Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. március, IV. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Gálfalvi György

Gálfalvi György
SE NÖRSZÖK, SE ŐZIKÉK
1991 februárjában, a kovásznái kórházból jövet, a brassói állomáson ellopták az aktatáskámat. Letettem a padra a csomagjaimat – egy könnyebbet, egy nehezebbet –, amíg a pár lépésre levő kútnál vizet iszom, vesztemre, a könnyebbet emelték el. Benne volt a naplóm amelyet 1968 júliusában kezdtem írni, időnként hónapokra abbahagytam, viszont folyamatosan feljegyeztem benne mindazt, amit olvasmányaimból, ötleteimből erre érdemesnek tartottam. S benne volt egy kéziratom, amelyet a Látó álom-számába írtam a kórházi kényszerű munkaterápián. A leadási határidő sürgetett: nekiültem tehát, hogy az ellopott kéziratot újraírjam. Nem ment. Előbb azt hittem, csak a mondatok ritmusát nem találom, de tapasztalnom kellett: magát a történést, a sorjázó álmokat sem tudom felidézni. Az írás alaphangulata megmaradt bennem, de képtelen voltam e hangulat kupolája alá a szavak városát újjáépíteni. Kísérletként mélyebbre nyúltam az emlékek zsákjába: azokra a gondolatokra próbáltam visszaemlékezni, amelyek egykor nagyon fontosak voltak számomra, annyira fontosak, hogy le sem akartam írni a naplóba emlékeztetőül, hiszen ezeket úgysem lehet elfelejteni – s íme, lehetett. Még parafrazálni sem tudtam őket. Olyan kifosztottnak éreztem magamat, mint amilyennek – nincs erre Jobb hasonlatom – a kiadványszerkesztő gépünk érezhetné, miután egy téves billentyűnyomás kitörölte évek során belétáplált teljes memóriáját. Hiszen nem is olyan régen még két lábon járó adatbanknak használt szűkebb és tágabb környezetem, idézetekért, elmekórt és évekért fordultak hozzám, s egyszerre legszemélyesebb emlékeim is cserbenhagytak. Évtizedekig megőriztem egykori riporthőseim egyszer látott arcát, de mostanában azokat sem ismerem meg, akik az utóbbi időben szállóvendégeim voltak. Az 1989 decemberi felfordulás, a házamon átáramló vendégsereg, a százfelé való kényszerű figyelés, a kezdeti mámort követő komor megvilágosodás, a lazításra képtelen eszelős készenlét nyomán rám szakadt fáradtság – csaknem mindent kimostak belőlem. Nem igaz, hogy amit elfelejtünk, azt nem volt érdemes megjegyezni. Én pontosan emlékszem arra, hogy nagyon fontos dolgokat felejtettem el.
Utána kell nyúlnom az emlékeimnek, vissza kell hoznom őket a feledésből. Nem az a legfontosabb, hogy átértékeljem őket – bár valószínűleg ezt sem lehet majd elkerülni. Emlékezetem feltámasztásával és restaurálásával az idő, a feledés, az elmúlás rombolásának ellenszegülve, legfontosabb hátországomat szeretném újra benépesíteni.
*
A gomolygó ősködön áttűnő első emlékképem: csomagolnak körülöttem. Ládák között csetlek-botlok, amíg valaki be nem emel az egyikbe, én azonnal húzom a fedelét, s vidoran kuksolok a sötétben, mint aki paplan alá bújt a világ elől. 1944 szeptembere volt, közeledett a front, szüleink úgy döntöttek, elmenekülünk, s minket is szökésbe vezényeltek. Szülőházamba sohasem tértünk vissza. Amikor 1946 novemberében hazajöttünk, pártház volt, majd napközi lett belőle, jelenleg fogyatékos értelmű gyermekek otthona. Elképzelni se tudom, hogyan nézett ki belülről, mert az említetten kívül nincs róla emlékem, és ezt őszintén sajnálom: édesanyám elbeszéléseiből – aki egyébként csaknem fél évszázada még a környékét is elkerüli – arra következtetek, hogy felette ingerdús élet folyhatott benne. Kétéves voltam, amikor kiléptem vagy kihoztak belőle, s azóta sem vitt rá a kíváncsiság, hogy valamilyen ürüggyel bekérezkedjem. Kívülről nézve idegennek tűnik, pedig bizonyíthatóan benne laktam: a hatvanas években egyik pályatársam írásba adta, hogy naponta látott a kertben, amint kilenc évvel idősebb bátyám társaságában, fehér ruhás nörszök felügyelete alatt őzikékkel játszottunk. Pompás lehetett, igazan kár, hogy sem a nörszökre, sem az őzikékre nem emlékezem.
A láda, amelynek fedelét magamra húztam – vagy egyik ikertestvére –, ma ott áll anyám konyhájában, egykori füzeteimmel és könyveimmel tele. Fel kellene nyitni, de egyre halasztgatom.
*
Még mindig gomolygó ősködben zakatol velem a vonat – egészen Németországig. Menekült-lágerben eszmélek magamra – mit tegyek, ezt is így nevezték: láger –, anyám és apám között fekszem az ágyban egy hatalmas teremben, amelyben szekrények és pokrócok választják el egymástól a családokat. Szüleimről ez az első emlékem boldogan fészkelődöm közöttük, közelről figyelem az arcukat, még fiatalok, de apám erősen őszül. Ez az egyetlen emlékem apám fiatal arcáról: mire hazaértünk, fehér volt a haja, elnehezült a járása, s bár még harminc évet élt, én gyermekkoromtól kezdve öregembernek tudtam az apámat.
*
Szakadozni kezd a köd, de egymásba csúsznak az idősíkok. Aligha hiszem például, hogy együtt, egy időben láttam volna a lovasbemutatót tartó orosz (kozák?) hadifoglyot és a háromkerekű dzsippeken száguldó német katonákat. A katonák csokoládét adnak, de elütik személyes ismerősömet, a láger lovát. Húsát kiosztják, természetesen megesszük, anyám nevelőanyja (perszonálunióban nagynénje) rosszallása elleniére. A felszálló ködben apám jön felém – de évekkel idősebb alakjában –, tehenet vezet a szarvára hurkort kötélen s oktatóan néz rám: ez tehén. Fel akarok mászni az új állat hátára, de nem engedik. Nem értem: akkor miért tettek fel a láger néhai lovára. Később elmesélik, hogy a tehenet napszentülte után a menekült urak fáradságos munkával letuszkolták egy csigalépcsőn a pincébe, ahonnan már csak feltrancsírozva került elő. „Húst kérek, sok húst” – a családi emlékezet szerint ez volt első csatakiáltásom, s én tisztán emlékezem, hogy arra kérem apámat, kicsire vágja tányéromban a húst, hogy több legyen.
Az óvoda viszont ködbe vész. Bátyám gimnáziumba jár, nővérem elemibe – mindketten használható útravalót kapnak német nyelvből. Nekem sem nyelvemlékeim nem maradtak, sem az épületekre, sem társaimra nem emlékezem, de amikor évek múlva először jártam az akkor még szászok lakta Segesváron, az óvárosban határozottan úgy tűnt: ezeket a pasztell színű házakat, ezeket a szeplős gyermekarcokat, ezeket a vörös üstököket valahonnan ismerem.
*
Nem vettem részt célpontként a világháborúban. Nem vesztettem el senkit a családomból. Csupán emlékkárosult vagyok: tanulságos lett volna valamivel idősebben, nyitottabb értelemmel átélni ezt a két esztendőt. Nem mindegy, hogy a fontos élmények hány éves korában érik az embert; kifutási idő kell ahhoz, hogy valódi energiájukkal hassanak.
Szüleim nem tudták egészen pontosan, mi vár rájuk itthon, de úgy tudom, a háború befejezése után csak az volt a kérdéses, mikor indulhatnak. Később, a legnehezebb percekben sem hallottam, hogy szemrehányást tettek volna egymásnak vagy maguknak, amiért hazajöttek. Bergson szerint (hurrá! ezt nem felejtettem el) az út, amelyet az életben megteszünk, tele van azoknak az egyéniségeknek a csontvázával, akikké lehettünk volna. Kamaszkoromban eljátszottam a gondolattal, mi lett volna belőlem, ha ott maradunk. Vérszegény képzelgés volt, sem fogódzóm, sem fantáziám nem volt hozzá, hogy életre keltsem a bergsoni úton heverő csontvázat. De amikor 1990-ben – alig negyvennégy éven belül immár második nyugati portyámon Klagenfurtban végignéztem vendéglátóimon, tudtam, hogy a jelenlevők többsége a háború után került oda – első mondatomban a magam számára is váratlanul megsuhintottam a lehetőséget: akár közéjük is tartozhatnék, ha szüleim 1946 őszén másképpen döntenek.
1947-ben költöztünk a függőtornácos bérházba, ahol felnőttem. Innen már éles a kép; egy-egy arc vagy jelenet éppenséggel kinagyítva várja, hogy az emlékezés fénysugara ráforduljon. Tizennégy – egy idő után tizenhat – család élete zajlik egymás előtt, elég a tornácra – a gangra – kiállni, hogy szemlélője s egyben magam is része legyek e színes forgatagnak. A földszinten – éppen a szobánk alatt – működik a Publik-féle műszerész műhely, egész nap motorbiciklik pöfögnek előtte, a villanyköszörű hangjára rezonálnak a falak, a fúrógép beindításakor kileng a lámpa a mennyezeten. Az udvaron hétköznap szekerek állnak, a lovak kifogva szénáznak a szekérderékból, amíg gazdáik a szomszédos vasüzlet idenyíló raktárában árura várnak. A lóvizelet csípős szaga összekeveredik a lakásokból kigőzölgő ételillatokkal – nyáron lecsó, télen paszulyleves –, s nem kell különösen éles szimat hogy megállapítsuk: a földszinti lakók közös illemhelyére régóta ráférne a nagytakarítás.
Pénteken alkonyatkor átmegyek a szomszédban lakó pajtásomhoz, Mathaléhoz, és meggyújtom náluk a villanyt; vasárnap megkínálnak csólenttel és pászkával – a csólentet szeretem, a pászkát nem A földszinti lakók nagy része frissen költözött be a Mezőségről; egy kék parolis altiszt rám szól, amikor katonanótát fütyülök – úgy látszik, ő is ismeri. Sokan vagyunk gyerekek, van kivel játszani, van kinek a sorsát követni, s rácsodálkozni például arra, hogyan lesz – a dolgok logikájának némileg ellentmondva – a négerfekete Bangu Alexandruból, akivel gyermekkoromban kizárólag románul diskuráltunk, előbb ifjabb Bángó Sándor édesapja, majd Bángó Elemér nagyapja, míg bizalmasom, Bordean Laurean, aki tökéletesen beszél magyarul, amikor Mezőbándról megérkezik, tíz év múlva románra vált, húsz év múlva hűvösen biccent harminc év múlva elfordítja a fejét, ha találkozunk.
*
„Minden utcagyereket összeszedsz – sopánkodik anyám –, én nem tudom honnan örökölted, de nincs benned egy szemernyi gőg” –, s valóban nincs, tekintem át játszótársaim díszes seregét. De bűntudatom sincs amiatt, hogy jól érzem magam közöttük, ráadásul korán megnyilvánuló alkati kajánsággal figyelem, hogy egy-egy ilyen pörlekedése után a mariánumi konyhán nevelkedett jóanyám milyen elmélyülten és szakértelemmel magyarázza valamelyik címzetes utcagyerek (tulajdonképpen: udvargyerek) édesanyjának, hogyan kell a krumplilevesből az olajat kispórolni. Cammogó lépteivel apám tűnik fel a hosszú kapualj homályából, piros zománcos tejeskannában vért hoz a vágóhídról, ahol dolgozik, anyám vérgaluskát készít, puliszkát főz hozzá, mi diadalordítással üljük körül a királyi lakomát. Haton élünk apám fizetéséből 1951-ig, amikor bátyám egyetemre, s nemsokára állásba is kerül, s ettől kezdve ő segít minket, otthoniakat. Anyám keze korán megcsomósodik, olyan lesz, mint az öreg parasztasszonyoké, mindkét lábán kipattan a visszér, tenyérnyire nőnek a soha be nem gyógyuló fekélyek, de ő még sokáig libegő léptekkel járja végig naponta az üzleteket, hogy a legolcsóbb helyen vásárolhasson. Télikabátja eredeti német lópokrócból készült – a miénk is, – ő benne egykori elegáns társaságokra emlékezik, a „nagyházra”, amelytől kétszáz méterre lakunk légvonalban, de amelyet ő sohasem akar többé látni, csak ha majd egyszer hazaköltözhet.
*
Abban a házban televízió nélkül is gyorsan tanult a gyerek. Egyenes adásban zajlott előttünk az élet, az egymást gyakran váltó lakók inkább akarva, mint akaratlanul, nemcsak fehérneműiket teregették ki az udvarra. Vérbő veszekedések és verekedések, botrányos megcsalatások és válások szemtanúi voltunk, s a viharok elültével, ha nem is tanácskozási, de fülelési joggal vettünk részt az eseményeket megvitató rögtönzött fórumokon. Egyszer intrikára is vetemedtünk: elsősök lehettünk, amikor Mathaléval az előre kialkudott két fagylalt ellenében megmutattunk a kövér bukaresti néninek egy házat, ahová – állításunk szerint – a férjét egy nénivel láttuk bemenni, s délután komisz érdeklődéssel figyeltük a gangról a galádul megrágalmazott férj papuccsal való eldöngetését az udvar nyilvánossága előtt. Utólag nézve: a ház a maga bőséges példatárával egészséges életszemléletre nevelt. Szinte csodálkozom, hogy férfivá avatásom nem oda kötődik, bár tizenötéves koromban ott kaptam meg az első behívót egy viszonylag fiatal vénkisasszonytól. De egyrészt a hölgy nem volt eléggé explicit, másrészt rosszkor jutott eszembe, hogy nemrég az ő fekete macskája megette az én fehér galambomat, s ez érzelmi zűrzavarban ezúttal az avatás elmaradt.
*
„A háború után Dunántúlra távoztunk” – körmölöm első önéletrajzomat, s kérem a Pionírszervezetbe való felvételemet. Apám diktálja, mit írjak, s akadékoskodásomra a jogi tudományok doktoraként megmagyarázza: ez nem hazugság, hiszen Németország túl van a Dunán. A kérvényt az iskola aligazgatónője az osztály előtt tépi szét. Burzsujfiókákra nincs szükség közöttünk – rikácsolja –, s én nem értem sem a szemüvege mögött szikrázó indulatot, sem azt, hogy miért vagyok burzsujfióka. Társaimnak tetszik az új szó, ettől kezdve ez lesz a nevem, minél inkább tiltakozom, annál gyakrabban használják, hamarosan kórusban skandálják. Dühödten végigverekedem a szüneteket, tépett ruhával, feldagadt arccal állítok haza, otthon apám pofoz fel, amiért hagytam magam megverni. Megváltást jelent – máig sem emlékszem, hogyan hullott a nyakamba –, amikor Latabárnak, majd Latyinak keresztelnek át, színte feszítek új gúnynevemmel, mert mégiscsak más Latabár Kálmánnak, mint burzsujfiókának lenni.
A rikácsoló, éberségéről és csúnyaságáról elhíresült aligazgatónőről, aki először vívott ellenem osztályharcot, évek múlva megtudom, hogy egy költő, amikor a halálba indult, így búcsúzott tőle: „Ne engedd, hogy a szemem/ elfelejtsen Téged/ vegye körül lelkemet/ halk bizalmas fényed/ Jön a halál, jön a tél/ élünk-e, ki tudja/ süss fel egem, csillagom/ a nagy hosszú útra.” A vers tetszett, s ez sokat segített abban, hogy a költők és múzsáik kapcsolatát a maga dialektikus bonyolultságában próbáljam megérteni. Barátaim, ne haragudjatok rám, ha néha cinikus voltam, amikor múzsáitokról beszélgettünk!

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék