetlen királyságom szellemével, maradok a legkedvesebb unoka (királyfi) címnél.
És most megpróbálom összeszedni széttört birodalmam emlékdarabjait. Úgy is mondhatnám, hogy FT mesélnek visszatérő motívumalt. A földrajzi keretet mindenesetre Kolozsvár jelentette, ebbe épült be egy-egy távolabbról érkezett tárgy, gondolat, jelkép. A havasi gyopár például nem terem meg ezen a tengerszint fölötti magasságon, de hogy honnan származott rendkívüli becse FT világában, nem tudnám elmesélni. Mindenesetre zöld kalapjáról nem hiányzott a gyopár, s a Király utcai szobájában, emléktárgyakkal rakott asztalán is ott láttam, tiszafába foglaltan A tiszafa egyébként önállóan is tiszteletet parancsol, ezt ugyancsak tőle tanultam. Annál nagyobb volt kamaszkori meglepetésem, amikor a Radnai-havasokban, az Ünőkő és a Korongyis környékén barangolva iskolatársaimmal, egy szelíd lejtőn margaréta-sűrűségben találtuk a szebbnél szebb gyopárpéldányokat; az elévülésben reménykedve negyven év múltán talán bevallhatom, hogy barbár módon le is taroltuk a gyopármezőt – arra viszont már nem emlékszem, hogy bevallottam-e bűnünket a Fehérhajú Tündérnek. Később a tiszafa is átlépett a valóság birodalmába; olyannyira, hogy csak pár lépést kellett volna tennem a református püspökségig, melynek udvarán élőben látható gyermekkorom szent fája. Bizonyára már akkor is ott állt, sőt homályosan felrémlik a későbbi évekből, hogy épp e bizonyos püspökségi „valós” példány körül is szövődött egy történet, valaki valamiért bántani vagy FT-vel szemben akarta védeni a tiszafát, így hát kijárt neki a „hüle”, „balga”, „kelekótya” jelző. (Ezeknél súlyosabbat nemigen használ egy tündér, a hangsúly szerint azonban lehetett az a minősítés borzasztó súlyos is.)
Ha már a püspökség szóba került, a református egyház belső dolgairól a legtöbbet, személyekhez kapcsoltan, FT meséiből tudtam meg. Volt ugyan nekem, régebben, már óvodás koromtól, közvetlen forrásom is, ám ez csupán esperesi szintű (a barátom révén). Hallgattam ezeket a meséket, és általuk nem a havasi gyopár meg a tiszafa nemességét, hanem az emberi világ gyarlóságát kezdtem felismerni. Nem tudom, a tündérek máshol az Isten háza körül találhatók-e leginkább, az én FT-m szabályt erősítő vagy tagadó volt-e, mindenesetre templomajtónak nem mondhatták. Az iskola harmóniumán viszont úgy kísérte saját zsoltáréneklését, a „Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik”, olyan tisztán szólt az ő szopránján hogy sosem jutott eszembe egyházellenes kitöréseit szentségtörésnek hallani. Újabbkori erdélyi magyar történetünk, a nyolcvanas évek, azt hiszem, FT-t utólag felmentik minden ilyesféle vád alól. Különben nem volt neki baja senkivel, aki nem bántotta az általa szeretett embereket – és persze az unokákat. Nem perlekedett ő sem emberrel, sem Istennel, ha megkaphatta valamelyik (például a gyalui) templom kapukulcsát, s a maga örömére orgonához ülhetett. (Eddig sosem gondoltam rá, hogy tulajdonképpen Kós Károly szerény rokonának lehetne nevezni FT-t, már ami a pap-szemléletüket illeti.)
No de térjek vissza szelídebb tájakra, patakhoz, virághoz, szarvashoz. A tündérek, gondolom, általában szeretik a virágokat. FT sem csupán az egzotikusukat becsülte, ellenkezőleg, a mezei csokrot szerette talán a legjobban. Élőknek, holtaknak, új és régi, sosem feledett barátoknak, jótevőknek mindig kijárt tőle ez a figyelem. A Házsongárdba szinte menetrendszerűen járt, és nyilván annál inkább, ahogy szaporodtak a gondozására, szeretetére szoruló sírok. Minden héten beszámolt ezekről a temetői útjairól. Természetesen arról le tudtam – már felnőtt fejjel –, hogy nagy sírhelyet vásárolt magának a szülei sírja közelében, körülültette nyárfákkal, és jólesően gondolt bele, hogy majd alattuk, mélyen alattuk fog pihenni. Ám a tündérekkel is gyalázatos dolgok történhetnek, még életükben vagy haláluk után: örököse, akire egész eletében annyit áldozott (és aki annyi szomorúságot okozott neki), nem engedte FT-t a nyárfák alá temetni – hiszen már akkor jó ára volt a házsongárdi sírhelyeknek. Azóta pedig, nem messze a kisajátított nyárfáktól, a régi hant egyre laposodik, eltűnt mögüle a fakereszt is, halottak napján mind nehezebb ráakadni a helyre, ahol pár szál virággal, gyertyagyújtással emlékezhetnek (emlékezhetnének) az unokák FT-re.
Belátom, túlontúl érzelmesre sikerült ez a bekezdés. Bár ha arra gondolok, hogy FT egyik kedvelt dala a „Kék tó, tiszta tó” volt (Kacsóh Pongrác János vitézéből), a könyvek közül, legalábbis amikorra én visszaemlékszem, az Öreg néne őzikéjét s a Bambit szerette, vitte, olvasta a (nálam fiatalabb) unokáknak – akkor nem vétek a Fehérhajú Tündér esztétikai nézetei ellen. Engem persze megrontottak a felnőtt évek, s irodalom- meg művészetszemléletben azóta sokszorosan elárultam Király utcai királyságomat; így akár vezeklésnek is felfogható, hogy most a Bambiról és a Kék tóról, Öreg néne őzikéjéről, illetve az elárvult nyárfákról szólok. Egy vonatkozásban azonban mindig irigyeltem – mármint felnőtt fejjel – FT-t: két könyvvel (eltúlzom, persze) le tudta fedezni (öregkori) olvasás-szükségletét. Hajdani irodalom és nyelvtanár létére, tudomásom szerint sosem voltak komplexusai, nem izgatta, hogy erről vagy arról lemarad; megelégedett azzal, ami a kezébe került, abból táplálkozni tudott – és teljesen azonosulni szerzővel, történettel, szereplőkkel. Lehet, hogy ő értette, ő fogta fel igazán az irodalom lényegét.
Az ünneppel is így azonosult. Visszaemlékszem néhány nagyon régi karácsonyestére, még a Farkas utcából. Az angyalvárás izgalmát vele lehetett igazán átélni. Majd az ajándék örömét. Akkor még nem sejtettem, hogy ebben igazából az ajándékozás öröme a jelentős. FT ugyanis az ajándék választásban volt mester (tündér). És amikor már olyan szegény volt, nyugdíjasként, hogy új ajándék vásárlására nem futotta, szétosztotta, amit valamikor ő kapott. Én, most már évtizedek óta, szép bőrtokban egy finn tőrt őrzök tőle; valójában nem is egyet, hanem kettőt, a hosszabb penge mellett van egy rövidecske is; és talán nem is finnét, legalábbis nem találok rajta semmilyen finn feliratot, csak valamilyen arabot. Mindenesetre úgy emlékszem, hogy FT egy hajdani gödöllői cserkésztalálkozón kapta (lehet, hogy finn cserkésztől), „jamboree”-n, azaz dzsemborin (sokáig nem értettem a szót, de megjegyeztem).
A tündérek persze minden nyelven tudnak. FT is beszélt, sőt tanított is németül, később franciául. Ezekről a késői francia magánórákról sokat mesélt. Történt ugyanis, hogy hozzátartozói kihaltak a Király utcai lakásból, és a kor szokásai szerint a lakáshivatal ráköltöztetett FT-re egy pártaktivistát, családostul. A kezdeti feszült viszony egy idő után oldódni kezdett, olyannyira, hogy az aktivista elvtárs megkérte a fő-, illetve társbérlőjét, tanítaná őt franciára. Amire FT végül is ráállt, előbb azonban tájékozódott, milyen francia nyelvi alapismeretekkel rendelkezik a felnőtt tanítvány. Sajnos, nem emlékszem már a részletesen elmesélt történetre, csak arra, hogy az elővizsga eredményeként a jeles pártalkalmazott FT-től a „volci” (ejtsd, volci) nevet kapta. Attól kezdve a heti beszámolókban FT mindig csak így emlegette. Utóvégre a tündér is lehet egy kicsit gonosz, különösen ha társbérletbe kényszerítik. Bármennyire szeretném, nem tudom mindazt elmesélni, amit békés Mikes utcai délutánokon-estéken FT-től hallottam, tanultam. Azoknak az éveknek a Kolozsvárját most már mindig az ő szemével is látom. Tőle hallottam, hol és hogy lehet sörhöz jutni (bár még nem követtem szokását a sörivásban), menynyi a parizer ára, azaz párizsi, hány leiért talpalták meg a bakancsát, ki varrta meg a bakancsra húzható posztóbetétet, amellyel a jeges úton is elindulhat Ezekhez a közhasznú dolgokhoz tartozott elmaradhatatlan fonott botja, rajta néhány érmeszerű fémdomborítással (én a debreceni Nagytemplomra emlékszem), a zöld, majd egyre színtelenebb lódenkabátja és a bizony rongyolódó, panyókára vetett ballonkabát, legfölül. A zöld kalapot már említettem. Szeme romlásával lornyont hordott magával.
Ő volt, a Fehérhajú Tündér, a régi Kolozsvár utolsó lakója. Sok-sok éve már, hogy elment, és magával vitte legkedvesebb unokája megígért királyságát.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék